Észak felé indulás

Gondolatok az égtájakról

Előttem van észak – ismeri mindenki a mondókát, s csak néha zavarodunk bele a rigmus-szerű szövegbe. De amikor felcserélődnek az égtáj irányok, a fönt helyet cserél a lenttel, s hiába keressük keleten a napkeltét s északon a sötétséget – igazán zavarba jön az ember. Ugyanabban a világban járunk? Vagy más bolygórendszerbe csöppentünk? Az égtájak felé indulás talán nem csupán földi irányokat jelöl ki, hanem bizonyos törekvések szimbolikus szellemét is jelzi…

Példázat a kincsről

Minden embernek van egy kincse. A legtöbben erről nem tudunk, s csak kerülgetjük az élet eme nagy rejtélyét, misztériumát. A kincs valójában nem más, mint az eleven istenélmény, amely örökségként, titkos családi, sőt kozmikus örökségként vár ránk, örökösökre, hogy feltárjuk, s végre birtokon belül kerüljünk. A legtöbb esetben nem vagyunk tudatosak erről a kincsről, így nem is sejtjük az élet eme titkát, s lényegi feladatát, az elsajátítást. Az életünknek mindenképpen igyekszünk valamely értelmét meglelni, s ennek a kutatásnak a során különböző próbálkozásokkal élünk.

Milyen irányból, mely égtáj felől közelít az ember a kincséhez? Hisz még akkor is ehhez a középponthoz, kincseskamrához igyekszünk közelebb jutni, ha nem is tudunk annak létezéséről. Mert valami vonzást, hajtóerőt, ösztönzést érzünk…

Ha dél felől közelítesz életed kincséhez, az aktivitás darázsfészkébe nyúlsz. Fölrebben a tevékenység darázs raja, aktivitásra sarkall, de az akcióval együtt jár a reakció. Délen a legfőbb hajtóerő a haszonelvűség, a szerzés- és birtokvágy, az elérésnek, a megszerzésnek és az el nem vesztésnek az ábrándja. A déli géniusz tevékeny, bőségben él, sokat markol és sokat is fog. Alkotó, teremtő, cselekvő géniusz ez, ami nagyszerű eredményeket tűz ki és ér el, de a nagyszabású eredményeknek súlyos az ára is. Az élet eme túlburjánzásával együtt jár a halál, a mulandóság tudata is, sőt a mulandóság tudatából fakadó irtózat, ellenállás és félelem is. A vég, a pusztulás ellen tovább fokozott tevékenységgel küzd a déli géniusz.

A darázs kegyetlen lény. Mézrablónak is nevezhetjük, mert a mások által gyűjtött táplálékra veti rá magát. Egyik-másik faja a petéjét más élőlények testébe oltja, bátran visszaél mások eszközeivel, ám saját érdekeit messzemenően védi. Fullánkja méreggel teli, s többször is mar. Némely hatalmas méretű trópusi darázsfajok csípése nemcsak égő érzést, hanem sejtroncsolódást, szövetelhalást eredményez, fölér egy lőtt sebbel.

Hasznot a darázs a tehenek körül hajt, de itt is kegyetlensége érvényesül. A bögöly kíméletlenül teleszívja magát a tehén vérével, s a darázs erre a frissen csapolt vérrel teli élősdire vadászik. Végigpásztázza a jószág bőrfelületét, s ha a fullánkját a tehén testébe mélyesztő s ezért mozgásképtelen bögölyt észlel, lecsap. Lábaival megragadja a vérszívót, rágójával megroppantja a vázát s magával hurcolja a friss vérrel teli rovarhullát. A darázsfészek a kívülállóknak veszélyes hely. A bentlakók, a növendékek és a kiszolgálók kolóniája összetart, s aki megzavarja életüket, azt csípésekkel büntetik.

Nyugaton a szinte tökélyre vitt technikai tudás kísértete lakik. Ez a géniusz ötvözi a dél aktivitását és az észak misztikáját, s ami e kettőből előáll, az valóságos varázslat, amely mélységesen megtéveszti az embert. A tudás amennyiben önmagába fordul s nem az isteni valóságot szolgálja, inkább akadály, csapda, amely eltereli az ember figyelmét, s bár a részletek ismeretével elkápráztat, a lényegről mintha egyre kevesebbet sejtene. Mára oda jutottunk, hogy a semmiről szinte mindent tudunk, a mindenről pedig semmit.

Érdekes ellentmondás a perfekt technika és a technikai perfekció paradoxonja. Úgy mondják, a jelen korban a lelki folyamatokban a technikai tökéletesség gyakorlatilag lehetetlen. Ma az ember képtelen megfelelni az ősi rituális rendszerek minden követelményének. Hajdanán egy mágikus világkép részeseként az ember tisztában volt azzal, hogy a rítus szigorú követésével gyakorolt cselekedetei közvetlenül is befolyásolják a mindenség működését. A hűen végzett rítus kulcsa volt az életnek, s minden eltérés ettől akár végzetes hibának is bizonyulhatott.

A védák látnokai számára a rituális cselekedet olyan erő volt, amellyel befolyásolhatták a természetet, az istenek világát, az időjárást, vagy az ellenséget. Az őszinte szándék és a hibátlanul végrehajtott rítus volt a siker záloga. A mágikus világképben az ember tettei szervesen hatnak a világ menetére. A hitelesen gyakorolt rítus segíti a világ menetét és az adott emberi közösség integritását és életét, míg a rítus elhanyagolása vagy helytelen gyakorlása bajt hoz.

Ha tehát ma kétséges a lelki folyamatok tökéletes technikai kivitelezése, ugyanakkor az anyag manipulálása szintjén létezik egy már-már tökéletes technika, akkor érthetővé válik a képlet: a tökéletes technika kísértete elmezavart okoz, míg a lelki folyamatok tökéletes technikai kivitelezésének lehetetlensége egy másik eszközre, az isteni kegyelemre ráhagyatkozó odaadás nagyszerűségére mutat rá, ami egyfajta tébolyult rajongásban, őrült isteni raptusban éri el a tetőfokát. Anyagi elmezavar és isteni téboly – az egyik a bukás, a másik a felemelkedés útja és eszköze.

Észak felé indulás…

Az észak felé indulás roppant szimbolikus. Mikor húsz éves fejjel először olvastam a szent könyvekben erről, nagyon megragadta a kép a gondolataimat. Ahogyan a zarándok, aki az élet peregrinus útját járja, minden biztonság nélkül nekivág az északi iránynak, s nem a következő kis falut látja, hanem a messze távolban sejlő Himalája láncait… Ott elmélkednek a risik, a bölcsek és látnokok, akik a mindenség javát és örök üdvét szem előtt tartva meditálnak naphosszat, látszólag mást sem tesznek, csak mantráikat zengik s néha áldozati gabonát vetnek a szent tűzbe: szváhá… Pedig ki tudja, lehet, ettől fordul előre a világ, lehet ez tartja még pályáján a földgolyót, ez őrzi az igazságot, még a hanyatlás korában is. „Aki a cselekvésben tétlenséget és a tétlenségben cselekvést lát, az értelmes az emberek között[1] – a láthatatlan erő minden bizonnyal nagyobb hatalom, mint a látható.

Nárada anyja a szent emberek szolgálójaként élt, így kisfia a bölcsek közelében cseperedett föl, s áldásukkal tőlük tanulta el Isten tudományát. Egyszer a bölcsek fölkerekedtek s más vidékre indultak, Nárada anyja pedig kígyómarás miatt elhalálozott. Ezt a fiúcska figyelmeztető jelnek, a kegyelem intésének tekintette, mert hiszen Isten mindig a hívei javát akarja, s e gondolatok jegyében észak felé vette az útját. Addig a kisfiú ki sem mozdult a környékről, most pedig, noha csak öt éves volt, világgá ment. Virágzó városokon és kisebb településeken, erdőn és mezőn vágott át, kincseket rejtő hegyeken kelt át, lótuszvirágokkal ékes tavacskák mellett haladt el. Magányosan járta útját bambuszerdőkön és nádasokon át, félelmetes erdők mélyére tévedt, sakálok, kígyók és baglyok birodalmába. Vándorlása során megfáradt, éhesen és szomjasan megpihent. Megfürdött egy folyó vizében és csillapította szomját, így fáradtsága elszállt. Majd a lakatlan erdő mélyén, egy banjan-fa tövében meditálni kezdett a szívében lakozó Istenen, ahogyan azt a bölcsektől tanulta. Szeméből kicsordult a könny, s az Úr megjelent szívének lótuszvirág trónusán…

Ezzel a történettel együtt jár egy további tényező – ez csak most, évtizedekkel később tudatosult bennem: az idő, méghozzá az idő korlátainak legyőzése. Nárada előző életének egy korábbi világciklusban történt eseményeire emlékszik vissza. S noha az idő mindent megsemmisít – a fizikai kiterjedésű objektumokat is, nem csupán az emlékezet finom szövetű képeit –, az Isten iránti odaadásban elmélyedt értelem előtt nincs akadály, s a kegyelem folytán Nárada emlékezete töretlen maradt a teremtés és a megsemmisülés idején is. Ekként az észak felé indulás szimbolikus kifejezése újabb jelentéssel, az időkorlát legyőzésével gazdagodott. És ez a temporális vonatkozás valós tartalmakat hordoz – de erről majd később.

Az észak felé indulás kifejezés más értelemben is visszaköszön. Valójában itt nemcsak a Himalája szimbolizálta szellemi megvilágosodásról van szó, hanem sokkal konkrétabban a világosság útjáról, a Nap járásáról. A föld felszínén a Nap egy látszólagos íves pályát fut be a Rák és a Bak térítők között. A tavaszi és az őszi napéjegyenlőség idején keresztezi a Nap a földi egyenlítőt, míg a téli napfordulókor a Baktérítőnél éri el a legdélibb kitérését, a nyári napfordulókor pedig a Ráktérítőnél jár észak felé a legmagasabban. Ilyenkor a leghosszabb a nappal az északi féltekén, míg télvíz idején a téli napfordulókor a leghosszabb a sötétség. A napforduló idején a számítások ugyan egyetlen napot s azon belül is egy kitüntetett időpillanatot tekintenek fordulópontnak, gyakorlatilag mégis egy hosszabb időszakról van szó. A napfordulót megelőző s a rákövetkező nap során szinte egyformán hosszú a sötétség uralma. Mintha a megelőző napon a legmélyebbre bukna a napkorong, s vele együtt a nappal hossza s a világosság uralma vesztes volna, a napforduló során ott ragad a mélyben, s gyűjti az erőt a felkapaszkodásra, majd a rákövetkező napon végre elindul a felfelé vezető úton, azaz észak felé indul. Ez a tropikus téli napforduló ideje, amit nem véletlenül neveztek ki Jézus születése ünnepének, hiszen vele is, mint minden isteni napherceggel, az égi világosság visszatértét, újjászületését ünnepli az ember. Ehhez képest a világra jövetel tényleges időpontja mellékes.

A sziderikus számítás figyelembe veszi a precessziót, vagyis a napjárás hátráló mozgását a zodiákus körön, így Indiában a fordulópontot nem december során ünneplik, hanem 21 nappal a téli tropikus napforduló, azaz december 20-22-e után. Ez a fordulónap a makara-szankranti, amikor is a Nap a Nyilas jegyéből (Dhanu rashi) a Bak jegyébe (Makara rashi) lép át.

Ez a napforduló ünnepe Indiában, hiszen szankranti a Nap jegyváltását jelenti, amikor tehát egyik csillagjegyből a másikba lép át. Ez a jegy-váltás irányváltás, az északi nappálya kezdete, amikor a Nap a pályáján észak felé indul. Hat hónapig tart ez az északi pálya, a téli napfordulótól – decembertől, illetve januártól – kezdve a nyári napfordulóig – június, illetve július – amikor is a Nap a leghosszabb nappalok után elindul dél felé.

A téli napforduló, illetve a Bak jegyébe lépés (azaz a Baktérítőtől való visszafordulás) az északi pálya (uttarájana) kezdete, sok helyütt egyben az újév, az évkezdet ünnepe. Ekkor kezdődik az istenek nappala, a világosság hat hónapig tartó uralma. Ez a félév az istenek útja (dévajána), ami majd a nyári napfordulókor ér véget, illetve fordul át a déli nappálya szakaszába (daksinájana), ami az istenek alkonya, vagy éjszakájának kezdete. A déli nappálya az istenek éje, az ősatyáknak szentelt fél esztendő, ilyenkor a Nap az ősatyák útját (pitrijána) járja be.

„Az egy évig tartó szatra nem más, mint a Nap éves pályájának szimbolikus megjelenítése. Egy szatra két egyenlő részre tagolódik, egyenként hat-hat, harminc nap hosszúságú hónappal. A szatrát a visúván vagyis felezőnap, vagy közép-nap osztotta két egyenlő szakaszra.” (Dr Haug: Aitaréja-bráhmana bevezetés)

Ez azt sejteti, hogy hajdanán a kalendárium – mellesleg, a szanszkrt szófejtés szerint: kála-dhára, azaz idő-tartó – szimbolikus időszámítást is jelentett, ami talán inkább vonatkozott az áldozati szertartások sorrendiségére, mint pusztán a napok múlásának követésére.

Három időszámításról beszélhetünk. A lunáris esztendő 354 napig tart, a szimbolikus számításokban alkalmazott esztendő 360 civil nap (szávana) hosszúságú, míg a szoláris esztendő 365/366 nap hosszú. A lunáris és a szoláris év hossza közti eltérést (366-354=12) 12 szökőnap beiktatásával korrigálták.

„Ekkor a ribhuk, az évszakok istenségei megpihentek, lazítottak járásukon, s miután álló esztendeig buzgólkodtak, ilyenkor a Nap vendéglátását élvezték.” (Rg-véda 1.33.7.)

A Lények Ura (Pradzsápati) egyben az áldozatok ura is, s miután bevégezte az esztendő hosszú áldozatot, tizenkét napra ő is megpihen. (Atharva-véda 4.11.11.)

Ami az északi utazásunk szempontjából fontos, a teutonok is 12 megszentelt éjszakát ismernek, amely időegység egybevág azzal a követelménnyel, amit az ősi indiai rituális előírások fogalmaznak meg az esztendő hosszúságú áldozat bemutatójával szemben, miszerint 12 napot az előkészítő szertartásoknak kell szentelnie. Misztikus, mert titokzatos, szinte láthatatlan magnetikus erőhatást gyakorolt, de egyben mágikus is, teremtő, alkotó varázserőt is képviselt – jóllehet eredményei majd csak később tapasztalhatóak.

Soha le nem nyugvó Nap

Mi ahhoz vagyunk szokva, hogy a Nap kél és nyugszik. Ez a tapasztalás a földgolyón elfoglalt helyzetünk függvénye. Kultúrnövényeinket is így nevezik: rövidnappalos, hosszúnappalos. Nyáron hosszúak a nappalok, télen hosszúak az éjszakák – a napjárás és a földtengely ferde dőlésének köszönhetően. Ebben az értelemben a fény győzelme a sötétségben születik meg – a leghosszabb éjszaka, a legmélyebb sötétség szüli meg a hosszabbodó nappalt. A sötétség vajúdásából születik a világosság, előbb alig észrevehető apró győzelmekkel, amikor egy-egy minutával lesz hosszabb a nappal, s kél hamarabb az aranykorong, majd mikor engedni kezd a fagy, mikor felfakadnak a rügyek, s végül teljes fénypompájában hajnalok hajnalán születik meg egyre korábban az izzó Nap. Estélig tart a világosság, s a nyári napfordulókor finoman, nem is mérhetően megindul az enyészet, előbb még nem érezhető módon rövidül a nappal, majd hamarabb alkonyodik, aztán a fák megroskadnak és leveleik megszínesednek, végül egyre fokozódó tempóban felfalja a hűvös a melegséget, a homály és sötétség a világosságot. A fény tobzódásában születik meg a sötétség? A sötétség magában hordozza a világosság magzatát, s a világosság a sötétséggel terhes? Egymást feltételező ellentétek vetélkedése a földi idő?

Az északi pálya azt is jelenthetné, amikor a Nap az Egyenlítő fölött, az Egyenlítőtől északra jár. Ha így számítjuk, akkor az északi pálya a tavaszi napéjegyenlőségtől az őszi szolszticiumig tart, de ezt inkább nevezhetjük északon tartózkodásnak semmint észak felé indulásnak. Vagy-vagy: vagy nyári világosság van, vagy téli sötétség, észak az istenek fényes ösvénye, dél az ősatyák homályos csapása.

A halálisten ösvénye az istenek útjával ellentétes irány. (Rv.10.18.1.)

Vagy-vagy: nincs mellérendelés, nincs egymásba fonódás, az ellentétek egymást feltételező léte; kategorikus a döntés, vagy a világosság útján jársz, vagy a sötétség enyészetét követed. A halálisten ösvénye ellentett irány, nem jó felé vezet.

Amennyiben tehát elfogadjuk a tavaszi évkezdet rendjét, akkor az istenek útja, a dévapatha a Napnak az Egyenlítőtől északra fekvő pályája, s ekkor az északi pálya (uttarájana), a tavasz (vaszanta), az esztendő és a szimbolikus év (szatra) mind a tavaszi napéjegyenlőségkor kezdődik. Az esős évszak végeztével az őszi napéjegyenlőség az esztendő felezőnapja, s az ekkor kezdődő időszak az ősatyák útja és a déli pálya (pitrijána vagy daksinájana). A napéjegyenlőség – értsd az őszi szolsztícium – mint felezőnap (visúván) kétszeresen is betölti a nevében foglalt hivatását. Két egyenlő részre osztja, azaz felezi az esztendőt, ráadásul maga is két egyenlő részre tagolódik, a nap és éj egyenlő hossza miatt. A napéjegyenlőségeket a mennyek kapujának is tekintették, többszörös összefüggésben a Tejúttal, a csillagképekkel: a Kis és Nagy Kutya csillagzatokat a mennyek kapuőr kutyáinak tekintik az óperzsa hagyományban, de Indiában is, s a görögök is ismerték a háromfejű Cerberust és társát Orthroszt az őrkutyát, akiknek indiai szolgálótársai Jama halálisten Sarvara és Sjáma nevezetű négyszemű ebei.

Ha a Nap északi pályáját a fehér éjszakákkal vagy a nordikus nappal fogalmával vetjük egybe, akkor minden bizonnyal a tavaszi évkezdetre kell gondolnunk. A nordikus nappal vagy éjféli napvilág az a természeti jelenség, amikor az északi sarkkör vidékén s azon túl a nap nyáron nem nyugszik le, nem bukik a látóhatár alá. Különös volt megszemlélni az időjárás jelző eszközöket, amelyek a napnyugta és a napkelte időpontját egyformán éjfél után hajnali egy órában jelölték meg. A soha le nem nyugvó nap birodalma…

A fehér éjszakák sokáig csak egy romantikus történetnek tűnt, mígnem a soha le nem nyugvó nap mélységes szimbolikája meg nem érintett. A sarkkörön – az északi féltekén az é.sz. 66° 33’ 39’’ szélességi fokán húzódik  – az éjféli nap korongja részlegesen, június 22-től július 1-ig látható, míg a nyári napforduló idején a teljes napkorong a láthatár fölött marad egy éjszakán át. Ahogy halad az ember észak felé, úgy növekszik a napos éjszakák száma. A norvégiai Magerøya-szigeten fekvő Nordkapp foknál (71° 10’ 21’’) május 14-től július 29-ig tart, míg az Északi-sarkon a Nap mindössze egyszer kél és egyszer nyugszik az év során. A nyári időszakban sohasem bukik a horizont alá, sőt, kicsit több, mint hat hónapot, mindösszesen 186 napot tölt az égen, folyton a látható szférában körözve.

Hasonló természeti jelenségről tudósítanak az ősi indiai iratok:

A Méru-hegyen az istenek folyton látják a napot, ha az egyszer fölkelt, miután a Kossal kezdődően megkezdte fél fordulatát. (Szúrja-sziddhánta 12.67.) Az istenek és démonok nappala és éjszakája kölcsönösen szemben áll egymással. Ezekből hatszor hatvan alkotja az istenek esztendejét, ugyanennyi a démonokét. (Szúrja-sziddhánta 1.14.)

A Szúrja-sziddhánta Varáhamihira asztronómiai értekezése a VI. századból. A Sukla Jadzsur-védához tartozó Satapatha-bráhmana is a tavaszi évkezdetet említi:

„Tavasz (vaszanta), forró nyár (grísma) és az esős nyár (varsá) az istenek évszakai [tehát a tavaszi és őszi napéjegyenlőség között a márciustól augusztusig tartó időszak], ősz (sarad) tél (hémanta) és hűvös évszak (sisira) az ősök évszakai [szeptembertől februárig].” (Satapatha-bráhmana 2.1.3.1-3.)

Az éjféli nap jelenségéről több ókori forrás tudósít. Massaliai Pytheas, a Kr.e. IV. századi görög utazó és földrajztudós az ókori Massalia – a mai Marseille – görög kolóniából északi felfedező útra indult. Utazása i.e. 325 táján történt, de Antikvitás című följegyzései nem maradtak fenn, csak utalásokból és hivatkozásokból ismerjük. A brit szigetek jelentős részét körbehajózta, s talán Izlandig is eljutott. Elsőként beszélt a germán törzsekről, a sarkvidéki jégrétegről, a hyperboreusok országáról, a távoli Thule vidékéről és az éjféli napvilágról, aminek híre már korábban eljutott görögföldre.

Északon túl

A hyperboreusok országát legendás vidéknek, csodák földjének vélték a görögök. A mesés birodalom helyének meghatározása bizonytalannak tűnik, a Fekete-tenger mellékétől a Kárpát-medencéig, a Duna-vidéktől Észak-Európáig, sőt azon túl  is változatos elképzelések jelölték. A megnevezés azonban sok mindent elárul: az Északi szél vidékén túli (hyper – valamin túl, boreos – Boreas, az Északi szél). Ezt a vidéket északon a szárazföldet övező Okeanos, délről a fagyos és szinte járhatatlan Rhipai-hegység határolja, amelyet aranyőrző szárnyas oroszlánok, a griffek, s más csodalények, például az egyszeműek (arimaszposzok) laknak. Tovább délnek Pterophoros, a jégbefagyott, örök téllel sújtott vidék következik, ez utóbbi határos Szkítiával. A hyperboreus vidék tehát Boreásznak, az északi szél istenének rettentő fagyos és járhatatlan birodalmán túl fekszik, az örök tavasz birodalmában. A természet bősége két betakarítást tett lehetővé, bár az ország nagy része vadon, meseszép erdőkkel, itt található Apolló csodakertje. Fő folyója a dél felé tartó Eridánusz, melynek partját borostyánt termő nyárfák szegélyezik. A vidéket a hyperboreusok lakják, életmódjuk egyszerű, erkölcseik tiszták.  Magyar Adorján írja: „Húst nem ettek, csak gyümölccsel, tejjel és mézzel táplálkoztak. Háborút, betegségeket nem ismertek, több száz esztendőt éltek és minden fájdalom nélkül, az életet már únva, csöndesen haltak meg. A hyperboreusok odaadó szeretettel tisztelték Apollónt és Artemiszt, amely istenségek kultuszát a görögök, saját bevallásuk szerint, a hyperboreusoktól örökölték.

Apollón Napisten minden esztendőben tavasztól őszig közöttük élt és náluk királyként uralkodott, de minden ősszel tőlük eltávozott. Országukban a Nap egy esztendőben csak egyszer kelt föl, és csak egyszer ment le.”

„Sokan úgy vélik, hogy itt van a világ sarka, a csillagok pályájának legtávolabbi pontja, ahol a nap fél éven át süt, és mindössze csak egyetlen napig tűnik el … Ott évenként csak egyszer, a nyári napfordulatkor kel fel a nap, és csupán egyszer, a téli napfordulatkor nyugszik le. Itt állandóan süt a nap…”– írja idősebb Plinius az I. században.

Ezek a közlések leginkább olyasfajta jelenségekre utalnak, amiket ma a sarkvidéken tapasztalunk.

Strabón, a legendák irányában szkeptikus római geográfus így ír: „Ha befelé hajózunk [a Kaspi- vagy Hyrkaniai-tengeren], jobb felől az európaiakkal szomszédos skythák és sarmaták tanyáznak a Tanais [Don] és a tenger között, többnyire nomád népek, akikről már beszéltünk; bal felől a keleti skythák, szintén nomád népek, akik a keleti tengerig és Indiáig terjedő területet lakják. Mindezeket az északi népeket közös néven skytháknak és keltoskytháknak nevezték a régi hellén történetírók. A még előbbiek szétválasztották őket, és az Euxeinos, Istros és Adria fölött lakó népeket hyperboreosoknak, sauromatáknak és arimasposoknak nevezték, a Kaspi-tengeren túl lévőket pedig részint sakáknak, részint massagetáknak, akikről semmiféle pontos adatot nem tudtak adni…” (Strabón: Geógraphika, XI.6.2.)

Mindenesetre a görög-római antik világ számára a szkíta vidék egyfelől északi, másrészt keleti, indiai összeköttetést, közvetítést tett lehetővé, ami különös fénybe állítja a kérdést. Időzzünk még egy kicsit a hellén-hyperboreus kapcsolatnál!

„A hyperboreusok [északon túli] faját s az Apollón iránti tisztelgésüket költők éneklik meg. … Ennek az istennek (hyperboreus) papjai voltak, Boreas (Északi szél) és Khione (a hóistennő) fiai, szám szerint hárman, édes testvérei egymásnak, hat könyök [kb. 2,7 méter] magasak.” – írja Claudius Aelianus görög természettudós a Kr.u. II. században.

A hyperboreusok fővárosában Apollónnak szentelt körkörös templom állt, ahol szamarakat áldoztak neki, máskor énekkel, tánccal, muzsikával kísért ünnepségeket rendeztek, amiken a helybéli fehér hattyúk is megjelentek az égen körözve.

Ide köthető Phaeton története. A fiú a Nap szekerén akart utazni, de elvesztette fölötte az uralmát, s Zeusz a villámával sújtotta. Lángoló teste az Eridanusz folyóba zuhant. Nővérei, a Haliádok összegyűltek a folyó partján, és borostyánt könnyező nyárfákká váltak. Phaeton barátja, Kyknos bánatában szintén belevetette magát a folyónak abba a bitumenes öblébe, amiben Phaeton a halálát lelte. Kyknos hattyúvá vált. Az ő példáját követve a hyperboreusok érezvén haláluk közeledtét szintén ebbe az öbölbe vetették magukat, s ők is dalos, fehér hattyúmadárrá változtak. A hyperboreus hattyúk jóllehet messzi déli vidékre is elvándoroltak, de országuk határain kívül némák maradtak…

Déloszon közismert a történet, miszerint a várandós Leto istennő két farkas kíséretében a hyperboreusok vidékéről indult a délre eső szigetre, ahol világra hozta Apollónt. Ezt követően a hyperboreusok zarándokokat, ifjakat s szüzeket indítottak a szigetre, később felajánlásaikat közvetítőkkel juttatták el Szkítián át a Fekete-tenger mentén, vagy Isztrián keresztül a Földközi-tenger mentén Görögföldre, ott aztán Dodonán keresztül végül Déloszra.

Egy másik történet a híres delphoi jósdával kapcsolatos: „…gyümölcseik első termését Apollón részére a delphoi templomba szokták küldeni, kit különösen imádtak” – írja Plinius. A hagyomány szerint Delphoiban egymás után több templom épült, a másodikat hyperboreus zarándokok emelték méhviaszból és (hattyú?)tollpelyhekből. E zarándok-prófétáknak a szelleme a későbbi  ostromok során is megvédelmezte a templomot.

Végül az olümpiai játékok során is föltűnik a hyperboreusok országa. Mikor Héraklész Zeusz tiszteletére megalapította a játékokat, a helyszínt szent fákkal akarta betelepíteni. Ennek érdekében Hyperboreába zarándokolt, hogy onnan vad olajfákat szerezzen a szentély számára.

Látszik, a hyperboreusokhoz s a messzi északhoz legendák társultak, ami talán nem csupán egy földrajzi kitekintést, hanem a lét egy másik dimenziójának megközelítését sejteti.

Baranyi Tibor Imre kijelenti: „Mint ismeretes, Hyperborea legvégső értelmében annyi mint ’északon túl’, és kifejezi azt az „égi” és természetfeletti (metafizikai) transzcendenciát, amely szimbolikusan a föld önmagában mozdulatlan forgástengelyén – a világtengelyen (axis mundi) vagy sarki tengelyen (axis polaris) – keresztül a föld legészakibb pontján lép be a földi-emberi világba, hogy annak metafizikai és szellemi átsugárzottságot adjon.”

Ilyenképpen Hyperborea valójában nem csupán egy északi irány vagy vidék, hanem egy másik dimenzió.

Szimbólum-tenger

A fent elhangzottak tömérdek mélységes szimbólumot hordoznak. Álljon itt csak felsorolásszerűen: Thule vidék, egyszeműek (arimaszposzok), aranyőrző szárnyas oroszlánok, a griffek, Eridanusz-folyó, borostyántermő nyárfák, tavasztól őszig királyként uralkodó Nap, a napkultusz óriás növésű hyperboreus papjai, körkörös naptemplom, hattyúmadarak, fekete szurok-öbölben fehér hattyúként újjászülető emberek, Dodona jóshely érintése, méhviasz templom építése Delphoiban, olympiai liget…

Az ókori geográfiában Thule az északi vidék általában, Skandinávia, avagy annak körülhatároltabb területei: a mai Norvégia, Izland, a Shetland-szigetek vagy az észt Saaremaa-sziget, illetve Grönland, ami Ultima Thule néven is ismeretes.

Saaremaa-sziget – Észtország legnagyobb szigete a Balti-tengeren a Rigai-öböltől északra (2673 km²). Már i.e. 5000 óta lakott vidék, 1227-ben meghódítja a Livóniai Fegyverbarát Szövetség, amely később beolvad a Teuton lovagrendbe. Általuk szilárdul meg a kereszténység, s több településen – Kaarma, Karja, Muhu, Valjala – kora középkori templomok épülnek. 1570-1645 között a sziget dán megszállás alatt áll, majd svéd fennhatóság után az orosz birodalom része lesz. Az első világháborúban német megszállás alá kerül, majd a Szovjetunió része lesz, 1991-től a független észt állam része. Különös természeti értéke a Kaali-kráter, amely feltehetően 7600-3500 éve keletkezett, egy több részre szakadó 20-80 tonnás meteorit becsapódásának köszönhetően. A legnagyobb darab egy 110 méter széles és 22 méter mély krátert képzett, a többi, kisebb – 12-40 méter átmérőjű – mélyedés egy kilométeres körzetben található. A becsapódás energiája a hirosimai atombomba robbanásához fogható, mintegy 81.000 köbméter dolomitot vetett ki s hat kilométeres körzetben fölégett az erdő. A helyi mitológia eleven része a kráter, a vaskorban pedig kultikus hellyé vált, 470 méter hosszú, több méter magas kőfal övezte.

A nordikus misztériumban Thule az atlantiszi kultúrához fogható, fejlett technikai civilizáció helye, lakói valóságos óriások, akik misztikus kapcsolatban állnak a kozmosszal. René Guenon iniciatikus alapon létezőnek tekinti az ősi Thule-földet.

A borostyán a balti tenger kincse, észak aranya, az egyetlen növényi eredetű fosszília, amit drágakőként becsülnek. Az évmilliókkal ezelőtt kihalt borostyánfenyő megkövesedett gyantája ékszerként, talizmánként és gyógyszerként is használatos évezredek óta. Tutankhamon (Kr.e. 1333-1324) ékszerei közt is találtak balti borostyánt. Görög elnevezése élektron, aminek jelentése ragyogó nap, s dörzselektrosztatikus hatása is közismert volt már az ókorban is. A Pannónián keresztül vezető Borostyán-út a Balti-tenger vidékét kötötte össze Európa nyugati és déli városaival, például Velencével. A borostyán kereskedelem alkotta a Teuton Lovagrend egyik gazdasági bázisát – talán ez a germán lovagrend, az egyetlen nemzeti alapon szerveződő rend is egy hyperboreus kísérlet volt, amely aztán megfeneklett a mediterrán hatalmi centrum erőfölényén?

Az egyszeműek összefüggésbe hozhatók a háromszeműekkel – vagyis a megvilágosodott jógikkal, akiknek homlok-csakrája, azaz harmadik szeme már nyitva van a misztikus, intuitív látásra. A fiziológiai szemek vízszintesen állnak, a harmadik szemet azonban a szemöldökök között, a homlokon függőlegesen ábrázolják. Ez jelzi a más irányú, más szemszögű látást. S mivel itt nem egyszerű biológiai realitásról, hanem szellemi prioritásról van szó, a harmadik szem mérhetetlenül fontosabb, mint a fiziológiás látás. Úgy is mondhatjuk, a harmadik szem megnyílásával akár le is csukódhat a két biológiai szem. Vagyis a két szem előbb hárommá gyarapszik, majd eggyé redukálódik, de az egyszeműek lehet hogy tisztábban látnak, mint a kétszeműek. A testmagasságról pedig szinte mindegyik ősi legenda tudósít: az Ószövetségben szereplő nefilinek és a matuzsálemi korú atyák, a görög kyklopszok, vagy az indus ráksaszák mind emberfölötti méretű lények voltak, csakúgy, mint a hyperboreusok. Az indiai Puránák szent hagyománya azt is elmondja, hogy a megelőző világkorszakban a testmagasság és az élethossz is nagyobb volt mint a jelen világkorszakban. Ha tehát a hyperboreus vidék egy magasabb létsík megjelenítése, akkor könnyebben értelmezhető a megszokott skálától eltérő időhorizont és testmagasság.

A griff mitikus állat, hasonlóan a főnixhez, a turulhoz vagy Garudához, Visnu szárnyas hordozójához. Flavius Philostratus A Tyana-i Apollonius élete című munkájában írja, hogy az indiai griff aranyásó jószág, a Nap szent állata. A klasszikus civilizációban az oroszlántestű és sasfejű szárnyas jószág kétszeresen is napszimbólum, a királyi fenség és hatalom megtestesítője. Erő és értelem a világi vonatkozása, ekként mindig kincsek és vagyon őrzője, szakrális értelemben az isteni hatalom és a szentség őre. Mivel ötvözi az állatok királyának és a madarak királyának erényeit, a kereszténységben Krisztusnak, az isten-embernek jelképe.

Pomponius Mela római történetíró az első századból megjegyzi, hogy a hyperboreus vidék alatt fekvő gazdag föld szinte teljesen lakhatatlan a féktelen és ragadozó griffek miatt, akik meglepő vadsággal őrzik a föld mélyéről kinyert aranyat.

Az Eridánusz csillagkép – a Folyó, a nagy vadász, Orion lábaitól indul… Előképe a bibliai folyók, vagy az Eufrátesz, a Nílus lehetett, később a Rajnával vagy az Elbával, sőt a Dunával is azonosították, leginkább azonban egy szimbolikus folyam, a borostyán-út égi megfelelője. Az Eridánusz alfája a kilencedik legfényesebb csillag az égen.

A hattyú a tisztaság szimbóluma, lélekmadár, amely a mulandó testtel szemben a múlhatatlan lelket jelképezi. Hattyú – szanszkrt hansza – egyébként a jóga-aszkéták egyik rendje is, ők a hattyútisztaságú szentek, akiknél már csak a vezérhattyú-szentek kiválóbbak. Ez a tanítói, lelki vezetői szerepet betöltő aszkétákra vonatkozó titulus (parama-hansza). De különösen érdekes a fekete kátrány-tóból újjászülető fehér hattyú-lélek. Az ellentétek – fekete-fehér – efféle sarkítottsága mintha ismét a leghosszabb éjszaka sötétségének s a megszülető Nap világosságának pólusosságát idézné föl.

Végül a két görög jóshely – Dodona és Delphoi – említése megkoronázza a sort. Dodona jós papjai a tölgyfalomb susogásából olvasták kik Zeusz akaratát, míg az Apollónnak szentelt Delphoiban a kigőzölgésektől révületbe eső Pythia papnő nyilatkoztatta ki talányos jövendöléseit. A jövő titkait mindenki lesi, s így a misztérium szoros kapcsolatban áll az idővel, hiszen az idő az a tényező, amely a jövendölésről megmutatja, mennyire igaz. A jövőt az idő tárja föl, így az idő a jövőre vonatkozó tudásnak is záloga. Az idő mutatja meg, milyen a jövő.

A hyperboreusok a két jóshelyen keresztül talán idő-manipulációt, jövőformálást, prognosztikát is gyakoroltak. A két jóshely természeténél fogva a maszkulin és feminin jelleg ötvözete: Dodonában Zeusz az úr, s a férfias tölgyfák mellett a tellurikus és az örök életet sejtető száz forrás is jelen van; Delphoiban pedig Apollón uralkodik, s az ő kultuszát megelőzően Delphoi eredetileg Gaia földistennő szent helye volt. Delphoi a világ közepe, itt állt a világ köldöke, az omphalosz is. Mintha a sarkvidéki hyperboreusok az apollóni Nap-kultuszon keresztül vennék birtokba a görög világ közepét… S ha a jósolt jövendőnek a birtokában volnának, akkor az örök életnek is az urai, amire Nonnus, Kr.u. 5. századi görög költő utal Dionysiaca című munkájában, amikor arról beszél, hogy az istenek lakomájához a vizet Notosz, a déli szél, a zenét Zephyros, a nyugati szél, míg az ambróziát, az örök élet eledelét Boreas, az északi szél ura szolgáltatta.

Visszatérve a kincs hasonlatra, Dél az aktivitás darázsfészke, Nyugat a technika varázslata, Észak pedig a misztika hona. Ezt a kivételes erőt egy fekete kígyóhoz hasonlítják – Indiában a fekete kígyó közmondásosan a legveszélyesebb kígyóféle – amely megmérgez és elnyeléssel fenyeget.

Az északi géniusz mintha várakozna, ködbe burkolózva várja a kedvező pillanatot, amikor ismét megmutathatja erejét. A misztikának pozitív vonulata a titkok ismerete, a felismerésekben s az azokból fakadó erőkben való bővelkedés, negatív vonulata az, amikor e hatalmakat lelke eladásával nyeri meg az ember. A tiszta misztika szolgál, a fekete mágia inkább uralni próbál. Ugyanakkor a misztikus felismerések birtokában lévő ember nem könnyen kezelhető valaki. Az igazi misztikus mindig kívülálló, nem forma-alkotó, sokkal inkább forma-bontó.

Észak misztikája rejtőzködő erő, kincseket rejt, mintha a föld mélyére rejtené a Nap egy darabkáját… Saaremaa szigetén, úgy mondják, az említett meteorit képében a Nap egy darabja zuhant a földre – Hyperboreában pedig a Nap fia, Phaeton zuhant az Eridanus folyó habjaiba. Így lesz az égi világosság tellurikus, földmélyi kincs. Indiában az Észak őrzőistensége Kuvéra, aki egyenesen a félistenek kincstárnoka, emellett pedig a tengerek, folyók és csermelyek ura, akinek a vizek engedelmeskednek.

Lehet, hogy Észak misztikája összefügg az idő misztériumával? Észak titokzatos kincse az örökkévalóság, vagy legalább is az idő fölött nyert hatalom volna? Hiszen Észak nemcsak földrajzi irány és a mitikus Hyperborea, hanem a napjárással összefüggésben az időnek is döbbenetes erejű szimbóluma.

Mi történik egy misztikus fölismerés során? Összecsúsznak a dimenziók, megfordul tengelye mentén a Föld, leszakad az ég – azaz a rendből hirtelen káosz lesz, de kisvártatva kitisztul a kép, s a rettenetből kiviláglik a rend, a természetből a Természetfölötti, a tapasztalatiból a megfoghatatlan. Vagyis dimenzió-váltás, tudati emelkedés, szellemi áttörés megy végbe.

Előttem van észak / Előttem van előre…

Ilyen dimenzió-váltásról tudósítanak az indiai titkos tanítások, az Upanisadok részletei. A terjedelmes Cshándógja-upanisad egyik fontos hasonlatsora szerint a Nap az istenek méze (3.fejezet 3-11. versek). A titkos tanítást értelmező Paul Deussent idézzük:

„A szóban forgó szakasz szerint Brahman/Isten az univerzum napja, a Nap égitest pedig Brahman megnyilvánult formája. … A szöveg meglepő képzettársítása szerint a Nap mézként csordul ki a védákból, s a félistenek ezzel a mézzel táplálkoznak.

Aki ismeri az adott véda nektárját, részesül is belőle, sőt, teljhatalmat gyakorolhat az adott véda félistenei fölött, s önuralmat saját maga fölött, továbbá mértani sor szerint fokozódó tér-idő távlatot nyer. Így i) a jelenlegi világkorban a Nap keleten kél és nyugaton nyugszik, ii) kétszer olyan hosszú ideig (két világkorszakon át) délen kél és északon nyugszik, iii) ismét kétszer olyan hosszú ideig (négy világkorszakon át) nyugaton kél és keleten nyugszik, iv) ismét kétszer olyan hosszú ideig (nyolc világkorszakon át) északon kél és délen nyugszik, míg végül v) ismét kétszer olyan hosszú ideig (tizenhat világkorszakon át) a zeniten kél s a nadiron nyugszik. Ehhez hasonlóan hosszú annak az uralma, aki ismeri az adott védák nektárját.”

A Földön, s általában a Naprendszer bolygóin megszokott rend szerint a Nap keleten kél és nyugaton nyugszik. (Ez alól csak a Vénusz kivétel, ott a fordított irányú tengely körüli forgásirány miatt a Nap nyugaton kél és keleten nyugszik.) Ám a szövegben említett lelki felismerések eredményeként megváltoznak a megszokott irányok. Itt érdemes megfigyelni a szanszkrt nyelv kifejezéseit az égtájakra: Észak – felfelé (uttara), Kelet – előre (púrva), Dél – jobbra (daksina), Nyugat – hátra (pascsima). Ennyiben tehát más, mint a magyar nyelven közkeletű Előttem van Észak, hátam mögött Dél, balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél mondóka által kijelölt orientáció és figyelem-irányok. A lelki tudományokban és felismerésekben haladva felborul a megszokott rend – ez utal a misztikus élmény elsőre talán kaotikus benyomásaira. Felborulnak az irányok és megkettőződik az időérzékelés, amiből lassan mégis egy új rend, egy új orientáció és egy magasabb idő-tapasztalat alakul ki. Hogy az idő zsugorodik-e vagy tágul, azt nehéz kronológiailag meghatározni, de a misztikus felismerés során nem is ez a fontos. Lényeg az időkorlát áthágása, a megszokott időhorizonthoz képest eltérő tapasztalás. A véda-virágokon elmélkedve hírnév, dicsőség, erő, férfiasság és étel formájában patakzik a védákból a halhatatlanság nektárja.

Az előbb keleten, majd a déli, nyugati és északi égtájon bekövetkező napkelte mintha egy horizontális kozmikus utazást jelezne, 270°-os szögben körbejárja a horizontot. A Nap vörösségként mutatkozó keleti nektárja a Rg-véda himnuszainak méze; s a félistenek első rendje, Indra tanácsadói, a Vaszuk ezzel táplálkoznak. A második, déli nektár a Jadzsur-véda mágikus formuláinak méze, ami a Nap fehérsége, s ez a viharzó, bömbölő Rudrák eledele. A harmadik, nyugati nektár a Száma-véda dallamainak méze, amely a Napkorong kékes tónusaként mutatkozik; ez a napisten Áditják eledele. A negyedik, északi nektárt az Atharva-véda szövegei képezik, amik a Nap mélysötét tónusát alkotják; ezen élnek a szélisten Marutok. Az a lelki gyakorló, aki ekként ismeri a védák kozmikus jelentőségét, eljuthat eme félisteni rendek rangjára. E félisteni rendek élén a Földért felelős Agni, a levegőeget uraló Indra, a mennyeket irányító Varuna, a rítust ellenőrző Szóma, s a filozófiáért felelős Brahmá állnak.

De hiába az időkorlát tágulása, az irány még horizontális: azonos körben jár a felismerések útján haladó ember. Ehhez a síkhoz képest a zenit mint keletpont és nadir mint nyugvópont igazi irányváltást, vertikális ugrást jelent. Ez az áttörés iránya, itt található az ötödik nektár (a quinta essentia) az upanisadok titkos tana, amely a fortyogás a Napkorongon. Ez a tökéletességre jutott églakók, a szádhják eledele.

Szédítő a távlat: az irányok meghatározottsága föloldatott, az időkorlát legyőzettetett, lelki tökéletesedésének köszönhetően az ember a félisteni rendek közé emelkedett. Gondolhatnánk: nincs tovább, ez a végső megigazulás, a tökéletes megvilágosodás, a végső kilobbanás, a kijutás az anyagvilág sűrű rengetegéből, maga a paradicsom. Ám a szöveg nem áll meg itt. A megvilágosodás útját járó ember fohászkodik, majd az upanisad összegzését olvashatjuk:

„Odaát ez nem így vagyon, sosincs kelte s nyugta Napnak,

Ennek tudtában, istenek, Brahmantól sose tágítsak!” –  így.

Örök nappal köszönt arra, aki így ismeri Brahman e titkos tudományát. Néki a Nap sosem kél és nem is nyugszik. (Cshándógja-upanisad 3.11.2-3.)

Vagyis a lelki felvilágosodás útján, a misztikus fölismerések birtokában eljő az idő, amikor a Nap nem kél és nem nyugszik. A Nap mindig a delelőn áll, legyőzetett a sötétség. Ez az istenek útja, a dévajána, ez az igazi Hyperborea. Ám ebben az éjszaka nélküli permanens nappalban csak annak lehet része, aki ismeri Brahman titkos tanítását, vagyis csak a misztikus istenélmény birtokosa lesz az örök világosság részese. Neki sikerült megragadnia a lényeget; a természetes Napon keresztül eljutott az isteni Napig, s számára megvirradt a tökéletes tudás napja, melynek nincs éjszakája. A szöveg a világ minden kincsénél becsesebbnek tartja e felismerést, s az erre vonatkozó tanítást nem szabad méltatlanokkal közölni – ez a szent hagyományban a misztikus tanokat védelmező titkos záradék.

Győzedelmeskedett a világosság!

Az északi vidék nyáron valóban a világosság birodalma, a sarkkörön túl nyáron még kint sem megy le a Nap soha. Igaz, ennek ára van – a téli sötétség. A vidék télen a kékes fény birodalma, mert sok helyütt ugyan nem kél fel a Nap, mégis egyfajta derengés tapasztalható, s amikor a látóhatárt leginkább megközelíti a fel nem bukkanó Nap, a felhők és a tenger együttes reflexív hatása fluidumos kék fénybe vonja a vidéket.

De maradjunk a nyárnál, a le nem nyugvó nap uralmánál. A sötétség nem igazi sötétség, de a világosság igazi világosság.

Előttem van észak: ez nem naptalan, sötét égtáj, hanem az az irány, ahol a körpályán keringő Nap a legalacsonyabbra süllyed, de még mindig a láthatár fölött tartózkodik. Hátam mögött dél – ez a sarkkörön nyáron csak annyit jelent, hogy itt hág legmagasabbra a Nap, …balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél – egyik sem igaz, mert nincs alábukás, és nincs a sötétségből való újjászületés sem, csak hullámok, ívek, pályák, irányok, amikor leszálló ágon vagy a mélypontot követően épp felfelé kapaszkodva mutatja magát a Nap.

Ilyenkor remekül megfigyelhető a Nap mélyszállása. Olyan ez, mintha a nap mint időegység modellezné az esztendőt, s ahogy éjjel tizenegykor, éjfélkor és hajnali egy órakor gyakorlatilag ugyanolyan mélyen, alant tartózkodik a Nap, nos ez a jelenség megmutatja azt, amit emberi szem nem láthat, ahogyan a téli napforduló során legtávolabb kerül az Egyenlítőtől a Nap, a legmélyebbre száll a sötétség birodalmába, s a napfordulót megelőző napon, magán a napforduló napján s az azt követő napon szinte egyforma mélységben, sötétségben honol. Majd harmadnapra föltámad: megindul emelkedő égi útján, meghozván a világosság győzelmét. Krisztus keresztre feszítésekor megrepedt a templom kárpitja – mintha a sötétség leple hasadt volna széjjel, bár a föltámadás csak harmadnapra történt. A sötétség uralma bár meghasadt, de még várni kellett a világ világosságának újbóli megszületésére. Ezt köszönti minden reggel a napkeltét kísérő meditációja végeztével a misztikus: Győzedelmeskedett a világosság! Mert nem arról van szó, hogy a végenyészet folytán bent, a szív horizontján is lemegy a Nap, még arról sem, hogy tiltakozván így kiált az ember: Sötétség, te teremtetted az éjszakát, én megcsináltam a lámpást!, hanem arról, hogy a létezés egy magasabb, tudatosabb, megvilágosodás közeli síkjára sikerült eljutni.

A magas szellemiséggel szemben mit jelent az északi irány Európa földrajzi vonatkozásában? Geográfiailag hol keresendő a kontinens legészakibb pontja?

A kontinentális Európa legészakibb pontjai Norvégiában keresendők. A szárazföldi terület legészakibb pontja a Nordkinn-fok, vagy Kinnarodden (é.sz. 71° 08’ 02” k. h. 27° 39’ 00”), a Barents-tenger partján, Gamvik település közelében. Az igazi kilátópont innen további hat kilométernyire található. A felszín nehezen járható, egész napot igénybe vesz a túra oda, s ugyanannyi visszafelé. Az ösvény jobbára kihalt vidéken, kősivatagon vezet keresztül, az irányt egymástól messze eső karók és kőhalmok jelzik. Esős, ködös időben nem érdemes nekivágni, mert a csúszós kövek megnehezítik, a hirtelen leereszkedő tejfehér köd pedig lehetetlenné teszi a tájékozódást. A szinte kiépítetlen Nordkinn-fokhoz képest a Nordkapp, vagyis Északi-fok könnyebben megközelíthető.

Gondolj el egy vidéket a messzi északon, ahol az Atlanti-óceán találkozik a Jeges-tengerrel, s hűvös vizeik egymásba ölelkeznek. Ez a Nordkapp, az Északi-fok Norvégia legészakibb vidékén. A Svalbard-félszigeten kívül nincs közted s az Északi-sark között további szárazföld, csak a tenger vize. A nyári nap itt két és fél hónapig le sem nyugszik, május közepétől július végéig egyfolytában az égen jár.

Az első „turista” vagy inkább természetjáró, Francesco Negri 1664-ben érkezett a Nordkapphoz, ma pedig vagy kétszázezer látogató zarándokol ide a három nyári hónap idején. A legfőbb attrakció a Nordkapp plató, a tenger szintje fölé 307 méterrel magasodó sziklatömb, amely meredeken szakad a tajtékos habokba. A látogatóközpont egész éven át várja a turistákat: kilátó pont a hatalmas glóbusszal, észak-jel, kiállító csarnokok és barlangok, a hely történetét bemutató moziterem, természettudományos ismereteket bemutató fénybarlang, emlékbolt és étterem, a legészakibb postahivatal, sőt a sziklába vájt Szent János ökumenikus kápolna, ahol rengeteg esküvőt tartanak.

A kilátó a szirt legkiválóbb, tengerbe nyúló meredélyén található, innen pazar a napnyugta, illetve a nap nem nyugta a Barents-tenger horizontja fölött. A sziklafok a tenger felől is megközelíthető, akárcsak az összebújó, színes házakból álló halászfalucskák, amik közül Skarsvåg a legészakibb. A nyár a Nap imádóinak szezonja, a tél a rénszarvasoké s a tél szerelmeseié. Ilyenkor a hó, a fagy, a nordikus nappalok fluidumos nappali kéksége és az olykor fátyoltáncot járó északi fény az úr.

(Nordkapp tourism)

Mi ez a hely, az Északi-fok? Talán egy magasabb égi civilizáció leszállóhelye? A hyperboreus szellemi civilizáció őshazája? Vagy a magnetikus erők speciális koncentrációs pontja? Netán a tellurikus erők rejtett támaszpontja? Ki tudná megmondani? Négyezer kilométerre Európa közepétől, vagy harminc szélességi fokkal északabbra a mi vidékünktől, túl a sarkkörön, a kontinens északi szögletében.

A Nordkapp valóságos holdbéli táj. Ember – nincs, fa – nincs, apró énekes madár – nincs. Itt a világ északi végén már rénszarvas sincs. Zöld növényzet gyakorlatilag nincs, néhány csomó fű és zuzmó jelenti a kő sivatagban az egyetlen életjelet, más növényzetről nem is beszélve. ISziklakertbe illő apró növény telepek próbálják meghozni első virágaikat. Sárga, fehér, bíbor színek merészkednek elő.

Nyáron itt sosem megy le a nap. A fehér éjszakák egészen különös idő-ugrást tesznek lehetővé, a nappalok esőfellegekkel terhes szürkesége s az éjszakák világos égboltja alig különbözik egymástól, legföljebb annyiban, hogy éjjel világosabb van. A kilátóponthoz vezető éjszakai út világosságban telik – már ez is valóságos kvantum ugrás. Legyőzetett a sötétség… A környék egészen különös megvilágításban mutatkozik, a felhőkön átsejlik a fakó napvilág, az út szürke szalagja a végtelenbe vész, a környezet mérhetetlenül idegen – mintha egy más világban járnál. A szél minden útjába akadót megcibál: embert, sziklát, kórót. Kőhalmok jelzik az előttünk járók volt jelenlétét. Egyszerre félelmetes és hívogató a látvány. Sejtelmességével is csábító a távoli kép, ahogy a tengerből kimagasló szirt foka a soha le nem nyugvó nap aranysárga fényében fürdik.

Az életért kapaszkodó virág-csendéleten túl az érces tellurikus erők oly mérhetetlen koncentrációja nyomán az iránytű megbolondul. Jóllehet egy oszlopra épített nyíl jelzi a helyszínen az egyértelmű északi irányt, a szerkezettel mérhető észak ugrál. Hol az épített irányzéktól jobbfelé, hol bal felé tér ki ugyanannyival, vagy 20-30 fokkal. Talán magnetikus kincs van itt elrejtve? Vagy ide vándorolt a föld mágneses pólusa? Egy mikro pólusváltásnak lehetünk a részesei?
Tellurikus erők, talán a hyperboreus ősök, félistenek, vagy utazók jöttek ide annak idején? És olyan erőt képviselnek, hogy ma már semmi látható nyoma nincs egykori jelenlétüknek? Lehet, hogy maguk rejtőznek a föld alá, hogy ott védelmezzék saját misztikus képességeiket, vagy pedig ott, a föld alatt kincset rejtettek el a majdani nemzedékek számára? S mindez olyan mérhetetlen erőt és kisugárzást képvisel, hogy mindent letarolt a felszínen?

A kincs, a rejtett érték… Délen az aktivitás darázsfészke, Nyugaton a technika varázsa, Északon a misztika kígyója – és Keleten? A Kelet szelleme? Kelet – az isteni szeretet misztikus világossága. Már tudjuk, csak a kezdőknek kél keleten a nap, haladottabb szellemi szinten előbb-utóbb mindenütt bekövetkezik a Napkelte, s eljő a megszakítatlan világosság ideje is. Ha gyertyát gyújtasz, lehet, elűzöd a sötétséget, de az éjszaka még nem ér véget… nem ér véget, akárhány gyertyát gyújts is.

A keleti géniusz várakozik, a világosság biztos tudatában várakozik. Mert ha felkél a Nap, minden egyértelművé válik. Nincs találgatás, nincs tévedés, bizonytalanság, nincs szorongás. Talán Kelet fényében lehetséges összeegyeztetni a Dél izgágaságát, a Nyugat technikai szellemét és Észak misztikus erejét, s akkor végre bekövetkezik a mindenség különböző síkjai közötti harmónia. A karmából, ebből a világbefolyásoló tényezőből vezethető le az ember cselekvési rendje, amikor is a szabályozott hétköznapi tettek visszatükrözik az emberiség erkölcsi rendjét, amely erkölcsi rend viszont a kozmikus világrend isteni szabályainak tükröződése. A mindenség legapróbb jelensége is a forrásról árulkodik. A mindenségben a legutolsó, legkisebb csoda is a legelső, legnagyobb csodáról árulkodik. Mert a hamisság halálával születik az igazi Én.

2017/67
Rácz Géza

Az északi irány néhány keresztény liturgiában

Az északi iránynak fontos szerepe van a keresztény liturgiában. Az úgynevezett tridenti (vagy régi rítusú) misében a pap mindig észak felé fordulva olvassa az evangéliumot. Ennek magyarázata az, hogy a kereszténységben ez az irány jelenítette meg a pogányságot, illetve a földrajzi körülményekből adódóan a sötétséget. Mindezekért tehát az evangéliumot, amely Krisztus tanítása, észak felé fordulva éneklik, hogy a sötétségnek a világosságot, a pogányságnak pedig a hitet hirdessék. Ez a gyakorlatban a következőképpen jelenik meg: egy egyszerű hétköznapi szentmisében a misekönyv először az oltár jobb oldalán, azzal párhuzamosan helyezkedik el, majd az evangélium éneklése előtt a ministráns átviszi a baloldalra, de ott már nem párhuzamosan helyezi el, hanem enyhén ferdén, így a papnak kissé észak felé kell fordulnia, hogy felolvassa az evangéliumot (ekkor még a népnek háttal végezték a szentmisét). A tridenti mise ünnepélyes változatában azonban sokkal teátrálisabban jelenik meg az északra fordulás, ugyanis az evangéliumnál az egész asszisztencia kivonul az északi mellékhajóba, és ebben az irányban (tehát nem a szentély felé) énekli a diakónus az evangéliumot.

Ez a hagyomány a keleti keresztény egyházakban is megtalálható. Az ortodoxiában (jóllehet minden ortodox egyház némileg eltérő) alapvetően három felolvasási módja van az evangéliumnak: bent a szentélyben, az evangéliumos könyv az oltáron, és a híveknek háttal; kint az ambonon (a szentélyhez tartozó, de az ikonfaltól a hívek felén lévő magasított rész) a hívek felé; végül pedig az ambonon, de északi irányba fordulva. A téma szempontjából ez utóbbi érdekes, amelyre a fentebbi magyarázaton kívül még egy ismeretes. Az evangélium első, és legfontosabb feladata, hogy Jézus Krisztus feltámadásáról hírt adjon, amit először a kenethozó asszonyok tettek meg. Régebben a férfiak és a nők elkülönültek a templomban (néhol ma is) úgy, hogy a nők az északi oldalon, a férfiak pedig a déli oldalon tartózkodtak. Ezért néhol elterjedt az, hogy a nők iránti tiszteletből fakadóan (mint a feltámadás első hírnökei) feléjük fordulva énekelte a pap az evangéliumot.

Kelemen Mihály

Irodalom

Baranyi Tibor Imre, váradi és micskei: Turán

Bongard-Levin G. M. – Grantovszkij E. A. : Szkítiától Indiáig. Budapest, Gondolat, 1981.

Cshándógja-upanisad (Napkelet Bölcseleti Iskola, kézirat)

Deussen, Paul: Sixty Upanishads of the Veda. Motilal Delhi, 1997.

Magyar Adorján: A Lelkiismeret Aranytükre é.n.

Sachau, dr Edward C.: Alberuni’s India. Delhi, Rupa & Co., 2005.

Strabón: Geógraphika. XI.6.2. Budapest, Gondolat, 1977.

Strabo: Geography. 7. 3. 1. trans. Jones. Greek geographer C1st B.C. to C1st A.D.

Tilak, B.G.: The Orion. Puna, Geeta Printers, 1999.

Varáhamihira / Burgess, E. tr.: Surya-siddhanta. New Delhi, Motilal, 1997.

http://www.perseus.tufts.edu : Greek and Roman Materials

http://www.theoi.com/ : Greek Mythology and Greek Gods