A gyakorlat halála?

 Az anarchizmus és a vallási anarchizmus

Nemcsak az általános műveltséggel rendelkező, hanem az olvasottabb emberek fejében is jellemzően zavaros kép él az anarchizmust illetően. Talán nem véletlenül. Általában a fejetlenséggel, a zűrzavarral, az értelmetlen erőszakkal, a terrorizmussal kapcsolják össze. E szellemi mozgalom egyik típusáról, a vallási anarchizmusról viszont még ennyi sem jut az átlagember eszébe. Jelen cikkünkben eme két figyelemre méltó témát igyekszünk röviden körüljárni.

Az anarchizmus fogalma, értelmezése

„Az anarchizmussal kapcsolatban nagy hagyománya van a torzításoknak: szinte nem találunk egyetlen olyan politikai merényletet a XIX. század közepétől napjainkig, amelyről ne mondták volna, hogy „anarchista” indíttatású volt. „Anarchisták” voltak a német konzervatív császárellenes merénylők éppúgy, mint a horvát usztasák, a baszk szeparatisták és az olasz Vörös Brigádok. Kelet-Európában a marxista ideológia ítélete is hozzáadódott a nyugatihoz egyébként meglepően hasonló anarchizmusklisé megalkotásához. A térség politikai lexikonjainak így érdekes színfoltja lett a „kispolgári”, „álforradalmi” anarchizmus, amely „tagadja a munkásosztály szervezett politikai harcának szükségességét”. A történelmet formálók arroganciája sokszor odáig terjedt, hogy még a megsemmisített anarchisták vagy szociális forradalmárok emberi, morális motivációját, humánus elkötelezettségét is befeketítették vagy elhallgatták.”

Bozóki András és Sükösd Miklós, Az anarchizmus klasszikusai szöveggyűjtemény (Mundus, Budapest, 2009.) szerkesztőinek és egyben a kísérő tanulmány (Az anarchizmus elmélete és mozgalmai) szerzőinek fenti véleményét a legújabb szótárak is megerősítik, hiszen az Idegen szavak és kifejezések kéziszótára szerint az anarchizmus:

„1. minden szervezett hatalom ellen a spontán erőszak, a közvetlen akciók módszerével fellépő szélsőséges baloldali politikai mozgalom 2. mindenféle uralom, tekintély, a rend, a fegyelem tagadása, és ezek megszüntetésére, felszámolására irányuló törekvés” (32.)

A Magyar értelmező kéziszótár anarchizmusfogalma sem sokban tér el ettől:

„1. Pol Tört Minden (szervezett) hatalom jogosságát tagadó, az állam megsemmisítésére erőszakos eszközökkel (is) törekvő elmélet és mozgalom. 2. vál A tekintély, a rend, a fegyelem tagadása.” (41.)

Már ezekből a rövid meghatározásokból is látni, hogy az anarchizmusnak két fő értelmezési lehetősége van. Az egyik a társadalom- és politikafilozófia síkjához tartozik, s ez esetben az anarchizmus az eszmetörténet egyik érdekes színfoltja. A másik valójában egy mentalitás, emberi attitűdök sajátos összessége. A kettő között természetesen szoros összefüggés van, hiszen ez utóbbi nélkül az előbbi létre sem jöhetett volna.

Mielőtt bemutatnánk az anarchizmus értelmezéseit, illetve az azokon alapuló anarchizmustípusokat, anarchizmusfajtákat, nagyon röviden a szó eredetéről. A fenti két kéziszótár szerint a görög eredetű anarchia „1. szervezett hatalom és irányítás nélküli állapot 2. pejor fejetlenség, felfordulás”, illetve „1. Pol Tört Szervezett hatalom és irányítás hiánya miatt kialakuló zűrzavaros közállapot. 2. vál Fejetlenség, zűrzavar.” Mindezt lényegében megerősíti az ógörög–magyar szótár is: vezető nélküli állapot; fejetlenség, engedetlenség (79.).

Az anarchizmus klasszikus forrásainak (Proudhon, Bakunyin, Kropotkin, hogy csak a legismertebbeket említsük) feldolgozásán alapuló értelmezésnél a Bozóki–Sükösd szerzőpáros jó néhány igen érdekes meghatározást írt le, mint például:

• az emberiség történetének egyfajta irányzata, nyílt társadalmi rendszer
• spontán társadalmi rend
• a modern társadalom terméke
• az egyéni és közösségi érdek harmóniája
• autonóm közösségek demokratikus, decentralizált, horizontális jellegű természetes integrációja
• kritika, kételkedés, elutasítás lehetősége
• lehetőség a szabadabb, uralom nélküli jövő elérésére
• az uralomnélküliség társadalmi elmélete
• emberek önkéntes együttműködése, uralom- és államnélküliség
• a birodalmi szellemiség ellentétpárja
• a hatalomnélküliség végpontja, a totalitarizmus totális tagadása
• a liberalizmus és az antietatista szocializmus élő lelkiismerete
• a szocializmus és a liberalizmus egyesülése
• a forradalmak kísérőjelensége
• a francia forradalom ideáinak legradikálisabb és legteljesebb kifejeződése
• a mindennapi élet transzcendenciája.

Az anarchizmus típusai

Az anarchizmus-szakértő szerzőpáros szerint az anarchizmus különböző megjelenési formái közül eszmetörténeti szempontból három alapvető típus különíthető el: 1. a kollektivista, 2. az individualista és 3. a vallási.

„A kollektivista típuson belüli irányzatok – a kollektivista anarchizmus, az anarchista kommunizmus és az anarchoszindikalizmus – közelebb állnak a szocializmushoz: egyaránt lázadnak a kizsákmányolás és az uralom intézményei ellen. Proudhon, Bakunyin, Kropotkin, Goldman és mások érvelése szerint a kapitalizmus gazdaságilag kisajátította a liberalizmus örökségét, aminek lényege pedig a szabadság eszménye. Ezt az eszményt elérni, s egy szabad társadalmat létrehozni csak az uralmi formák lerombolásával lehet. S mivel a kizsákmányolás is egyfajta uralom – gazdasági uralom –, a szabad társadalomhoz csak az állami-politikai uralom megtörésén és a magántulajdon eltörlésén át vezethet az út. Az anarchista eszmerendszer egészével összhangban azonban ezek az irányzatok is tagadják az új társadalom felépítésének erőszakos módozatait, és élesen szemben állnak a tekintélyelvű, centralizáló, politikai forradalmat sürgető szocializmussal és kommunizmussal.”

A kollektivista – a szocializmushoz közelálló – anarchizmussal ellentétben az individualista anarchizmusban a liberalizmus hatása a jellemzőbb.

„Az individualista anarchista Stirner „egoista” felfogása az önérdeket, az önérvényesítést, a minden kötöttségtől mentes szabadság fontosságát hangsúlyozza az állam és a politikai rendszer illegitim követelményeivel szemben. Az individualista anarchizmus eme típusa – az ország liberális politikai hagyományának megfelelően, ahhoz szervesen kapcsolódva – az USA-ban vált meghatározóvá. Warren, Spooner, Tucker, Andrews, Heywood és William B. Greene azonban nemcsak az állam, hanem az angolszász hagyományban meghatározó fontosságú jogrendszer, és a hétköznapi szabályok elnyomó, szabadságot sértő szerepét is támadta. Az individualista anarchizmushoz szorosan kapcsolódó libertarianizmus más képviselői ugyanakkor a kapitalista gazdaság korlátozását is a szabadság csorbításának vélnék, és így egyfajta „anarchokapitalizmus” létrehozását szorgalmazzák. A politika szférájában ugyanakkor az individualista anarchizmus – összhangban az anarchista gondolatrendszer egészével – túlment a klasszikus liberalizmus államellenességén. Míg a liberalizmus az állam minél kisebb szerepe mellett érvelt, az anarchizmus az állam teljes eltörléséért szállt síkra. Jefferson mondását, miszerint „az az állam a legjobb, amely a legkevesebbet kormányoz”, az anarchisták így helyesbítették: „az az állam a legjobb, amely egyáltalán nem kormányoz: vagyis nem létezik”.”

A Bozóki–Sükösd-féle tipizálás harmadik nagy csoportja a vallási anarchizmus, amivel később foglalkozunk.

Racionalizmus, romanticizmus, forradalom, erőszak

Az utóbbi két évszázad alatt az anarchizmusnak olyan sokféle – bár eltérő jelentőségű – irányzata bukkant fel és olykor tűnt el a politikai eszmék és mozgalmak szivárványszínű kavalkádjában, hogy maga az eszmerendszer már nem helyezhető el a liberalizmus–konzervativizmus–szocializmus háromszög modelljében; leírásához nem elég az individualizmus–kollektivizmus–vallásosság fogalmainak megkülönböztetése. Emiatt volt szükség az egyes típusokon belüli különbségek és a típusok közötti köztes esetek vizsgálatát megkönnyítő elemzési hálóra, melynek dimenziói a következők: individualizmus–kollektivizmus és a racionalizmus–romanticizmus értékpár, a forradalom-felfogások, valamint az erőszakhoz és a valláshoz fűződő viszony.

Az individualizmus–kollektivizmus értékpárja egyúttal az anarchizmus két, gyökeresen eltérő típusát, mozgalmát és hagyományát jelenti, ezért külön már nem írunk róla.

Mivel az anarchizmus modern társadalmi-politikai elmélete a 19. század első felében született meg, így természetes, hogy jelentősen hatott rá a korszak két meghatározó eszmei áramlata, a racionalizmus és a romanticizmus.

„Mindkét koreszmében közös, hogy a létező társadalmat dezintegráltnak fogják fel, és gondolatvilágukat az egység önértékébe vetett hit határozza meg. Ezt az egységet vetíti a felvilágosodás racionalizmusa a jövőbe, a romantika pedig a múltba.”

Nem vitás, hogy az anarchizmus belső ellentmondásainak részben ez az oka, hiszen e két szellemi irányzat sokszor teljesen máshogy viszonyult a társadalmi és politikai élet jelenségeihez, például a szabadsághoz, ami az anarchizmus felfogásában egyéni, de nem önkényes, értelme az önmagunkért való teljes felelősségvállalás.

Az anarchizmus forradalom-felfogásában szintén tetten érhető a köztudatban is meggyökeresedett vélemény, azaz a hozzá kapcsolódó – a jelen esetben nem is annyira negatív, inkább valós – attitűdök: a következetlenség, az átgondolatlanság, a spontaneitás, a fejetlenség, melyek valamilyen szinten az egész eszmerendszerre jellemzőek. Ugyanis az „anarchisták megegyeznek abban, hogy nem politikai, hanem társadalmi forradalomra van szükség, de különböznek aszerint, hogy e társadalmi forradalom morális vagy politikai úton indítható-e el.”

És itt merül fel az erőszak és a terrorizmus kérdése, mely tényezők sokak szerint oly jellemzőek az anarchizmusra. Bozókiék szerint:

„Az erőszakhoz való viszony kérdésénél kell kitérnünk a terrorizmus problémájára, annál is inkább, mert a köztudat – tévesen – gyakran azonosítja a terrorizmust az anarchizmussal. Míg azonban az anarchizmus társadalomfelfogás, egy életeszmény teóriája, addig a terrorizmus módszer, amelyet különféle ideológiák nevében alkalmaznak. Vannak vallási, nemzeti, etnikai, faji vagy osztálycélú terrorizmusok, amelyek önmagukat hol „jobboldaliként”, hol „baloldaliként” határozzák meg. (…) Az anarchisták szerint tehát az erőszak – ha egyáltalán szükséges – csak eszközértékű lehet, s alkalmazása csak az uralmi intézmények képviselői ellen engedhető meg. A mai terrorizmus azonban éppen az erőszakban látja a szabadság lehetőségét, s az számára így önértékké válik.”

Az anarchizmus tehát nem egyenlő az erőszakkal és a terrorizmussal (lásd majd a vallási anarchizmusnál tárgyalt erőszakmentesség politikai eszközét), de a képzettársításnak mégis volt jogalapja, hiszen „az 1880–1900 között jelentkező terrorista merényleteknek azonban anarchisták voltak a főszereplői: az általuk űzött „tett propagandájának” tudható be, hogy anarchizmus és terrorizmus egy adott időszakban azonosíthatóvá vált. Anarchista merénylő ölte meg II. Sándor cárt, Carnot francia elnököt, Erzsébet királynét és McKinley amerikai elnököt – hogy csak a legismertebb eseteket említsük. Gautier, Ravachol, Duval, Bonnot, Henry, Caserio és a többiek koruk hírhedt alakjai voltak. De ez az eljárás már abban az időben is csak az anarchizmus egyik típusának volt harci módszere, s csakhamar kifulladt, zsákutcába jutott.”

A terrorizmus módszerként történő alkalmazása, azaz a terrorista anarchizmus a 20. század elején elhalt, de legalábbis jelentősen visszaszorult. Nemsokára szűkös évtizedek köszöntöttek magára az anarchizmusra is, ami elsősorban a tekintélyelvű, rendpárti és/vagy totalitárius jellegű politikai és társadalmi mozgalmak (kommunizmus, fasizmus, nemzetiszocializmus) megjelenésével és hatalomra kerülésével magyarázható.

„1918 és 1921 között a bolsevik párt felszámolta a hagyományos orosz anarchizmus utolsó képviselőit, akik nagy számban vettek részt a forradalomban. Németországban és Dél-Amerikában fasiszta, illetve tekintélyelvű diktatúrák, korrupt oligarchiák végeztek a forradalmi anarchistákkal és szindikalistákkal. Spanyolországban, miután Franco fasizmusa és a sztálini terror önkéntelen „szövetsége” következtében győzött a „rendpárt”, kivégezték, illetve hosszú börtönbüntetésekre ítélték a spanyol forradalmat döntően hordozó anarcho-szindikalista CNT (Munka Nemzeti Konföderációja) és FAI (Ibériai Anarchista Föderáció) szabadságharcosait. A második világháború után úgy tűnt, hogy végképp a múlté lesz az a tan, amely kérlelhetetlenül követelte minden kormányzás megszűntét, az emberek egyenlőségét, mindenki szabadságát és testvériségét.”

A második világháború utáni kétpólusú világrend önkény, illetve a jóllakottság okozta csendjébe az 1960-as évektől beleüvöltött az anarchizmus, pontosabban az anarchizmusnak is álcázott, a fennálló világrend elleni lázadás szelleme, bár egyre többen vannak, akik azt mondják, hogy ezt a bizonyos szellemet tudatosan engedték ki mindkét palackból. Akárhogy is történt, az anarchizmus látensen máig jelen van az életünkben, még ha direkt módon elenyészően kevesen vállalják is fel. Emiatt és természetesen a saját jellegzetességei kapcsán az anarchizmus helye a politikai palettán meglehetősen ellentmondásos:

„Az anarchizmust – akárcsak a mai alternatív politikai mozgalmakat – igen nehéz elhelyezni a baloldaliság és jobboldaliság hagyományos politikai skáláján. Ennek oka éppen az anarchizmus sokszínűsége; ahogy a zöld mozgalmakban egyaránt találkozhatunk az újbaloldallal érintkező bázisdemokratikus irányzatokkal, az individuális autonómia vagy a konzervatív értékőrzés politikai áramlataival, úgy az anarchizmus is – mint láttuk – részben eltérő és egymással is vitában álló szellemi áramlatokat fog át. A demokrácia szemszögéből az anarchizmus szélsőliberális eszme, mert megkérdőjelez minden uralmat, s az egyéni szabadság hangoztatásával különbözik a szocializmustól is. A liberalizmus szempontjából viszont szociális, mert előtérbe helyezi a szolidaritás értékeit. Bár mint kritikai gondolat mozgalomként általában a politikai baloldalon jelent meg, maga az elmélet bizonyos esetekben jobboldaliság és baloldaliság ütközőpontján áll.”

Egyetérthetünk Haskó Katalinnal (Az anarchizmus értékrendszere. In: Múltunk, 2000/4. 3–42.), aki szerint „az anarchizmus értékrendszere, ideológiája és társadalomfilozófiája a modern társadalom terméke és történeti jellegű. Első megfogalmazásaiban a klasszikusnak is nevezhető anarchizmus világosan magán hordja a keletkezés történelmi körülményeinek hatását, a kötődés és elhatárolódás lassan tisztázódó vonásait. Míg azonban jelentősebb, a modern társadalom makrostruktúráját elfogadó, és arra épülő eszmetársainak, a liberalizmusnak, a konzervativizmusnak és a szocializmusnak – legalábbis egy-egy történelmi periódusban – sikerült hegemón szerephez jutnia, s ettől függetlenül is, napjainkig a politikai törésvonalak fontos meghatározói, addig az anarchizmus mindvégig e nagy ideológiák és eszmerendszerek „kísérőjelensége” maradt. Ennek az okait utópisztikusabb és kompromisszumra ezért kevésbé hajlamos természetében kereshetjük, többek között abban, hogy rendszerkritikája és szemlélete távlatosan szembeállította azzal a valósággal, amelyből kinőtt. Míg az említett nagy áramlatok történetük folyamán fokozatosan alkalmazkodtak a valósághoz és egymáshoz is, addig az anarchizmus megmaradt „kívülállónak”, s inkább a modern társadalom hierarchikus szerveződéseivel és életformáival szembeni „mássága” jellemzi történetét.”

Az anarchizmus kritikája, jelentősége, hatása

Az anarchizmus – mint mozgalom – sikertelenségének fentebb említett okai az eszmerendszer megszületésétől kezdve megjelent kritikák tükrében könnyen megérthető. A Bozóki–Sükösd szerzőpáros egy másik munkájában (Anarcho-demokraták. Az anarchizmus elmélete és magyarországi története. Gondolat, Budapest, 2007.) öt kritikai szempontot dolgozott ki, melyek a következőkre reflektálnak:

1. az ideális emberkép és az uralmi intézmények realitásának ellentmondására (nincs válasz a legalizált erőszak és az állam létrejöttére; nem célja a természetjogokból le nem vezethető fennálló társadalom teljes megértése és azt egyfajta „szociológiai vakságból” egészében utasítja el);
2. az anarchizmus és a kényszer viszonyának problémájára (mindenki anarchizmusa az anarchia feltétele, azaz a megvalósításának előfeltétele megegyezik kitűzött céljával – ebből fakad az anarchizmus cselekvésképtelensége);
3. az anarchizmus gazdaságképének tisztázatlanságára (az individualista anarchisták kontra közjavak problémája, kollektivista anarchisták kontra gazdasági hatékonyság – az emberek nagy többsége a hatékonyságot és a jólétet választotta – akár a piaci elosztás és az állami beavatkozás árán is –, mint a morális autonómia teljességét);
4. az antiszociális magatartás kérdésére (a morális önszabályozás elve csak viszonylag zárt, kicsiny és stabil közösségekben működhet, de ebben az esetben a társadalom apró közösség-szigetecskékre hullana szét);
5. a demokrácia elméletének az anarchizmusra vonatkoztatható aspektusaira (az anarchizmus nem tesz különbséget a demokratikus és diktatórikus rendszerek között, s elveti mindkettőt, valamint nem tud mit kezdeni a nemzeti (etnikai, nyelvi) identitás jelenségével).

Összefoglalva: az anarchizmus teoretikusai „nem érzékelték az állam mély gazdasági-társadalmi beágyazottságát; az államot a társadalomtól független s ezért nem csupán visszaszorítandó, de könnyedén elsöpörhető szervezetnek látták. Az anarchizmus napi politikai harcokban elszenvedett vereségei mögött és az egész anarchista mozgalom bukásának hátterében tehát a) az ipari társadalom kapitalista-materialista fejlődésének trendje; b) a vele szemben megfogalmazódó államszocializmus totalitariánus politikai gyakorlata; és c) nem utolsósorban a modern nemzetállamok kialakulásának valósága áll. E folyamatok mindegyike erősebbnek bizonyult az anarchia idilljének vonzásánál.”

Mindezek ellenére az anarchizmus eszmerendszerének elemei máig jelen vannak életünkben, hatását olykor bőrünkön is tapasztalhatjuk. Igen, mivel az anarchista értékvilág, az anarchista szellemiség számos eleme nemcsak a napjainkban is létező, jellemzően marginális csoportokban, hanem azokon kívül, más szellemi-kulturális irányzatokban és politikai mozgalmakban is megjelenik. Ilyen anarchista alapértékek: „az uralkodónélküliség, a pluralista jelleg, az alternativitás, a szabad választás alapján való elfogadás, az írásbeliség profanizálása, az emberközpontúság, a humanista jelleg, a függetlenség, az autonómia, a változtathatóság, az uralom- és tekintélyellenes lázadás, a morális és társadalmi felszabadulás és a decentralizáció.”

A szerzőpáros szerint emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy az anarchista gondolkodók – akik a szocialistákkal és a liberálisokkal ellentétben sosem szolgálták ki az elnyomó rezsimeket – érdemben járultak hozzá a demokráciaelméletek kritikájához, szellemi alapvetésükben megtalálható az állampolgári engedetlenségi mozgalmak elméleti kiindulópontja, s érveket adtak a létező demokrácia kereteinek kitágítását célzó teoretikusoknak.

Haskó Katalin szerint „az anarchizmus pozitív üzenete a mának és a jövőnek így is összegezhető: ne higgyük, hogy a szabadnak maradás és a közösségépítés valamikor is elválasztható lenne egymástól.”

„Az anarchizmus mindaddig létezni fog – állította egyik elemzője [Stefan Morawski] –, amíg az ember megőrzi képességét és hajlamát a status quo átalakítására, és amíg marad remény, hogy az ember teremtette világ jobb lehet, mint a már meglévő. Az anarchizmus mindazokhoz szól, akik nem tudnak megbékélni azzal a ténnyel, hogy a világ homogenizálódik, bürokratizálódik… Az anarchisták korunk kóbor lovagjai, a jó ügyek prófétái, akik olykor a civilizálatlan természet közösségeiben keresnek menedéket, vagy valamilyen harcba kezdenek a hatalom, a pénz és az értelem elidegenült erői ellen.”

„Néha furcsa Don Quijoteként jelenik meg, néha harcos nihilistaként, ám mindenképpen a modern kor tükre. Olyan tükör, amely a modern kor gyakran hiányzó lelkiismeretére apellál a szabadság és igazságosság védelmében.”

Az anarchizmus létező társadalmi modellként megbukott, hiszen az elméletét nem tudta a gyakorlatba átültetni, amit már a Pallas Nagy Lexikona szócikkírója 1893-ban megjósolt:

„Ábrándnak és utolsó eszménynek igen szép, de sem mint okvetlenül megvalósítandó, sem pedig a belátható jövendőben cél gyanánt követhető tan el nem fogadható; azok, akik közeli lehetőségében hisznek, alig tarthatók másoknak mint rajongóknak, s kik önmagukat meggyőződéssel feláldozzák azért, hogy lerombolják azt a társadalmi állapotot, mely függőséget szül, mely egyéniségünk korlátozását kivánja, s melynek rendjét, fentartását csak a felsőségi intézmények biztosíthatják, szánalomra méltó fanatizált dühöngők, kik nem csak az összes civilizáció és vívmányai megsemmisítését tüzik feladatukul, hanem az ember társadalmi lénye, természete ellen veszik föl a rájuk szükségképen balsikerü harcot.”

Magasabb szempontból az anarchizmust az „elhajlásai” ellenére az emberiség függőség nélküli aranykorát megidéző politikai-társadalmi utópiák közé sorolhatjuk, ami az anyagi világ jellegzetességei miatt (ideiglenesség, tökéletlenség, relativizmus, szenvedés stb.) természetesen megvalósíthatatlannak bizonyult. Számos egyéb eszmei irányzathoz hasonlóan az anarchizmusnál is jól megfigyelhető és kimutatható az indiai bölcselet által leírt három anyagi kötőerő „munkája”, hiszen itt is keveredik a jóság, a szenvedély és a tudatlanság minősége. Az anyagi minőség meghaladására viszont sok -izmussal ellentétben (kivéve a gyakorlati vizsgán megbukott keresztényszocializmust) az anarchizmus kísérletet tett. Természetesen a vallási anarchizmus szellemi irányzatáról van szó.

A vallási anarchizmus

Fentebb láthattuk, hogy eszmetörténeti szempontból az anarchizmusnak három fő típusa létezik, az individualista, a kollektivista és a vallási.

„Az anarchizmus harmadik alapvető típusa vallási gyökerekhez, általában a nagy világvallások tradícióihoz nyúl vissza. Ez az irányzat az emberi lények egyenlőségét hangsúlyozza, és vallásos vagy misztikus hagyományok alapján mutatja ki a politikai hatalom és mindenfajta elnyomás jogosulatlanságát. A vallásos anarchizmus képviselői közül Tolsztoj az evangéliumi őskereszténység, Schmitt Jenő Henrik a gnoszticizmus eszméit aktualizálta, míg Martin Bubernek az anarchizmus gondolatkörével érintkező társadalomfilozófiája a judaizmus, Gandhié a hinduizmus hagyományát újította meg. E törekvések közös jellemzője a teljes erőszaknélküliség hangsúlyozása – szemben más anarchista irányzatokkal, amelyek nem feltétlenül utasítják el a forradalmi erőszak használatát. A vallásos anarchizmus erőszaknélküliségét a különböző időszakokban jelentkező pacifista és békemozgalmak is magukévá tették.”

Mivel a vallási anarchizmus egyik központi eleme a polgári engedetlenség, ezért mindenképpen meg kell említenünk a szellemi elődöt, Henry David Thoreau-t (1817–1862), aki egyébként a minimalista kormányzás híve volt („az a legjobb kormányzat, amely legkevésbé kormányoz”), s egy esszét is írt a témával kapcsolatban (Walden – A polgári engedetlenség iránti kötelességről. Ford. Szőllősy Klára, Vámosi Pál. Fekete Sas, Budapest, 2008.). Thoreau szerint a polgári engedetlenség eszközét csak akkor szabad alkalmazni, amikor az nem a célszerűség elvére, hanem az igazságra vonatkozik, azaz az igazság térnyerése érdekében:

„Vannak igazságtalan törvények – érjük be azzal, hogy engedelmeskedünk nekik, vagy próbáljuk meg orvosolni őket, vagy csak addig engedelmeskedjünk nekik, amíg az orvoslásuk nem sikerül, vagy szegjük meg máris őket? (…) Ha az igazságtalanság az államgépezet elkerülhetetlen súrlódása, akkor nyugodjunk bele: talán egyszer mégis simára kopik – a gépezet előbb-utóbb biztosan elkopik. (…) Legyen az életünk ellensúrlódás, amely megállítja a gépezetet.”

Az anarchizmus az uralmi szerkezetek elutasításával bizonyos szempontból átlépte a hétköznapi tér-idő dimenziókat, azaz már alapból hajlamos volt a mindennapi élet transzcendentálására, mivel a vallásokhoz hasonlóan fontosnak tartotta az ember belső kibontakozását.

„Követőjének ugyanúgy végig kell járnia az igazság megismeréséhez vezető utat, ahogy a hívőknek az üdvözülés útját, ám ez az út nem kifelé, Isten földön túli világába vezet, mert az igazság ott lakozik mindenkiben – ahogy Schmitt mondja – az emberi önismeret szentélyében”. Ebből pedig nem a túlvilágra való felkészülés, hanem a létező világ megváltoztatására való törekvés következik. Mivel a vallásos anarchizmus szerint Isten mindenkiben ott lakozik, Isten országa, Utópia világa ezen a földön is látható mint Államtól, Egyháztól, dogmáktól, tekintélyektől, uralmi intézményektől való függetlenedési igény. A külső abszolútumok helyébe egy belső lép: maga az ideális ember, meghatározott hajlamaival és szükségleteivel, amelyekből az óhajtott harmonikus társadalom közvetlenül levezethető.”

Talán még emlékszünk Bozóki és Sükösd elemzési hálójára, aminek egyik dimenziója az anarchizmusnak a valláshoz főződő viszonya. Az eszmerendszer több meghatározó képviselője (Proudhon, Stirner, Bakunyin, Kropotkin) az ember szabadságát korlátozó abszolút eszmeként tekintenek a vallásra, ennek megfelelően harcosan ateisták. A vallási anarchizmus képviselője viszont „a krisztusi alapelvekre, az őskereszténységre és más hitek alapeszméire való hivatkozással épp a vallás megújítását tűzi ki célul, mert úgy véli, hogy például a krisztusi tannak nem a torz konvencióvá rögzült egyházi normák, hanem az anarchizmus társadalomszervezési elgondolásai felelnek meg. Képviselői tehát vallási alapon egyházellenesek. (…) A vallásújító anarchisták mind egy-egy megújult, felekezetnélküliséget hirdető vallás prófétái. Tolsztoj a krisztusi őskeresztény tanítást képviseli; Schmitt számára a szellem vallása az ész és a szeretet tana. Az anarchizmushoz több ponton kapcsolódó Mahátma Gandhi úgy véli, hogy a vallás az, ami az embert „feloldhatatlan kötelékkel az örök igazsághoz fűzi”; csakúgy, mint Martin Buber, aki szerint az újraértelmezett emberi kapcsolatok alapján létrehozandó társadalom lehetne az emberiség történetében az „új Jeruzsálem”.”

A vallási anarchisták között voltak egyházellenesek, akik a vallások megújításán munkálkodtak (Tolsztoj, Buber), de például Gandhi szerint a helyesen értelmezett régi, igaz vallás mindig az irányadó (lásd a forrásszövegeket).

A vallási anarchizmus sikerességének értékelése az anarchizmushoz hasonlóan meglehetősen ellentmondásos. Az értékelés legfőbb szegmensében, azaz a vallás/vallások megújításának, vagy pontosabban fogalmazva, megjobbításának tervében egyértelműen kudarcot vallott, amiről mindenki meggyőződhet gyakorlati tapasztalata alapján is. Társadalmi szempontból sem történt áttörés, hiszen a világ nincs tele tolsztojánus kommunákkal vagy a Gandhi-féle falusi köztársaságokkal, s alighanem Buber sem a mostani Jeruzsálemre gondolt. Politikai értelemben Gandhi látszólag sikeres volt, hiszen India lerázta az angolok igáját, és független lett, de valószínűleg nem úgy, ahogy Gandhi előzetesen gondolta. Erőszakos halála szimbolikusan már előrevetítette addig sikeres politikai eszközének kudarcát, amit az azóta is tartó, indiai-pakisztáni „hidegháborús” viszony is megerősít.

Mindezek ellenére a vallási anarchizmus meghatározó képviselőinek – köztük főleg Gandhinak – a hatása máig érezhető. Gáthy Vera (Akik nyomot hagytak a 20. századon 6. Gandhi. Gáthy Vera és Balogh András írásai Lakshmi M. Puri előszavával. Napvilág, Budapest, 2000.) így ír erről:

„Ha az ezredfordulón arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy vajon Gandhi mivel és hogyan hagyott nyomot a huszadik századon, azt válaszolnám, hogy az erőszak elutasítása legalább is a világ nagy részén és a nemzetközi szervezetekben elfogadott norma lett, még ha a valóságban nem is mindig érvényesül. Az erőszak nélküli polgári engedetlenségi mozgalom bevonult a politikai harc eszköztárába. És bevonult a gondolat, hogy ha a lakosság megvonja a kormánytól az együttműködést, akkor az a kormány megbukik. (…) Hitelessége teszi különlegessé, és a hitelessége erkölcsiségéből fakad. Megkísérelte a lehetetlent: Machiavellivel szemben az eszköz tisztességét és erkölcsösségét tette az első helyre.”

Romain Rolland szerint sokan „Gandhiban Rousseau és Tolsztoj inkarnációját látták, aki leleplezi a civilizáció illúzióit és bűneit, s az embereknek a természethez, az egyszerű élethez és az egészséghez való visszatérést hirdette.”

Karl Jaspers pedig azt írta, hogy „Gandhi nagysága abban állt, hogy önfeláldozásával bebizonyította: napjainkban lehetséges „politikán kívüli” erőket politikai célok érdekében mozgósítható erőre váltani. Nem választja el az erkölcstől és a vallástól, mi több, ezekre alapozza a politikát: inkább a halál, inkább tűnjön el „egy egész nép a föld színéről”, semmint odavesszen a lélek tisztasága.”

VALLÁSI ANARCHIZMUS – FORRÁSSZÖVEGEK

Tolsztoj Leo: Az újkor vége. Ford. Torjai András. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1945.

„A népeket fenyegető mai válság lényege: az emberiség szabadítsa fel magát az alól a csalás alól, amely azt mondja, hogy az emberi hatalomnak engedelmességgel tartozik. És mivel ennek a forradalomnak természete egészen más, mint az elmúlt forradalmaké volt, a benne résztvevő ember tevékenysége is egészen más kell hogy legyen.” (22.)

„Az orosz népnek úgy kell tovább élnie, ahogy mindig is élt, és harc nélkül, türelmesen minden erőszakot el kell viselnie és semmiféle erőszakos hatalmi tettben nem szabad részt vennie, nem szabad beleegyezéssel adót fizetnie, beleegyezéssel rendőri, közigazgatási, katonai szolgálatot teljesítenie. Az erőszaknak minden legkisebb alkalmazása kihívja az erőszak ellentétét, és ha már az erőszak területére lépett, akkor ott az államhatalom az erősebb. Az erőszakot csak az erőszak elleni passzív tiltakozás semmisítheti meg.” (23.)

„Az államhatalom szünetelése sohasem akadályozta meg Oroszországban a földműves közösségek szövetkezeti berendezkedését. Éppen ellenkezőleg, az államhatalom beavatkozása volt az, amely ezt a belső, az orosz nép életére annyira jellemző szervezetet megzavarta. Az orosz nép, mint a földművelő népek nagy többsége, mint a méhkas méhei, bizonyos szövetkezeti közösségekbe tömörül, hogy az emberi élet szükségleteit meg tudja szerezni. Ahol csak a kormányzat beavatkozása nélkül oroszok telepedtek meg, egymás között nem az erőszakra, hanem a kölcsönös megegyezésen alapuló közösség rendjére építettek, a földet közösen művelték úgy, hogy ez tökéletesen megfelelt a békés együttélés követelményének. Az ilyen közösségek a kormányzat segítsége nélkül Oroszország egész keleti részét betelepítették. Ilyen közösségek, anélkül, hogy tudomást szereztek volna róla, Kínába mentek át, Közép-Ázsiába és ott éltek, anélkül, hogy belső rendjükön és önkormányzatukon kívül bármilyen más hatalomra a legkisebb igényt tartottak volna. Így él az orosz földműves nép túlnyomó többsége anélkül, hogy való igénye lenne a kormányzatra, mindössze csak eltűri a kormányzat hatalmát. A kormányzat az orosz nép számára sohasem volt szükségesség, hanem mindig csak teher.” (24–25.)

„Éppen ezért az oroszoknak nincs szükségük arra, hogyha a kormányzati hatalmat kiküszöbölték, a közösség életének olyan új formái fölött tépelődjenek, amelyeket a régi formák helyébe tesznek. Ezek a formák az orosz népben máris élnek, mindig is éltek és a közösség igényeinek tökéletesen megfeleltek.

Ezek a formák: a községi közigazgatás, amelynek alapelve a község tagjainak egymás közötti, teljes egyenlősége, az ipari vállalkozásoknál a munkásszövetségek és a föld mint köztulajdon. Az a válságos átalakulás, amely a keresztény világot fenyegeti s amely Oroszországban máris megkezdődött, az előbbi forradalmaktól abban különbözik, hogy azok csak romboltak anélkül, hogy a lerombolt helyébe valami újat építettek volna, legfeljebb a régi hatalom helyébe a hatalomnak valamely új alakját tették. A jelenlegi átalakulásnál semmiféle rombolásra nincs szükség; amiről szó van, mindössze az, hogy az ember a hatalomban többé ne vegyen részt.” (25.)

„A földművelő népnek, az orosz nép túlnyomó nagy többségének csak arra van szüksége, hogy úgy éljen tovább, mint ahogy ma él, szövetkezett paraszti életében, csak a kormányzat munkájában nem szabad részt vennie, és a kormányzatnak nem szabad engedelmeskednie.” (26.)

„A kormányzattal szemben tanúsított engedetlenség az emberiséget vissza fogja vezetni a földműveléshez. A földművelés életberendezése pedig odavezet, hogy kicsiny, szövetkezeti alapokon nyugvó közösségek keletkeznek olyan emberek között, akik egyenlő művelési lehetőségek között élnek.

Nagyon valószínű, hogy ezek a kicsiny közösségek nem élnek majd elszigetelten, hanem gazdasági, népi vagy vallásos életfeltételeiket tekintve, újabb szabad egységekbe tömörülnek. Ezek az egységek azonban egészen mások lesznek, mint az előbbi államhatalomra alapított közösségek.

Az erőszak eltávolítása egyáltalán nem fosztja meg az emberiséget attól a lehetőségtől, hogy nagyobb közösséget alkosson. Ezek a kölcsönös megegyezésen alapuló szövetségek azonban csak akkor alakulhatnak meg, ha azok a szövetségek teljesen megsemmisülnek, amelyeket az államhatalmak alkottak.” (26–27.)

„Vitathatatlan, hogy a technikai haladás útján messzire jutottunk; de ki az, aki messzire jutott? Az elenyészően csekély kisebbség, amely a dolgozó nép munkájából él. A dolgozó nép pedig, a nép, amely mindenkit szolgál, különösen azt, aki a civilizáció előnyeit élvezi, a keresztény világban éppen úgy él, mint öt, vagy hat évszázaddal ezelőtt. Egészen ritkán élvez csak kicsiny morzsát a civilizáció áldásaiból. Ha jobban is él, az ő magatartása és a vagyonos osztály magatartása között levő különbség nem kisebb, hanem éppen nagyobb, mint hatszáz évvel ezelőtt. (…)

A tudattalan, ritkábban tudatos hiba, amit a civilizáció védelmezői el szoktak követni, hogy a civilizációt, amely elvégre csak eszköz, célnak és eredménynek tartják és azt mindenekfölötti üdvnek tekintik. Robbanó gázok igen hasznosak utak építésénél, bombákban igen károsak. A vas ekében hasznos, de mint lövedék, vagy fegyházrács igen káros.

A sajtó jó érzéseket és bölcs gondolatokat terjeszthet, de nagyobb eredménnyel hamisakat és gonoszakat. A kérdést, hogy a civilizáció káros, vagy hasznos, az dönti el, vajon a közösség szelleme milyen: jó, vagy rossz? A mi társadalmunkban, ahol a kisebbség elnyomja a többséget, a civilizáció rossz. Az uralkodó kisebbség eszköze, hogy a többséget szolgaságban tartsa.” (28–29., 30.)

„A keresztény emberiség a mai helyzetben elhatározás előtt áll és két lehetőség között választania kell: vagy tovább megy az úton, amelyet a fennálló civilizáció a kisebbség számára biztosít ugyanakkor, amikor a többség szükségben és szolgaságban él, – vagy pedig most mindjárt, nem pedig a távol jövőben javainak egy részéről, vagy akár az egészről le kell mondania.” (30–31.)

„Egy törvény van, ez az egyetlen törvény köt össze minden élő embert és ez az, ami számunkra az elérhető legnagyobb boldogságot hozza, ez a kölcsönös szolgálat törvénye. A kereszténység feltárta az okot, hogy ez a törvény az életben miért nem valósulhatott meg. A törvény azért nem valósulhatott meg, mert az emberiség szükségesnek és áldást hozónak tartotta, ha jó cél érdekében erőszakot alkalmazott és mert a megtorlás törvényét igazságosnak érezte. A kereszténység kimutatta, hogy az erőszak mindig és minden körülmények között káros és megtiltotta, hogy az emberek a rosszat rosszal torolják meg. A keresztény emberiség a kölcsönös szolgálatnak az egész világra érvényes és közös értelmét nem fogadta el, mert igaz ugyan, hogy e törvény szerint kívánt élni, de önkéntelenül a pogány hatalom törvénye élt tovább. A lélek természetével ennyire ellenkező életmód az emberiség romlását egyre nagyobbá és nagyobbá tette, a kisebbség fényűzése, tékozlása, kényelme, bősége egyre növelte a nagyszámú többség szükségét, szegénységét és szolgaságát. (…)

Csak egy átok van, ami alatt az emberiség szenved, ez a kettéhasadás, hogy van: úr és szolga. (…) Ezt az átkot mindenki érzi. Ahhoz, hogy az emberiség helyzete megjavuljon, ezt fel kell oldani. A régebbi forradalmak ezt a csomót erőszakkal akarták kettévágni. A módszer hibás volt. Semmiféle politikai, vagy gazdasági rend az egyenlőtlenséget eltüntetni nem tudja. Az átkot csak a szabadság oldhatja fel. Ez a szabadság pedig az, hogy az ember többé ne engedelmeskedjék a hatalmasok közösségének.

De senki se mondhatja, hogy: Rajta hát! Nem engedelmeskedem többé! Mert nem engedelmeskedni csak az tud, aki viszont Isten törvényének engedelmeskedik. Az ember nem lehet szabad, ha a kölcsönös szolgálat isteni törvényét nem tartja meg. Az ember csak abban válik szabaddá, amilyen mértékben betölti a legmagasabb törvényt.

Ez a nagy válságos átalakulás lényege, amely a keresztény népekre vár.” (31–32., 34.)

Gandhi, Móhandász Karamcsand: Önéletrajz, avagy Az igazsággal való próbálkozásaim története. Ford. Fridli Judit. Európa, Budapest, 1987.

„Az igazság keresésének alapja az ahimszá. Nap mint nap meggyőződhettem róla, hogy hiábavaló a keresés, ha nem az ahimszán alapul. Valamely rendszernek ellenállni, valamely rendszer ellen harcolni tökéletesen helyes dolog lehet, de ha a rendszer alkotójával szegülünk szembe, ha ellene harcolunk, az olyan, mintha önmagunkkal állnánk szemben, és önmagunk ellen harcolnánk. Hiszen valamennyiünket ugyanabból az anyagból gyúrták, valamennyien ugyanannak a Teremtőnek a gyermekei vagyunk, és végtelen isteni erők rejtőznek bennünk. Ha egyetlen emberi lényt is megalázunk, ezzel amaz isteni erőket alázzuk meg, és így nem csupán azzal az egy emberrel teszünk rosszat, hanem általa az egész világgal is.” (301.)

„A szatjágrahí [az igazság híve] belátás alapján, szabad akaratából engedelmeskedik a társadalom törvényeinek, mert szent kötelességének tartja, hogy így cselekedjék. Csak aki mindig ilyen aggályos körültekintéssel tartotta meg a társadalom törvényeit, csak az ítélheti meg, hogy mely különleges szabályok jók és igazságosak, s melyek igazságtalanok és méltánytalanok. Csak az ilyen embernek van joga hozzá, hogy jól meghatározott helyzetekben polgári engedetlenséget tanúsítson némely törvényekkel szemben.” (504.)

Mahátmá Gandhi válogatott írásai és beszédei. Ford. s a bev. tanulmányt írta Baktay Ervin. Athenaeum, Budapest, 1926.

„Aki a Szatjágrahában [az Igazsághoz való ragaszkodás, tágabb értelemben Gandhi mozgalma] csupán polgári engedetlenséget (civil-desobedience) lát, az még nem értette meg a Szatjágrahát, jóllehet a Szatjágraha szorosan vett fogalma magába foglalja a polgári engedetlenséget. Csak aki a törvényeknek engedelmeskedni képes, lehet képes arra is, hogy az engedelmességet megtagadja. Csak annak szabad rombolnia, aki építeni is tud.” (50.)

„A Szatjágraha s a passzív ellenállás közt olyan különbség van, mint az északi és a déli sark között. A passzív ellenállás a gyöngék fegyvere és nem zárja ki a fizikai erő és erőszak alkalmazását a cél elérésére. Ezzel szemben a Szatjágraha az erősek fegyvere és az erőszak minden módját és formáját kizárja. (…)

Szatjágraha tulajdonképpeni jelentése: ragaszkodás az Igazsághoz, tehát: az Igazság hatalma. A lélek hatalma vagy a Szeretet hatalma kifejezésekkel is próbáltam már körülírni.” (53–54.)

„Amikor a Szatjágraha gyakorlásához láttam, hamarosan fölfedeztem, hogy az Igazság követése nem engedi meg az erőszak alkalmazását az ellenféllel szemben. Az ellenfelet inkább türelemmel és szeretettel kell megnyernünk. Mert ami nekem igazságnak tetszik, az ellenfél előtt tévedésnek tűnhet föl. A türelem azonban a »szenvedés vállalásával« egyértelmű. Tehát a tan megköveteli: az Igazságot nem azzal védelmezni, hogy az ellenfélnek szenvedést okozok, hanem azzal, hogy én magam szenvedést vállalok.

Politikai téren a küzdelem a nép részéről abban áll, hogy ellenszegül annak a tévedésnek, amelyet igazságtalan törvények akarnak ráerőszakolni. Ha nem sikerült a törvényhozóknak ezt a tévedését petíciókkal vagy más hasonló eszközökkel visszautasítani, akkor ha nem akarjuk alávetni magunkat, csak két út marad hátra: vagy erőszakkal kell a törvényhozót engedékenységre bírnunk, vagy pedig vállalnunk a törvény áthágásáért kijáró büntetést. Ebből a szempontból látja a közvélemény a Szatjágrahában főként a polgári engedetlenséget. Polgárinak (tisztességesnek) nevezhető ugyanis abban az értelemben, hogy nem kriminális tény.” (54.)

„Aki »erőszaknélküli« akar lenni, annak nem szabad haragot éreznie a megsértője iránt. Nem szabad rosszat kívánnia neki. Nem szabad átkoznia. Nem szabad testi sértést okoznia neki. Nyugodtan kell fogadnia minden rosszat, amit üldözője alkalmaz vele szemben. Az erőszaknélküliség tehát teljes ártalmatlanság. A teljes erőszaknélküliség: teljes hiánya minden rosszakaratnak bármi vagy bárki iránt, ami vagy aki csak él. Magába foglalja az emberinél alantasabb fokon álló életet is és még a vadállatokat és kártékony férgeket sem zárja ki. Nem arra való, hogy pusztító indulatunkat táplálja. Ha ismernők Teremtőnk szándékait, az említett élőlények számára is fölismernők az őket megillető helyet a Teremtés művében. Az erőszaknélküliség tehát alkalmazásában nem egyéb, mint jóakarat minden élettel szemben. Tiszta szeretet. Fölleltem a hinduk szentírásaiban, a Bibliában és a Koránban.

Az erőszaknélküliség a tökélynek egyik állapota. Jelenti a célt, amely felé az emberiség természettől fogva, ha talán öntudatlanul is halad. Az ember nem válik istenivé, ha eléri azt a fokozatot, hogy a hibátlanság megtestesítője lesz. Talán csak akkor válik igazán emberré.” (57.)

„Önmagunk legyőzése: ez az előírás. Létünk törvénye az önmagunk legyőzésében áll. Enélkül nem lehet elérni a tökély legmagasabb fokát. Eszerint a szenvedésben találjuk meg az emberi faj legfőbb jellemző vonását.” (58.)

Szatjágraha, passzív ellenállás, polgári engedetlenség és együttnemműködés.

„Az együttnemműködés (non-cooperation) az állammal való együttműködés megvonását jelenti, mikor az állam az együttnemműködők szemében korrupttá vált; s a polgári engedetlenség legszigorúbb formáját, mint föntebb kifejtettem, kizárja. Lényegében még gyermekek is fölfoghatják, a nagy tömegek pedig minden további nehézség nélkül keresztülvihetik. A polgári engedetlenségnek ezzel szemben az az előfeltétele, hogy a törvényeknek magáért a törvények kedvéért engedelmeskedjenek, nem pedig a büntetéstől való félelem miatt; ezért csak kevésszámú kiválasztott alkalmazhatja végső rendszabály gyanánt; legalább kezdetben így van. De azért az együttnemműködés, mint a polgári engedetlenség is, alkotórésze a Szatjágrahának, amely az igazságért való erőszaknélküli ellenállás minden jelentőségét magában foglalja.” (117.)

„Szanátani-hindunak nevezem magam, mert

1. hiszek a Védákban, az Upanisadokban, a Puránákban és mindabban, ami a hinduk Szent Könyveiben foglaltatik, tehát az avatárokban és az újraszületésben is,
2. hiszek a Varnásrama Dharmá-ban, még pedig véleményem szerint szigorúan védikus, és nem a ma szokásos külsőséges értelemben,
3. hiszek a tehén oltalmazásában, amelynek sokkal szélesebbkörű értelmet tulajdonítok, mint az általában szokásos,
4. nem ellenzem a képes ábrázolások tiszteletét.” (156.)

„Azt tartom, hogy mint a Védák, ugyanúgy a Biblia, a Korán és a Zend Aveszta is isteni sugallat eredményei.” (157.)

„Nem vagyok hajlandó magamra nézve kötelező erejűnek elismerni az interpretációkat – ha mégoly nagy tudományúak is – mihelyt az értelemmel vagy az erkölcsi érzékkel ellentmondásban állanak. És kiváltképpen visszautasítom a mi mai Sankarácsárjáink és Sásztri-ink ama igényét (amennyiben ilyet támasztanak), hogy ők adják a hindu Írások helyes és pontos értelmezését. Ellenkezőleg, azt hiszem, hogy ma csak egészen zavaros képzeteink vannak ezekről a könyvekről.

Hitvallásomban benne foglaltatik az a hinduista tantétel, hogy senki sem ismerheti meg igazán a Sásztrákat, ha nem jutott el a tökéletességhez az ártalmatlanságban (ahimszá), az igazságban (szatja) és az önuralomban (brahmacsárja) és ha nem mond le minden birtokról vagy jövedelemről. Én hiszek a gurukban, de manapság millióknak kell utat találniok guru nélkül, hiszen csaknem kizárt dolog oly emberre akadni, kiben a tökéletes tisztaság tökéletes tudással párosul. Ám azért nem kell kétségbeesnünk, hogy sohasem foghatnók föl valamely vallás lényegét, hiszen a hinduizmus alaptételei, mint minden nagy valláséi, változatlanok és könnyen megérthetők. Minden hindu hisz egy egyedülvaló Istenben, az újraszületésben és a megváltásban. Ami azonban a hinduizmust minden más vallástól megkülönbözteti, az – sokkal inkább, mint a Varnásrama – a tehén oltalmazása.” (157–158.)

„A hinduizmus valóságos lényege a tehén oltalmazásában áll. A tehén védelme az én szememben egyike a legcsodálatosabb jelenségeknek az emberiség fejlődésében. Túlvezeti az embert fajtája határain. A tehén számomra az egész emberalatti világot jelenti. Az embert a tehén védelme arra a felismerésre vezeti, hogy egynek és hasonlónak tudja magát mindennel, ami él. (…) A tehén védelme Isten minden szótalan teremtményének védelmét jelenti.” (161–162.)

„Mindabból, amit elmondtam, nyilvánvalóan következik, hogy a hinduizmus nem exkluzív vallás. Teret nyit a föld minden prófétája tiszteletének. Nem térítő vallás. (…) A hinduizmus mindenkire rábízza, hogy Istent a maga hite vagy dharmája szerint imádja és ezért minden vallással békességben él.” (165.)

„Nem is tudom pontosan, mi légyen a bolsevizmus. Nem állt módomban tanulmányoznom. Nem tudom, vajon Oroszországnak javára vagy kárára válik-e tartós alkalmazása. De annyit tudok, hogy amennyiben az erőszakra és Isten megtagadására van alapítva, visszataszítónak találom.” (203.)

„Ön tulajdonképpen azt akarta mondani, hogy a forradalmár nem követ el erőszakot, mert amidőn ellenfelét megfosztja életétől, ezt csak ennek javára teszi, ugyanúgy, mint ahogy az orvos is betege javát szolgálja, mikor fájdalmas és kínos operációnak veti alá. Ön azzal érvel, hogy az ellenfél romlott test, amely megrontja a lelket is és eszerint minél előbb elpusztítják, ez annál előnyösebb számára.

Nos, az orvos példázata helytelen, amennyiben csak a testre vonatkozhat. Az orvos a testen végzi el az operációt, hogy a test javát szolgálja. Tudománya figyelmen kívül hagyja a lelket. Ki tudja, hány testet reparáltak már a sebészek a lélek rovására? De a forradalmár – Ön szerint – mikor elpusztítja az ellenfél testét, ezt az ellenfél lelkének hasznára véli tenni. Elsősorban is: egyetlen forradalmárról sem tudok, aki valaha is törődött volna ellenfele lelkével. A forradalmár kizárólagos célja mindig az volt, hogy hazája javát szolgálja, ha az ellenfélnek testestől-lelkestől el is kellene pusztulnia. Másodsorban: miután Ön hisz a Karma törvényében, tudnia kell, hogy valamely test erőszakos elpusztítása csak útját egyengeti a teremtés törvényének, hogy az elpusztított test lelke számára újabb, még ellenállóbb testet alkosson. Hiszen az ember, akinek testét elpusztították, vágyakozása szerint fog újabb testet építeni magának. Felfogásom szerint ez megmaradását jelenti a rossznak s azoknak a bűnöknek, amelyek körülvesznek bennünket. Minél inkább büntetünk, annál ellenállóbbá válnak a bűnök. Talán színt változtatnak, de a lényeg ugyanaz marad. Ha az ellenfél lelkének javát akarjuk, ennek egyetlen útja, ha lelkéhez fordulunk. Ez az út kizárja a destrukciót, de járható az olyan törekvések számára, melyek a céllal valóban összhangban állnak. A lelkeknek kell a lelkekre hatniuk.” (209–210.)

Gandhi. Esszék, aforizmák, idézetek – Essays, aphorisms and quotations. Összeáll. és ford. Aklan Anna Katalin. General Press, Budapest, 2008.

„Az ideális falusi önkormányzat számomra egy teljes köztársaságot jelent, amely független szomszédaitól alapvető létszükségletei kielégítése szempontjából, és mégis sokakkal áll kölcsönösen függő kapcsolatban azokon a területeken, ahol erre szükség van. (…) A célom csupán körvonalazni a falusi kormányzást. Itt létezik a személyes szabadságra épülő tökéletes demokrácia. Az egyén a saját kormányának építésze. Az erőszakmentesség törvénye irányítja őt és kormányzatát. Ő és faluja a világ minden hatalmával képesek szembeszállni. Mert a minden lakóra érvényes szabály szerint az egyén faluja tisztességének megvédése érdekében még a halált is kötelezően felvállalja.” (55., 57.)

2016/66
Szendrei László