Griffmadár

Volatilia – Gryphes

Ita ex monstrosis raris, mirabilibus, ac parum auspicatis avibus Gryphem habet India & Hyperborei montes quadrupedem volucrem curvis unguibus, dorso nigrum: priori parte purpureum, alis albicantibus, ore aquilino, igneis oculis, difficilem captu, nisi rapiatur pullus & involucer.

Nidificat in altis montibus. Congreditur cuivis fere animali, equis infestus est maxime. Aurum fodit apud Bactrianos in desertis locis & prope accedentes abigit. Nidos ex eo sibi texit. Ad quod arripiendum numerosae hominum turmae simul eunt magno suo periculo. Superat elephantos & dracones & omnia animalia praeter Tygridem, quam propter levitatem nequit arripere.

Madarak – A griffek

Így Indiában és Hyperborea hegyeiben él a rettenetes, ritka, csodálatos, de az isteneknek igencsak tetsző griff, e négylábú, görbe karmú, fekete hátú madár; mellső része bíborvörös, szárnya fehér, csőre sasszerű, szeme tűzben ég; nehéz elfogni őt, hacsak nem mikor még fióka vagy röpképtelen.

Magas hegyekben fészkel. Bármely állatot kíméletlenül megtámad, leginkább a lovak vannak veszélyben. Baktriában az elhagyatott vidékeken aranyat ás és elkergeti a közel merészkedőket. Elfogására az emberek egyszerre jelentős számú lovascsapatokkal vonulnak, ami [valószínű a griffre nézve] nagy veszélyt jelent…

Fölülkerekedik az elefántokon, sárkányokon és minden állaton a tigrist kivéve, amit fürgesége miatt nem tud megragadni.

(Idézet Konrad Wolfhart Lycosthenes: Csodák krónikája. Prodigiorum ac ostneorum chronicon. Basel, 1557.) című könyvéből)

A griff (latin gryphus) mitikus állat, hasonlóan a főnixhez, a turulhoz vagy Garudához, Visnu szárnyas hordozójához. Hasonlóan a kimérához, e többfejű tűzokádó szörnyeteghez, a griff is több állatból összegyúrt jószág.

Alkata összetett: szemben a madarakkal négylábú, ámde szárnyas jószág. Feje sashoz hasonlatos, erős csőre és fölmeredő hegyes fülei vannak. Teste az oroszláné, hosszú farka bojtban végződik. A legenda szerint rendkívüli termetű, a legnagyobb madár a földön, kitárt szárnyai eltakarják a napot.

Először a perszepoliszi palota domborművein tűnik föl az i.e. VI. századból. Mezopotámiában emberfölötti hatalmú védőállat, Perzsiában a szent tűz őrzője. Mint a kincsek őre az éberség és bosszúállás jelképe. A Távol-Keleten a sárkányhoz hasonlatosan a bölcsesség és megvilágosodás hírnöke.

Az ókorban a griff a látnoki képesség és éleselméjűség szimbóluma. A szkítáknál éppúgy, mint a görögöknél szoláris állat, a nap kalauza. Flavius Philostratus A Tyana-i Apollonius élete című munkájában írja, hogy az indiai griff aranyásó jószág, a Nap szent állata. Ilyenképpen Apollón szent nap-madara, Athéné mellett pedig a bölcsesség és jóstehetség, Nemesis mellett a bosszú szimbolikus állata. Hérodotosz szerint aranykincset őrző szörnyeteg. Az Arimaszpeia görög eposz a griffek és az egyszeműek szent aranyért folytatott küzdelmét írja le.

Pomponius Mela római történetíró az első századból megjegyzi, hogy a hyperboreus vidéktől délre fekvő gazdag föld szinte teljesen lakhatatlan a féktelen és ragadozó griffek miatt, akik meglepő vadsággal őrzik a föld mélyéről kinyert aranyat.

A kárpáti helyregék – Ipolyi Arnold szerint – is úgy tudják „mikint az ottani hegységben szinte grifek őrzik az aranyat s a drágakő kincseket, miért mindeddig nem lehetett előhozni”.

A klasszikus civilizációban az oroszlántestű és sasfejű szárnyas jószág kétszeresen is napszimbólum, a királyi fenség és hatalom megtestesítője. Erő és értelem a világi vonatkozása, ekként mindig kincsek és vagyon őrzője, szakrális értelemben az isteni hatalom és a szentség őre.

A kereszténységben előbb a gonosz, a lelkeket a pokolba ragadó ördög jelképe, később sas-jellegénél fogva már a mennybemenetel sőt a feltámadás szimbóluma. Mivel ötvözi az állatok királyának és a madarak királyának erényeit, Krisztusnak, az isten-embernek is jelképe. A griff mint oroszlán a földhöz tartozik, ekként Jézus emberi természetét jelzi, mint sas azonban az ég jószága, s így Krisztus égi természetét szimbolizálja. „Krisztus oroszlán, mert uralkodik és nagy erejű; sas, mert feltámadás után felszáll a mennyekbe.” – írja Sevillai Szent Izidor a griffről az Etymologiae c. munkájában.

Dante Isteni színjátékában a győzelmi menetben szerepel:

A köztük elzárt térség pázsitán át
diadalmi szekér jött, két keréken;
egy griff húzta, nyakán viselve hámát.
S két szárnyát a középső csík körében
két-két csík közt emelte jobbra-balra,
s egyet sem érintve suhant a légben.
Égben veszett el a szárnyak tarajja;
teste arany volt, ameddig madár volt,
s fehér s piros, keverve, volt az alja.
Rómában ily fogat sohsem ficánkolt
Scipio, sem Augustus örömére;
de sőt, mely egykor villámsújtva lángolt,
mert ferde útra ment, a Nap szekére,
midőn a Föld kérésére lesújtá
Zeus: szegényes evvel összemérve.

(Purgatórium, XXIX. 107–114)

A heraldikában az ég és a nap jelképe, a hajnal aranyfénye, a földi és égi hatalom megtestesítője. Profilban ábrázolják, lépő vagy ugró helyzetben. Felső testének színe gyakran eltér a többi testtagétól. Perugia címerállata, s az Esterházyak címerében is szerepel.

Thuróczi krónikájában is találunk egy beszámolót:

„[Azon a vidéken] bár aranyban ezüstben és gyöngyökben bővelkednek, a griffmadarak, az állatok vad és makacs fajtája, ezek a fölöttébb vad madarak őrzik a kincseket, és ellenségesek azokkal szemben, akik hozzáérnek. Amikor oda igyekvőkkel akad dolguk, minden haragnál haragosabban őrjöngve szétszaggatják őket. Ezért jövevény nehezen és ritkán, vagy sohasem jut el oda. Azt mondják, hogy Szkítiának ezek a részei drágaköveket, kristályt, kovakövet és smaragdot is teremnek. Ám nehéz hozzájuk férni, mert ezeket is griffek őrzik, s állítólag emiatt harcolnak velük a már említett arimaszpok, az egyszemű emberek.” (Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. 233.o.)

„Távol hozzá férhetetlen tartományban, hová az út a halál tengeren, s a küzködő óriás hegyek közt vezet, lakik a bölcs és jós grif madár, naponta kiszáll fészkéből megtudni a világ rejtelmeit, de tőle azokat nehezen lehet kitudni, csak ha farka jóstolla ugymint kirántatik; midőn a deák hozzá vándorol a király számára a titkot kitudni, csupán egy öreg nőt, a grif gazdasszonyát találja lakában. Csudálkozva fogadja az öreg, hogy juthatott hozzájuk, hová nyolcvan év óta halandó nem ért; a megkérlelt agg nő azonban elrejti őtet a jövő grif elől. Mint zúgó szélvész jő ez haza, szárnya minden csapására hét mérföldet halad, lakában az elrejtett húst szaglalja; a kegyelmet nyert deák végre kihúzhatja farkából a jóstollat, de a grif fájdalma ilyenkor iszonyú, két hegyet szorít körmei közé, fejét folyóba dugja, fájdalmában ordítása száz mennydörgéskint hangzik el, a két hegyet markában porrá zúzza, és a folyót kiissza.” (Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. 233.o.)

2016/66

Források:

Nevill Drury: Miszticizmus és ezoterikus tanok lexikona

Ipolyi Arnold: Magyar mythologia

J.C. Cooper: An Illustrated Encyclopaedia of Traditional Symbols

Pál, József et al: Szimbólumtár

Konrad Wolfhart Lycosthenes: Csodák krónikája. Prodigiorum ac ostneorum chronicon. Basel, 1557. Hábel Gabriella fordítása.