Nagy Károly acheni palotakápolnája

 „Egyvalaki uralkodik a mennyek királyságában, az, aki a villámokat szórja, rendjén való hát, hogy csupán egyvalaki, néki alárendelve, uralkodjék a földön.”

A császár művészete

A Római Birodalom bukása után (476) a születő feudális Európa számára létszükséglet volt a király intézménye. Nem akadt ebben a korban olyan közember, katona vagy pap, aki számára nem a király jelentette volna a példaképet. Szorosan összefüggött a királyság funkcióival, erőforrásaival a műalkotások születése, amelyek követendő mintának számítottak, és a mai napig fennmaradtak, szinte egyedüli tanúságtételül ebből a korból.

A királyság a germán múltból ered, a bevándorló nomád népek hozták magukkal. Róma kénytelen-kelletlen fogadta be ezeket a népeket, anélkül, hogy vezetőiket megkérdőjelezte, sajátos törvényeikbe beleszólt volna. A királyok legfontosabb feladata a háborúzás volt, fegyvereseik élén vezették hódító hadjárataikat. Ennek szellemében a középkorban a meztelen kard jelképezte a felségjogot. Akadt azonban egy másik kiváltságuk is a barbár királyoknak. A nép és az istenek közötti párbeszéd hatalma is az ő kezükben volt, a nép boldogsága az ő közbenjárásuktól függött. A királyok e jogcímen irányították a rítusokat, és mutatták be az áldozatokat.

Az európai királyság művészeti feladatait illetően döntő fontosságú fordulat következett be a 8. század derekán. III. (Kis) Pippin (741-768) a Karoling dinasztiához tartozóként gyakorolt valós hatalmat a Frank Királyság fölött, ám a névleges uralkodói címet nem birtokolta. Pippin szerette volna a trónt is magának mondani és tovább erősíteni helyzetét. Zakariás pápa (741-752) pedig az Itália felé terjeszkedő langobárd hatalmat és Konstantinápoly befolyását akarta a frank szövetséggel ellensúlyozni. A dinasztiaváltásra 751-ben került sor Pippin megkoronázásával.

Eddig az uralkodók a vérségi elv alapján kerültek trónra, ezt követően a pápaság az uralkodói alkalmasság pontos megfogalmazásával szentesítette a király hatalmát. A Merovingoknak tulajdonított pogány, mágikus hatalom helyett, a nyugati gótoktól átvett rítus szerint, a pápa szentelt olajjal kente fel az új királyt, amely Istentől származó természetfölötti erővel ruházta őt fel. Ettől kezdve a nyugati uralkodók leghatalmasabbika, a frankok királya, az egész latin kereszténység uralkodója közvetlen szentségként kapta hatalmát a Biblia istenétől. Papok kenték fel szent olajjal, ami áthatotta a testét, az Úr erejével és a túlvilág minden hatalmával felruházta. Ezentúl a király funkciója nemcsak a harc volt, hanem a béke és az igazság őrzése is.

Nyugaton a 8. században a dicső Római Birodalomtól megörökölt művészi hagyományokat a keresztény egyház éltette tovább, ezért a művészet teljesen liturgikus művészetté vált. A király azonban mindig ott állt a művészeti alkotások hátterében, hiszen a felkenés királyi üggyé tette a művészeteket is. Az uralkodói kezdeményezésből született műalkotások üzenete még hangsúlyosabbá vált, amikor III. Leó pápa egy igazán szimbolikus időpontban, 800. december 25-én, Rómában császárrá koronázta Nagy Károlyt (768-814), aki ekkora már gyakorlatilag Nyugat urává vált. A császári hatalom már másfajta isteni intézmény volt, kitágította a királyság dimenzióit. A császárság már a földi királyság és a mennyei uralom között helyezkedett el a hierarchiában. Nagy Károly színe előtt a pápa is fejet hajtott, és Szent Péter sírjánál Augustus nevével üdvözölte Nyugat császárát, akinek az a küldetése, hogy egyedül vezesse az üdvösség felé a latin kereszténységet. Az új császárok isteni hősök, de egyúttal a cézárok utódai is voltak.

Az uralkodó támogatásával születő alkotásoknak olyan esztétikai jegyeket kellett hordozniuk, amelyek azokra az ősökre emlékeztettek, akinek bőkezűsége felékesítette az antik városokat. Azt kívánták, hogy ezek a tárgyak a császárság, azaz Róma jegyeit viseljék magukon.

A császárság eszményének újjáélesztése nyugaton nem az antik Róma felélesztését jelentette, hanem azt a törekvést, hogy a hit egységét olyan politikai egységgel biztosítsa, amelyet a népvándorlás korának nomád népei között eddig soha nem volt. Nagy Károly birodalmának határai gyakorlatilag a kereszténység és a pogányság határait is jelentették. A korabeli krónikások ezt a birodalmat Európával azonosították.

Nagy Károly koronázása után a művészeti alkotások java része az egyetlen uralkodó világi hatalmának függvénye. Az Úr felkentjéé, akinek ereje a természetfelettiből táplálkozik, akinek az a feladata, hogy összebékítse a látható és láthatatlan világot, ég és föld között megteremtse a harmóniát. A születő Európa vezetőire hárul a feladat, hogy feldíszítsék a templomot, az oltárt, az ereklyéket és az Isten szavát rögzítő képes könyveket. Ők közvetítik népük hódolatát Istennek, és szétosztják közöttük az égi kegyelmet. E kor művészete lényegében udvari művészet, amely mindig kapcsolatban állt a királyi központtal.

Kora középkori építészet a Karoling-korban

A 8. század második felében Nagy Károly tudatos kulturális politikájának köszönhetően lényegesen meggyorsult a művészeti fejlődés. A császár inkább tekinthető államférfinek vagy hadvezérnek, mégis leginkább művészeti eredményei őrzik az emlékezetét. A Római Birodalom bukása utána, a népvándorlás zavaros időszakában és Meroving dinasztia uralkodása idején kevés építkezés folyt Közép-Európában. Csak Nagy Károly uralkodása idején jött létre újra monumentális építészet. Ebből a korszakból azonban alig maradt meg egy tucatnyi épület.

A korszak egyik legismertebb emléke Nagy Károly aacheni palotakápolnája. Nagy Károly elődeivel ellentétben állandó székhelyévé tette Aahent, az „Új Rómát”. Nagy Konstantin utódjának tekintette magát, ezért konstantinápolyi mintára Sacrum Palatium-ot, „Szent Palotát”, ravennai mintára pedig palotakápolnát építtetett. Hajdan Konstantin császár római palotáját az egyháznak ajánlotta fel, és ezért Nagy Károly acheni palotáját is „Lateran”-nak nevezte. Számos építészeti és társművészeti folytonosságot kerestek Rómával témai és formai vonatkozásban egyaránt. Gyűjtötték Róma, Ravenna és más itáliai városok jelentős épületeinek egyes részeit, majd Achenbe szállították ezeket. Így került a kápolnához csatlakozó oszlopos udvarra Theodorik ravennai bronzszobra is.

Nagy Károly 796-ban kezdte meg reprezentatív udvari kápolnájának építtetését. Metzi Odó frank építőmester irányítása alatt az egész birodalomból származó építők dolgoztak itt együtt. Még a koronázás előtt elkészült az épület nyers váza, és a kész kápolnát III. Leó pápa szentelte fel 805-ben a Megváltó és az Istenanya tiszteletére.

A centrális épület négy összefüggő épületegyüttes részeként, a császári palota déli oldalán kapott helyet. A palota rendszere a római császárok palatinusi palotáit követte: csarnokkal, kápolnával és nagy teremsorral, melyeket bizánci eredetű hatalmas oszlopcsarnokok kapcsoltak össze.

A palotakápolna nem eredeti formájában maradt fenn. A szögletes szentélyzáródást például később gótikus apszissá alakították át. A kápolna fő tere szabályos nyolcszög, amelyhez tizenhatszögű körüljáró és karzat csatlakozik. A középső teret nyolc erőteljes, befelé megtört pillér tartja. A súlyos, zömök alsó szintet és a könnyed, kecses karzati szintet erős vízszintes párkány választja el egymástól. A karzat ívei arányaiban keskenyebbek, mint az alsó árkádok. Mindegyikben korinthoszi fejezetű oszlopokkal alátámasztott ívek helyezkednek el két sorban egymás fölött. Ezeket az oszlopokat Nagy Károly egyenesen Ravennából hozatta Achenbe. A kápolna egyik lehetséges mintaképe is az antikvitáshoz kapcsolja. A Ravennában Justinianus korában, a 6. században épült San Vitale-templom is három szintes és nyolcszögű belső térrel rendelkezik, de körüljárója csak nyolcszögletes.

Ezt a kapcsolatot nem a hasonlóságok, hanem inkább az eltérések teszik történetileg érdekessé. Achenben ugyanis az tekinthető „korszerűnek”, ami az előképtől eltérő.  Ilyen eltérés a belső térhatás is. Míg a San Vitale térszerkezete úgy épül fel, hogy tágítsa a teret és instabil térérzetet nyújtson, a körüljáróra nyíló talányos átlátások tovább fokozzák a bizonytalanságot és egy misztikus időn és téren túli világba emelik a látogatót, addig Aahenben az oktogon tisztán lehatárolt téregység, a fő- és melléktér viszonya egyértelmű, feltárulása problémamentes. A kápolna belseje meglepően meredek benyomást kelt és ebben a talajtól elszakadni vágyó nyúlánkságban bizánci hatás fedezhető fel. Világosan áttekinthető rendszerével, a szerkezethez hű, anyagszerű formálással és maga a szerkezet is (kereszt-, donga- és kolostorboltozat) szellemében inkább római rokonságot mutat.

A belső tér felépítése egyben a világ szerkezetére is utal. A nyomott arányú alsó árkádsor jelképezi a földi világot. Ezt hangsúlyos vízszintes párkány választja el a kecsesebb arányú, ravennai oszlopokkal tagolt felső szintektől, amelyek a mennyei birodalom jelképei.

Eddig nem látott építészeti újítás a palotakápolna nyugati kialakítása is. A keleti szentélyhez hasonló bejárat kapcsolódott az épülethez, amely mellett két torony emelkedett, ezeken át a karzatra lehetett jutni. Itt volt a kincstár és itt őrizték az ereklyéket, amelyeket ünnepekkor a tornyok közötti nyitott fülkében mutattak fel a népnek. A félköríves fülke a római kor diadalív motívumát idézte, és császári monumentalitást kölcsönzött a homlokzatnak.

Itt, a nyugati oldalon volt a Nagy Károly trónját magába foglaló császári karzat, amelyet a palotából is közvetlenül meg lehetett közelíteni. Ez az elrendezés lett a későbbi urasági karzat mintaképéve, amely egyik jellemzőjévé vált a nyugati, középkori templomépítészetnek. Ebben is megfigyelhető az egyházi és világi hatalom összefonódása, amely ebben az időszakban egy kézben összpontosult a császár személyében, akit az égi uralkodó földi helytartójának tekintettek.

Az aacheni palotakápolna építészeti szerkezete kifejezésre juttatta Nagy Károly különleges küldetését, hogy közbenjárjon Istennél népe érdekében. Összeköttetést hoz létre a négyzet, a föld jele, és a kör, az ég jele és a nyolcszög között, amelyen át az egyikből, a másikba vezet az út. A nyolcas a számok szimbolikája értelmében az örökkévalóság kifejeződése is. Róma őskeresztényei ilyen alaprajz szerint építették keresztelőkápolnáikat, mivel ott játszódott le az átvezetés rítusa: Isten hatalma kiragadta az embert a föld lehúzó erői közül, és felkészítette rá, hogy felemelkedjen az Isten dicsőségét zengő angyalok világába. Ez a kétszintes centrális tér tökéletes szintérnek bizonyult ahhoz, hogy az uralkodó közbenjáró imákat intézzen Istenhez, térdre boruljon családja és háza népe fölé magasodva.

Az aacheni palotaegyüttesnek az alapító halála után is megmaradt fontos szerepe. 813-ban (még Nagy Károly életében) itt koronázták Jámbor Lajost, majd 1531-ig az összes német-római császárt.

64/2015

Kenderesi Ilona