Amit keresel, az létezik
Dióhéjban az allegóriáról
„A dolgok mulandóságának a belátása és az a gondos iparkodás, hogy a dolgokat átmentsük az örökkévalóságba, egyike az allegória legerősebb motívumainak.” (W. Benjamin)
Életem legkülönösebb allegóriájáról nem az egyetemi előadóteremben, hanem egy rádióműsorban hallottam valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben. Az akkor már jóval nyolcvan felett járó hölgyet a riporter az életéről, tapasztalatairól kérdezgette. Iskolás éveire emlékezve a hölgy mosolyogva említette, hogy ő még most is hibátlanul el tudja mondani a másodfokú egyenlet megoldóképletét, hála gimnáziumi matektanárnőjének. A csupa lányból álló osztály rejtélyes mentőövet kapott érettségire; mivel sehogy sem tudták megjegyezni ezt a képletet, a tanárnő azt találta ki, hogy az nem más, mint egy gombolyaggal játszó macska, s pontról pontra mindent részletesen el is magyarázott. Ez segített.
Mondhatnánk, hogy kedves a történet, de hogy itt allegóriáról lenne szó, az erősen kétséges. Mi köze lehetne ennek a „matematikai macskának” az iskolában tanultakhoz: Csokonai Vitéz Mihály A Reményhez című költeményéhez, a Toldiból ismert álom-allegóriához vagy Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című verséhez vagy esetleg egy bekötött szemű, mérleget tartó Justitia (Igazságosság) szoborhoz?! Különben is az allegóriák kora már rég lejárt, s talán csak az irodalom- és művészettörténettel foglalkozók számára nyújthatnak némi érdekességet. Az allegória azonban nem elsősorban a szóképek egyike, nemcsak egy irodalmi és képzőművészeti műfaj – annál sokkal több. Az allegória természetének mély megértése – létkérdés.
Szótári jelentés
Gör 1. irod hosszabb gondolatsoron, esetleg egész művön keresztülvitt, mozzanatról mozzanatra megvilágított metafora, ill. megszemélyesítés, valamely gondolatnak, eszmének stb. érzékletes formában való kifejezésére. 2. műv erkölcsi eszmének, elvont fogalomnak megszemélyesítése vagy érzékelhető képben való ábrázolása.
Etimológia
„Az allegória latin szó, az ógörög allegorein alakból származik. Összetétel: az allé – máshol, másként és agoreuo – szónokol szavakból. Az utóbbiban az agora- köztér szó rejlik, tehát nyilvánosan közönség előtt másról szól vagy mást mutat, mint amiről közvetlenül beszél. (Első angol nyelvű említése 1382-ből való; magyar adat nem áll rendelkezésre.)
Elgondolkodtató, hogy bár a szó görög eredetű, az antik görög szerzők még nem használták.
Allegória és szimbólum
Az allegória és szimbólum összehasonlításának könyvtárnyi az irodalma, ezernyi szempont, megközelítés lehetséges, az árnyalatok száma végtelen. „Az allegória értelmi jellegű szókép, illetve kép. Célja az elvont gondolat közvetítése. Ezért a két elem: a gondolat és a részletesen kidolgozott kép megtartja benne önállóságát. A kép minden egyes mozzanatának az ábrázolt gondolat egy-egy mozzanata felel meg. Az allegória így kettős értelmű: stílushatása abból adódik, hogy a képnek önmagában is van értelme, de van egy mélyebb, rejtettebb értelme is.” – foglalja össze egyszerűen és találóan az allegória lényegi vonásait egy kisdiákoknak szóló forrás a Tudásbázisban. Az allegóriához sokszor szükséges bizonyos mitológiai, vallási vagy kulturális ismeret, tudás, amely általában időhöz, korszakhoz kötött; míg a szimbólum teljesebb, jelölt és jelölő között lényegi azonosság van. A szimbólumban érzékelhető formában nyilvánul meg az eszmény, az allegóriához viszont külön magyarázat szükséges, hogy felismerjük azt. Emiatt Goethe korára az allegória a szimbólumhoz képest már leértékelt, szinte művészietlen jelképpé válik.
Allegória a magyar irodalomban
Allegóriák az erkölcsi célzatú iskoladrámákban bukkantak fel először magyar nyelven: a Szeretet, az Igazság, a Hűség, az Irigység stb. emberi formában jelennek meg. Vörösmarty a Zalán futásában szintén szerepeltet allegorikus alakokat: Ármány, Félelem, Átok, Zűrzavar stb. – ezek „sajátságosan magyar” allegóriák.
Az allegóriák egyik csoportjában a költő maga ad kulcsot a megértéshez. Erre példa a már említett műveken kívül: Egy ledőlt diófához (Baróti Szabó Dávid), A gyermek és szivárvány (Arany János), Három madár, Hideg, hideg van odakinn… (Petőfi Sándor), Zászló (Kosztolányi).
A rejtett értelmű (politikai) allegóriák egyik legszebb példája Vajda János Virrasztók című verse, ahol a „nagy halott” a nemzet, a „virrasztók” pedig a költők. A magyar allegória legkiválóbb mestere, Tompa Mihály művészi allegóriák egész sorában buzdítja a levert, széthullott nemzetet az összefogásra, a tettre. (A madár fiaihoz, A gólyához, A sebzett szarvas, Új Simeon, Ikarus)
Néhány allegória a világirodalomból
Az egyik legkorábbi ismert allegória Platón barlanghasonlata Az állam VII. könyvéből. Magyarországon nem szoktuk annak tekinteni, pedig két okból is az. Egyrészt, mert egy elvont gondolatsort fogalmaz meg képszerűen pontról pontra; másrészt mert a transzcendentális tudás átadásának lehetetlenségére hívja fel allegorikusan a figyelmet. Minden bizonnyal allegória Hermész Triszmegisztosz titokzatos műve, a Tabula Smaragdina is. Az antik Rómából Menenius Agrippa a testrészek lázadásáról szóló példabeszédét sorolják ide. A középkorból legismertebb a monumentális Rózsa-regény, a szerelem allegóriába öltöztetett „tankönyve.” Shakespeare A vihar című komédiája, Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című regénye is allegória. Ide tartozik Baudelaire szimbolizmusba hajló verse, Az albatrosz is. A politikai allegóriák közé sorolható Jonathan Swifttől a Gulliver utazásai és Orwell „tündérmeséje”, az Állatfarm.
Története
Az allegória a mítoszban gyökerezik. Alapvetően a mitikusnak a racionalizálásával fonódik össze. Abból a szükségletből jött létre, hogy az antik görög-római vallási hagyományból – Homérosztól kezdve – kiküszöböljék a megütköztetőt, újraértelmezzék és megőrizzék a mítosz lényegét egy új világrend számára. Az allegorizáló módszer bevezetése a hagyomány szerint már az ókori Hellászban elkezdődött: a preszokratikus filozófiáig vezethető vissza. Egyes angol források szerint Theagenész nevéhez fűződik, aki az I. e. VI. században élt. Bár egyetlen műve sem maradt fent, úgy tudják, hogy Theagenész Homérosz műveihez fűzött allegorikus kommentárt, megvilágítva a mítoszok mélyebb filozofikus értelmét. Több kortársa – például Kolophóni Theophanész, a költő – élesen kritizálta a görög mítoszok tartalmát, mint az isteni tökéletesség tanával össze nem egyeztethetőt:
„Az ember úgy tartja, hogy az istenek születnek, ruhát viselnek; s hangjuk és külsejük: akár az embereké.”
„Bizony, az etiópiaiak istenei feketék és széles orrúak, s a thrákokéinak haja veres, és szemük kék. …”
„Bizony, ha az ökröknek és lovaknak volna kezük, s az emberekhez hasonlóan szobrokat készítenének, a lovak ló alakú isteneket mintáznának, az ökrök pedig ökör alakúakat.”
„Homérosz és Hésziodosz az isteneket olyan tulajdonságokkal is felruházták, amelyek szégyenteljesek és gyalázatosak az emberek között; tolvajsággal, házasságtöréssel, csalárdsággal és mindenféle törvénytelen cselekedetekkel.” – írja Theophanész.
Az éles kritikák ugyan megrengették a mitikus világképet, de az allegória hatásos fegyvernek bizonyult. Az allegória ugyanis kísérlet arra, hogy kiemeljük a történetet az időből, az ideiglenesből és spirituális távlatokba helyezzük. A rómaiak által megőrzött és újra értelmezett antik műveltséget az allegórián keresztül a kereszténység is beépítette. Akkoriban a tudomány, a vallás és a művészet még nem vált el egymástól, egy közös nyelvük volt a szimbolikus- allegorikus közlésmód, amely a XI. század kolostoraiban született újjá. A skolasztika Arisztotelész nyomdokain járva, a reneszánsz Platón tanításait felelevenítve, a barokk korban pedig egyre dagályosabban vagy egyre racionálisabban használták ezt a nyelvet. Nem elhanyagolható szempont, hogy az antikvitásban, a középkorban és a barokkban háttérként folyamatosan létezett egy értő, fenntartó befogadói közeg is, amely életben tartotta a mindenre kiterjedő allegorikus gondolkodást és kifejezésmódot. A középkori alapok lerombolása már a XVII. század elején megkezdődik, a XIX. századra pedig ez a látásmód annyira leértékelődik, olyannyira konvencionálissá válik, hogy szinte kiürül. Addigra az egységes értő befogadói közösség is egyre inkább elveszik; mindinkább fontosabbá válnak a személyes felismerések, minden individualizálódik, s az egyetemes világlátásból, a transzcendens valóság közös megtapasztalásából kiesett egyén saját mitológiát teremt, majd saját allegorikus magyarázattal értelmezi azt. A „trónfosztás” a romantika idején következik be. A tudományban és a művészetben is fokozatosan diadalra jut az empíria, az érzéki tapasztalás, a megfigyelés. Ezért is részesítik attól fogva előnyben a szimbólumot, amely közvetlenebbül kapcsolódik az érzékeléshez. Párhuzamosan azzal, hogy az allegória egyre sematikusabb lesz, a tudomány nyelve egyre elvontabbá válik, eluralkodik a „tények tiszteletén” alapuló pragmatizmus, a számszerűsíthetőség, a mérhetőség követelménye válik elsődlegessé. A romantika utolsó nagy szimbolikus fellobbanása után a művészet is darabjaira, „izmusokra” hullik. Az egyetlen terület, ahol az allegória még fontos szerepet kap – a politika: a totalitárius rendszerek bírálatának lesz burkolt eszköze. Az allegóriák a XX. és a XXI. században is fel-felbukkannak, de önmagukon túlmutató lényegük megkérdőjeleződik, sokszor az is vita tárgya, hogy vajon lehetséges-e, szabad-e egyáltalán bármiféle stabil értelmezését adni egy szövegnek.
Alkímia és allegória
A misztikum ködébe burkolózó alkímia is allegóriákra és szimbólumokra épült. Eredete homályba vész, kiinduló pontjának Hermész Triszmegisztosz titokzatos Tabula Smaragdináját tartják. Az alkímia egyszerre volt művészet és tudomány, egyszerre volt praktikus és spirituális. Az alkímiából hajtott ki a modern kémia és orvostudomány, de a kohászat is. Az alkímia azonban ennél többre törekedett. Az alkímiai szövegek tele vannak gondosan kidolgozott allegóriákkal, melyek arra szolgálnak, hogy bonyolult bölcseleti kérdéseket világítsanak meg vagy éppen egy alkímiai folyamatot tegyenek érthetővé a beavatott számára. Ezekben a szövegekben a főszereplő, aki az olvasót képviseli, útra kel, hogy bölcsességre leljen vagy az alkímia rejtélyeibe nyerjen beavatást. A hős útja során különböző archetípusokkal: királyokkal és királynőkkel, alkímiai madarakkal és állatokkal találkozik és közben egy átalakulási folyamaton megy át. Célja, hogy rátaláljon a bölcsek kövére, ami nem elsősorban az aranycsinálás eszköze, hanem ahogy Jung is felfedezte – a jellemépítésé. A nyers érc arannyá lesz: a fejletlen tudatú ember az alkímiai transzmutáció során eljut a megvilágosodásig. A lapis philosophorum, a bölcsek köve lapis noster vagyis a mi kövünk. A kívülállók számára az alkímia képi világa elképesztően szürreális, sokszor zavarba ejtő, minden apró részletnek megvan a szimbolikus jelentése, amely összefüggő, logikus egésszé csak az allegória lencséjén keresztül szemlélve válik.
Allegória az értelmezés szintjén
„A szövegek sohasem olvassák, olvashatják el önmaguk” – állítja J. H. Miller.
„Az allegória kezdetben abból a teológiai szükségletből keletkezik, hogy az antik görög-római vallási hagyományból – eredetileg pedig Homéroszból – kiküszöböljék a megütköztetőt, és érvényes igazságokat ismerjenek fel mögötte.” (H. G. Gadamer) Ez azt jelenti, hogy megszületésekor az allegória a hagyomány újragondolása céljából jött létre. S ha megvizsgáljuk történelmi fejlődését, világossá válik, hogy az újra- és újraértelmezés szükségessége, a Forrással való kapcsolatfelvétel igénye élteti több évezreden keresztül. A szentírások megértése is sokszor megköveteli az allegorikus magyarázatokat. Hogyan is lehetne például az Énekek éneke a keresztény Biblia része, ha nem kapnánk kulcsot az allegorikus értelmezéshez!
Napjainkban ellentétes az irány: a közönség és a kritikusok által allegóriaként értelmezett művek szerzői közül többen, például Tolkien, A gyűrűk ura írója kifejezetten tiltakoztak az ellen, hogy műveiket allegóriaként értelmezzék.
Allegória és álom
Arisztotelész korától az álom sokáig isteni üzenetnek számított, amely kódolva érkezik hozzánk. A pszichoanalízis – Freud majd Jung munkássága – révén tudjuk, hogy az álmokon keresztül érkező információt alapvetően allegorikusan tudjuk csak feldolgozni. A megfoghatatlan, kimondhatatlan belső tartalmakat, történéseket élettörténet-darabokhoz, tünetekhez kapcsoljuk, narratívaként értelmezzük, hogy felismerésekhez jussunk. A mai kor embere számára izgalmas kérdés, hogy maguk az álmok, ahogy felbukkannak allegorikusak-e, vagy pedig csak az emberi értelmezés módja teszi-e őket allegorikusakká. A régi korokban az álom valós üzenetét vallva nagy ívű művek születtek: például a középkori Rózsa-regény vagy Madáchtól Az ember tragédiája.
Mi hát valójában az allegória?
Antinómia – olyan feloldhatatlan ellentét, amikor az értelem meghaladja önmagát a hit által. „Konvenció és kifejezés.” Célja „a teremtmény titkos oktatása”. Elsősorban nem is szókép vagy műfaj, hanem a közlés és a megértés módja. Feladata: a VALÓSÁG – az isteni rend, de legalább is valamiféle rendezettség – láthatóvá tétele. Az allegória – leltároz, feltár, leleplez vagy inspirál. A „kincskeresés” egyik sikeres közösségi vagy egyéni módja. Célja: újra meg újra tudatára ébredni a VALÓSÁGNAK. „Amint fent, úgy lent, amint a múlt, úgy a jövendő.”
2016/66
Szabó Edit
Menenius Agrippa meséje:
Tudjátok meg, rómaiak, hogy volt idő, igen-igen régen, amikor az emberi test részei még önálló élőlények voltak, megvolt mindegyiknek a maga szabad akarata, hogy ezt tegye, azt pedig ne; mindegyik tudott gondolkozni, gondolatait ki tudta fejezni; megértették egymást, mint egy család vagy állam tagjai. Nos, ebben az ősi időben történt egyszer, hogy az emberi test részei összesúgtak-búgtak, előbb titkon, majd hangosabban, és méltatlankodni kezdtek, hogy így meg úgy: „Nem igazság az, hogy mi mindig csak dolgozunk, fáradozunk, a kéz kapát fog, a láb hordja a testet, a száj és a fogak rágnak és így tovább mindegyikünk, és a mi munkánk és fáradságunk gyümölcsét a gyomor tétlenül élvezi, az ott csak van a középen, nem csinál semmit, nincs gondja semmire, csak szó nélkül befalja mindazt a jót, amit mi, többiek verejtékes munkával szereztünk” – és addig-addig, míg végül is összeesküdtek a gyomor ellen. Megesküdtek, hogy a kéz nem visz a szájhoz egyetlen falatot sem, de ha vinne is, a száj ne fogadja el, de ha el is fogadná, a fogak ne rágják meg. És így tovább, mindegyik fogadott valamit, és meg is tartotta. Mondom, mind kitartott amellett, amit megfogadott. A kéz nem vitt többé falatot a szájhoz, de ha vitt volna is, a száj nem fogadta volna be, de ha be is fogadta volna, a fogak nem őrölték volna meg.
És mit gondoltok, mi történt? Egyszerre csak észreveszik ám, hogy a kéznek már nem is lenne ereje, hogy felemelkedjék a szájig, a száj a kapott falatot be sem tudná fogadni, de ha befogadná is, a fogaknak nem lenne már erejük megrágni. Valamennyit titkos kór gyötörte, meggémberedtek, elgyengültek. Most derült csak ki, milyen fontos a gyomor szolgálata. Hogy az sem henyél ám, hanem feldolgozza a sok jó falatot, azután igazságosan elosztja, és visszaadja a test részeinek. Mert ugyan mi tenne bennünket elevenné, mi táplálná tagjainkat, ha nem az a vér, melyet éppen a gyomor frissít fel mindig, újra meg újra? Belátták ezt a test részei, nem is lázadoztak többé, hanem végezte mindegyik a maga dolgát, mert rájöttek, hogy egy test, egy szervezet az, amit közösen alkotnak. Ebben a testben pedig mindegyiküknek megvan a maga feladata, amit el kell látnia. Azontúl nem irigykedtek egymásra, máig is egyetértésben élnek, és így lesz ez most már mindig.
És most jól figyeljetek! Ti is egy test vagytok az atyákkal, egy nép, egy állam, mely belőletek és belőlünk áll. Miért lázadoztok hát? Látjátok, a test tagjai is méltánytalannak tartottak olyasvalamit, ami pedig a természet törvényei szerint alakult, és ezért a legjobb is. Nem látjátok-e, hogy a társadalom tagjai is egymásra vannak utalva, mint a gyomor és a test egyéb részei? Lássátok be, hogy így a legjobb, ahogy van, és ne lázadozzatok! Tárgyaljunk hát az egyetértésről, azután térjetek vissza Rómába, térjetek vissza a ti rendes életkörülményeitek közé. (Boronkay Iván: Római regék és mondák)
Toldi
Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.
Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól,
Jobban a nádasnak csörtető vadától,
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.
Hanem amidőn már szépen megpitymallott,
És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott,
Akkor lelopódzott a fiú fejére,
Két szárnyát teríté annak két szemére;
Aztán álommézet csókolt ajakára,
Akit mákvirágból gyüjte éjtszakára;
Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén
Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén. (negyedik ének)
Tabula Smaragdina
- Való, hazugság nélkül, biztos és igaz.
- Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.
- Ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett.
- Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.
- Ő a théleszma, az egész világ nemzője.
- Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.
- Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, tudással, szenvedéllyel. Válaszd el a Fényt a Sötéttől, az Éterit az Anyagtól, tudással, elkötelezettséggel.
- A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat önmagad és az egész világod fölött így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség kitér.
- Minden erőben ez az erő ereje, mert a finomat és a nehezet áthatja.
- A világot így teremtették.
- Ez az átvitel varázslata, és ennek ez a módja.
- Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert a világegyetem tudásának mindhárom része az enyém.
- Amit a Nap műveletéről mondtam, befejeztem.
(Hamvas Béla fordítása)
