Igen…

 A régiek hátrahagytak valamit

Az idősebb férfi hanyagul hátrasimította homlokából a hajfürtjeit. Ifjabb beszélgető társa – vagy barátja, ki tudja? – ott ült mellette a templommal szemközti teraszon. Halkan beszélgettek, miközben frissítőt kortyoltak és bámulták az előttük elsiető embereket.

Ez a megfigyelés nem csupán unott passzió volt a számukra, hanem valóságos lelki vizsgálódás, szent gyakorlat. Az egyik elhaladó szorgos és engedelmes, a másik bohém, a harmadik megtört – a sors az arcokra, a testtartásra s a viselkedésbe van írva. És nemcsak a múlt, hanem a jövendő is, az eddig felhalmozott sors-hányad, és a még hátra lévő törlesztés mind ott tükröződik az emberek vonásain. A sors-olvasás tanulságos elfoglaltság, de figyelmük lassan egymásra és beszélgetésükre terelődött.

– Vajon mekkora erőfeszítés volna újraírni az emberiség történelmét? – kérdezte az ifjabbik, aki biztató kérdésekkel ösztökélte a beszélgetést. – Egyáltalán véghez vihető-e ez a feladat? Mekkora könyvet kellene erről írni? Vagy inkább könyvtárakat tölteni meg? A világ összes tárolókapacitása – hardverestől, felhőstől, emberi agyakkal egyetemben – elegendő volna?

– Legalább akkora feladat volna ez – válaszolt a fürtöshajú –, mint megformálni az emberiség hiteles és lehetséges jövőjét. Pedig a tényleges, spirituálisan megalapozott jelenlét megidézi a múltat és megelőlegezi a jövendőt.

– Akkor csak ennyi volna a feladat? Jelen lenni?

Hallgattak egy darabig. Járókelők, egy korty innivaló, hajfürt megigazítása. Csönd, csak az utca zaja duruzsol.

– Lehet, az emberiség legnagyobb könyvét kellene megírni… – folytatta az ifjú, azon gondolkodva, neki mi lehetne a szerepe ebben a bátor vállalkozásban.

– Ugyan, a legterjedelmesebb könyvet már megírták, az már létezik! Százezer kettős vers, több százezer szó, milliónyi betű. Évekig tartó munka volna elolvasni is, hát még megírni… Lehetne ennél átfogóbb alkotás?

– Miről szól?

– Mi másról szólna, mint az életről? Erről a megmagyarázhatatlan jelenségről. Erény és ármány, becsület, ember, Isten, küzdelem, igazság és igaztalanság – megannyi örök téma. Amióta világ a világ, minden történet erről szól, minden szereplő ugyanaz, még ha másként hívják is őket. És minden történet ugyanúgy kezdődik, mi több, ugyanúgy fejeződik is be! Mert nem lehet másról beszélni, mint erről a csodás játékról, a létezés eme fatális véletlenéről, amit földi életnek nevezünk.

– Te meg tudnád írni azt a könyvet?

– Melyiket, azt, amit már megírtak? Nem, ahhoz egy emberfeletti hérosz kellett. Inkább írjunk másik könyvet, másmilyent. Fordítsuk meg a feladatot. A sok szó és a végtelen sok betű helyett írjunk olyan könyvet, amiben nincs egyetlen szó sem.

– Szavak nélkül?

– Szavak nélkül. Lapok, üres lapok, mérhetetlen sok üres lap, amik meztelenségén mégis ott sorakozik az élet összes igazsága.

– Akkor olyan könyvet is lehetne írni, amiben lapok sincsenek. Ez volna a laptalan könyv, a nem-könyv.

Az ifjú elgondolta a nem-könyvet, s bár a szavakat már kimondta, a kép mégsem jelent meg előtte. A nem-könyv az nincs-könyv. Esze szikrázott, de értelme képtelen volt lépést tartani rohanó gondolataival.

– Olyan ez, mint a ki nem mondott fohász, az el nem gondolt meditáció… a nemhogy be nem fejezett, de el sem kezdett történet!

– Nem, ne laptalan lapokat csináljunk! – szólt az idősebb, ismét hajfürtjeivel babrálva. – Ne könyvtelen könyvet vagy képtelen képet alkossunk. Ez olyan volna, mint a semmiben sem hívő ember reggelije: üres tányér. A tagadás tagadása a valóság állítása. Akkor miért járjunk kerülő úton?

Az ifjabb hallgatott. Megérezte, ez most nem a szárnyaló fantázia pillanata, hanem valami más. Intuitív gondolat, valaminek az alászállása, egy magasabb realitás megmutatkozásának szent pillanata.

Ne laptalan lapokat, könyvtelen könyveket, képtelen képeket alkossunk. A tagadás tagadása a valóság állítása. Akkor miért járjunk kerülő úton?

– Valójában minden ember írja a maga saját könyvét… – merengett az idősebb. Mintha ezzel a mondattal egy új fejezetet nyitott volna a saját életkönyvében. – Ki üres lapokat sorakoztat egymás mögé, ki szorgalmasan rója a betűket, mások akár ki is szaggatják a teleírt lapokat.

– Rendben – egyezett bele készségesen az ifjabb.  – Akkor mégse a laptalan könyvet írjuk meg. Redukáljunk, de ne szüntessünk meg mindent.

– Ahogyan a régi alkimisták csinálták? – elevenedett föl az idősebb. Most nem játszott a fürtjeivel.

– Hogyan volt az? Én csak az aranycsinálásról tudok.

– Igen, persze, aranycsinálás… Olyan ez, mint a kincsásás, vagy a lábnyomfelszedés. Az emberek azt hiszik, mesebeszéd… Pedig a világ nem csak annyi, amennyit a szem lát s a fül hall belőle.

– Hát akkor miféle aranycsinálásra kell gondolni?

– Az aranycsinálás nem varázslat. Annál sokkal nagyobb kincsképzés. A valódi élettel teli test, az áttüzesedett lélek és a megvilágosodott szellem egysége az alkímia aranya. Aki ismeri az alkímiai műveleteket, és végre is hajtja azokat, az képes legyőzni önmagát. Az arany a tökéletesség Nap-féme. Színarannyá kell válni belül, s ha ez megvan, az ember mindent át tud változtatni. Vagyis az élet dolgai nem akadályt jelentenek többé, hanem szent céljaihoz viszik közelebb.

– Aranykéz? Amihez nyúl, minden arannyá válik?

– Ez a nagy átváltoztatás, de ezt megelőzi jó néhány művelet. Calcinatio nélkül a transmutatio aligha valósulhat meg. Tisztító kiégetés szükséges a színarannyá váláshoz. Nigredo, calcinatio, solutio – kivesznek már az emberek gondolataiból és gyakorlatából. A redukálás természetesen nem azonos az anullatioval. Ha tejet forralsz, és nem figyelsz, kifut a java és leég az alja. Így nem jutsz semmire. Ám ha lassú tűzön türelmesen kevergeted, akkor valóságos nektárhoz jutsz, a besűrűsödött tej önmagától édes esszenciájához.

Kuliya – indiai finomság

Végy két és fél liter tejet, egy evőkanál citromsav kristályt, másfél deciliter cukrot, 6-8 szem zúzott kardamomot, némi pisztáciát ízlés szerint. Lassú tűzön kevergetve sűrítsd felére a tejet, s apránként szórj belé némi citromsavkristályt. Ezt ismételd, amíg el nem fogy a citromsav, közben sűrítsd tovább a tejet, cukrozd meg, szórd belé az apróra zúzott kardamomot, és állandóan kevergetve főzd egészen keményre. Öntsd kivajazott formába fél napra. Kiborítva szórd meg a tetejét a zúzott pisztáciával, ami esetlegesen mandulaszirommal vagy apróra tört dióval helyettesíthető. Adj hálát érte, kínáld a vendégeidnek, és lásd a hatást…

– Ilyen a redukció: távoztasd el a fölösleget, türelmesen alkalmazd a módszert és folytasd kitartóan a megkezdett munkát, így jutsz el az esszenciáig.

– A szó néha túl sok. Az emberek sokat beszélnek, de alig mondanak valamit – vetette közbe az ifjabb beszélgetőtárs. Mit sem számított már, csinos asszonynép, elegáns úr, sikeres üzletember vagy épp a karmája terhei alatt nyögő férfi sétált-e el előttük.

– A szavakat is redukálni kell: eltávoztatni a fölösleget és megtartani a lényeget. A lap-nélküli könyvet nem sokan olvasnák, s az olvasók közül is csak kevesen értenék. Való igaz, hogy lehet szavak nélkül is beszélni, mégis talán izgalmasabb és sokatmondóbb néhány szóval sok mindent elmondani. A lényegről – röviden, ez az igazi ékesszólás. Egyszóval – sokat mondó. Ez az igazi beszédes alkímia vagy az alkímiai beszéd.

– Előbb a műveleteket említetted…

– Túl sok művelet ismeretes, maradjunk mi csupán háromnál: albedo, nigredo, rubedo – a három szín, ami a világon létezik. Nap, Éjszaka és Hold-világ, szén-korom, mész-fehér és vér-vörös. Ezekkel minden leírható, minden megfesthető. A fehér tiszta, mint a friss hó, vagy a meszelt fal. Nappal, világosság, egyértelmű helyzetek, de néha vakságot okozóan tiszta fényfehérség, amitől visszaretten az ember. A színek mágiájában igaz, hogy a fehér fény felbontható a szivárvány hetes spektrumára, de az nem igaz, hogy hétféle festéket összevegyítve fehéret kapnál – az eredmény tompa, sötét, piszkos árnyalat lesz.

A fekete a fehér pólusa, de nem szükségképpen negatív lenyomata, hanem ellentettje, ami nélkül nem teljes a mindenség. Éjszaka, s ahhoz, hogy a csillagokat észrevedd, nélkülözhetetlen a sötétség. Ez a tápláló sötétség, nem a tompa tudatlanság szellemi koromsivataga. A misztérium sötétsége, amely a titkoknak ad otthont és teret. Így a fekete nem a fény és világosság és a fehér szín hiánya, hanem maga a nyolcadik szín, a magasabb oktáv. Barlang mélye, elhamvadt zsarátnok szene, az éjfél titkos pillanata – mind fekete. A sötétségből születik a fehér, s mikor a fény visszavonul, előre engedi a sötétséget.

Egyszer hajnalban, még pirkadat előtt a pusztában jártam. Az ösvény nyugat felé vitt, tán inkább észak-nyugat felé, így jobb kézről, kicsit a hátam mögé esett Kelet. Már érződött a napkelte előszele, kezdett elevenedni a természet, de azért a sötétség is tartotta magát. Mintha a világosság erői és a sötétség hatalma feszült volna egymásnak. Nyugaton ott tornyosult a sötétség, kelet felé meg egyre csökkent a magassága. Nem tudom másképp mondani, mintha egy sötét lejtő, vagy egy fekete ék indult volna nyugatról, ami kelet felé elkeskenyedett. Erre a lejtőre kapaszkodott föl a világosság… ez a párharc – vagy nevezzem párbeszédnek? – túlságosan is érzékletes volt. Küzdelmük heve a puszta fölött gomolygó pára volt. Aztán persze győzött a világosság. Vagy inkább udvariasan helyet engedett neki a sötétség.

– És a vörös? – zökkentette ki az emlékezésből az ifjabb.

– A vörös… igen, a vörös: a vér. A vörös szín a harmadik, nem fehér és nem fekete. Ilyen is, olyan is, de sem nem ez, sem nem az. Ha kell, figyelemfelhívó, ha kell, védelmező. Ijesztő és szép, magába vonja a fehéret s a feketét is, és ha egyáltalán szükség van további színekre, azoknak forrása lesz. Ott van a napkelte pírjában és ott van a megalvadt vér feketeségében. Ez az átmenet a két pólus között. Látszólag a pólusok, a végpontok a fontosak, de a közép, az átmenet jóval fontosabb. A végpontok az extrémitás, azok csak kijelölik a pályát, amin mozogsz, de az átmenet segít a középpont meglelésében. A vörös az közép, a centrum, amire fel kell hívni a figyelmet. Arany középút – nem azt mondod, vörös középút. A vörös tehát az arany másképpen, amit mondhatsz vörös fonálnak is, nevezhetsz a Nap zászlajának, a vér színének. Az arany középút nem középszerűség, hanem szintézis, a végpontok egyesítése. Ezért kell felhívni rá a figyelmet. A vörös – jelzés. Jelentheti azt is, hogy tilos arra haladnod, de azt is, hogy erre vezet az egyedüli helyes út.

– Ezt hogyan találjam el? – nem is kérdésként vetette közbe az ifjabb, hanem csak továbblendítendő az eszmefolyamot. Társa beletúrt hajába.

– A középút áldozat is. Nem a végpontok feszültségében mozogsz, hanem a kettőt egyesítő szintézisben. A végpontok feladása nélkül nem lehetséges a szintézis egyesítése. Emlékszel: calcinatio nélkül nincs transmutatio.

– Akkor a vörös áldozat?

– Igen! A vér – áldozat. Az asszony vére az életért hozott áldozat, a férfi vére a halál-áldozatra szól. Véráldozat, fenyegetően hangzik, nem? Pedig az áldozathozatal akkor is működik, ha nem tanítja senki.

– Kicsit ijesztő ez a vér-gondolat – viszolygott az ifjabb. Gondolatban vérontás, vérvád, vérpad, alvadt vér és hasonlók jutottak eszébe.

– A vér anatómiailag az anyagcserét közvetíti – tápanyag bevitel, salakanyag kiürítés – metafizikailag azonban a tudatot közvetíti. Ha elkötöd az ujjadat – vagyis nem jut el oda a vérkeringés – érzéketlenné válik, nem leszel tudatos róla, előbb-utóbb elhal. Mintha megszűnne az érzékelésnek az a benső finom fajtája, ami nem látás, nem tapintás, hanem talán érzés.

Amíg valaki csak a fizikai vérét ontja, vagy azt hajlandó feláldozni, még csak anyagi dolgot áldoz, még akkor is, ha a vér ebben az értelemben is élet-áldozat, és aligha találsz ennél magasabb értékű áldozatot. Ellenben az emberi tudat odaszentelése minden egyébnél nagyobb áldozat, magasabb szentség.

– A tudatosodás maga is áldozathozatal?

– Áldozathozatal nélkül aligha boldogulsz e világban. És nem ostoba mártíromságra van szükség, hanem a legnemesebb önfeláldozásra. A helyes áldozathozatal tudatos, mondhatni megvilágosodott tudatban végrehajtott önfeláldozás. Ekként vér-áldozat, hiszen a vér az élet, a vér a tudat közvetítője. És ne feledd, aki uralkodik az ember vére fölött, az uralkodik a tudata fölött, befolyással is bír fölötte. A tudatosság – áldozat. Nehogy negatív befolyás áldozatává válj!

„Bármilyen erő akar is hatalmat nyerni egy ember fölött, úgy kell hatnia rá, hogy hatását a vérben fejtse ki. Ha tehát egy gonosz hatalom akar befolyása alá keríteni valakit, akkor a vére fölött kell megszereznie az uralmat.” (Rudolf Steiner: Blut ist ein ganz besonderer Saft; Berlin 1922)

– És a tudat tágítása? Az is áldozat?

– Az áldozatosság mások szolgálata, jótétemények gyakorlása felé hajt bennünket. Persze itt is érvényes a tudat tágítása, minél tágabb körben gondolkodsz, annál messzibbre jut a te személyes áldozathozatalod. A te sikered mások sikere is, tehát növekszik, de a bánatod mások együttérzésén szétoszolván csillapul. Ez is redukció, ez is áldozat. A fölösleg eltávoztatása és a lényeg megőrzése.

– Akkor csak egyetlen szóval? Csak egy szóval írnád tele a lapokat?

– Létezik ilyesmi. Láttam imádságos könyveket, amikben ugyanazt az imát, vagy Istennek egyetlen nevét ezerszer, milliószor lejegyezték, ezzel írták tele az egész könyvet. Mantra-kép, képvers, szókép, minimál-mű, de most nem ilyesmire gondoltam. Ez repetitív redukció volna. Az esszenciális redukció nem ismétel. Egyszer eljut a lényegig, azt megállapítja, kijelenti, de nem ismételget. Az ilyen erőteljes jelenlét nem ismételget, hanem újrateremti a hajdanvolt csodát. Nem kópiát produkál például az evangéliumi szegénységről, hanem újrateremtett valósága annak. Nem üres másolat, hanem a megelevenített valóság.

Botorból okost csinálni – ez a tanítás dolga.

Okosból bölcset csinálni – ez az élet dolga.

Bölcsből hívőt csinálni – ez a vallás dolga.

Hívőből rajongót csinálni – ez a misztérium dolga.

– És mi lenne az a szó, az az egyetlen kifejezés?

– Ezen magam is sokat gondolkodtam már. Mert ez a probléma túlmutat a beszéd határán. Valójában ez ugyanaz a feladat volna, mint a világmindenség végső algoritmusának meglelése. A végső egyenlet, az összegzés, a teljesség megragadása. És ez nem csupán matematikai, csillagászati vagy fizikai feladat, ez metafizikai feladat. Amikor eljutsz az erdő széléig, akkor kijutottál a sűrűből. Akkor ott az átjárás, az átlépés egy másik dimenzióba, egy másik világba. Egyesek mondják, az erő nem más, mint a tömeg és a lendület összefonódása. Mintha a sötétség és a tűz szorzata jóságot szülne… Fekete, vörös, fehér…

– De mi, mi lenne ez a végső szó?

– Fölteszem egyetértesz abban, hogy a végső szó a legrövidebb szavak közül való kell legyen. Egy szószátyár szó nem lehet a végső kifejezés. Tán legyen TÁN ez a végső szó? Az ember maga-bizonytalanságának bizonyítéka? A bizonytalanság egy szótagos himnusza? Amikor azt sem tudjuk, igen-e vagy sem? Ezzel az erővel lehetne a tagadás esszenciája, a NEM is ez a végső szó. Tagadjuk a világ összes hamisságát, a káprázatok létjogosultságát, még akkor is, ha létezik a káprázat.

– Ez lenne az esszencia? Erre vezetne a redukció? A metafizikai vizsgálódás a tagadás szelleméig jutna csak?

– A tagadás szelleme ugyan kísérti az embert, de meggyőződésem, ez csak múló tévedés. Magam sem állnék meg itt. A tagadás talán érdekes az észnek, de nem boldogító a szívnek, ez bizonyos.

– Akkor mire vezet a redukció?

– Az én válaszom: IGEN. Ez a legfőbb kifejezés. Ez hagyja jóvá az élet létezését, az isteni akaratot, az emberi hivatást. Háromszoros igen – mondd, gondold és tedd. Igen – ezzel nyugtázhatod a világ valótlanságát, ami hamis tünemény voltában is valós tény, ezzel ismerheted el az isteni igazságok tényleges voltát. Ezzel a szóval – IGEN – mondhatsz igent a létezés nagy titkára. Ezzel a szóval indul a teremtés, és ezzel a szóval indul hazatérni az ember az örök otthonába. Ezt az egy szót kéne a könyvek könyvébe beleírni. Igen…

2017/67
Rácz Géza

IGEN –

sokféleképpen

Szanszkrit: evam – Gudzsaráti: haan – Páli: ama -Bengáli: ha – Tamil: aamaa  – Kasmíri: ava  – Tibeti: rej  -Ladaki: kasa – Serpa: sheki Kurd: ere

Török: evet  – Gagauz (Moldova, Törökország): yola – Indo-európai (régi): sei-ke –  Roma: va – Rétoromán: gea – Latin: vero – Litván: jo -Lett: já – Észt: jah -Dán: ja

Finn: kyllä – Svéd: ja -Norvég: ja -Feröeri: ja -Eszkimó: aap -Angol: yes -Skót: aye – Ír: it is – Walesi: ie

Francia: oui –  Vallon: ay – Flamand: ja -Breton: eo -Baszk: bai -Spanyol: si -Katalán: si -Szárd: ei -Galíciai: si – Provanszál, gasconi: oc – Portugál: sim – Máltai: iva

Szlovák: ano – Szlovén: ja – Magyar: igen – Német: ja -Olasz: si – Görög: nai – Bolgár: da – Albán: po – Szerb: da – Eszperantó: jes

Orosz: da – Abház: aa – Belorusz: tak – Grúz: ka – Kazah: iyá – Kirgiz: oshondoy – Oszét: o – Örmény: ha – Tadzsik: ori – Türkmén: hawa

Üzbég: kha – Csecsen: ha – Mongol: tiym – Ingus: hwa’a – Jiddis: yo – Héber: ken – Arab (Egyiptom): aiwa – Arab (Irak): Ii – Arab (Marokkó): Iyeh – Pahlavi: en

Farsi (perzsa): ba ‘leh – Pastu (Afganisztán): wo – Kínai: hai – Atayal (ausztronéz Tajvan): aw – Vietnami: vang – Koreai: ne – Khmer (Kambodzsa): nő: jaa; férfi: baat – Szebuano (Fülöp-szigetek): uo  Thai: chai Jávai (maláj): jo – Japán: hai

Zulu: yebo – Bugi (maláj): u – Tigre: aywa – Siswati (Szváziföld): yebo – Luo (Kenya, Tanzánia): ea – Kirundi (Burundi): eego – Kikongo: inga – Ugandai: wewawoi

Maja: la – Nahua (azték): quemacatzin – Kecsua: ari – Hopi: owi – Chontal (maja nyelvcsalád): xée – Chipaya (nyelvcsalád Bolívia): hee-za – Mapuche (Dél-amerikai indián): mai – Taino (Karib térség): han – Taki-taki  – (Suriname, Guyana): ia – Lao: mëën – Burmai: hokké

Szingaléz: owu – Szuahéli: ndiyo – Ujgur: he’e – Kannada: haudu – Maori: āe – Tatár: äye – Telugu: awunu