Eutanázia – kegyes halál?

Néhány évvel ezelőtt felkavarta a kedélyeket a hír, hogy egy anya a halálba segítette 11 éves, gyógyíthatatlanul beteg, súlyos kínokkal küszködő kislányát. A szülők – a kislány kérésének engedve – saját felelősségükre hazavitték a gyereket, aki ekkor már nagyon rossz állapotban volt, és a szenvedései miatt öngyilkosságot is tervezett. Végül megkérte édesanyját, vessen véget életének. Az anya, látva kislánya határtalan kínjait, eleget tett kérésének. (Az orvosok szerint a kislány legfeljebb két-három hónapot élhetett volna még.) A Legfelsőbb Bíróság “kívánatra, kegyeletből elkövetett emberölésnek” minősítette az anya tettét, és két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte.

A magyar közvéleményt akkoriban erősen foglalkoztatta ez az eset. Egy telefonos felmérés során kiderült, hogy az emberek nagy része (a megkérdezettek 54 százaléka) enyhébb ítéletet hozott volna, és csupán 5 százalék kevesellte a büntetést. A megkérdezetteknek csupán 13 százaléka utasítja el kategorikusan az eutanázia minden formáját, míg túlnyomó többségük (77 százalék) többé-kevésbé elfogadhatónak tartja azt.

Mi az eutanázia?

Az eutanázia görög eredetű szó, jelentése: jó halál. A beteg életének megrövidítését értjük rajta olyan esetekben, amikor a beteg érdeke úgy kívánja.

Két fajtája van: az aktív és a passzív eutanázia. Az aktív eutanázia során az orvos – vagy valaki más – szándékos cselekedettel idézi elő a halált. Passzív eutanáziánál csupán nem tesznek meg valamilyen életmentő kezelést.

Az eutanázia nem új keletű. Tudvalevő, hogy a spártaiak az ókorban a Taigetosz hegyéről dobták le a kevésbé fejlett, beteges csecsemőket. (Rómában pedig kirakták őket éhenhalni az avertini dombok közé.)

A hagyományos orvoslás általában kerülte a reménytelen esetek kezelését. Az ókori Görögországban a hippokratészi orvosoknak azt tanácsolták, ne foglalkozzanak reménytelen esetek kezelésével, mert az rosszat tesz gyógyító hírüknek. Ugyanakkor a hippokratészi esküben benne foglaltatott, hogy „halált okozó szert nem fogok senkinek sem kiszolgáltatni, még kérésre sem, sőt ilyenféle tanácsot sem fogok adni.” Vagyis a hippokretészi orvosi etika szerint a passzív eutanázia megengedett volt, az aktív eutanáziát, illetve az öngyilkosságban segédkezést viszont a leghatározottabban tiltották.

Francis Bacon angol materialista filozófus egy 1605-ös keltezésű munkájában felvetette az élet meghosszabbításának gondolatát, s ugyanakkor az eutanáziát is javasolta: „Az élet meghosszabbítása az egyik legnemesebb orvosi cselekedet, de ugyanakkor a halál könnyűvé tétele is orvosi feladat. Nagyra becsülöm az orvos hivatását, nemcsak mert visszaállíthatja az egészséget, hanem azért is, mert mérsékelheti a fájdalmat, és nemcsak akkor, amikor ezáltal gyógyít, hanem akkor is, amikor a jó és könnyű halált is szolgálhatja.”

A múlt században Samuel D. Williams in Fye, egy angol iskolamester és író az aktív eutanázia alkalmazásának hasznossága mellett tette le a voksát, hangsúlyozva a különleges körültekintés fontosságát: „Reménytelen és fájdalmas betegség minden esetében az orvosnak – bármikor a beteg óhaja szerint – el kell ismernie kötelességeként, hogy kloroformot vagy más, ehhez hasonló anesztetikumot alkalmazzon abból a célból, hogy azonnal megszüntesse a tudatosság állapotát, és a szenvedőt azonnali és gyors halálba segítse; s minden szükséges óvintézkedést meg kell tenni, hogy az e kötelességgel való bármilyen lehetséges visz-szaélést meg lehessen akadályozni; és hogy minden kétségen kívül meg lehessen állapítani, hogy a szer alkalmazása a beteg kifejezett kívánságára történt.”

A modern korban az orvostudomány és a technika fejlődésével lehetőség nyílt a halál évekre, sőt évtizedekre való elhalasztására. Ez viszont az esetek többségében inkább a haldoklás megnyújtásának nevezhető, nem az élet meghosszabbításának.

A mai kor embere számára a halálfélelem mellett megjelent a mesterségesen fenntartott élettől való félelem is. Ezért olyan aktuális téma napjainkban az eutanázia.

Karen Quinlan esete

1975-ben egy 21 éves amerikai lány alkoholt és különféle gyógyszereket fogyasztott együtt, minek következtében elvesztette eszméletét. Leállt a légzése is, amit az orvosi kezelés sem tudott újraindítani. Respirátorral és intravénás táplálással tartották életben hónapokon keresztül. Az apa fél év múlva írásban kérte a lélegeztetőgép kikapcsolását, de ezt az orvosok megtagadták, mert féltek a büntetőjogi felelősségrevonástól. Az apa bírósághoz fordult, ahol végül is az a döntés született, hogy akkor kapcsolhatják ki a respirátort, ha a kórház etikai bizottságának tagjai egyetértenek abban, hogy semmilyen racionális lehetőség nincs, hogy a lány visszanyerje normális tudati állapotát. A respirátort végül kikapcsolták. A sors különleges fintora, hogy a lány spontán módon elkezdett lélegezni, és bár továbbra is eszméletlen állapotban, de még mindig él.

Ez az eset szinte lavinaként indította el a halálhoz való jog követelésének hullámát. Egyes USA-tagállamok egymás után iktatták törvényeikbe a passzív eutanázia, a „halálhoz való jog” különféle formáinak elismerését.

Orvosi kötelesség és a beteg jogai

Az Egyesült Államokban és Dániában mára már bevett szokássá vált, hogy a súlyos betegek úgynevezett „living will”-et, élő végrendeletet írnak. Ez arról szól, hogy a későbbi, önkívületi állapotban milyen gyógykezeléshez járulnak hozzá és mihez nem, illetve ki dönthet helyettük, ha már ők nem lesznek képesek rá. Azt javasolják, hogy az élő végrendeletben a beteg rögzítse erkölcsi alapelveit, és a konkrét kívánságok mellett általános elveket is közöljön a gyógykezeléssel kapcsolatban. A meghatalmazott személy ezeknek az elveknek megfelelően dönt majd.

Dániában számítógépes rendszer tartalmazza a dán állampolgárok által kitöltött élő végrendeletek adatait. Ha a beteg terminális állapotba került, a kezelőorvosának le kell hívnia a számítógépről a beteg előzetes rendelkezéseit.

Az eutanáziával kapcsolatban Hollandiában a legliberálisabb a törvénykezés: a beteg kérésére nem csupán a passzív, de az aktív eutanázia, a halálba segítés is megengedett. Az aktív eutanázia a halálozások 1,8%-át, 2300 esetet tesz ki évente. Megdöbbentő adat, hogy az orvosok a beteg határozott kérése nélkül további 1000 beteget „segítettek át” a másvilágra. A passzív eutanázia évi 22500 esetet tesz ki – a halálesetek 17,5%-át –, s ezek kétharmada a beteg kifejezett beleegyezése nélkül történt. „Az ölés ragályos betegség, ha a lehetőségét rászabadítjuk a társadalomra, nehéz lesz annak megálljt parancsolni” – figyelmeztet bennünket Daniel Callaban.

Ausztrália egyik tartományában, a Northern Territoryban idén július 1-je óta legális az aktiv eutanázia. Eddig is lehetőséget adtak a helyi jogszabályok arra, hogy a gyógyíthatatlan beteg halált okozó gyógyszeradagot kérjen kezelőorvosától, de az új rendelkezés értelmében arra is van lehetőség, hogy kérésére – miután megvizsgálták, hogy épelméjű-e a beteg, és nem szenved depresszióban – az orvos adja be injekció formájában.

Magyarországon a törvényeink szerint „az orvos az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógykezelni”, vagyis mind a passzív, mind az aktív eutanázia törvénybe ütköző. Valójában viszont az orvosok jelentős része mindkettőt alkalmazza, illetve többen alkalmazzák a passzív eutanáziát. Hutás Imre, volt egészségügyi miniszterhelyettes, másfél évtizeddel ezelőtt így fogalmazott: „Egy előrehaladott rosszindulatú betegség végstádiumát sosem nyújtjuk meg feleslegesen. Az ilyen beteg érdekében nem követünk el mindent, hogy további huszonnégy órán keresztül fokozzuk szenvedéseit – ez az elfogadott álláspont.”

Valójában nem csupán a humánum játszik itt szerepet. Sokszor az egészségügy szűk anyagi lehetőségei is befolyásolják az ilyen jellegű döntéseket. A művesék és más berendezések korlátozott száma is behatárolja a gyógyítás lehetőségeit. Mivel a gyógyszervásárláskor nem léphetik túl a meglehetősen szűk keretet, íratlan szabály, hogy az idős emberek részére nem írhatnak fel drága, külföldi antibiotikumokat.

Ki dönt, és mi szerint?

Az utóbbi esetek valójában mégsem eutanáziáról szóltak. Nagyon fontos az eutanázia definíciójában a „beteg érdekében” kitétel. A külső körülmények, a vélt vagy valódi társadalmi érdekek motiválta életmegrövidítéseket nem nevezhetjük eutanáziának.
A beteg érdekét sem könnyű megállapítani. Magyarországon nemigen van hagyománya annak, hogy a beteget beavassák a döntésbe, és világnézetének megfelelően alakíthassa sorsát. Talán az előző rendszerből maradt ránk az az örökség, a beteget sokszor nem tekintik igazán embernek, inkább leltári tárgyként kezelik. Ha valami mást szeretne, mint az orvosok, például haza akar menni, akkor azt mondják rá, hogy „nyugtalan a beteg”, és teletömik nyugtatókkal.

Magyarországon tilos az eutanázia, ugyanakkor, bár ezzel egyelőre kevesen élnek, valójában a betegnek joga van megtagadni bármiféle kezelést. Ez a lehetőség utat nyit a passzív eutanázia felé.

Arra a kérdésre, hogy mikor részesítheti az orvos eutanáziában a páciensét, Kovács József bioetikus válasza nagyon határozott: sohasem. Ugyanakkor hozzáteszi: az orvos csak azt a beavatkozást végezheti el, amit a beteg megenged. A beteg bármiféle kezelést visszautasíthat, ha azt terhesnek, fájdalmasnak vagy emberi méltóságával össze nem egyeztethetőnek ítéli. Passzív eutanáziánál tehát az orvos nem eutanáziát végez, hanem figyelembe veszi a beteg tiltakozását a további kezelés ellen.

Az eutanázia lehetőségének megvannak a veszélyei. Esetleg olyanok is kérhetik a halálba segítést, akik szívesen élnének még, de úgy látják, terhére vannak rokonaiknak vagy a társadalomnak. Egyes társadalmakban az idősek öngyilkosságának hagyománya volt. Így volt ez a görögöknél, de csupán néhány évtizeddel ezelőtt magyarlakta területeken is élt egy ilyen szokás: az idős, dolgozni már nem tudó emberek, ha szűkös volt a megélhetés, a család nyomására, vagy önként véget vetettek életüknek, például mérgező gázokat kibocsátó barlangokba mentek (lásd Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellájában). Ha a mai erkölcsünkkel nem tartjuk helyesnek az ilyesfajta nyomásgyakorlást, fontos, hogy ez burkoltabb formában sem jelentkezhessen.

Sokszor az ember pillanatnyi fájdalmában kívánja a halált, de mihelyt megszűnik a fájdalom, visszatér az életöröm. Olyan is van, hogy az ember idegenkedik valamiféle kezeléstől, de később az életét mégis fontosabbnak értékeli, mint a kezeléssel járó kiszolgáltatott helyzetet. Egy fiatal ápolónő, akinek csak egy veséje volt, és az is rosszul működött, többször hangoztatta, hogy ha rosszabbodik az állapota, nem akarja igénybe venni a művesekezelést. Ki is tartott emellett. Hamarosan maga is befeküdt a kórházba, de amikor kezdett kritikussá válni az állapota, hazavitette magát, mondván, hogy otthon akar meghalni. Két nappal később mentők hozták vissza eszméletlen állapotban, és anyja kérésére, akarata ellenére művesegépre tették. Később a nem kívánt életforma mellett főiskolára jelentkezett, lediplomázott, férjhez ment és gyereket szült.

Passzív vagy aktív?

Vannak, akik nem látnak lényeges különbséget az eutanázia kétféle válfaja között. James Rachels szerint „ha egy orvos megengedi a beteg halálát, szenvedésére való tekintettel, erkölcsileg ugyanabba a helyzetbe kerül, mintha egy injekcióval a halálát okozná”. Az aktív eutanáziát még emberségesebbnek tartja, mint a passzívat, mert jobban lerövidíti a beteg szenvedéseit.

Somlai Béla szerint a passzív eutanáziának egyes esetekben létjogosultsága van, de az aktívnak sohasem. „A haszontalan kezelés visszavonása esetén nem az orvos, hanem a betegség öli meg a gyógyíthatatlan szenvedőt” – írja. Kovács József arra hívja fel figyelmünket, hogy hibás diagnózis esetén a passzív eutanázia is halálhoz vezethet, de az aktív biztos, hogy ahhoz vezet.

A zsidó-keresztény hagyomány az élet szentségét tekinti abszolút érvényűnek. Ezek szerint az emberi életet minden körülmények között meg kell őrizni, egy ártatan ember életének kioltása minden körülmények között tilos. Eszerint – mivel az emberi élet minden „darabkájának” végtelen értéke van – egy életet egyetlen perccel meghosz-szabbítani éppoly fontos, mintha hetven évvel hosszabbítanánk meg. Nyilvánvaló, hogy az eutanázia egyik formája sem összeegyeztethető ezzel az alapelvvel. Ugyanakkor olyan fájdalomcsillapító eljárásokat megengedettnek tartanak, amelyek az élet megrövidülésével járnak.

A Katolikus Egyház Katekizmusában az alábbiakat olvashatjuk: „Erkölcsileg megfelelhet az emberi méltóságnak az érzéstelenítők alkalmazása a haldokló szenvedésének csökkentésére, még azzal a kockázattal is, hogy napjai megrövidülnek, ha a halált sem célként, sem eszközként nem akarja, csak mint elkerülhetetlent beszámítja és elviseli. A tüneti gyógyítás az önzetlen szeretet kiváltságos formája.”

A keleti filozófiák többségükben az élet befejezésének természetességét tartják ideálisnak. Mérsékletes, egészséges életvitellel törekedjen az ember a hosszú életre, miközben más élőlények életét se vegye el, ha nem muszáj, de ha itt az ideje, ne féljen szembenézni a halállal. Az élet természetellenes megnyújtása ugyanúgy kerülendő, mint a megfutamodás a fizikai fájdalmak elől.

Érdekes, hogy a dzsain vallás, amely minden erőszakot ellenez, így a félelemből vagy a fájdalom elkerüléséért történő öngyilkosságot is, a gyógyíthatatlan betegek számára engedélyez egyfajta módszert a haláluk előrehozására: a koplalást. Ezt a módszert „békés halálnak” nevezi, és pontosan szabályozza módját és körülményeit.

Elisabeth Kübler-Ross szerint a halálos beteg, mikor tudomást szerez állapotáról, az esetek többségében először nem akarja elhinni. „Elcserélték a szövettani leletet” – gondolja. Amikor mégis kénytelen belátni, hogy szó sincs tévedésről, dühös lesz, és irigyelni kezd minden egészséges embert. Aztán megpróbál alkudozni az orvosokkal vagy egyenesen Istennel. „Óh, csak még egy kis haladékot hadd kapjak!” „Bárcsak elmehetnék a fiam esküvőjére!” Utána depressziós lesz. Egyrészt a sok félbehagyott terv, a magukra hagyott gyerekek miatt válik lehangolttá a beteg, másrészt a haláltól való félelem miatt. Az utolsó stádium a belenyugvás, amikor a beteg elfogadta állapotát, és tudatosan készül a halálra.

Természetesen nem kell mindenkinek végigmennie ezeken az állapotokon. A lelkileg fejlett, vallásos ember hamar el tudja fogadni Isten akaratát.

Egy 72 éves falusi asszony azt mondja: „Én nem félek a haláltól, minek féljek? A fiam, a menyem is betegek már, hamarosan rájuk is sor kerül. Az unokák megállnak a lábukon, nincs szükségük rám, eleget éltem, fáradt vagyok. Itt fáj, ott fáj. Elég volt. Este azt gondolom magamban: Istenem, ha ma éjjel kell meghalnom, legyen.”

A halálfélelem a materializmus térhódításával vált általánossá. Engelhardt szerint nem véletlen, hogy a halál minden eszközzel való elkerülése, illetve az élet minden eszközzel megkísérelt meghosszabbítása éppen akkor lett a legfőbb erkölcsi parancs az orvosok számára, amikor a vallásos gondolkodás elterjedtsége csökkenni, és a túlvilági életbe vetett hit tünedezni kezdett.

A mélyen vallásos, mindenben Isten akaratát kereső ember nyilván a halálban nem csupán valaminek a végét, hanem a kezdetét is látja.

Mi van a halál után?

Az utóbbi években egyre gyakoribbá válik, hogy embereket a klinikai halál állapotából hoznak vissza. Raymond Moody 150 ilyen esetet vizsgált meg. Természetesen különféle élményekről számolhattak be, de elbeszélésükben hasonló mozzanatok voltak: először valami kellemetlen zajt kezdenek el hallani, majd úgy érzik, hogy nagy sebességgel haladnak át egy hosszú, sötét alagúton. Ezután hirtelen azt veszik észre, hogy kinn vannak fizikai testükből, és kívülről látják, hogyan igyekeznek feltámasztani őket. Találkoznak már meghalt szeretteikkel, és egy szeretetet, melegséget árasztó fényalakkal, akivel mint egy videofilmet, végignézik életüket. Egyszer úgy érzik, egy sorompóhoz értek, a fizikai és lelki lét határához, ahonnan vissza kell fordulniuk, mert még nem jött el haláluk ideje. Többnyire nem szívesen térnek vissza fizikai testükbe, mert már kezdték megszokni és megszeretni azt a másik létformát. „Az orvosok és a nővérek ütögették a testemet, így próbálták megindítani légzésemet, hogy visszahozzanak az életbe” – írja az egyik túlélő. – „Közben állandóan azt magyaráztam nekik: Hagyjanak engem békén. Nem akarok mást, csak nyugalmat. Hagyják abba az ütögetést! De nem hallották.”

A halhatatlan lélek útja

A különféle vallások különféle képet alkotnak a fizikai testen kívüli létezésről. Egyben viszont megegyeznek: mind a halál utáni élet valóságáról írnak.

A hinduk a lelket öröktől fogva létezőnek s halhatatlannak tartják, amely az anyagi testeket úgy veszi fel egy rövid időre, mint ruhát, de valójában nem válik azonossá vele. Egyik szent könyvük, a Srímad Bhágavatam részletesen kifejti ezt. Ezt példázza többek között Csitrakétu király története is. A királynak meghal a fia, de a misztikus képességekkel rendelkező bölcs, Nárada Muni segítségével egy időre újra életre kél. Látva szülei nagy bánatát elmagyarázza, hogy a lélek elpusztíthatatlan és örök, ezért kár bánkódniuk halála miatt.

„A lélek nem ismer sem születést, sem halált; ha már létezett, többé meg nem szűnhet” – írja a Bhagavad-gítá. Nem is csoda, ha az ilyen elveken nevelkedett indiai emberek nem fogják fel a halált olyan tragikusan, mint mi, európaiak. A halálhoz természetes módon tudnak viszonyulni. A súlyos beteget nem dugják be a kórház elfekvő osztályába, a halott ember látványa pedig teljesen megszokott a szent folyók mentén, ahol rituálisan elégetik a holttestet, a hamvakat pedig a folyóba szórják.

Thorwald Dethlefsen így ír minderről: „Belső nyugalmuk lehetővé teszi, hogy a halál pillanatában azt tegyék, amit kell: azaz segítsenek a haldoklónak a meghalásban. Végül is a születésnél is segédkezünk, és nem próbáljuk visszatolni a gyermeket az anyaméhbe. Miért viselkednénk akkor pont fordítva a haldoklóval? Itt is ugyanaz a feladat: hogy megkönnyítsük a haldokló leválását az anyagtól, és segítsük megszületését a túlvilágon.”

A Bhagavad-gítá a halált ruhacseréhez hasonlítja, ahol a lélek leveti anyagi testét, hogy újat vegyen fel helyette. „A megszületett számára biztos a halál, a holt számára pedig a születés” – írja. Az újabb testet vágyai és karmája (cselekedeteinek visszahatása) szerint kapja a lélek. Egy beteg test is a karma része, és az is, ha valakinek a haldoklása sokáig elhúzódik. A bölcsek nem a halálban keresik a kivezető utat, hanem igyekeznek egy olyan tudatállapotot elérni, amelyben összekapcsolódnak a Legfelsőbbel, és így felülkerekednek az anyagi fájdalmakon.

Megóvjuk az életet?

Pillanatnyilag az élethez fűződő értékítéletünk meglehetősen felemás. Míg a halálbüntetést eltörölték a büntetésvégrehajtásban, s a kórházakban emberfeletti küzdelem folyik életek napokkal való meghosszabbítására, egy másik kórházi osztályon ártatlan magzatokat ölnek halomra.

Hasonlóan szemet szúró, hogy a kórházakon kívül az emberek egészséges életkörülményeivel sem sokat foglalkoznak. Hajléktalanok ezrei fagyoskodnak az utcán, és sok becsületes munkában megőszült nyugdíjasnak nem jut még tüzelőre sem. Amíg kívül vagyunk a kórházon, senkit sem érdekel, mennyi káros anyagot lélegzünk be nap mint nap, hogyan élünk, helytelen táplálkozásunk hatására milyen betegségek fejlődnek bennünk lassacskán.

Az állatokhoz úgy vagyunk „kíméletesek”, hogy beadunk nekik egy altatóinjekciót, ha valami súlyosabb betegségbe estek. Ha valaki meg akarja adni nekik az esélyt a betegség leküzdéséhez vagy egyszerűen hagyja őket élni ameddig élhetnek, azt tartják kíméletlennek.

Az állatokkal való bánásmódunkra emlékeztet az a felfogás, hogy a beteg embert megkímélve a szenvedéstől megadjuk neki a halál lehetőségét. A gond az lehet, ha az eutanáziát nem a beteg akarja, hanem az orvos vagy a hozzátartozók. Nagyon sok minden állhat amögött, ha valaki azt mondja: meg akarok halni. Lehet, hogy nem érez maga körül szeretetet, úgy érzi, hozzátartozói számára fontosabb az örökség, mint ő maga. Lehet, hogy az orvosa, mikor az eutanázia lehetőségét felvillantja előtte, a szűk gyógyszerkeretre is gondol.

A halál méltósága

Vajon valóban jobb minél előbb meghalni, mint szenvedni életünk utolsó napjaiban, heteiben? Az életösztön nagyon erősen dolgozik az élőlényekben. A testi szenvedés, a magárahagyatottság, a kiszolgáltatottság olyan helyzetbe hozhatja az embert, amikor inkább a halált kívánja. De vajon tényleg az az orvos dolga, hogy ezt a kívánságot teljesítse, vagy pedig, hogy próbáljon javítani a beteg helyzetén?

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az a beteg, akit szeretettel vesznek körül, nem kíván idő előtt meghalni csupán a fájdalom miatt. Az élet természetellenes túlnyújtása, a kómás állapot stabilizálása természetesen megint más kérdés, hiszen ha megegyezünk abban, hogy van halál utáni élet, azt is beláthatjuk, hogy ettől fosztjuk meg egy időre a haldoklót.

Az életben sok nehézség van, amivel meg kell bírkóznunk. Meg kell tanulnunk járni, beszélni, írni-olvasni, aztán munkát kell vállalnunk, fel kell nevelnünk gyermekeinket és még sorolhatnánk. Nap mint nap rengeteg konfliktusba kerülünk, és ezekből újabb és újabb dolgokat tanulhatunk. az idős emberek számára egy ilyen tapasztalat a fájdalom és a betegség megélése. Nem árt végiggondolni: valóban jót teszünk azzal, akit lebeszélünk erről a tapasztalatról?

„Isten büntetése” – mondják némelyek az élet nehézségeire. A hinduk a fizikából ismert hatás-ellenhtás törvényéhez hasonló karmatörvénnyel magyarázzák a minket ért megpróbáltatásokat, amelyek előző, kedvezőtlen cselekedeteink következményei. Ha ebben az életben nem egyenlítődik ki a karmánk, a következő életünkben kerül majd sor rá. Az ilyet jobb minél előbb letudni – vélik a hinduk, s ezért nem igyekeznek kitérni az élet nehézségei elől.

Az eutanázia kérdése nagyon összetett, nem könnyű állást foglalni vele kapcsolatban. De azt hiszem, elég egyértelmű annak fontossága, hogy emberek ne ítélkezhessenek más emberek élete felől.

Az élet és halál a természet rendje szerint követi egymást, s ha ezen változtatni szeretnénk, ki tudja, milyen következményekkel járna. Ezért talán helyesebb, ha megpróbálunk elég bölcsekké vállni ahhoz, hogy ezt el tudjuk fogadni.

Mikola Klára