Ahol alászállt a Nap

Szent Katalin temploma az észtországi Karjában

Egyetlen égitest a Nap, mégis számos arca van. Ezek közt pedig három a legmarkánsabb: a Kelő, a Delelő és a Lenyugvó. A Kelő Nap tisztelete szinte magától értetődik, a Delelő dicsősége nyilvánvaló, de hányadán állunk a Lenyugvó Nappal? A Hozzá fűződő asszociációk nem mutatnak egyértelmű képet. Az elmúláshoz való viszonyunk, valljuk be, meglehetősen ambivalens. Ha érzelmeim viharait elkerülve a hűvös „semlegesség”, netán tudományosság álarca mögé rejtőzöm, akkor nevezhetem egyszerűen lemenő napnak. Sőt! Mondhatom azt, „nem is megy le a nap igazából, csak a Föld fordul a tengelye körül!” A felszivárgó negatív érzelmeknek már engedő, amolyan melankolikus, kedvesen beletörődő a Lenyugvó Nap. S ha netán hagyom magamat sodortatni az elmúlás képzetének könnyfolyamán, akkor nevezhetem Elenyésző Napnak is. Mi több keményen, kérlelhetetlenül Meghaló Napnak. De lehet, hogy van reményteljesebb megközelítés? Az elmúlás sötét felhőjén átlátást kínáló szemszög? Mert a Nap alászállni is tud. Alászállni a mi talaj menti, emberi szintünkre, hogy ott rövid időre perzselő tüzességét vesztett vörös arcát megérinthessük. Vagy alászállni tovább az Alvilágba, hogy ott fényt hozzon a bolyongó lelkeknek.

Nem nyugaton…

Egy komp fedélzetén állva elmerülök a sűrű felhőrétegen áttörő napfény és a tenger játékában. Bár erős szembeszél fúj, nem dermesztő hidegen. Higgyük el, szerencsés flótás, aki az itt-ott haragoszölden felsejlő Balti-tengerből nyáron kap ízelítőt. Nyáron, amikor nem csak a természet mutatja barátságosabb arcát, de a Nap is tovább járja az égi utat. Alig félórás tengeri kalandunk az észt szárazföld nyugati csücskében fekvő Virtsu-ban veszi kezdetét, és Muhu szigetének partjainál ér véget. Különös, oly különös, hogy egy ilyen rövidke úton, és legfőképpen itt, a hűvös Északon a Nap elementáris hatásával szembesülök. Honnan is gondolná egy délebbről jött ember, hogy Észak népeinek lelkében, s kultúrájában a Nap mindennél centrálisabb szerepet tölt be? Honnan is gondolná, hogy a Nap nem nyugaton, hanem Északon szállt alá…

Utunk keletről nyugatnak tart, a kis Muhu szigetén túl Észtország legnagyobbikára, Saaremaa-ra. Saaremaa észtül azt jelenti sziget, pontosabban szigetföld. Vagyis … Saaremaa egy névtelen sziget. Számos mítosz, monda szól arról, hogy egyszer régen a Nap, vagy a Nap Fia lezuhant az égből, és valahol Északon, egy bizonyos szigeten ért földet. Egy bizonyos, vagyis névtelen szigeten. Mit sem változtat ezen, hogy régebben volt neve Saaremaa-nak. Mert Kuressaarénak nevezték, amely ma a sziget fővárosának neve. Az észt szó történetesen darvak szigetét jelenti. A darumadár közismerten napszimbólum. A sziget másik ismert neve Tule volt, melynek modern etimológiai magyarázata az észt tuuli, ami magyarul annyit tesz: szél. Ám többek között Lennart Meri, történész, nyelvész, egykori észt köztársasági elnök a név forrásának inkább a tuli, tűz szót tartja (lásd tulipiros…). Meglepő talán, hogy egyes feltételezések szerint Saaremaa a mitikus Thule szigete lenne, vagy legalábbis azzal összefüggő? Thuléval, melyet a görögök Hüperboreának is neveztek, ahová Apollón, az örökkön ragyogó Nap évente visszavonult.

Phaethón, a Nap fia is a messzi Északon lelte halálát, lezuhant apjától kölcsönkapott szekerével, miután Zeusz villámmal sújtotta. Sírját a mítosz szerint egy kicsi, de mély tó rejti… Ám tudnunk kell, Phaethón Héliosznak, a szekéren vágtató Napnak a fia volt, annak a Napnak, amely nem örökkön ragyog, hanem felkel, delel, majd lenyugszik. Anyja Klüméné, az ókeanida, aki egyben Meropsnak, Etiópia királyának is a felesége volt.

Ahogy buszunk áthalad a Muhu szigetét a névtelen szigettel összekötő úton, azon tűnődöm, mennyire ismeretlen ez a táj. Jóformán semmit sem tudok róla, csak azt érzem, különös atmoszféra uralkodik itt. Sokatmondó némaság, valami profán időn és téren kívüliség. Természetesen ekkor még nem tudom, hogy ha a mai, földrajzi értelemben vett Európa legszélső négy pontját összekötjük, a kapott átlók metszéspontja épp Saaremaa szigetére esik. Vagyis itt van Európa mértani közepe. Ki gondolná? Éppen itt? Ezen a rejtett helyen? És ugyan ki gondolná, hogy évezredekkel ezelőtt (egy 2500 és 7500 évvel ezelőtti időszak valamely ismeretlen időpontjáról van szó) egy hatalmas meteorit becsapódás történt e helyen, melynek ereje meghaladta a hirosimai atombombáét? Bizony így történt, ez tudományos tény. A meteorit kilenc darabra esett szét, és Saaremaa Kaali nevezetű települése közelében fúródott a földbe, kilenc kisebb-nagyobb krátert és számos, főként görög, finnugor és germán mondát hagyva maga után. A legnagyobb kráter a Kaali, kis kerek tavat alkot, melyet sokan azonosítanak a regék idejének Alue vagy Kalevi tavával. Igen, joggal rémlik fel az utóbbi név hallatán a Kalevala, mert a finn eposz címében szereplő Kaleva (másutt Kalevi vagy Kalev) azonos a tó névadójával. Hogy miért esett rá a választás? Mert kiemelkedő a személy, és kiemelkedő a hely. Először is Kalev a finnek (és természetesen észtek, lappok stb.) mitikus királya, vezére volt. Isteni mivolta sem kétséges, mert tőle származott a csendes víz istene, Vejnemöjnen, de a levegő-kovácsisten, Ilmarinen is. Másrészt az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg elregéli, hogy Kalev egy másik fia, akit a címben szereplő Kalevipoegnak hívtak (mert a szó Kalevi fiát jelenti), az alvilág kapuját egy kis kerek tónál lelte meg. Lennart Meri a Joanna Kavenna által készített interjúban pedig azt állítja, hogy a Kaali-tó a finnugor és germán népek szakrális és kulturális centruma, elágazási pontja lehetett egykoron. Mindazonáltal egymástól nagy földrajzi távolságokra élő népek regéi és mondái erősítik meg egy tűzgömb, üstökös vagy tüzes szekér északi alászállását. S egyesek azt is, hogy később a Nap fia királyként uralkodott ott, a „Nap földjén”.

A nap háromágú kereke

Saaremaa hivatalos emblémája hat nyújtott, azonos irányban ívelő kifli-alakzat, melyek párosával, körkörösen helyezkednek el. Másnap, szigeti körutazásunk egyik állomásán, az anglai szélmalmok előtt nyilvánul meg nekem, amikor kézbe veszek egy prospektust. Első ránézésre is napszimbólum. S ha a kifli-párokat egységeknek tekintem, mindjárt kiviláglik a triszkelion, a nap háromágú kereke. A triszkelion három lábat jelent, mégpedig a Nap haladásának három látható állapotát: napkelet, delelő, napnyugta.

A mai Észtországot az erdő uralja. Különösen igaz ez Saaremaa-ra, ahol majdnem végig ősi tölgyekkel, égig-érő fenyőkkel szegélyezett az országút. A vegetáció ereje nyilvánvaló. Fák és fák, meg bokrok, füvek, moha és penész. Bekúszik a növényzet mindenhová, és zöldre fest mindent az itt-ott felbukkanó ősi kövektől kezdve, a kőkerítéseken, küszöbökön át a házak és templomok faláig. A templomokat, vagyis a szakrális térszemléletről szóló tudás még megmaradt relikviáit a falak valódi koránál is ősibb hangulatúvá varázsolja a moha és a penész. A méregzöld penész, amely itt a szigeten valahogy nem a tudatlan föld megbetegítő kigőzölgéseit juttatja eszembe, hanem a viruló életet, a nedvdús vegetációt. Ég és föld találkozása a templom, a Napé és a szigeté…

Egyre inkább úgy érzem, szakrális ez a hely. Az egész sziget, melynek vénséges kicsi templomai a tér szent erőinek nyilvánvaló megsűrűsödései. Ez szinte kézzel tapintható. Ha nem is mindenütt, de néhány templomban határozottan. A növényvilág által a templomok falára írt, a helyek ősi voltáról szóló szavak nélküli üzenet helyesnek bizonyul. Mert később kiderül, hogy e templomok közül néhány magánál ősibb szakrális helyekre épült. Szakrális hely lehetett egy szent liget, vagy egy szentély. Az utóbbiakat még javarészt föld és fa alkotta. Fa, amely Északon ma is láthatóan templom-alapanyag. Ékes keresztény példa az urnesi dongatemplom Norvégiában, amely a 12. század óta áll, rendületlenül. A fákat Európa-szerte kultikus tisztelet övezte. A tölgynek pedig az indoeurópai és finnugor nyelvű népek kultúrájában különös jelentősége van. Mondják, természeti megfigyelés okán, mert az Ég Atya leggyakrabban tölgyfát sújtott villámával. Idefelé jövet a busz ablakából csodás tölgyeket figyeltem meg. Már ránézésre is elütnek a többi fától. Valahogy a fák királyai itt. A Világfa is tölgy. Koronájának csúcsán pedig ott a Nap.

Mindenesetre a villám velőtrázó teofánia, azaz isteni megnyilatkozás. A villámmal sújtott fatörzs szent idol, egy múrti, vagy kegyszobor; a hely pedig kultikus centrum. Áttételesen ezt a centrális szerepet töltötte be egy kő-szerű képződmény is, a borostyán. Az ősi, már a Kr. e. 16. században fellelhető borostyánút Dél-Európából a Baltikumba vezetett. Különös, hogy éppen ebben a térségben van a világ egyik legnagyobb borostyánlelőhelye. A borostyán ugyanis napszimbólum, gyógyító ereje van. Színe leggyakrabban sárga. A görögök a sugárzó nap után élektronnak (ἤλεκτρον) nevezték, és ismeretes volt előttük, hogy dörzsölés hatására kicsi villámokat lehet belőle elővarázsolni. Kőnek tűnik, de valójában megkövesedett gyanta. Fák szülték hajdanán. Vagyis inkább könnyezték. Mert a Nap leányai, Phaetón nővérei, fivérük halála miatti gyászukban nyárfákká változtak, és könnyüket gyantaként hullatták.

A borostyánt már az ókori egyiptomiak is előszeretettel használták. És nem kizárt, hogy személyes expedíciókat vezettek a borostyánúton. A Nap birodalmából fel, Északra. Talán még fáraók is jártak ezen a vidéken? Képtelenségnek tűnik, mégis vannak nyomok, amelyek erre engednek következtetni. Izlandtól Észtországig hallani lehetett egykor a mondát, hogy a fókák valamikor emberek voltak. Egy fáraó emberei. Uruk hiányzik nekik, ezért emberi könnyeket hullatnak. Éjszakánként pedig, eldugott helyeken, visszanyerik emberi külsejüket, és mágikus táncokat lejtenek. Livóniai Henrik 13. századi krónikája egy további érdekes adalékkal szolgál. Eszerint 1220-ban a hittérítési harcok során a Livóniai Kardtestvérek keresztes hadai vízbe fullasztottak egy fáraót Saaremaa-n. Az esemény mind az idő, mind a hely szempontjából meglepő. Az viszont kétségtelen, hogy a fáraó az egyiptomi hitvilágban a Nap fia volt…

A „pogány” hagyaték

Egyre több a talány. Ki volt ez a fáraó, és mit keresett itt? E kérdések súlya mellett szinte észrevétlen marad az a felismerés, hogy a virtusnak milyen fontos szerepe van az észtek, és különösen a saaremaa-i emberek életében. Az észteket valamikor régen viróniaiaknak is hívták. A szó töve, a finnugor viru életerőset, élénket jelent. Lelki szemeink előtt talán joggal társul hozzá a magyar vér, virul és virág szavunk. Az mindenesetre tény, hogy a névtelen sziget lakói rettegett kalózok voltak. Még a svéd, dán vikingek is tartottak tőlük, és „keleti vikingek”-nek vagy „észtföldi vikingek”-nek nevezték őket. 967-ben a későbbi norvég király, a gyermek Ólafr Tryggvason Novgorodba tartó hajóját is megtámadták, és csak a szerencsén múlott, hogy a leendő uralkodó élve, rabszolgaként megúszta. Hat évvel később nagybátyja, Sigurd Eriksson véletlenül akadt rá egy saaremaa-i piacon, és visszavásárolta. Egy másik említésre méltó eset, amikor 1187-ben a viróniai kalózok kifosztották a svédek akkori fővárosát, Sigtunát. Az esemény új főváros, Stockholm alapítására kényszerítette Észak keménykötésű harcosait.

A napföldi emberek hite bizonyosan fontos szerepet játszott jellemük formálódásában. Legfőbb isteni aspektusként egy Tharapita (vagy Taraphita) nevű istent tiszteltek. Bár e név eredete igencsak homályos, az észt változat valószínűleg Taarapita lehetett. A taara szó a mai észt nyelvben ürességet is jelent, ekképp fordíthatnánk térnek. Csak egy „zárójeles” gondolat, hogy a taara – tér szembetűnő hasonlóság. Tharapita a tér, a végtelen ég és a villámlás istene, de egyben Hadisten is. Szentélyei tölgyfás ligetek (hiis) voltak leginkább. A taara szótővel egyébként valami egészen ősi, népek közötti kapocsra lelhetünk, mert bizony a Tharapita nevet egyes kutatók összefüggésbe hozzák a kelta Taranis istennel, Tara szent helyével, de a germán Thórral (Þórr), és az altáji Tengrivel is. Hogy napisten is lett volna, már nem ilyen nyilvánvaló. De mivel a finn Ukkoval (vagy észtül Ukuval) szintúgy azonosítják, aki Égisten volt, és uralkodott mindenen, ami az égen van, nem zárható ki, hogy Taarapitának volt Nap-aspektusa.

Tehát ki lehetett Saaremaa 13. századi fáraója? A Livóniai Krónika – a szövegösszefüggést figyelembe véve – magát Tharapitát nevezi fáraónak. És ezért feltehető, hogy napkultusz keretében imádták. És esetleg az is, hogy egyiptomi eredetű, még inkább egyiptomira emlékeztető szimbólumokkal. Az előbbieket igazolja, hogy a napkultusz nyomaira bukkanunk Saaremaa egyes bronzkori építményeiben. Ilyenek a bizonyosan kultikus célt szolgáló nyugat-saaremaa-i Pidula kőkörei. A kettős kőkör-gyűrű a tudományos álláspont szerint is napkultusz helye volt, és a meteoritkráterekkel hozható párhuzamba. Az ősi kultusz kapcsán a krónikás beszámol róla, hogy a keresztesek szigetszerte mindenütt pusztították Tharapita képmásait, szobrait megsemmisítették, vagy megbecstelenítették.

Hasonló nyomott hagyott a hely kultúrájában Suur Tõll óriás, akit Rein Raamat animációs filmjében napkorong fejjel ábrázolt. Mindkét mitikus alak segítségére siet a bajbajutottaknak. Suur Tõll egy hatalmas kerékkel (napkerék?), mint fegyverrel győzi le az ellenséget.

A keleti vikingek virtusát igazolja, hogy a térségben itt sikerült utoljára gyökeret vernie a kereszténységnek. A „pogány” hagyaték azonban tovább élt, különös szívóssággal. Ezek után csodálkozunk, ha az egyiptomi származású alexandriai Szent Katalint kiemelt kultusz övezte és övezi Észtország szerte? A ma is fennállók közül öt templomot és legalább ennyi kápolnát szenteltek neki. A templomok egyike Muhu szigetén, egy másik Saaremaa-n található. A mártírhalált halt Szent Katalin valódi személyét teljes bizonytalanság lengi körül. Egyesek az alexandriai tudósnővel, Hüpatiával azonosítják, mások egy egyiptomi helytartó lányával. De vannak olyan feltételezések is, amelyek ősi, valamely fáraótól eredő vérvonal folytatójának vélik. Vagy legalább Aszijának, a fáraó feleségének az iszlám hagyomány szerinti Jézus történetben.

Amit keresel, már alászállt…

A Karja és Linnaka falu közt megbúvó Szent Katalin-templom szigeti körutazásunk véletlen állomása volt csupán. Nem terveztük, de útba esett. A fensőbb elrendezést gyakran nem láthatjuk előre. Legfőképpen nem érthetjük. Jobb is így… az Isteni Titok az élet veleje.

Saaremaa számos temploma közül ez a legkisebb. A jelenleg lutheránus, torony nélküli, román és gótikus elemeket ötvöző Istenlak a 13. század végén, 14. század elején épülhetett. Legalábbis a mai, kőfalú változat. Valamivel korábbi, fából épített elődjéről is van tudomása a történetírásnak. S az eddigiek fényében talán nem lenne meglepő azt állítani, hogy a keresztesek a templomot egy korábbi, „pogány” szentélyre építették rá. Hiszen ez bevett gyakorlat volt. A pogány erőket a leghatékonyabban a „rátelepüléssel” lehetett elsorvasztani, transzformálni. Bizonyítottan így történt ez a valjalai és a pöidei templom esetében. Az előbbi feltételezhetően a legrégebbi keresztény kőtemplom Észtországban. Karja régészeti hagyatéka azt is igazolja, hogy a kereszténység megérkezésével a hamvasztásos temetkezést felváltotta az elföldelés. A pontot az i-re Karl Kello teszi fel végül. Az észt történelem és mitológia egyik komoly szaktekintélye hosszú ideje kutatja a karjai templom titkát. Egy cikkében felhívja figyelmünket arra, hogy a helyi néphagyomány szerint a kaarmai és a karjai templomot még a kereszténység bejövetele előtt Suur Tõll óriás építette. Ez két következtetésre ad okot. Egyrészt a hagyomány is emlékezik arra, hogy már a keresztény templomot megelőzően állott itt valamilyen szentély. Másrészt Suur Tõll mitikus figuráját a történészek a nem kevésbé legendás Tõll nemesi klánnal azonosítják. S mivel tudható, hogy a saaremaa-i nemesek hatalmuk és vagyonuk kifejezéseként gyakorta építtettek templomokat, a kép máris összeáll.  Ha tehát már a pogányság korában is használatban volt ez a hely, megkockáztathatjuk a kijelentést, hogy Taarapitát, vagy legalábbis a kráterbe alászállt Napot tisztelték itt.

Az épület így, templomtorony nélkül is méltóságteljesen áll a hatalmas fák között. Harangját az oromzatban helyezték el. A saaremaa-i templomok általában torony nélküliek, mintha ezzel is azt akarnák kifejezni, „e szigeten ne az egeket kutasd, amit keresel, már alászállt”. A szakrális építmények elhelyezkedése, tájolása sohasem a véletlen műve. Úgyszintén nem az, amit rajtuk, vagy bennük láthatunk. Még a legapróbb karcolás is jelentőséggel bír. Ezt a felismerést Karl Kello is megerősíti. Ő hívta fel a figyelmet arra is, hogy a templom és a Kaali-kráter bizony szoros – szimbiotikus – kapcsolatban áll egymással. Mert a közös kultúra és történelem, a földrajzi közelség egyetlen entitássá olvasztotta őket. De gondoljunk bele, ha a Nap Kaalinál szállt alá, akkor ittlétét, visszatérését az égbe ehelyütt is ünnepelhették. Később pedig talán itt próbálták azt megakadályozni…

Az építmény a kráterektől légvonalban mintegy 17 kilométerre, észak-északkeleti irányban fekszik egy kisebb dombon. Kelet-nyugati tájolású. Nyugatra néző főbejáratával szemközt egy tavacskába botlunk. Érdekes építészeti megoldás ez egy keresztény templom esetében. Egyiptomban és Keleten azonban gyakran fordul elő víz a templom bejáratánál. A naptemplomok jellegzetessége. Példaként megemlíthető Neuszerré Abu Goráb-i naptemploma, Egyiptomban, az Abu-Szír tó partján, vagy a modherai és a martandai naptemplom Indiában.

Gyanútlan érkezők vagyunk. Áthaladunk a kőkerítés bejáratán. A homlokzat egyszerű fensége, a bélletes kapu magnetikus mélysége egyedi hatást kelt. Mintha egy hajdanvolt idősík rögzült volna itt az örökkévalóságban. Pedig az idő általában megváltoztatja a dolgokat. A Napkirály egykor alászállt ezen a szigeten. Arany koronájának három csúcsa volt. A finnugor népek valamikor a napistent három szarvval ábrázolták. A háromcsúcsos koronát viselő, háromszarvú Napisten a keresztény hittérítőknek valahogy szúrta a szemét. Így lett belőle akadályozó tényező, egy veszélyt jelentő ellenerő, amely a pogányság feneketlen mélységeiből kísért. Nem meglepő tehát, hogy Skandinávia és a Baltikum legkorábbi keresztény művészetében felbukkan egy háromszarvú ördögalak. A megelőző kultúrréteg ősmasszívumának erejét mutatja azonban, hogy ez az ördög itt démiurgosz, Istennel együttműködő személy, aki a holtakat kíséri, aki végrehajtja a büntetéseket a halál után. A kráter, a hely, ahol Taarapita alászállt, varázslatos kapu volt egykor Ég és Föld között. Ahol a Nap a földdel és a vízzel találkozott. Az Aranykor erőinek – egyes mondák szerint – idővel vissza kellett vonulniuk. Egy átmeneti periódusban így lettek ezekből az összekötő helyekből, nap- és csillagkapukból menedék bejáratok. A kelták úgy nevezték őket, sithé-k, ahová a „varázsvilág” lényei, istenei visszahúzódtak, ahonnan majd felszínre jönnek a végnapokkor. De ez a szemlélet is csak átmeneti volt. A helyi észt néphagyomány már csak arra emlékszik, hogy a Kaali-kráter a „pokol feneketlen kapuja”. Ennek szellemében időről időre a mai napig megpróbálják megmérni a tó mélységét. Érdekes tény, hogy eddig senkinek sem sikerült…

Napkapuból pokolkapu, Napistenből ördög lesz. Az ördög egyik szarva aztán el is törik a freskókon, jelezvén hatalomvesztettségét, megzabolázottságát. S amikor az ördögöt már nem értették, belőle lett a Bolond. Egy háromcsúcsos piros sipkát viselő groteszk figura, aki a felszínes megértés mellett is legalább megbotránkoztat. Különösen egy templom falán.

A templombelsőbe lépve fényesre járt nagy kőlapos kövezet, egyhajós tér, magas fehér falak, égbenyúló boltívek, a falra felkúszó, már ismerős penész. És fenn, a szószék mögötti oszlopos sarok íves hajlatából vízköpőként rám tekint a Bolond. Túloldalon egy másik. Grimaszuk üzenetét még nem értem.

Idővel a Bolondot is száműzték, amikor már kínossá vált jelenléte. Talán csak egy helyütt maradt fenn, a francia kártya Jokerében. A Jokert egyik kártyalappal sem lehet ütni. Persze a Bukott Napisten valahogy mégis visszasomfordált észrevétlenül. A jellegzetesen északi kultúrjegyeket viselő, mai Mikulás személyében. Santa Claus, alias Ukko, alias Óđin, alias Taarapita a kéményen csusszan be, ha már az ajtón nem akarjuk beengedni, hogy karácsonyfaként elhozza a Világfát, az Ilmapuu-t, az Yggdrasilt, s hogy december 6-án nagyokat kacagva hirdesse, a Fény hamarosan visszatér.

Pentagramma, triszkelion és mágikus pecsét

Meglepő talán, hogy Szent Katalin templomának az apszistól balra eső oszlopfőjén Szent Miklóssal találkozom, aki az épület második védőszentje. Aranyalmái is sokszoros áttétellel egy letűnt aranykor emlékei. A jobboldali oszlopon az alexandriai szent áll, kezében könyvet tartva, de lábainál ott guggol a bolond. Az elrendezés biztosítja, hogy ha a szemközti, déli oldalfal szépséges rózsaablakának festett üvegén átvetül a fény, a szoborcsoportból a bolondot kékes-lilás köddel emeli ki. Egyébként a déli kapunál, a fal külső oldalán mívesen faragott kálvária jelenetet láthatunk. A templom különösen gazdag egyéb festményekben és falfaragásokban is. Ám mindez sok-sok apró részlet.

Az ember könnyen átsiklik a részletek fölött. Nekünk szerencsénk van. Saaremaa misztikus templomaiból már kaptunk ízelítőt, Kaarma rendhagyóan tornyos templomában. Egy hatalmas, lefelé fordított pentagramma bizarr látványa hívta fel a figyelmünket arra, hogy ezen a különös helyen a templomokban is számíthatunk furcsaságokra. Így a karjai templomban észrevesszük a szentélykörüljáró jobb oldalára festett szintén hatalmas, gótikus ablakot utánzó falfestmény csipkéiből kirajzolódó, immár álló pentagrammát. Majd ahogy tekintetem magasabbra kalandozik, egyenest az oltár fölött megpillantok hat plusz egy különös, festett jelet. A keresztboltozat bordái, valamint további pontozott vonalak választják el őket egymástól. Előismeretek híján értetlenül állok a dolog előtt. Csak azt látom, hogy ezek a szimbólumok javarészt nem keresztények, és csak azt érzem, hogy sokat sejtető nyomra bukkantunk. A jelek között felismerhető egy fonott pentagramma, egy lábai között áttekintő bolond, egy „Péter monogram”-nak nevezett négyzetes keresztrács, két, keresztet hordozó virág, egy kör, amely nyolc darab ötágú csillagot formáló levelet és egy nagy csillagot fog egybe, végezetül, de nem utolsó sorban ott van a triszkelion. A jelek közelebbi vizsgálatával egy történet bontakozik ki.  A hat centrálisan elhelyezkedő jeltől valamivel távolabb található a kilenc csillagszerű alakzatot tartalmazó kör, amely már némi asszociációval felismerhető párhuzamot mutat a kilenc meteoritkráterrel. Aztán ott van a triszkelion, amely ugyan gyakran előforduló szimbólum Koreától Man szigetéig, ám ez egészen rendkívüli részletet tartalmaz. Egyik lába törött. Láthatóan fásli fedi. Vajon melyiket? A felkelőt, a delelőt, vagy a lenyugvót? Ha az eddigi összefüggések mentén szeretnék továbbhaladni, a lenyugvóra kellene tennem a voksomat. Ez itt a Bukott Nap szimbóluma. Aztán ott van a lábai közt áttekintő bolond. Karl Kello szerint különös véletlen, hogy ez a motívum, és úgy általában a templomi bolondábrázolás legkorábban éppen ebben a templomban jelenik meg az egész északi térségben. Mintha autochton gyökerei itt lennének. Különös érzés, ahogy a hátsó fele alatt kitekintő bolonddal egymásra bámulunk. A hivatalos álláspont szerint a bolonddal legkorábban a gonosz erőket kívánták elijeszteni. Nekem mégis ezt üzeni: „lezuhantam, és ti már nem értetek engem.” Hasonlóan az előzőhöz, a pentagramma és a Péter monogram is a rossz erők elűzését szolgálta. Ez afféle kutyaharapást szőrivel módszer, vagyis ördögöt az ördögi szimbólummal kell távol tartani. Pogányt a pogánnyal. De ha figyelembe vesszük, hogy állítólag a másik két jel, a két, keresztet hordozó virág a kereszténység örök győzedelmességét hirdeti, akkor azt mondanám, nem rossz erőket, csak rossznak tartott erőket kívántak ezekkel – és meg kell hagyni igencsak nagy igyekezettel – elhárítani. Mit tarthattak rossznak? A falak némasága nem felel, de a levegőben még most is érezni: a régit! Mágikus pecsét van itt az oltár fölött. Egy eltorlaszolt járat… Ég és Föld között.

Vagyis mit üzennek a jelek? Egyéni olvasatomban talán a következőt: Valami szent egykor lehullott az égből. Az emberek később már nem értették tanítását, és mi keresztények el is távolítottuk innen, elzártuk, hogy vissza soha ne térhessen. És a kereszténység majd örök győzedelmességben ragyog az idő horizontján…

Persze talán éppen a legjobb volt, hogy ez így történt. Mert akárhogyan is, ma már vaskos rétegek fedik e szimbólumok, események valódi jelentését. A Boreász nagy választóhegység. Bércein nem látni át. Csak a bolond az, aki átjött rajta. Egy bolond Napkirály, aki alászállt, hogy még utoljára megvilágítsa az embereknek az Igazságot. S ha már nem is értették szavát, legalább személyében adjon példát arra, hogy ilyennek fogjuk látni azt, aki egy igaztalan világban igazat beszél.

A lényeg idővel homályba vész. Titkok sűrű erdejébe húzódik vissza. Talán büntetés ez. Talán büntetés, hogy Thule ragyogása odaveszett. De egyben önvédelem is. Hogy méltatlan figyelem ne vetüljön rá. Hogy méltatlan kezekbe ne kerüljön a tudás. Észak zordsága, jege, jellegzetes és nyomasztó sterilitása, sok helyütt áthatolhatatlan vadonjai valamit eltakarnak. Valamit megóvnak valamitől.

De ha valaki nyitott szemmel jár ott, idővel észre kell vennie, hogy Észak legnagyobb sötétségében és legridegebb helyein is érezhető, ahogy egy titkon alászállt Nap még most is sugározza rejtett, benső melegét.

2016/66
Kovács Gergely Pál