Az ép elme ellentmondásai

 Az erőszak és a háborúk néhány jellemző vonása

Az emberiség története tele van erőszakkal. Ugyanakkor azt is látjuk. hogy számos kultúra, civilizáció, vallás elveti az erőszakot. Mahátmá Gandhi szerint az erőszak egy pillanatig segítségünkre lehet bizonyos mértékű siker biztosításában, de hosszú távon nem képes semmiféle méltányolható eredményt felmutatni. Másfelől az erőszak minden formája árt a nemzet becsületének és önbecsülésének[1]. És árt az egyénnek is, torzíthatja és gyakorta torzítja a lelket, a személyiséget.

Az erőszakmentesség a vallásom része, tehát hitvallás kérdése, állítja Gandhi. Igaza van Gandhinak, de az erőszakmentesség talán még ennél is több, lélek és morál kérdése egyaránt.

Őszentsége, a XIV. Dalai Láma szerint az erőszakmentesség nem jelenti azt, hogy közömbösek maradunk egy problémával szemben. Ellenkezőleg, fontos, hogy teljesen bevonódjunk. Az erőszakmentesség nem pusztán az erőszak mellőzését jelenti, magában foglalja az együttérzést és a gondolkodást.[2]

Gandhi és a Dalai Láma mellett sokakat lehetne még segítségül hívni azok közül, akik tetteikkel, szívükkel, lelkükkel kiálltak az erőszakmentesség mellett, akik hittek abban, hogy az erőszak nem vezet sehova, hogy az erőszaknak csak rossz következménye lehet, és abban, hogy valójában nem létezik olyan, hogy igazságos háború, mert a háború a győztesnek szégyen, a legyőzöttnek gyalázat, bánat és fájdalom.

Nem csupán, talán nem is elsősorban a tudomány világa a legalkalmasabb arra, hogy bebizonyítsa az ember bonyolult és paradoxális[3]  viszonyát az erőszakhoz. Annak ellenére, hogy az erőszak elítélése a legtöbb kultúrában, vallásban alapvető normaként jelenik meg, univerzális értékként nem tudott megszilárdulni az emberi társadalmak nagyobb részében. Számos civilizáció, főként a nyugati, iparilag-technológiailag fejlett társadalmak tömegkommunikációs eszközei, a politika világa, az irodalom, a film, sőt gyakran az oktatás is erőszakos helyzeteket teremt, arra buzdít és ösztönöz. Ugyanakkor több keleti és más kultúra, annak egyes eltorzult elemei és képviselői szintén úgy gondolják, hogy céljaikat csak az erő, az erőszak révén érhetik el.

Az emberi civilizáció társadalmainak egy jó része az egoizmusra, a bizonytalanságra, a minél több és nagyobb tulajdon megszerzésére épít. Rousseau 1750 körül megfogalmazott gondolata, miszerint elveszünk, ha elfeledjük, hogy a termés mindenkié, a föld senkié, mára aktualitását veszítette teljesen.

A szociológusok egy része úgy gondolja, hogy az erőszak többsége nem valami pszichológiai vagy inherens biológiai reflex az önfenntartásért, vagy valami sajátos eszköz az egyéni nyereség eléréséért, hanem az erőszak, jellegét tekintve, társadalmi jelenség.

Az emberiség társadalomtörténete bizonyítja: az erőszak társadalmi jellege nem jelenti feltétlenül azt, hogy az emberi faj rossz vagy gonosz lenne, de ugyanakkor azt sem jelenti feltétlenül, hogy az ember automatikusan az erőszakmentességre, békére, kegyelemre hajlana leginkább. Az ember, mint sajátos élőlény alkalmas és hajlamos az önzésre és a szolidaritásra egyaránt. Az, hogy mivé lesz igazán, azt maga a társadalom, a társadalmi beágyazottság, a szocializáció dönti el elsősorban. Az egyén, az egyes emberek önmagukban sokkal kevéssé alkalmasak és hajlandóak az erőszakra, mint a közösségek, szervezetek, intézmények. A közösségi vagy kollektív erőszak mögött mindig ott van egy sajátos ideológiai legitimáció, na és természetesen egy jól szervezett és jól megtervezett szervezeti egység. E nélkül, ahogyan ezt Randall Collins[4] írja, amennyiben az egyes társadalmak, társadalmi egységek nem lennének jól megszervezve, a kollektív erőszakra, különösen a háborúkra jóval kisebb lenne az esély és a lehetőség is.

Az emberi faj fejlődés-és változástörténetének korábbi periódusaiban is voltak véres háborúk, erőszakos cselekedetek, de a szervezett erőszak a modernnek nevezett korban teljesedett ki igazán. Ebben jelentős szerepe van a bürokráciának, a modern bürokráciának, ahol Max Weber[5] észrevételével élve a bürokratikus racionalitás, a racionális bürokrácia központi eleme a fegyelem. Weber azt is mondja, hogy a katonai fegyelem szüli a más típusú fegyelmet. Ez akár igaz is lehet, ha mindezt a racionalitás oldaláról nézzük, de érdemes kétségeinket megfogalmaznunk, amennyiben elfogadjuk vagy legalább tudomásul vesszük egyes keleti filozófiák, érték- és normarendek viszonyát a fegyelemhez.

Számos jelentős keleti kultúrában a fegyelem szorosan összekapcsolódik a lélekkel, a lélek fegyelmezettségével, és az alázattal, a lélek alázatával.

Ha csupán az ősi szanszkrit történelmi, filozófiai, társadalomtörténeti eposz, a Mahábhárata egyik fejezetét, a Bhagavad-gítát nézzük, akkor azt látjuk, hogy ebben az öt évezreddel ezelőtti történetben, amelyben az Úr Krsna beszél barátjához és hívéhez, Ardzsunához,[6]

számos példát, és utalást találunk a fegyelem és a lélek kapcsolatára, és ezek elválaszthatatlan egységére. Ez azonban egy egészen más jellegű fegyelem, mint amiről Max Weber és a nyugati kultúra gondolkodóinak jelentős része beszél.

Max Webernek elévülhetetlen érdemei vannak a bürokrácia, különösen a bürokrácia és a kapitalizmus összefüggéseinek feltárásában, ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy az erőszak, a kényszer bürokratizálódása egy kumulatív[7] történelmi folyamat, amely időnként és társadalmi formációként erősödhet vagy gyengülhet. Ugyancsak a kumulatív folyamatok eredményeként (is)  a különböző szervezetek destruktív hatalma is erősödhet. Persze jól tudjuk, hogy a különböző szervezetek, így maga az állam sem mindenható, de azt a szervezetek egy része elérte, hogy az emberek többsége biztonságban érzi magát valamilyen szervezeti kötelékben.

Maga az ember, az egyén nem erőszakra született, még kevésbé született háborúskodásra. Teréz anya, Albert Schweitzer, Malála Júszafzai, Gandhi, II. János Pál pápa, Ferenc pápa, a Dalai Láma, az én Édesapám, Szaraszvati és sokan mások is példát mutattak és mutatnak arra, hogy az erőszak, a háború nem természetes eleme az embernek. Az emberi jellemet leginkább a szelídség, a könyörület, a szolidaritás, az alázat, a szeretet és az empátia nemesíti, nem pedig a nyers erő és az erőszak.

A huszadik század, de a 21. század eleje is elsősorban az erőszakról, a háborúkról, az  erőfitogtatásról szólt és szól mindenekelőtt. A technológiailag modernnek nevezhető társadalmi-gazdasági szervezetek – így maguk az államok is – nem csupán az erőt és a  kényszert monopolizálták a saját területeiken, hanem mindezt kiterjesztették a föld mindazon részeire is, ahol ezt a saját érdekeik úgy kívánták. Háborút, erőszakot, bűnt és fájdalmat exportáltak hazug és önző ideológiák nevében. A huszadik században közvetlenül a háborús események miatt legkevesebb 110 millió ember[8] halt meg, a közvetett körülmények miatt pedig szintén több millió ember veszítette életét. Mindezek ellenére a 21. század nagy szervezetei, erős államainak egy része és több kicsi, magát erősnek és hatalmasnak képzelő ország és néhány erőszakszervezet ma is fitogtatja erejét, erőszakot, intoleranciát, gyűlöletet, háborúkat telepít át saját területeiről idegen területekre a demokrácia, a szabadság megvédésének ideológiája mögé bújva.

A huszadik században a különböző agressziók, háborúk nyomán több embert öltek meg, mint addig a történelem folyamán összesen. Mindez komoly és kibékíthetetlen ellentétben áll azokkal a szabadság és béke ideákkal, amelyeket a huszadik század elején az emberiség egy jelentős része, mint követendő értéket és normát megfogalmazott a maga számára. Nem telt el sok idő és a világ egy része, a nyugati civilizációval az élen, egy olyan erőszakos és háborús ideológiát állított a középpontba, amely nem csupán a politika, hanem a mindennapi élet velejárójaként tüntette fel az erőszak és a háborúskodás szükségességét. Ily módon az agresszió és a háború ideológiája elkezdett szerves részévé válni az egyes nagy szervezetek, pártok, államok, de nagyon sok esetben a kisebb szervezeti egységek, erőszakszervezetek, civilek, társadalmi szervezetek és gyakorta a családok gondolkodásának is oly módon, hogy ez az ideológiai üzenet valójában intézményesült és jórészt legitimitást nyert a kisebb szervezeti egységeken keresztül.

Társadalomtörténeti tapasztalat, hogy a közösségi erőszak, az egyes szervezetek által elkövetett erőszak szoros összefüggést mutat az ideológiai és társadalmi változásokkal, fejlődéssel. A szervezeti, intézményi hálózatosítás, a személyes szabadságjogok ideológiai doktrínák alá rendelése egyes szervezetek céljai elérésének érdekében azt az érzetet keltheti az emberekben, hogy lemondhatnak, átadhatják szabadságjogaik egy részét az egyes szervezeteknek, amelyek cserébe ezért majd biztosítják az egyén számára a védelmet, és az életben maradáshoz szükséges alapvető feltételeket.

Bibó István egy 1947-es írásában elemezve a magyar társadalmi fejlődés egyes szakaszait egyebek mellett beszél a szabadságról, a szabadság kis köreiről. Ezek a kis körök, a szabadság kis körei ma más értelmezést kapnak, mint ahogyan ezt Bibó a II. világháború után nem sokkal értette, de a hűbériségre, a központosított uralomra, az uniformizált jogintézményekre vonatkozó megjegyzései ma is, egy más vonatkozásban ugyan, de érvényesek. És ami talán még ennél is fontosabb az az, hogy a Bibó által vázolt rendszer nem ismerte a szabadságnak és egyenlőségnek a nagy összefogó intézményeit, hanem a kis körökben megvalósuló biztosított és kölcsönös személyes szolgáltatások, kötelezettségek, jogok és szabadságok sokaságában élt.[9] A szabadságjogok ilyetén való csorbítása és korlátozása a nagy szervezetek felől nézve egyfajta kényszerítésre alkalmas erőként jelenik meg abban az esetben, ha az adott szervezet, az állam vagy más szervezet erőszakot akar alkalmazni saját vagy más állam polgáraival szemben.

Az állami erőszaknak, a hatalom megszerzésének és megtartásának számos rossz példáját láthatjuk a történelem során, és látjuk ma is, ebben az iparilag fejlett, de lelkileg, erkölcsileg eltorzult világban. Mintha ma hiányozna a párbeszéd, a példamutatás, a meggyőzés. Az erő, a pénz és a hatalom lett sokak számára, főként a politika csinálói számára az egyedül üdvözítőnek vélt ethosz. Most, amikor „divatba jött” egyes keleti kultúrák néhány elemét felidézni, a hatalom birtokosai közül csak kevesen vannak tisztában az ősi indiai, kínai, tibeti és más keleti civilizációk szabadságeszményeivel, hatalommegszerzési-és megtartási elveivel, módszereivel. A hivatkozott ázsiai civilizációk többször is bonyolódtak háborúkba, de az e kultúrák alappilléreit jelentő vallások közül az egyik nevében, a buddhizmus nevében sohasem indítottak háborút. A nyugati kultúrában ma már ismertebbé vált, az „írástudók iskoláját” is megalapító óriási hatású kínai filozófus, Konfucius már Krisztus születése előtt úgy gondolta, hogy a hatalom legitimitásának nemcsak erőszakkal lehet érvényt szerezni, hanem meggyőzéssel és a példamutatás erejével is. Erről a nyugati kultúrákban gyakran megfeledkeznek a hatalom gyakorlásának közepette.

A kínai, indiai, a perzsa, vagy az oszmán birodalom, de több dél-amerikai és más őslakos kultúra és civilizáció történetében is számos példát találunk az agresszióra, háborúskodásra. De olyan jellegű tömegpusztító háborús eszközöket és technikákat, mint amilyeneket a nyugati civilizáció fejlesztett ki, a tradicionális társadalmak, a sok ezer éves kultúrák nem birtokoltak. Nem pusztán csak azért nem birtokolták ezeket a technikákat, eszközöket, mert más korban éltek, hanem mert sokuk hatalomgyakorlási elképzelése, háborús és agresszió szemlélete más volt, mint a huszadik és huszonegyedik század emberéé.

A különböző kultúrák és civilizációk változás-és fejlődéstörténetét, a szabadsághoz, az agresszióhoz, a békességhez, a toleranciához való viszonyukat nem csak társadalmi, gazdasági, politikai okok határozták meg, hanem földrajzi és éghajlati sajátosságaik is komoly szerepet játszottak ebben. Érvényes ez minden kultúrára, hatásuk talán még annál is jelentősebb, mint ahogyan azt ma sokan gondoljuk.

Indiára, az indiai szubkontinensre ez különösen érvényes. Ahogyan azt Baktay Ervin[10] is mondja, az éghajlati sajátosságok rányomták bélyegüket India népeinek életformájára, gondolkozására, mélyen belefolytak India életébe. Persze India múltja társadalomtörténeti, etnikai, nyelvi szempontból még bonyolultabb képet mutat, mint földrajzi vagy éghajlati tekintetben. Nem kell feltétlenül részletes elemzésekbe bonyolódnunk India egyes őslakó törzseit, a mundákat, korkukat, szantálokat és másokat illetően, és nem kell a dravidák, indoárják kissé általánosított fogalomrendszerét sem teljes részletességgel bemutatni ahhoz, hogy elég világosan lássuk, mennyire nagyok az eltérések az Indián belüli kultúrákat illetően is. Tekintettel arra, hogy India valójában egészen az 1950-es évek közepéig sohasem volt egyetlen egységes ország,[11] ezért szervezett, állami agresszióról vagy háborúskodásról e tekintetben nem beszélhetünk. Ez nem azt jelenti, hogy a XIX. századig nem voltak háborúk India területén, hogy az agresszió ne lett volna jelen Bharata népeinek történetében, de olyan háborúskodások, amilyenek az államok vagy nemzetek jellemzői, kevéssé voltak ismertek az indiai szubkontinensen egészen a XIX századig. A gyarmatosító brit politika sokat tett azért, hogy egymás ellen uszítsa a különböző népeket, vallásokat, hogy megtanítsa a modern korra jellemző új háborús technikákat, magát az új típusú hadviselést.

Indiát több európai hatalom is szerette volna meghódítani, leigázni, ebben a „legsikeresebbek” kétségtelenül a britek voltak. A hódításokat megelőző évezredben India területén számos fejlett kultúra alkotott egy nagyon sok egységből álló sajátos civilizációt. Ezek a kultúrák jórészt elkülönülten, de nem teljesen interakció mentesen éltek egymás mellett. Volt egy területe a mindennapi életnek, a szellemi és a lelki valóságnak, ami kialakította a sajátos és szinte mindent átható szemléletet, világ-és Isten-képet, életmódot, életvitelt – ez a vallás, a hindu vallás. India tekintetében természetesen a muszlim vallásnak is óriási a jelentősége, de ennek a tényleges szerepéről csak a muzulmán hódításokat követően lehet beszélni. India és a hinduizmus elválaszthatatlanok egymástól. A hinduizmus jelentősége messze túlmutat a konvencionálisan értelmezett valláson. A hinduizmus vallás, filozófia, szociális és erkölcsi norma, a gazdaságra, termelésre közvetlenül ható változó, az emberek egymás közötti kapcsolatait mélyen befolyásoló elem, na és természetesen az élet és a halál körforgásáról vallott sajátos szemlélet is egyben.

Asókát, a mogulokat és a briteket tekintik sokan a nagy nemzetegyesítő rendszerszervezőnek Indiában. A Maurja dinasztia nagy uralkodója a Kr. előtti harmadik században, a mogulok a 16. században, a britek a 19. században tettek kísérletet a nemzet- és országegyesítésre. Ebből a hármas rendszerből gyakran kifelejtődik Mahátmá Gandhi, akinek meghatározó szerepe volt India 1947-es függetlenné válásában, valamint a nemzet és az ország egyesítésében.

Sokan gondolják úgy, hogy a háborúk hozzájárulnak egyes térségek gazdasági, szellemi és egyéb fejlődéséhez. Sajátos felfogás, talán az emberiség végérvényes pusztulásához is vezethet, ha már nagyon sokan elkezdenek hinni abban, hogy ez tényleg igaz lehet.

India fejlődéstörténetében a nyugati mintára való kapitalizálódás folyamatát kétségtelenül nem segítette a széttagoltság, a kisebb gazdasági, és társadalmi egységek jelenléte. A globalizálódás folyamatából azonban India sem tudja magát kivonni, ugyanakkor a nyugati mintától eltérő, több ezer éves kultúrája azt bizonyítja, hogy nem a kapitalista modell az egyetlen, és még kevésbé az egyetlen üdvözítő a társadalmak, a gazdaság, az emberi szellem, a lélek fejlődése szempontjából. A modernitás nem egyenlő kizárólagosan a technikai, a technológiai fejlődéssel. Számos ősi civilizáció, így a keleti kultúrák közül is számos nagyon modernnek tekinthető, ha mindezt nem kizárólag a nyugati érték-és normarend szerint értelmezzük. Voltak és vannak olyan elemei is az indiai civilizációnak, amelyek ugyan évezredes múltra tekintenek vissza, és bár igazságtalanságuk mellett van társadalomszervező, és társadalomrendező erejük is, de inkább hátráltatták, mintsem előnyére váltak az indiai gazdasági, társadalmi fejlődésnek. A kasztrendszer, a dzsáti vagy a varna rendszere kétségtelenül ide sorolható. A védikus tanításokból levezethető kasztrendszer, a négy fő kaszt és a sok alkaszt a foglalkozási specializációk, társadalmi és étkezési szabályok, valamint a szigorú endogám alapelvek betartásán és betartatásán alapult és alapul ma is jórészt. A kasztokra és alkasztokra vonatkozó szabályok szigorúsága nagyon összetett módon értelmezhető. A mogul és a brit uralom alatt az elnyomók igyekeztek nagyon szigorúan betartatni a kasztokra vonatkozó szabályokat, ugyanakkor az új foglalkozások megjelenése tovább bővítette az alkasztok számát.

Siniša Malaševič, hivatkozva részben J. A. Hallra[12] a mogulok előtti időszakra utalva azt írja, hogy az ebben az időszakban zajló háborúk krónikusak és nagyon destruktívak voltak, mert a hatalom és autoritás elvált egymástól. Ez részben igaz lehet, ha csak a bráhmanák és a ksatriják társadalmi helyzetét, ideológiai beágyazottságát vesszük alapul, de érdemes szem előtt tartanunk a dharma és az artha, az értékek, normák közötti összefüggéseket. Ugyanakkor nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a bráhmanák a hindu filozófiából, tanításokból következően távol tartották magukat a politikai élettől, talán még a mindennapi élettől is. Ez a fajta viszony valóban több esetben idézett elő instabil politikai helyzetet, okot szolgáltatva helyi „kiskirályoknak” a saját céljaik elérése érdekében folytatott lokális háborúk kirobbantásához.

A mogulok uralma India azon részén, ahol uralkodtak: az északi területeken a gazdaságban, a kereskedelemben, építészetben, mezőgazdaságban, a textiliparban előrelépést hozott a korábbi állapotokhoz képest, és a lokális háborúkat is enyhítette jelentős mértékben. Mindezt azonban elsősorban a jól szervezett, jól felszerelt, fegyelmezett, nagyrészt professzionális katonákból álló hadseregének[13] köszönhette. A mogulok birodalma a hódításokra, a zömmel muzulmán katonai elit zsarnokoskodására és az uralkodó, udvari elit kétségtelenül jól szervezett és jól irányított államhatalmi gépezetére épült elsősorban. A mogulok birodalmának az alapját a főként hindu parasztok, mezőgazdasági munkások kizsákmányolása jelentette. A megosztás politikája nem brit találmány, ezt már a mogulok is kiválóan alkalmazták, a dinasztia uralkodói a kasztrendszert is megpróbálták a maguk javára fordítani. A fantasztikus építészeti remekművek, a tudomány, az irodalom, az iszlám kultúra értékei és normái szerinti szépérzék megjelenítése nagyszerű örökséget hagytak hátra, de nem érdemes figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy mindezt despota és parazita jellegű hatalom érte el. Igaz ez akkor is, ha a mogulok, éppen Akbar uralkodása idején, a 16. század végén törekedtek a vallási tolerancia megvalósítására. Hindu tisztviselőket, és arra is van  példa, hogy radzsputokat, hindu elit katonákat alkalmaztak.

Akbar vallási türelmi gyakorlata halálával elillant, az őt követő mogul uralkodók már egy iszlám birodalom kiépítésében voltak érdekeltek.

Miután a britek megszállják és gyarmatosítják Indiát, erőszakkal bevezetik a brit közigazgatási rendszer legfontosabb elemeit.

Egyfajta sajátos jogtechnikai értelemben a britek voltak azok, akik harmadízben egyesítették Indiát. Ez a megszállás gazdasági fejlődést is eredményezett, de leginkább az emberi és természeti erőforrások kizsákmányolását jelentette. A britek az Oszd meg és uralkodj! elvet „kitűnően” alkalmazták és olyan hagyatékot hagytak örökül, ami véres háborúkhoz vezetett és milliók életét követelte. A brit igazgatási és közigazgatási rendszer nem csupán a kasztrendszer intézményesített erősítéséért tehető felelőssé, hanem a hindu és muszlim ellentétek kiéleződéséért is.

Sokan gondolják úgy, hogy a modern nemzetállam, a bürokratikus szervezeti egységek létrejötte európai találmány, de elemezve az egyes ázsiai civilizációkat láthatjuk, hogy ha nem is a mai ipari, technológiai fejlettségi szinten, de Ázsia számos részén már több évezreddel ezelőtt megtaláljuk az állami formáció kereteinek egyes elemeit.

Európa, Ázsia, de más térségek gazdasági és egyéb változásait is jelentős mértékben befolyásolták a háborúk. Sok állam hasznot húzott a háborúkból, de a legtöbb csak veszteséget könyvelhetett el az értelmetlen pusztítás és öldöklés révén.

Néhányan az intenzív és agresszív modernizáció előfeltételének gondolják a szervezett erőszak, a háborúk jelenlétét. Igazolásul az európai államok egy részének, Japánnak, az Amerikai Egyesült Államoknak, az Oszmán Birodalomnak és más államoknak a történetét, történelmét említik.

A háború és az erőszak, különösen a szervezett és kollektív erőszak nem természetes elemei az emberi magatartásnak. Az ember erőszakossá, agresszívé, háborúskodóvá, öldöklővé válhat, ha azzá teszik, ha manipulálják, zsarolják, ideológiai, politikai, anyagi vagy más ösztönzőkkel befolyásolják. Az erőszak nem visszatérés valamihez, nem visszatérés korábbi, gazdasági, technológiai értelemben kevéssé fejlett struktúrákhoz, szociológiai értelemben bizonyosan nem az, hanem a társadalmi változások közvetlen következménye.

Úgy tűnik, mintha az emberiség egy része megfeledkezne a szellemi és erkölcsi tudatosságról, arról a jóról, ami alapja lehet bármely fajta világszemléletnek. Ahogyan Rácz Géza indiai eszme és vallástörténeti vizsgálódása kapcsán írja[14]: e szellemi – spirituális tudatosság fényében vizsgálódik minden. Egyes civilizációk, így például az indiai világszemlélet egyik fő sajátossága éppen e szellemi – spirituális megalapozottság.

A 21. század nem sok jóval kecsegtet az agresszió, az erőszak és a háborúk tekintetében. A technológiai fejlődés révén ma már szinte bárhol és bármikor kirobbantható háború. Talán mégis lesz az emberekben, elsősorban a hatalmat birtoklókban annyi alázat és kegyelem, hogy átgondolják: megéri-e a hatalmuk, befolyásuk, anyagi javaik gyarapítása azt a borzalmas áldozatot, amit a háborúk okoznak.

2016/66
Dr. Gyurok János

Felhasznált irodalom:

• A Bhagavad-gítá, úgy ahogyan van. The Bhaktivedanta Book Turst, Bp., 2008.
• Mahábhárata, Bharata nagy nemzetsége. Elbeszéli: dr. Baktay Ervin. Tericum Kiadó, Bp., 1994.
• Baktay Ervin: India művészete. Képzőművészeti Alap Kiadó, Bp., 1981.
• Bibó István: Válogatott tanulmányok. II. kötet. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1986.
• Collins, Randall: Violence: A Micro-Sociological Theory. Princeton University Press, 2008.
• Deshpande, Satish: Contemporary India. A Sociological View. Penguin Books, New Delhi, 2003.
• Fočo, Salih: Sociologija. Dom Štampe, Zenica, 2000.
• Gandhi, Mahatma és Őszentsége a XIV. Dalai Láma: Erőszakmentesség és együttérzés.
• Cartaphilus Kiadó, Bp., 2007.
• Gandhí, Móhandasz Karamcsand: Önéletrajz. Etalon Kiadó, Bp., 2009.
• Gyurok János: Srebrenica. Croatica, Bp., 2013.
• Malaševič, Siniša: Sociologija rata. Naklada Jesenski i Turk, Zagreb, 2011.
• Puskás Ildikó: Istenek tánca. Gondolat, Bp., 1984.
• Rácz Géza: Vagylagos vagy semleges? Androgün jelenség. In: Kagylókürt LIX. Pécs, 2013.
• [1] Mahátmá Gandhi és Őszentsége a XIV. Dalai Láma: Erőszakmentesség és együttérzés. Cartaphilus Kiadó, Bp., 2007.
• [2] uo.
• [3] Siniša Maleševič: Sociologija rata. Naklada Jesenski i Turk, Zagreb, 2011. 11 o.
• [4] Randall, Collins: Violence: A Micro-Sociological Theory. Princeton University Press, 2008. 11. o.
• [5] Weber, Max: Economy and Society. Bedminster Press, New York, 1968. 125. o.
• [6] A Bhagavad-gítá, Úgy ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, Budapest, 2008.
• [7] Siniša Malaševič a kumulatív bürokratizálódási folyamatok alatt elsősorban a csoportos sűrűsödést, a felerősítő folyamatokat érti. Malaševič, 2011. 17.
• [8] William Eckhardt ír erről részletesen, bemutatva a korábbi történelmi időszakok emberáldozatait is. W. E.: Civilizations, Empires and Wars: A Quantitative History of
• War. Jefferson, NC. Mc Farland, 272-274.o.

•                     [9] Bibó István tanulmányaiban kitér arra is, hogy a nyugati és keleti társadalomfejlődés e fontos jellegzetességeit bemutassa. Véleménye szerint a társadalomfejlődésnek

• ez a szabadság kis köreire felépített és a szabadság felé hajló jellege a középkorban és az újkorban nyugatról keletre haladva csökkent. Bibó István: A magyar társadalomfejlődés és

• az 1945. évi változás értelme. In: Válogatott tanulmányok. Magvető, Budapest, 1986.

•                   [10] Baktay Ervin: India művészete. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1991. 13. o.

•                     [11] Nem tekinthető egységes országnak a Maurja dinasztia harmadik császárának, Asókának a birodalma sem, aki talán még a Hó otthonát, a Himaláját is szerette volna

• meghódítani, ám élete vége felé szent életet élt. A mogulok császársága, vagy a britek uralma alatt kényszerrel uralt formáció sem tekinthető egységes államalakulatnak.

•                     [12] Siniša Malasevič J. A. Hall 1985-ben, Londonban megjelent, Powers and Liberties: The Causes and Consequences of the Rise of the West c. kötetének egyes részeire

• hivatkozva elemzi a hatalom, autoritás és uralom problémáit.

•                     [13] A híres Akbar császár (1556-1605) idején a mogul hadsereg létszáma elérte a 100 ezer főt, e mellett 500 „harci” elefántot is alkalmaztak

•                     [14] Rácz Géza: Vagylagos vagy semleges? Androgün jelenség. Kagylókürt LIX/2013.