Szellemi párbaj és elégtétel

Astávakra és Vandin vetélkedése

A Mahábhárata eposz remek párbeszédek, példázatok és tantörténetek kimeríthetetlen tárháza. A klasszikus óind filozófiai iskolák közül a logika-tudomány, a njája igen jelentős. A logikának mint tudományágnak egyik legfőbb előzménye és gyökere az érveléstechnika, amely az okfejtésnek és a bizonyításnak tucatnyi lépését dolgozta ki. Kikristályosodásának másik oka a szisztematikus gondolkodásnak és a bizonyításra alapuló vitamódszernek az igénye.

A legkorábbi, érveléstechnikával és logikával foglalkozó utalások már az i.e. 1500-as évektől felfedezhetők a fennmaradt írásművekben, míg az i.e. VII. század közepe táján feltételezik az érveléstudomány kettéválását tényleges filozófiára és a logika tudományára. Ez az időszak az a rendkívül termékeny periódus, amikor szerte a nagy civilizációkban hihetetlen szellemtudományi és filozófiai föllendülés volt tapasztalható. Indiában az upanisadok filozófiája és Buddha, illetve a dzsain Mahávíra működése, Kínában a tao és a konfuciánus tanok, Perzsiában Zarathusztra, Hellászban az eleai iskola jelzi ezt a pezsgést.

Ennek a korszaknak tulajdonítható az óind logika-tudomány egyik első fellendülése is. Erről a tudományágról s a hozzá kapcsolódó világszemléletről, tanrendszerről és a vitamódszerről tudósít a Mahábhárata egyik remek epizódja, Astávakra és Vandin vetélkedése.

Astávakra – a nyolcrét görnyedt – egy átok folytán testi fogyatékkal, ám annál élesebb elmével jött a világra. Atyja, a bráhmana-rendbe tartozó Kahóda a véda-szövegeket tanulmányozta, s megszületendő fia üdvére már anyja méhében a szent himnuszokat szavalta. A tudós magzat-fiú azonban minduntalan kijavította – ami nagy sértésnek számít, hiszen a jó fiú és a jó tanítvány egyetlen helyes és elvárható válasza feljebbvalójával szemben a beleegyezés –, amiért mérgében apja megátkozta:

Fia fogant, láng-lobogásu magzat, / s így szólt a Védát szavaló tudóshoz:

„Mondod egész éjjelen át a Védát, / és mégsem érted igazán a tant, atyám.

Amért tanítványai hallatára / szólt rá, megátkozta a bölcs dühében:

„Mert szónokolsz már anyaméhi mélyben, / nyolcrét görbülten tekeredj világra.”

Azonban még mielőtt világra jött volna a fia, Kahóda egy szellemi viadalra indult a mithilai király, Dzsanaka udvarába. Itt vereséget szenvedett a kor jeles szofistájától, Vandintól, aminek következtében vízbe fojtották. Astávakra ezt követően jött a világra, s anyja titokban tartotta előtte atyja halálát. Fölcseperedvén, később rokonai körében mégis értesült az igazságról, s elhatározta, elégtételt vesz. Mivel már fogantatásától kezdve járatos volt a szent tanokban, elhatározta, ugyanúgy Dzsanaka király udvarába indul, hogy kihívja Vandint. Út közben találkozott a királlyal, s a kíséret leparancsolta az ifjú bráhmanát az útról. Astávakra azonban szólt:

Vaké az ösvény, süketé az ösvény, / nőké az ösvény, s aki hordja terhét,

királyé, míg nem halad arra bráhman – / de ha bráhman jő, az övé az ösvény.

A király bölcsen elfogadta a gyermek véleményét. Ez az epizód egy elhúzódó jelenségre, a papi és a lovagi rend hatalmi-befolyási viadalára utal. A hagyományos rend szerint a bráhmana áll a társadalmi ranglétra legfelsőbb fokán, tanítója minden további rendnek. Ezt a fennálló rendet kikezdte az emberi gyöngeség egyrészt a bráhmanák részéről, amikor megjelent az anyagi érdek és az előjogok élvezete, másrészt a ksatriják részéről, akik a szekuláris hatalom mellett a szakrális hatalom megszerzésére is kísérletet tettek, ezzel valójában az egész rendet megbolygatva. Ennek a reform- és lázadó igénynek lett a gyümölcse a buddhizmus, mint az ortodox brahmanizmussal szembeni lovagi szembeszegülés, illetve a dzsainizmus, ami alapvetően a harmadik rend, a gazdálkodással, kézművességgel és pénzügyekkel foglalkozó vaisják reformmozgalma. Buddha és Mahávíra kortársak voltak az i.e. VII-VI. században. A jelen epizód vagy a brahmanikus restauráció idejét tükrözi az i.e. VI. század közepétől kezdődően, vagy általánosságban a régi ortodox rend dicsérete.

A király szólt:

Engedek, íme, a tiéd az ösvény, / menj az utadra, ahová szeretnél.

A tűz sosem lehet erőtlen, apró; / fejet hajt Indra is a bráhmanoknak.

Astávakra megpróbáltatásai azonban nem értek véget. A palota ajtónállói Vandin parancsára hivatkozva az ifjút nem akarták beengedni a vitára. Egy szellemi párbajra okkal-joggal csak felkészült, idős vitapartnereket fogadott volna Vandin, ifjakat nem. Astávakra azonban – hiszen érvelési vitára indult – igyekezett meggyőzni az ajtónállót:

Astávakra szólt:

Nem attól lesz az ember vén, hogy megőszül fején a haj,

a nagytudásu ifjút is vénnek tartják az istenek.

Nem esztendők, sem ősz fürtök, kincsek, vagy rokonság szerint

tettek törvényt – tudásunkért becsülnek meg a szent risik.

Azért jöttem, hogy nagy Vandint lássam a király népe közt,

eressz be, ajtónálló, a lótusz-koszorús úr elé!

Meglátod még ma, ajtóőr, a bölcsekkel mint szólok én

vetélkedő vitában, s mint győzöm le Vandint szócsatán!

Végre az ajtónálló utat nyitott az ifjú előtt, akit az udvarban a következő próbatétel várta. Ekkor a király, Dzsanaka szögezte neki az alábbi kérdéseket:

A király szólt:

A harminc s tizenkét részben egységes, huszonnégytagú,

háromszázhatvanküllős nagy lényeg tudója ritka bölcs.

Hajdanán a dolgok megnevezése egyben számnevek helyett is állt: végső valóság – egy; anyagi minőségek – három; véda – négy s így tovább. Ezért a király kérdése nem valami titokzatos, szimbolikus kód fejtegetése, hanem a kor tudásanyagának, szemléletének összefoglalása, egyben a vitapartner felkészültségének próbája. A világ dolgainak számszerű rögzítettsége külön doktrínát alkotott az ókori Indiában, ez volt a szankhjaikánta-váda. A kérdés magyarán azt jelenti, csak az tekinthető felkészült bölcsnek, aki tisztában van a nagy lényeggel, azaz az idővel, ami 360 napos esztendőkben mérhető, 12 hónapra s azokon belül 30-30 napra tagolódik, s 24 holdfázist, azaz teli- és újholdat ölel föl. Astávakra nem maradt adós az elmés válasszal:

Óvjon a tizenkétrészes, hatagyú, huszonnégytagú,

háromszázhatvanküllőjű folyton-forgó kerék, uram!

Ami lefordítva annyit tesz: Óvjon téged a Nap-kerék, amelynek 6 évszaka, 12 hónapja illetve csillagjegye, 24 holdfázisa és 360 foka, azaz napja ismeretes. A király tovább vizsgáztatta az ifjút:

A király szólt:

Az égilakók sasröptű, párba-fogott kancáinak

ki támaszt magzatot, s méhük miféle magzatot terem?

Astávakra szólt:

Ne a te házad, ellenség hajléka légyen az, király,

hová a kocsihajtó-szél-támasztotta magzat lecsap.

A kancák a mennydörgés és a villámlás, a fellegek eme vészterhes szülötte, s a fellegek kocsihajtója a szél. A következő kérdés az utolsó a vizsgáztatásban:

A király szólt:

Mi szendereg nyitott szemmel, megszületvén mi nem mozog,

mi nő önnön sodrásától, mi az, aminek nincs szive?

Astávakra szólt:

A hal szunnyad nyitott szemmel, a fias tojás nem mozog,

a folyó nő sodrásától, a kősziklának nincs szive.

A találós kérdésekre adott válaszok meggyőzték a királyt, aki ettől fogva az ég szülöttének tekintette Astávakrát, akit immár nem gyermekként, hanem bölcs aggként köszöntött udvarában. Astávakra a kihívó büszkeségével s az ifjak bátorságával szólította Vandint: feleljen meg kérdéseire, amiképpen ő is válaszol a bölcs hozzá intézett kérdéseire. Ekkor vette kezdetét a dolgok számszerűségére vonatkozó szellemi párbaj. Astávakra első kérdése arra vonatkozott, mit jelent az Egy? E kérdést megválaszolván Vandin visszakérdezett: mit jelent a Kettő? s így tovább.

Vandin szólt:

Egy a tűz, bár sokfele ég a lángja, / egy a nap, bár mindenüvé sugárzik,

egy az ellenség-leverő isten-király, / s Jama, a holt ősök fejedelme szintén.

Astávakra szólt:

Kettő Indra s Agni, a két örök társ, / Nárada s Parvata, az égi bölcsek,

két Asvin van, kétkerekű a harckocsi, / kettő a férj s nő, ez az ősi törvény.

Vandin szólt:

Három eredményt szül a tett, a szándék, / hármas-fogat* viszi imánkat mennybe fel,

három italt önt a pap áldozatkor, / három világ van, három a fény az égen.

* [a három véda]

Astávakra szólt:

Négy fokon át halad a bráhman-élet, / négy rend járul most ide áldozatra,

négy égtáj van, négyféle a föld lakója, / négylábu mindig a tehén, a nép szerint.

Vandin szólt:

Öt tűz van, öt-szótagú vers a pankti, / öt érzékszervünk van, öt áldozat van,

öt minden apszarasz fejebúbja-fürtje, / öt folyó híres az egész világon.*

* [Pandzsáb folyói]

Astávakra szólt:

Hat tehenet vágnak* a tűzrakáskor, / hat fő-szakasz van az idő-keréken,

hat a Fiastyúk csillaga, s ösztönünk is, / hat hátasló húzza az égi hintót.

* [értsd: adományoznak ajándékképpen]

Vandin szólt:

Hét a vadállat meg a háziállat, / hét gyönyörűség visz az élvezethez,*

hét a Göncöl csillaga s a szép köszöntés, / héthúru lanton muzsikál a lantos.

* [értsd: az áldozat során hét versmérték használatos]

Astávakra szólt:

Nyolc nyüst-súllyal százszorosat lemérhetsz*, / nyolc az oroszlánragadó sarabha lába,

nyolc Vaszu ismert odafenn az égben, / nyolcnyelvű áldozati oszlopunk van**.

* Más értelmezés szerint egy nyolcas fonató kenderkötéllel száz súlyt is el lehet hordozni.

** Más értelmezés szerint az áldozatokhoz használatos cölöp nyolc szögletű

Vandin szólt:

Kilenc szó szenteli a halotti máglyát*, / a teremtés – így hagyomány – kilenc tett,

kilenctagu a brihatí  – „magas” – vers, / mindig kilenc szám halad egy csapatban**.

* A halotti máglya fellobbantásához használatos misztikus, tűzgyújtó mantrák

** A matematikában használatos kilenc számjegy

Astávakra szólt:

Tíz tájra tárul ki szemünk a földön, / tízszer veszünk százat az egyezerhez,

tíz holdújságig viselős az asszony, / tízszeres tisztelet a Krisna tiszte.*

* Más értelmezés szerint: az igaz tudásnak tíz tanítója ismeretes

Vandin szólt:

Tizenegy része van az áldozatnak, / tizenegy állat tizenegy cölöpnél;

tizenegy állapotu minden élő, / vihar-istenség tizenegy él az égben.

Astávakra szólt:

Tizenkét hónap van a teljes évben, / Tizenkét szótag a dzsagati-sorokban,

tizenkét nap-hosszú az áldozat most*, / tizenketten vannak Áditják is.

* Más értelmezés szerint tizenkét másodlagos fontosságú áldozat ismeretes

Vandin szólt:

Tizenhárom jó nap van a hold havában, / és tizenhárom szigetű a földünk –

Ám itt megállott elakadva Vandin, / és Astávakra befejezte versét:

Astávakra szólt:

Tizenhárom napos a Késin útja*, / tizenháromtagu az aticcshandasz-vers.

*Másképpen: Késin tizenhárom áldozatnak az uralkodó istensége.

Vandin tehát megakadt a válaszadásban, s mondandóját Astávakra fejezte be, ezzel meg is nyerte a szellemi párviadalt. Nyomban igyekezett is érvényesíteni akaratát, s ugyanarra a sorsra kárhoztatta Vandint, mint amit az mért ellenfeleire: Astávakra azt követelte, vessék ellenfelét hullámsírba. Vandin azonban feloldotta a rejtélyt, miért követelte alulmaradt szellemi vitapartnereinek vízbe vettetését:

Vandin szólt:

Fia vagyok nagy Varuna királynak; / tizenkét esztendeig áldozott lenn

ő is veled, Dzsanaka, egyidőben, / ezért küldtem le neki annyi bölcset.

Varuna áldozata várta őket, / most, hogy már vége, ide visszatérnek;

dicső Astávakra, dicsérlek érte, / te érdemed, hogy ma atyámhoz érek.

A konfliktus nem várt békés feloldása igazi beteljesülést hozott minden résztvevőnek: Vandin megtérhetett atyjához, a vizek urához, Astávakra győzelmével visszahozta a földi életbe a vízbe veszett bölcseket, s végre találkozhatott édes atyjával, Kahódával. A tenger mélyét megjárt bölcs ekként szólt a gyülekezethez:

Kahóda szólt:

Ezért kíván fiat minden halandó, ki világra jött:

mit én megtenni nem tudtam, megtette egyszülött fiam.

Az erőtlen erős sarjat, az oktalan okos fiút,

a tudatlan tudósat nemz, dicső Dzsanaka, néhanap.

Astávakra igazi fiúnak bizonyult. Hiába igazította ki atyját korábban, most mégis betöltötte azt a hivatást, ami tényleges, méltó fiúvá avatja az utódot. A szanszkrt nyelvben a fiúgyermekre két szót használnak. Az egyik a putra, aminek etimológiája: pokolból szabadító (put – pokol, tra, trájaté – megment, kiszabadít). A másik kifejezés a mitra, aminek jelentése vizelet. Az igazi fiúgyermek hajlandó és képes atyját az esetleges pokoli helyzetből is kimenteni, míg a méltatlan fiúgyermek csak annyit ér, mint a vizelet.

Mindenki elégedetten tért haza, csak egyetlen résztvevő nem nyert feloldozást, s egyetlen esemény nem nyert elégtételt: a nyolcrét görnyedt Astávakra, és az atyai átok. Ám amikor hazaértek a remetelakhoz, a szinte pokoli helyzetből szabadult Kahóda megáldotta fiát:

S Astávakrához anyja előtt így szólt a bölcs: / „Lépj be tüstént az Egyenes-folyóba!”

Apja szavát a fiu megfogadta, / s egyenes lett nyomban valamennyi tagja.

Vize így lett szent az Egyenes-folyónak, / bűnöktől ment lesz, aki benne fürdik.

64/2015

(Kerényi Grácia fordításának, és Satish Chandra Vidyabhushan:

A History of Indian Logic, Motilal Banarsidass Delhi 1988 című tanulmányának

felhasználásával a Napkelet Bölcseleti Műhely munkatársai)