Észak és az üdvösség

Hogy a Kuruksétrai nagy csatában elpusztult rokonai haláláért vezekeljen s bűnbánatot gyakoroljon, Krsna és Vjásza tanácsára Judhisthir király nagyszabású ló-áldozatot mutatott be. Aztán Judhisthir, India császára unokájára, Pariksitre hagyta birodalmát, s testvéreivel és hitvesükkel Kásiba (Varanasziba) indult, hogy Mahadév Sivát felkeresse. Tervük az volt, hogy Kásiban Visvanáth Sivától feloldozást nyernek bűneik alól, majd a ksatrija szokások szellemében nekivágnak a Nagy utazásnak.

A védikus szentírások szerint, aki nem bráhmana atyától született, nem jogosult a lemondott életrendbe lépni. A ksatriják és vaisják az erdei remeteség életrendjében, amikor életük végéhez közelednek, a lemondás rendjének követése helyett útra kelnek Árjavartából, és Isten neveit zengve észak felé, a Himálaja csúcsai felé indulnak, ahol aztán belevesznek a hóba-fagyba. Ez a Nagy út.

Amikor az ember jó egészségnek örvendve, az elgyöngülés és a betegségek kínjaitól még nem háborgatva, Isten neveivel az ajkán szánt szándékkal kiszabadítja lelki énjét a test börtönéből, hogy Vaikuntha lelki szférájába jusson, szintén a Nagy utazásként ismeretes. Az észak felé indulás nagy utazása az írások szerint a délceg lovagoknak való, míg a másik metódus a papi rendbe tartozó aszkéták útja, akik e haszontalan porhüvelyt maguk mögött hagyva igyekeznek Isten birodalmába jutni. A hajdanvolt időkben a ksatriják Kedarnáth-nál indultak a nagy utazásra.

Akkoriban a ksatriják általában Visnut imádták, míg a bráhmanák jobbára Siva hívők voltak, akik egyesülni óhajtottak imádott istenükkel. Ennek okán aztán a bráhmanák és a ksatrija királyok folyton viszálykodtak. Az élet utolsó szakaszában, amikor a bráhmanák a lemondás rendjébe léptek, a ksatriják pedig erdei remeteségbe vonultak, életmódjuk merőben eltérő jegyeket mutatott. Manapság az indiai társadalom már nem követi az erényeket és nem tiszteli az írásokat, de hajdanán, amikor az erények még meghatározó szerepet játszottak s általánosan tisztelték az írásokat, még a dharma ellenzői is kénytelenek voltak követni az írások parancsait. Ennek szellemében öreg korukban a bráhmanák a lemondás rendjébe (szannjásza) léptek, míg a ksatriják és vaisják erdei remeteségbe vonultak.

A szannjászík Badarikásramból indultak útnak a Kailász-hegy mentén vezető hófödte jeges ösvényen, míg Kedarnáth bérceihez nem értek, ahol aztán Bhrigu-pata szirtnél testüket eldobva szánt szándékkal vállalták a halált. „A lélek merőben különbözik az anyagi testtől!” – e tudással felvértezve azonosultak Brahmannal.

Ezzel szemben a ksatriják és vaisják Kedártól indultak s a Szvargaróhiní Gangesz folyását követve a hófödte Kailász-hegy és a Manaszaróvar-tó mentén igyekeztek Badarikásram felé, az Úr Visnu lótuszvirághoz hasonlatos szent lábaihoz. A végső Nagy utazásra aztán innen indultak tovább. Mostanság az utat a hó és jég birtokolja, s teszi járhatatlanná. Ha pedig egy szannjászí Bhrigu-patánál igyekezne megszabadulni porhüvelyétől, a királyi udvar fenyítésére számíthat.

Mindenesetre Judhisthir és testvérei maguk mögött hagyták fővárosukat, Indrapraszthát, s a fenséges Kásiba indultak az Úr Sivához. Hogy odaadásukat próbára tegye, Siva nem mutatkozott előttük, hanem a mennyei Felső-Kásiba (Uttarakási) vonult vissza. Hiába követték ide is a Pándavák, nem találkozhattak vele, mert Siva közben Rejteki Kásiba (Gupta-kási) húzódott előlük. A Pándavák rendületlenül követték ide is, csakhogy Siva időközben saját hajlékára, a Kailász-földi Kedárnáthba vonult. Így járták be a Pándavák Indrapraszthát, Kásit, Uttara-Kásit, Gupta-kásit, Vriddha Kedárt, Trijuginárájant s végül Kedárnáth vidékét.

Ugyan ki láthat át a Siva teremtette káprázaton? Hogy a Pándavák elől elrejtőzzön, Siva ökörré változott, s elvegyült a környéken legelésző jószágok között. A Siva mesterkedésén felbőszült Bhíma felmászott egy sziklaszoros tetejére, egyik lábát az egyik szirten, a másikat a másik oldalon megvetette, majd arra szólította öccsét, Ardzsunát, hogy lábai alatt terelje át a jószágokat. Ha köztük rejtőzik Siva, Bhíma bizonnyal észre veszi. Ardzsuna Gándíva íjával a kezében őrködve hajtotta át fivére lábai közt a marhákat. Az ökörré vált Siva leszegett fejjel igyekezett áthaladni, de Bhíma észrevette, és buzogányával a hátára sújtott. Ekkor Siva eltűnt, de égi szózat harsant: „Pándavák! Végre nekivághattok a Nagy utazásnak, de megsebeztetek a hátamon, s fájdalom gyötör. Kenegessétek a hátamat tiszta ghível, az megörvendeztet. Csak ezt követően nyerhetitek el áldásomat. Tegyétek meg ezt, és siker koronázza majd az öröklétbe vezető utatokat!” Ennek az égi szózatnak a nyomán nevezik Sivát, Kedár Urát a célkitűzéseit elérő úrnak, vagy a céljaikat elérők urának (Kritárthanáth).

Siva tanácsára a Pándavák megkenték ghível Kedár kegyszobrának hátát, mielőtt a Nagy utazásnak nekivágtak volna. Céljuk a hófödte Badarikásram volt, ahol Badrináth Visnu lakik, de csak Judhisthir érkezett oda, testvérei és hitvesük, Draupadí a hóban lelték halálukat.

E történet nyomán aztán a zarándokok mai napig ghível kenegetik Kedárnáth Siva kegyszobrát, amelynek alakja egy hegycsúcsra, vagy az ökör hátán lévő zsírpúpra emlékeztet.

…

Elhatároztuk, felkeressük azt a helyet ahonnan a Pándavák a Nagy utazásra indultak, s ahol hajdanán a szannjászík föladták a testüket.

Kedár vidéke bámulatosan szép. A négy égtáj felé szinte az égig érő, fenséges, hófödte hegycsúcsok, ezek közepette áll Kedárnáth fehér temploma a maga teljes pompájában és fenségében. …

Innen aztán egy hegyoldalon kell fölkapaszkodni. Mint a gyerekek, négykézláb másztunk felfelé vagy két mérföldnyit, majd egy mérföldnyi ereszkedés után értük el a Félhold-sziklát (Ardha Csandra-sila). Ez a félkaréj alakú kőlemez vagy tíz-tizenöt könyök hosszú és hét-nyolc könyök magas. A Pándavák és Draupadi itt pihentek meg utoljára, mielőtt Nagy utazásukat megkezdték volna. Innen vágtak neki a hó birodalmának, hogy örökre maguk mögött hagyják a földi világot. Badarikásram innen egyenest északra fekszik. A félkörös kőlemezen tisztán kivehető egy véset, de a mai napig nem sikerült megfejteni a szimbólumok jelentését.

E szikla láttán elakadt a szavam. Mennyi odaadó szent érzés! Tisztelettel meghajtottam a fejem, s a messze távolban futó Gangeszre néztem, s könnyes szemmel tisztelegtem a szent folyam előtt.

Innen dél felé egy kisebb folyót láttunk, befagyott felületét hó borította. Kalauzunk elmondta, ha átkelünk a folyón, s egy fél mérföldnyit haladunk a túlparton, odaérünk a Bhrigu-Pata tavacskához. Ám ha beszakad alattunk a jég, elsodor az ár és menthetetlenül ott pusztulunk. Kalauzunk ezt nem vállalta, de én már jártam jégen Königsbergnél a Balti-tengeren s az Egyesült Államokban a Hudson-folyón. Ha a jég négy-öt lábnyi vastagra hízott, az emberek akár gépjárművekkel is bátran áthajtanak rajta. Egy bottal kitapogattuk a jeget, s úgy találtuk, semmi ok a félelemre. Mindannyian átkeltünk hát a folyó jégpáncélján, s végre Bhrigu-Pata partjához értünk.

Ez a tavacska körkörös alakú, kilenc-tíz láb széles, csupa jég és hó. A tavacskát ketté szeli egy vöröses színű, éles sziklapenge, szinte kardhoz hasonlatos. Hajdanán ez a kőpenge oly éles volt, hogy aki rávetette magát, könnyen odaveszett, ma már tompa az éle.

Fönn a magasban, két-háromezer lábnyira a tavacska felszíne fölött meredek szirt nyúlik a semmibe. Hajdanán a szannjászík, ha alkalmatlannak érezték magukat lelki gyakorlataikra, innen vetették magukat a mélybe, a tóba, hogy új, erősebb és alkalmasabb testet kapjanak. Akik sikerrel befejezték lelki gyakorlataikat, a végső üdvösség reményében választották ezt a helyet. Az éles kőpengén összezúzták magukat, testük a mélybe veszett. Sokan készakarva vetettek véget életüknek.

Ám erre az önkéntes eltávozásra csak az volt jogosult, aki fölismerte a test és a lélek gyökeres különbségét. Az írások azonban a jelen korszakban tiltják az efféle önkéntes testelhagyást. Mostanság az emberek azzal érhetik el a tökéletességet, ha Istenről hallanak és őt dicsőítik. A jelen korszakban az emberek rövid életűek, lelki értelemben lusták és hanyagok, balsorsúak és betegesek, így a jóga, a meditáció, a légzés szabályozása vagy a vezeklés nem nekik való. Ám ha az emberek a jelen világkorszakra ajánlott folyamatot követnék, könnyen el is érnék céljaikat. De ne feledjük, hajdanán a megelőző korokban számtalan nagy lélek hagyta el itt a testét, a tavacska vize az ő lábaikat mosta. Ennek emlékére tiszteletem jeléül néhány csepp vizet a fejemre hintettem, majd az Úr neveit zengtem.

2017/67

Szvámí B.H. Bon

(B.H. Bon: On the way to Vaikuntha, Radha-Govindaji Trust, Vrndaban 2012., 231-239.pp.)