A lehetetlen feladat

„Ebben a könyvben benne van minden, s ami még sincs benne, az nem is fontos, s meglehet, nem is létezik.”
Adeptus Hierophanis
Távol-Kelet, India, kicsit túl az arany háromszög mindenki által felkeresett látványosságain. Radzsaszthán egyik gyöngye Udaipur. Miről nevezetes? Arról, hogy a miniatúra-festészet egyik fellegvára? Vagy, hogy itt létezik a világ második legrégebbi uralkodó dinasztiája? Esetleg az itt forgatott James Bond filmről? Megannyi mozaikja egy és ugyanannak a valóságnak, amit Udaipurnak hívnak.
Az udaipuri maharadzsáknak két palotája volt, egy a városban, a Pichola-tó partján, a másik, a nyári rezidencia pedig a tó közepén, valóságos mesebeli kastély, ma szuperluxus szállodaként működik és elegáns partiknak, esküvőknek ad otthont.
Én az óváros sikátorait járom be… ahol turisták járnak, nagy a forgatag, ahol már nem fordul meg fehér ember, ott csöndesebb a tempó. Az idős asszony, aki a ház előtt levéltányérokat formál ügyes kézzel egymásba öltve a tenyérnyi, megszárogatott leveleket, bosszúsan int és elzavar, amikor szeretném lefotózni. A ház bejáratát vad színekben pompázó, hamisítatlan élénk falfestmény ékesíti: elefántháton érkező maharadzsa, lovas katona, gyalogos őr, ajtónálló. Az asszony tudja, a festmény megidézi a harcosok védő erejét, a kép valóságos varázslat. Bizonyára ezért nem hagyja, hogy masinámban magammal vigyem az ő képét, az ő lenyomatát. Ki tudja, mit kezdenék vele? A fénykép is valóságos varázslat…
De én is tudom, hogy a falfestmény nem csupán dekoráció. A ló, az elefánt, a teve – mind szimbolikus jószág. A ló a hatalom szimbolikus jószága – hajdanán isteni avatár is érkezett a földre ló alakjában – és a kék város, Dzshodpur jelképe. Az elefánt szerencsehozó jószág, és a rózsaszín város, Dzsaipur jelképe, míg a teve a szeretet jószága, s az arany város, Dzsaiszalmer emblematikus állata. Állatok, színek, városok – fogalmak, évszázadok, történelem… mintha mindez az ember örök sóvárgásáról beszélne.
A sikátorok labirintusából kitalálok a főútra – a palota, a Dzsagadís Visnu-templom és az angolok emelte óratorony – e három támpont jelöli ki az irányt, s a forgalmas utat boltok szegélyezik, mint mindenütt Indiában. Francia pékség és keleti csemegék, indiai kelmék, teázók, utazási ügynökök, rézárukat forgalmazó kézműves, festmények, csecsebecsék – mindaz, amire az embernek szüksége lehet, s amire semmi szüksége nincs. És persze a legtöbb bolt előtt bedobó ember: Honnan érkeztél? Miben segíthetünk? Fáradj be, nálunk mindent megtalálsz! Olcsó és jó, ha körülnézel, az még nem kerül semmibe!
Valósággal árad a rengeteg üzenet, ami persze immunissá is teszi az embert.
Itt egy félig behajtott ajtó, egy kis boltocska, invitáló ember sehol… ez az én üzletem! A kirakat poros, a polcok roskadoznak a tömérdek, egymásra hányt holmi alatt. Belépek – és meglepő csend fogad. A tulajdonos – látszik, hogy nem alkalmazott – bágyadtan tekint föl, még egy turista – gondolja. Én mást szimatolok a levegőben. Lehuppanok az alacsony pult mellett álló kis padra, s közömbösen tekingetek körül. Ez így kötelező, ha elárulod magad, hogy érdekel a bolt, máris vastagabban fog az eladó ceruzája.
A töméntelen fölösleges holmi között itt-ott megcsillan néhány fontosnak tűnő darab. Ott egy finoman megmunkált szobor, itt nyomatok, titokzatos objektumok, régi szerszámok és kultikus holmik. Már-már regényes a rendetlenség, de alig néhány pillanat alatt átlátható a rend. Ehhez képest a rendetlenség csak álca, a tudatlan betévedők megtévesztését, egyúttal az igazi kuncsaftok szelektálását szolgálja.
Nézelődöm, ezt-azt a kezembe veszek, majd megakad a szemem valamin. Hosszúkás papírszelet, rajta kézírás a szanszkrit nyelv csodaszép dévanágari karaktereivel. Vonalak a lap szélén, ami az írófelületet jelöli ki, de a lap közepén élénk színekben hivalkodó festett mandala képe. A másik szeleten ugyanúgy, a harmadikon is…
– Én valójában illusztrációkat keresek – mondom közben a tulajnak, s csak úgy közbevetőleg kérdem meg, hogy odabiggyesztett mandaláktól mentes kézírásos lapjai vajon vannak-e?
– Tudja, így jobban megveszik a turisták, de azért van, hogyne lenne… – kicsit keres a polcon, félredob néhány színes pecséttel meggyalázott papírszeletet, s végre az érintetlenek is előkerülnek. Engem elfog az izgatottság. Előbb csak esetleges lapok, magányos, a kéziratos könyvből kihullott levelek, mígnem kicsit tovább kutatva egy zsineggel átkötött paksamétára találok. Ez egy teljes gyűjtemény? Reszket a kezem, amikor a csomagot bontogatom. Nyolc-tíz centi széles és vagy negyven centi hosszú lapok, egymásra fordított sokasága, mintha leporellót lapozgatna az ember, csak itt a lapok különállóak, nem függnek össze egymással. A borítón igyekszem kibogarászni a feliratot: Bhágavata-purána… Izgatottan lapozok tovább, és íme, itt az első vers: szatjam param dhímahi – meditáljunk a Legfelsőbb Igazságon….
Erre már a tulaj is fölfigyel, értékeli, hogy értékelem a portékáját. A tettetett rendetlenség szelektív hatása érvényesült… megvan a kuncsaft.
– Van még ilyen kézirata?
– Lássuk csak… – ezzel a pult alá nyúl, babrál, majd előhúz egy vastagabb paksamétát – Igen, van még!
Újabb és újabb felfedezések, valóságos kincsestár. Majd mohóságomat látva vagy harminc válogatott, zsineggel gondosan átkötött, szinte hiánytalannak mondható kéziratot tesz elibém.
– Tudja, vidéken, ahol veszem ezeket, ott zsákszámra állnak a kéziratok, de nem kell senkinek sem…
Észre sem vettem az idő múlását. A tulajdonos hozatott fűszeres tejes teát, valami harapnivaló is került. Ahogy fellapozom az egyik köteget, különös ábrák, asztrológiai diagramok, szimbolikus jelek és jantrák sorakoznak az egyik oldalon. Jelek…
Besötétedett, mire több kilónyi pakkal a hónom alatt kitámolyogtam a még mindig félig behajtott ajtón. Én is papírszeleteket hagytam nála, ő is papírszeleteket adott nekem – melyikünk a boldogabb? Az utcán az emberek az esti istentiszteletre siettek a templomba. Én alig vártam, hogy bérelt szobám homályában a különös diagramokat ismét szemügyre vehessem. A jelek…
Mi a jel?

Mi a jel? Kommunikációs eszköz, fogalmakat közlő, figyelmeztető objektum vagy mozzanat. Olyasvalami, amiről felismerünk valamit – egy titkot, egy megoldást, egymást vagy önmagunkat. Jel az ember felső ajkán a finom bemélyedés, az angyal ujja nyoma, jel a hajdani csavargók által a már meglátogatott házak falára karcolt kód, amelyből a következő látogató megtudhatta, jámbor, segítőkész népek lakják-e a házat, vagy inkább elkerülni való épületről van szó. Jel az ember vérének só-összetétele, amely párhuzamban áll a tengerek só-arányával, de ilyen jel egy darabka földre hullott meteorit, amit kezünkbe fogva a csillagok megfagyott könnyét markoljuk, amely csillagporként ott kering a véredényeink éltető nedvében is. A jel emlékeztet, összeköt, magyaráz, értelmez.
A jel lehet pusztába kiáltott szó, véset egy elhagyott kápolna falán, de lehet jelkép is, amely sokkal többet elmond, mint a szavak, s nem függ koroktól, emberektől és időktől, mert mindezeken átível. Az ősidők jelképei múlhatatlanok, máig érvényesek, s a mindig aktuális kor szerint újra és újra értelmezhetőek, ugyanakkor az értők számára örök üzenetet is közölnek.
Jel maga az ember is. Agrippa von Nettesheim szerint „Isten legszebb és legtökéletesebb alkotása és képmása”. Ezt a ‘jel, jelkép, hasonlóság’ motívumot sejteti a közkeletű mikrokozmosz – makrokozmosz párhuzam. Titkos bölcselet című művében Agrippa von Nettesheim írja: „[Isten] az emberi test szimmetriája alapján készítette volt a teljes világgépezetet. Ezért nevezik az előbbit – a testet – kis világnak (mikrokozmosznak), az utóbbit pedig – a világegyetemet – nagy világnak (makrokozmosznak)”. Hasonló véleményen van Hippokratész is: „Az ember természetét a világ természetének képére alkották meg.”
Ebben a vonatkozásban az ember nem csupán önmaga, hanem túlmutat saját egzisztenciáján, s így kozmikus hivatását is felmutatja. Így az emberi életnek akkor nyílik meg az igazi távlata, ha ezt a jelképes szerepét sikerül tudatosítani, és a felismert párhuzamok alapján egy magasabb tudatosságra eljutni.
Az ember kétszeresen is jelkép. Szimbóluma vagy mértéke egyfelől a világnak (a mindenséggel mérd magad), s ebben az értelemben egy nálánál alacsonyabb létrendnek, az anyagvilágnak a magasabb oktávja, ugyanakkor mint Isten képe és hasonlatossága egy magasabb létrendnek, az isteni valóságnak az alacsonyabb oktávja. Az ember mindenképpen visszatükröz valamit. Ha csak a világ árnyképe mutatkozik meg benne, akkor aligha használja ki a tökéletesedés lehetőségét, ellenben ha az isteni valóság nyilatkozik meg benne, akkor beteljesül égi hivatása.
Mindkét irány lehetséges, a magasabb és az alacsonyabb igazodású visszatükrözés is tükröződés. Ugyan az anyaghoz képest az emberlétet tekinthetjük egy magasabb létsíknak, az emberben tükröződő anyagszerűség mégis alacsony igazodás, és nem feltétlenül az anyag átszellemítését jelenti, hanem inkább az anyagnak mint árnyéknak az emberre vetülését. Ezzel szemben az isteni létsíkhoz képest az emberlét tekinthető egy alacsonyabb szintre történő redukálódásnak, az emberben megcsillanó isteni (értsd: lelki, örök, transzcendens) mégis az emelkedést sejteti.
A jelek, jelképek sajátos vonulatához tartozik a szignatúra-tan, amely Zedler 1743-as Lexikonja szerint az „a hasonlóság, ami bizonyos plánták vagy más teremtmények és az emberi test vagy ennek részei között tapasztalható”. Így a növények alakjából, formai jegyeiből arra próbáltak következtetni, vajon miféle szerv gyógyítására volna az alkalmas? Jóllehet primitívnek tűnő ez a párhuzam, mégis azt a magasabb és így érvényesnek bizonyuló tételt idézi föl, miszerint a metafizikai tudat hálóján minden összefügg mindennel. Másként fogalmazva, a létezés jelenségei egyetemes elveken nyugszanak.

„Figyeljük meg a formákat, amelyek körülvesznek bennünket, tanulmányozzuk az analógiákat, amelyek összekötik őket; így könnyen megtaláljuk azokat a hasonlóságokat, amelyek a dolgokat, növényeket és állatokat egybefogják az emberekkel, helyesebben az ember különféle részeivel, tagjaival és szerveivel.” (Crollius: Királyi kémia 1608)

Ennek a tételnek a nyomán szerveződik például korunk öko-tudatossága, amely a globalizált világgazdaság összefüggéseire és sokszor rejtetten vagy nyíltan hátrányos következményeire mutat rá, de a népi gyógyászat alapvetése is, miszerint similia similibus curantur, vagyis hasonló a hasonlóval gyógyítható. Ez a szemlélet motiválja a mágikus praxist, amikor egy személyes tárgya segítségével megidézik az embert, de a teológiai ikonográfiát is, amikor a kegyszobor vagy ikon láttán az ábrázolt személlyel, vagy általánosságban a valóságnak egy másik síkjával létesítenek kapcsolatot.
Ezekkel az összekötő csatornákkal kapcsolatban számos csoda-eseményről számolnak be: jelenések, gyógyulások, imameghallgatások, de könnyezés, vérzés vagy egyéb fiziológiás jelenségek fordulnak elő. Ez nemcsak a keresztény világban jelenik meg – például a Máriapócsi kegykép kétszer is könnyezett – hanem a Távol-Keleten is. Indiában ismeretesek olyan legendásnak tűnő történetek, amikor a kegyszobrok megmozdulnak, álomlátások, jövendölések történnek, vagy kívánságok teljesülnek a szentség közbenjárásával. Indiában úgy tartják, egy-egy szent hely, vagy épület hitelességét, az átjárhatóság meglétét bizonyos jelekről föl lehet ismerni. Ha bizonyos madarak rászállnak egy templomépületre, abból sejteni vélik, hogy bezárult az átjáró, megszakadt az összeköttetés. Nagy szentek érintése nyomán is kiderül, vajon érvényes-e az adott kegyszobor szentségi funkciója vagy sem, magyarán, hiteles-e az isteni valóság reprezentációja vagy sem? Hasonló a témája Selma Lagerlöf: Az antikrisztus csodái című regényének is, amelyben egy gyermek Jézus kegyszobor valódiságáról kell meggyőződnie egy papnak, a tényszerű csodatételek dacára is.
Vagyis nem az ikonográfiai pontosság, nem a legendák sokasága, nem a csodatételek jelentik a bizonyságot a földi és égi világokat összekötő csatornák léte ügyében. Aki igazán lát, el tudja dönteni, mit lát: puszta varázslatot, bizonyos karizmákat, netán egy tömegpszichózis áldozatává válik, vagy a transzcendencia valós megnyilatkozásával találkozik.
Ahogyan egy szent hely, egy kegyszobor, vagy bármiféle szimbólum lehet hiteles vagy talmi, úgy az ember is lehet hiteles jel, igaz jelkép, de lehet eredeti hivatásából kifordult hamis jel is.
Az értékvesztés karneváli forgatagában egyre több a hamis jel. Divat a jelek megforgatása, új jelentéssel való feltöltése, vagy egészen új jelek létesítése. Gyakoriak az inverz, perverz, feje tetején álló, bensőjéből kiforgatott jelek.
Érvényesnek tűnik ez az eszmények vonatkozásában is. Hamis ideálok, célként nem működő eszmények, deszka-bálványok és hazug ígéretek szegélyezik az ember útját. Egy idea nem akkor lesz népszerű, ha igaz, jó vagy hasznos, hanem akkor, ha kecsegtető, közismert szlogeneket használ, szép álmokról és elérhetetlen távlatokról szól olyanképpen, mintha azok csak egy karnyújtásnyira volnának.

„Az igazságot a leggyakrabban kerülik az emberek, mert az csúnya és kellemetlen. Ne hivatkozz az igazságra és a valóságra, hacsak nem állsz készen arra, hogy szembenézz a mások kiábrándulásából fakadó haraggal. Az élet oly nyers és nyomasztó, hogy a románcokat produkáló vagy fantáziaképeket kivetítő emberek valóságos oázissá válnak: mindenki köréjük sereglik. Nagy hatalmat jelent az emberek álomképeinek megcsapolása.” (Robert Greene: 48 Laws of Power, Viva Books 2011.)

A valóság az, hogy a változások lassan és fokozatosan következnek be. Kemény munka, jó adag szerencse, rengeteg önfeláldozás, és még több türelem szükséges a tényleges változásokhoz. Ezzel szemben csalfa ábránd abban hinni, hogy munka, szerencse, áldozatosság, s az idő türelmes kivárása nélkül egy csapásra ránk köszönt az áhított változás és sorsunk minden tekintetben jobbá válik. De amióta világ a világ, a kis hazugságok nem működnek. Ígérj bátran elérhetetlen dolgokat – betegség helyett gyors gyógyulást, ínség helyett gazdagságot, kiábrándulás helyett eksztázist – és sereglenek majd a követők. De aminthogy a karizma sem feltétlenül a lelki tökéletesség jele, úgy az efféle sikerek sem jelentenek semmit, nem teszik hiteles példává, jelképpé az embert.
Jelek újraértelmezése

Milyen egyszerű volna a jelek újraértelmezésével kapcsolatban a szvasztikát fölemlegetni, amely a világ nagyobbik felén áldásos szimbólum, Buddha egyik jele, a hinduk szerencsehozó amulettje, de amely az ókori zsinagógák díszítő motívumai között is szerepelt. Hiába e rengeteg pozitív előjelű jelentés, a huszadik század történelme egészen más értelmezést adott ennek az ősi szimbólumnak. És ez az újabb, negatív jelentés olyan erős, hogy fölülírni látszik az évezredes áldásos konnotációt. Ezért inkább vegyünk egy másik jelet…

Járunk a világvégén, Saarema szigetén, Észtország legnagyobb szigetén. Kétezer kilométerre itthonról, hetedhét határon túl, egy varázs-paradicsomban. Látszólag véletlenül vetődünk el Európa misztikus történetének egyik fontos állomására, a Karja templomhoz. Építészeti műemlék a XIV. századból – hirdeti a patinás márványtábla, de ennél sokkal többről van szó.
A templom előtt a nádassal benőtt tavacska, ami a távoli kelet nagyszerű nap templomait idézi, ahol a víztükrön visszaverődik az épület képe, s így máris két templomuk van. Ráadásul a tükörben minden jobban látszik, mint szemtől szembe.
Erre példa a sötét, majdnem fekete tónusú padlózat, amin szabad szemmel nézve – bármely szögből nézed is – nem látszik semmi, de ha ugyanazt a felületet tükörből szemléled, akkor láthatóvá válnak az addig láthatatlan jelek, a lábnyomok, cipőtalpak lenyomata. Mintha spirituális-mágikus helyszínelők volnánk, akik nem furcsa ecsetekkel és fényképezőgépekkel meg kriminalisztikai feltáró eszközökkel dolgoznak, hanem egyszerű (sic!) varázstükörrel, amely színről színre megmutat mindent.
Falu nincs a közelben, látogató is alig akad. Magányosan lépünk be az épületbe, buja zöld növényzet kint, fakó ón-szürke fellegek, akár esőre is állhatna az idő. Bent oltalom, egyszerű, szinte puritán beltér. A középkori templom fehér falai közt az egyetlen színes üvegablakon át bekúszik a fény. A bejárat melletti pulton kiadványok, gyertyák, de árva az asztal, gazdája nincs ott. Az egyik odavetett holmin írás: amit cselekszem, az visszhangzik a világban. Beljebb fantasztikus keresztelő medence, szintén a középkorból. Természetesen nyolcszögletű derék-magas, kőből faragott urna, oldalfalainak íveit bordák erősítik, ennél több látható jel szinte nincs is rajta. Ellenben ami benne van: sárga, vörös zöld színben pompázó, eleven virágtövek – mintha a megszenteléssel elnyerhető életet, elevenséget jeleznék. Kő és virág… láthatatlanul lassú élet-rezgés és könnyed szirombontás, majd virághullás.
Többedszer járjuk körbe az épületet, bámuljuk a falakat s megindul bennünk egy valaha volt történet narratívája, némán, szavak nélkül. Az oldalajtón nemcsak kiléptünk a szabadba, ahol trapezoid sokszög alakú sírkövek és a templomkert komor szépsége fogadott, hanem már vissza is tértünk a beltérbe. Ekkor más látogatókat is fölfedeztünk, már nem éreztük egyedül magunkat. Előbb hangos beszélgetés mögöttünk, ami elhalkul, és biztató kérdésbe torkollik:
– Nincs szükségük egy kis kalauzolásra? – kérdezi két további társunk közül a fiatalabb. Én egy percig habozok, nem akarom, hogy profán turista információk üssék agyon a pillanat varázsát. De aztán győz a kíváncsiság, kalandra fel!
– Örömest vennénk… – válaszolom, s ekkor újsütetű barátunk magyarázni kezd.
A neve Eamon, ez a civil származása, a beavatott neve pedig Ramón, ő egy kicsit többet tud, de honnan jött az ő tudása? A hely öreg, néma őrétől, aki az idővel dacolva és a közös nyelv hiányától dadogva mutogatta el a templom 28 misztikus jegyét, a falba karcolt jegyeket.
Zöldes szemű lovag barátunk, Ramón megérzett valamit: itt társakra lelt. Csupán a feltámadó jóindulat miatt kérdezte volna meg, szükségünk van-e kalauzolásra, értsd útmutatásra? Annyi történt volna, hogy finom hangoltsága folytán intuitíve kapcsolatba akart kerülni velünk? Nekem úgy tűnik, mintha inkább beavatott lenne… valamit sejt. Kereste a tekintetünket, kíváncsi volt, reagálok-e kérdésére? Ismerős volt a nézése, az ábrázata örök jeleket is hordozott a személyes vonások mellett. Ramón egy valóságos lovag benyomását keltette, aki bár a nordikus vidéken jár, mégis inkább nyugati breton vagy lombard származású lehetett valaha. Sportos alkat, de nem magas termet. Jóllehet nyíltszívű jelenség, fekete köves gyűrűjét néha mégis megfordítva hordja az ujján, hogy a kő a tenyere felé nézzen, rejtve a kíváncsi tekintetek elől.
Ramón társunk az utazás során, legalábbis szellemi társ, még ha csak most ismerkedünk, akkor is. Már bizonyára találkoztunk ezerszer, más vidékeken keresztül, korszakok, évszakok, égtájak és küldetések sokaságán át. Ramón most Útmutató, lélekvezető pszüchopomposz és a titkokba bevezető misztagog, aki sejtéseket közöl, támpontokat nyújt, de a rejtélyt megfejteni és cselekedni nekünk kell.
Ramón magyaráz:
– Azért jöttek ide a templomosok – Temple Knights ahogy Ramón nevezte őket – mert megtudták, hogy itt a Nap egy darabja a földre hullott.
Itt inkább a német lovagrend jelenlétéről tudunk, mit kerestek itt a templomosok? A meteorként földre hullott Nap töredékeinek nyomában jártak ők is?
– A templom bejáratát, a kapufélfákat karcolták be a jegyekkel, hogy aki belép, azt a varázsigékkel és -motívumokkal megtisztítsák, áthangolják. Mikorra aztán belépsz a templomba, már rajtad legyen a jel.
Már bent járunk a templom bensejében, akkor rajtunk is ott a jel? Csak bámulunk a falakra s a szentély mennyezetére. Különös alakzatok: vízköpő bolond, pentagrammába rendeződő festett ablak-motívum, s e különös csillag a boltíves mennyezeten megismétlődik. Nem egyszerű ötszög vagy ötágú csillag, hanem szalagszerűen felvázolt csillag alakzat, amelynek szárai keresztül kasul egymás alatt és fölött keresztezik egymást. Aztán a végtelen csomó, e kelta, méghozzá keltoszkíta jel, amivel párhuzamos a tibeti buddhista végtelen csomó, a nyolc áldásos szimbólum egyike. A festett mennyezeten ott a három emberlábból kiformált triszkelion, az egyiken bandázs, mintha az törött láb lenne. Vagy a Nap-jelbe foglalt, végein legömbölyített kereszt forma, és a legkülönösebb, a fejes-lábas ördög alakzat.
A szimbólumok a szentély tetőzetén egyáltalán nem illenek egy keresztény templomhoz. Újra kisétálunk az épületből, s alaposabban szemügyre vesszük a kövekbe vésett jeleket. A különös kereszteket, egymásba fonódó vonalakat, másutt zászlórúdra és lobogóra emlékeztető véset. Rúnák vagy rovásírás? Rejtett, talán feledésbe merült keresztény jelek, vagy egy régebbi kor titkos üzenete? Milyen figyelemre méltó a két függőleges párhuzamos, amiket haránt ferde egyenessel húznak át, s aminek a jelentése: hatalom… Nem ez a hunok földjének kezdő betűje?

Persze ki tudja, a jel jelenthet egészen mást is. Ha egykori keresztes lovagok titkos jeléről van szó, akkor szakrális számszerűsítés is lehet: egy vonás, két vonás, három vonás – atya, fiú, szentlélek… Hogyha az építőmesterek jelzete – mint ahogyan sok helyütt egyes téglákat vagy építőköveket megjelöltek a mesterek – akkor másfajta, praktikus számszerűsítés is lehet: elkészült a két oszlop és a rajtuk uralkodó faragás.
Mert az oszlopfők itt is dekoráltak. Semmibe enyésző szőlőindához hasonlatos akantusz-levelek az egyik oldalon, másik felől tölgyfalomb imitációja. Három levél alig kapaszkodik a semmibe… Itt az enyészet látszik győzedelmeskedni, pedig nem, a tölgy az öröklét évszázadokig eleven megtestesítője. A tölgy lassan növekszik, hatalmasra terebélyesedik, sokáig megmarad és drámai módon pusztul el, letörnek s a földre roskadnak évszázados ágai… Ez a három levél a sok évszázados fennmaradás előhírnöke.
A csúcsíves kapuzat bélleteit másutt pszichedelikusan tobzódó faragás díszíti, itt a körkörös oszlopok csupaszon állnak, egy fecskefészek az ékességük. Talán szebb dísz ez minden emberi faragásnál és szépérzéknél.
Vagy ismét egészen mást jelent e három vonás? Talán a templom építése során odaveszett szerzeteseket számolták meg, veszteségjegyek a vésetek? Vagy az újonnan csatlakozók lajstroma? A Távol-Kelet hagyománya szerint legalább három ember kell egy szerzetesi közösség eredményes működéséhez.
De másutt is szerepel ez a jel, még ha kicsit stilizált formában is. Egy luxusmárka, az egyik – egyébként viszonylag új keletű – svájci óragyártó ugyanezt a jelet választotta. Csak a kezdőbetűk egybeeséséről volna szó? Látszólagos véletlen, hogy egy sikerre predesztinált márka a hatalom titkos jelét választotta embléma gyanánt? Milyen rejtett összefüggés lehet a szerzetes-lovagok által használt, a szakrális hatalom földi gyakorlására utaló jel, s egy vállalkozás pénzügyi sikere között? Csak nem egy luxusmárka rejtekébe mentették át az egykori lovagok a hatalmukat, befolyásukat? Mintha évszázadokon átívelő mimikri segítené rejtőzködésüket…
A Ramónnal folytatott előbb még hangos beszélgetés elhalkul, átadja a helyet egy néma beszélgetésnek. Nem jelbeszéd, nem némajáték, hanem az egyetértés és messziről fakadó ismeretség közös nyelve, amit ki sem kell mondani ahhoz, hogy megértsük egymást. Mintha nyitott könyv volna a puritán templom rejtélyes jelrendszere, s Ramónnal a néma egymásra mosolygás vagy inkább egymásra sugárzás is többet mondana minden szónál.
Bizonyos dolgok csak azoknak léteznek, akiknek van hozzáférése, akinek nincs, annak az a dolog nem is létezik…
Jelet hagyni: A Pecsét

A pecsét nemcsak iratok hitelesítésére vagy birtoklást jelző billogul szolgál, hanem valaminek a titkosítására, az elrejtésére is. A hermetikus tudományokban a pecsét a titkos tanok idő előtti feltárulásától véd. Ez a titok, az arcanum a dolgok önmagukon túlmutató, csodákra képes benső tartalmára utal. Olyan finom minőség, amely gyakorlatilag mindent áthat, s ami a mindenséget egybefűző egység-princípium megtestesítője. Nem a látható külső jelenség (materia prima), hanem a titkos lényeg (quinta essentia).
A Jelenések könyve is szól pecsétekről, s a hétpecsétes könyvet csak egy isteni hatalommal felruházott lény nyithatja fel (Jel 5,1–5). A pecsét tehát nemcsak rejt, hanem feltöretésre vár, a titkok egyszer csak feltárulnak.
Pecsét lehet egy szimbólum, akár egy vonás vagy valamely alakzat, de egy kód, egy betűkombináció, vagy akár egyetlen betű is. Az írás amúgy is mágikus tevékenység, a jelrendszer képes üzenetet kódolni, amit csak az adott jelrendszer ismerője képes dekódolni, értelmezni. Különös talány egy-egy ismeretlen nyelv vagy felirat megfejtése, ami szintén titkokra deríthet fényt, ám sokszor bizonytalan az értelmezés pontossága. Az archaikus nyelvek betűi, egy-egy adott hangalak jelei számértéket is viseltek. Így volt ez a latinban, az ógörögben, a héberben, de a szanszkrt nyelvben is.

ABRASAX – vagy elterjedtebb formájában ABRAXAS. A Traianus császár idején élt gnosztikus Basilides összegezte a püthagoraszi és platóni eszméket a zsidó és keresztény tanokkal. A mindenség eredete a Legfelsőbb Lény: „És mindezen egek nagy ura az abraxas, mert a nevének számértéke 365, így a nevének számértéke átfogja a mindenséget.” (Irenaeus egyházatya nyomán). Görög olvasat szerint a szó betűinek megfelelő számértékek összege 365 (a = 1, b = 2, r = 100, a = 1, x = 60, a = 1, s = 200), vagyis az időciklus / napév szent száma, ami egyben a teremtés teljességére is utal. Az első három kezdőbetű a héber szerint értelmezve az Atya – Fiú – Szentlélek (áv, ben, ruah) jelentést rejti.

A betűk akár számok gyanánt, akár kódolt jelentéstartalom szerinti értelmezése sem volt ismeretlen hajdanán. A krisztogram például Krisztus nevének első betűiből – X (khi) és P (ró) – áll össze. Ide illik a Jézushoz szimbolikusan is kötődő hal kifejezés, amely egyszerre volt az ókeresztények jele, másrészt a görög ikhthüsz, hal jelentésű szó egyben akrosztichon is, vagyis olyan betűszó, amely Jészusz Khrisztosz Theu Hüiosz Szótér (Jézus Krisztus, Isten Fia, a Megváltó) szavak kezdőbetűiből tevődik össze. A kereszténységből talán legismertebb mozaikszó a keresztfa tetejére tűzött táblán az INRI kód, amelynek közkeletű értelmezése
Iesus Nazarenus Rex Iudeorum – Názáreti Jézus, a zsidók királya (Jn 19,19). Ennek azonban további értelmezései is léteznek: héberül a „Víz, Tűz, Levegő, Száraz föld” (jamajim nor rauch jabescha) formulára is vonatkoztatják, alkimista szövegekben latin nyelven értelmezik „A tűzben megújul majd az egész teremtés” (Igne natura renovatur integra), vagy „A salétrom tüze a rózsában található” (Ignis Nitri Rosis Invenitum) jelentésben. Szabadkőműves körökben „Az ész napvilágra hozza a természet jegyeit” (Insignia Naturae Ratio Illustrat) értelemben fejtik meg a szóképet.
A betűszók efféle sokrétű jelentéssel való feltöltése hasonlatos a képi szimbólumok értelmének változásával, módosulásával. De igaz, még az egzaktnak vélt szavak is hordozhatnak eltérő jelentést: ahány ember, annyiféleképpen érti ugyanazt a szót. Szubjektív a fogalmi készlet, szubjektív a kulturális beágyazottság, de a hangulat, a hanghordozás, a metakommunikáció mind mind árnyalja, módosítja vagy torzítja a kognitív tartalmat. A tények változékonyak, az igazságok relatívak és kisbetűsek, míg a valóság – amelyre az összes szónak, kódnak és betűnek rá kellene mutatnia – nagybetűs Valóság. Az indiai szentírásokban szerepel a rendkívüli teológiai tétel, miszerint minden megnevezés az Abszolútumra vonatkozik! Mégis, mennyiféleképpen látja, érti és érzékeli az ember az Istent…

„Hara, Siva, Rudra, pradhána, dzsíva – e megnevezések mindegyike Brahmanra vonatkozik, mert minden név és megnevezés Brahman neve. Erről szól az Írás: »Minden megnevezés, ami csak létezik az emberek között Tőle, a Purusától származik, s így elsődlegesen őreá vonatkozik.« A Bhálavéja-sruti is ezt támasztja alá: »Őt jelöli minden név, minden megnevezés a Legfelsőbb Brahmant, az Úr Visnut jelöli.«
Így Istennel kapcsolatban a Hara név jelentése: Megsemmisítő, aki a világvégekor visszaállítja az elemek ősállapotát; Rudra jelentése: a Szenvedés megszüntetője; Siva jelentése: Áldott, Áldásos; Pradhána jelentése: Legkiválóbb, Legfőbb; dzsíva jelentése: Élet, Életadó.” (Baladéva Vidjábhúsana: Védánta-szútra 1.4.28. magyarázatok)

Sokan gondolják, hogy [az írás] a valóságot külső hasonlóságok nélkül, önkényes jelekkel képezi le. Ennek ellentmondani látszanak a képírások, vagy a jelrendszerek, de akár az óbolgár glagolica írásmód is. Ennek jelei, betűi tér- és idő-szimbólumok, az egyes jelek körkörös mezejében a felső hányad az égi világot, az alsó a földi szférát, a bal oldali mező a múltat, jobb oldali a jövendőt jelölte. Ekként ez az írás és jelrendszer a mindenség analogikus leképezésének eszköze is lehet. Az írás, a betű s a jel átvezet a lehetetlen feladathoz: újrafogalmazni a mindenség történetét…

2017/67
Erdei Levente