A félelem és a szeretet művészete

A félelem és a szeretet a két legerősebb érzelem. Akár ugyanazon az egyenesen is elhelyezhetjük őket, különböző előjelekkel. Mindkettő alapvetően befolyásolja az életünket, az egyiket kerüljük, a másikat keressük.

A félelem alakítja az önvédelem különböző formáit, ami a harcművészet egyik alapja. A szeretet, a kapcsolódás vágya, illetve az ezen az úton elért sikereink és sikertelenségeink adják a legtöbb témát a művészetnek, míg a művészet legkiválóbb szintje maga a szeretetélmény eksztázisa.

A félelem

Különböző korok különböző emberei más-más módon élték és élik meg ezt a két nagy érzést. Érdemes egy pillantást vetni arra, hogy miként befolyásolja a kulturális háttér a megélést. Ami a közös emberi, az nem változik. A félelem és a szeretet vágya jelen van mindenkiben – ami különbözik, az az érzések kezelése. Minden kor embere a maga értékrendjébe illeszti be ezt a két fogalmat, ez nyilvánvaló, így mind a félelem, mind a művészet a kor tükre lesz.

Ezt a művészetről talán régebben is tudtuk, de a háborúskodás vonatkozásában ritkán figyelünk erre az elemre. A háború oka mindig valami félelem: félelem az ismeretlentől, félelem attól, hogy valaki megtámad minket, félelem a hatalom vagy befolyás elvesztésétől, félelem a gazdasági hanyatlástól és így tovább.

Figyelemre méltó a művészi színvonal és a harcművészet párhuzama a keleti kultúrákban, mint Kína, Japán vagy Korea, ahol a karate, a dzsudo, vagy a saolin kungfu éppúgy csodákat eredményezett, mint a festészet, a kerámiaművesség vagy a költészet. Hasonló jelenség érvényesült a reneszánsz előtti európai művészetben és harcászatban – mindkettőt ugyanaz a szakralitás lengi be, igaz, egy roppant egyszerű megfogalmazásban, ami mögött mégis megtalálható a misztika. Így bizonyos párhuzam érvényesül a lovagrendek, a pápaság szerepe és a keresztes háborúk, valamint a románkor és a gótika jellege között.

Minél többet töprengtem a témán, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez nem is történhet másképpen. Hiszen e két erős érzelem – a szeretet és félelem – képes a leginkább közvetíteni egy adott kor kapcsolatát az univerzummal. Ezek rögzítik azt a felfogást, ahogyan a kor szemléli az egyén lehetőségeit, s azt az értékrendet, amellyel érvényesíti saját világát.

A keleti filozófiák többnyire az egyén képességeinek megváltoztatásában látják az utat. Mindig jelen van egy felsőbb világ, ahova el lehet jutni, amelynek lakói segítenek ha megfelelő odafordulást tapasztalnak. Az európai rendszerben a világ megváltoztatásának lehetősége képviseli az értéket, ahol az embernek csak az eszközök használatát kell megtanulnia. Itt az emberi létforma különleges lehetőségeit a külső munkában, az akarat működésében látják és nem az egyén spirituális fejlődésében.

Sajnálatos módon ez nagyon komoly nyomot hagyott a művészetben, s e felfogás magyarázza a szakralitás hiányát. Egyre bonyolultabb eszközökkel oldunk meg egyszerű feladatokat, azt gondolván, ezzel mi magunk leszünk többek.

Keleten az egyszerűség értékét az adja meg, hogy teremtett világban gondolkoznak, ahol a Teremtő tökéletessége ruház fel eszközökkel. A festészetben a minimális ecset, papír és tus szerepel az alkotó energia mellett, ami meditációs folyamat.

Ugyanígy a harcművészet is egy meditációs folyamat, ahol az egyetemes összefüggés, az univerzális kapcsolat teszi lehetővé az ellenfél megismerését. A harc nem tömegek kiirtásáról szól, hanem a külső eszközöket a lehető legnagyobb mértékben kerülő, belső képességeit viszont maximálisan kihasználó életszemlélettel felruházott személy küzdelméről.

Minden komoly szándékkal végzett feladat lehet meditáció, felajánlás és kapcsolódási pont. Ez a társadalom értékrendje, ami tükröződik mindenben, így a művészetben és a harcban egyaránt. Jelen lenni a pillanatban, hiszen a múlt és a jövő csak az elme lehetősége. A pillanat valósága az, ahol jelen van az Univerzum a maga összes energiájával és személyiségeivel, ahol képesek lehetünk csodákra. Az összpontosítás kizárja a félelmet, mert a jelenben vagyunk, és a félelem a jövőbeli dolgokkal kapcsolatos. Tehát bármely technika, ami képes a jelenben tartani minket, félelem nélkülivé tesz. A meditáció lényege, hogy elménket és érzelmeinket a jelenhez kössük, és így képesek legyünk azonosulni feladatunk tárgyával, mint a teremtett világ egy másik entitásával a Teremtőn keresztül. Ahogy a művészet, úgy a harc sem ad lehetőséget az elkalandozásra, teljes jelenlétet követel és teljes figyelmet. Aki ebben a két különböző feladatban nem tudja figyelmét teljes mértékben a folyamatra összpontosítani, az nagyon gyorsan kihullik a rostán. Akik fennmaradnak, azokat ismerjük, s ezeknek a harcosoknak vagy művészeknek sikerült a nagyfokú összpontosítás.

„A kiválóság kulcsa az egyszerűség.”

„A vereség csak tudatállapot. Senkit nem lehet legyőzni addig, amíg a vereséget el nem fogadja valóságnak.”

„A harcművészet végső soron önismeret. Egy rúgás vagy ütés nem az ellenfeled küldi a pokolra, hanem az egódat, a félelmeidet és a saját belső gátjaidat.” (Bruce Lee)

„Háromféle budoka (harcművészetet gyakorló) létezik: egyesek erősnek akarnak látszani, mások a technikáikat akarják tökéletesíteni, végül azok, akiknek céljuk, hogy „jó szívük” legyen.” (Hatsumi Masaaki)

„Jó harcos – tanítják a mesterek – csak abból válhat, akit még harc közben sem a harag, a bosszúszomj, a bizonyítási vágy vagy egyéb érzések, vágyak és indulatok vezérelnek.”

„Az erő igazság nélkül erőszak, az igazság erő nélkül tehetetlenség.” (Masutatsu Oyama)

„A budo nem arra való, hogy a szembenálló felet erő, vagy halálos fegyverek által harcképtelenné tegye. Nem a világ pusztulásba való döntését célozza fegyverek vagy más törvénytelen eszközök által. Az igazi budo az univerzum belső energiáinak rendezésére hív bennünket. Arra, hogy megvédjük a világ békéjét, ugyanakkor mindent megőrizzünk a természetben, a maga eredetiségében. A budo gyakorlása egyenértékű a testben és lélekben való megerősödéssel, az istenségek szeretetével, akik létrehoznak, megőriznek és felnevelnek mindent a természetben.” (Ueshiba Morihei)

A művészet

A művészi tevékenység meglehetősen összetett. Az agy különböző területeinek kell szervezetten együtt dolgozniuk, ami hosszú idejű gyakorlás nélkül nem igazán működik. A gyakorlatok lényege többnyire az, hogy képesek legyünk belső akaratunkat legyőzni és a megjelenni törekvő gondolatot rögzíteni. Ezt szokták az ihlet állapotának nevezni. Egy belső zavarban nem lehet meghallani a múzsák hívását, mert belső filmünk zaja elnyomja azt. A keleti művészet-esztétika nem a művész saját gondolatait preferálja, hanem azokat az idilli pillanatokat, amikor képesek vagyunk átlépni egy másik dimenzióba, elszakadni a mindennapoktól és észrevenni azt, amit a teremtés csodájának hívunk. Nem az egyszerű gyönyörködtetés a cél, ami adott receptorok ingerlésével könnyen elérhető, hanem a csoda felmutatása, az isteni rend megértése.

„A művésznek, mikor ecsetet vesz a kezébe, a belső koncentráció állapotában kell lennie, s ügyelnie kell arra, hogy érzelmei teljesen nyugodtak, tiszták és háborítatlanok legyenek. Vulgáris érzésektől mentesen némán üljön a fehér selyemtekercs előtt … s csak akkor szabad tusba mártani az ecsetjét, ha lélekben teljesen kirajzolódik a kép.” (Van Jüan-Csen)

„A művészet missziója az, hogy közvetítse a szellemi világ kinyilatkoztatásait akkor, amikor a közvetlen kinyilatkoztatások nem lehetségesek.” (Rudolf Steiner)

„Az igazi művészet nemes és vallásos a szellem által, amelyért dolgozik. Mert azok számára, akik ezt megértik, semmi sem teszi a lelket oly kegyessé és tisztává mint a fáradozás valamely tökéletes alkotásra, mert Isten a tökéletesség, és aki arra iparkodik az az istenire törekszik.” (Michelangelo)

„Ha a zene kiegyensúlyozott és nyugodt, akkor a nép békés lesz és nem züllik szét: ha a zene tisztelettudó és méltóságteljes, akkor a nép szeretni fogja a rendet és nem támaszt felfordulást. … Ha pedig így van, akkor népeink nyugodtan élhetnek otthonukban… elégedettek lesznek feletteseikkel…. Ez tehát a királyi hatalom kezdete.” (Kedves Tamás szerk.: Szöveggyűjtemény a zeneesztétikai tanulmányokhoz. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1997. 51.o.)

„A bölcs akarat nélkül cselekszik. Szavak nélkül tanít. Minden dolog hatását fölveszi magába. Létrehoz, de nem birtokol. Teremt, de kiengedi kezéből, amit teremtett. Művét beteljesíti, de nincs belőle haszna. Így hát semmije sincs, ezért nem is veszíthet semmit sem.” (kínai bölcselet)

„A művészet az emberben és a természetben megnyilvánuló rejtelmesnek és isteninek érzéki visszaadása.” (Liszt)

Az európai művészetben természetesen megtalálható ugyanaz az értékrend mint Keleten, hiszen a művészek többnyire tudják, mit csinálnak, és ugyanannak a tevékenységnek nincsenek egymástól eltérő gyökerei a földrajzi elosztás alapján. Ami Nyugaton más, az a művészet társadalmi megítélése, illetve a művészetkereskedelem, ami nagyon erősen visszahat magára a művészetre. Így az extravagáns önmutogatásnak egy sokkal szélesebb skálája alakult ki, mint a mai Keleten.

Természetesen a harcművészet is más, mint a kereskedelmi csatározások, ahol már nem található meg az az esztétikai és etikai alap, mint a tradicionális harcművészetekben.

Manapság mind a művészet, mind a harc a mai kor technikai csodáit igyekszik felmutatni, megfeledkezve az ember természetes adottságairól, amik persze nem elégíthetnének ki olyan szélsőséges elképzeléseket és vágyakat, mint amik a mai kor emberének elméjében megjelentek.

2016/66
Ubornyák Katalin