Bhágavata-purána 2.

A Bhágavata különös szépsége és nagyszerűsége az, hogy miközben a legmagasabb fokon ismerteti a védikus filozófiát, ugyanakkor bensőséges módon tárja fel a vallás igazi lényegét is. Választásunk azért esett a Tizedik énekre, mert az a könnyen követhető, legszebb elbeszélő részeket tartalmazza.

A Bhágavata Purána hasonlóan a legtöbb ősi szanszkrit íráshoz, slókákban, négysoros versekben íródott. E verseket a tartalom károsodása nélkül nem lehet magyarra átültetni, mivel a szanszkrit nyelvnek olyan sajátossága a versbe szedhetőség, amely egyik mai nyelvnek sem az. A sorok elején számok jelzik az eredeti szöveg szakaszait. Zárójelben azok a szavak vannak, melyek kiírása szükséges, bár a szanszkrit tömörített nyelvi szerkezete miatt külön nem ismétli meg, csak pontosan utal rá.

Szólt Suka: Óh, Paríksit király, Kuru dinasztia legkiválóbbja, a démonok nyomdokait követő Kansza roppant gonoszlelkű volt, ezért Vaszudéva józan szavai nem tudták megrémiszteni vagy meggyőzni, hogy elálljon (gyilkos szándékától).
Látván Kansza töretlen elszántságát, Vaszudéva lázasan újabb érveken töprengett, amivel felesége halálát megakadályozhatná: „Az okos ember igyekezzék elkerülni a halált, amíg csak szellemi képességei és fizikai ereje teljében van. Ha minden próbálkozása ellenére ez mégsem sikerül, őt nem terheli felelősség. Ha megígérem, hogy leendő gyermekeimet egytől-egyig maga a Halál, Kansza kezébe adom, ezzel megmenthetem szegény Dévakí életét. (Különben is) erre csak akkor kerülhet sor, ha tényleg születnek utódaim, és Kansza még élni fog. (Sőt) az ellenkezője is megtörténhet (és valamelyik fiam tényleg végez majd vele). A Sors útjai kifürkészhetetlenek: a küszöbön álló (veszély) elmúlhat, ami pedig elmúlt, bármikor visszatérhet. (Például) az (erdő)tűz esetében is csak a Sors rejtélyével magyarázható, hogy míg egyes (távoli) fák lángba borulnak, addig a (tűz) közvetlen közelében állók épek maradnak. Hasonlóan nehéz (más) magyarázatot találni arra, hogyan kerül a lélek egy sajátságos testbe, illetve miért válik meg attól.”

Miután (Vaszudéva,) Szúra fia a legjobb szellemi képessége szerint meghányta-vetette magában (a veszélyes helyzetet), nagy tisztelettel magasztalni kezdte a bűnös Kanszát. Bár szíve majd megszakadt a nagy bánattól, aggodalmát gondosan leplezte, majd mosolyogva emígyen szólott gonosz (sógorához):

Szólt Vaszudéva: Óh, gyengéd szívű (rokonom), a testnélküli égi hang ellenére nem kell tartanod ettől a lánytól, mert megígérem, hogy félelmed okát, leendő gyermekeinket majd sorban átadom neked.
Szólt Suka: E velős szavak meggyőzték Kanszát, aki rögtön letett arról, hogy húgát megölje. Az elégedett Vaszudéva tovább dicsőítette (sógorát), majd hazatért.

Később, ahogy múltak az évek, Dévakí, a Legfelsőbb, valamint az összes félisten anyja évről-évre egy gyermeket hozott a világra, (összesen) nyolc fiút és egy lányt. (Amikor) az első fiú, Kírtimán megszületett, Vaszudéva, bár fájó szívvel, de mégis átadta Kanszának, mert az adott szó megszegésétől (mindennél jobban) félt.

Van-e olyan nehéz helyzet, amit egy szentéletű, igaz ember (mint Vaszudéva) ne tudna elviselni? Létezhet-e olyan (anyagi cél vagy dolog), amely után a lelki tudományban jártas személy sóvárogna? Van-e olyan becstelen tett, amitől az aljas ember visszariadna? És mi az, amit ne áldoznának fel Hari (kedvéért) azok, akik szívükben mindig Őt imádják?

Óh, (Paríksit) király, látván Szúra fia (Vaszudéva), kiegyensúlyozottságát és eltántoríthatatlanul becsületes jellemét, Kansza megvidámult, s az alábbi szavakat szólta szélesen mosolyogva: „Elviheted az újszülöttet, hiszen halálom okozójaként nyolcadik fiadat jelölte ki (az égi szózat). Ő az, akitől félnem kell.” Vaszudéva sietett eleget tenni a parancsnak, és nyomban hazavitte fiát. Ugyanakkor Kansza szavai mégsem nyugtatták meg, (mert tudta, hogy) jellemtelen ember, aki képtelen uralkodni érzékein és indulatain.

„Vrndávana lakosai, beleértve a falu vezetőjét, Nandát, a tehénpásztorokat, és azok feleségeit, sőt, az egész Vrsni dinasztia, melynek kiemelkedő tagja Vaszudéva, valamint a Jadu nemzetség hölgytagjai is, Dévakíval az élen, mind a felsőbb bolygók félistenei, (akik most leszülettek a Földre, hogy Krsna isteni kedvteléseiben részt vegyenek.) Ugyanez vonatkozik Nanda, illetve Vaszudéva rokonaira, barátaira és ismerőseire, még azokra is, akik (látszólag) a te követőid, óh Kansza”, szólt a Legfelsőbb nagy híve, Nárada, majd beszámolt neki (Visnu félistenekhez intézett üzenetéről is, miszerint) eltökélt szándékuk elpusztítani az összes démoni személyt, akik (bűnös tetteikkel) túlterhelték a Földet. A nagy bölcs távozását követően Kansza a Jadu dinasztia minden tagjában félistent látott, s gyanította, hogy az élete kioltására (ígéretet tett) Visnu Dévakí bármely gyermekeként megszülethet. (Ezért) Vaszudévát és Dévakít (rögvest) vasra verette saját váruk (pincéjében), ezután pedig egytől-egyig lemészárolta rettegett gyermekeiket. Földünk uralkodói és államfői gyakorta olyannyira mohón vágynak az érzéki és egyéb anyagi örömökre, hogy ezek érdekében még saját apjuk, anyjuk, testvéreik vagy jóbarátaik legyilkolásától sem riadnak vissza. (Amikor Kansza) rájött arra, hogy őt előző életében Kálanéminek hívták, híres démon volt, mígnem Visnu megölte, gyűlölt ellenségként kezdte kezelni a Jadu dinasztia tagjait. A nagyhatalmú (Kansza ezek után még) saját apját, a Jadu, Bhódzsa és Andhaka nemzetségek királyát is börtönbe vetette, majd magához ragadta a hatalmat a Szúraszéna néven ismert terület felett.

Így végződik a dicsőséges Bhágavata Purána, más néven Paramahansza Szanhitá tizedik énekének első fejezete, amely Visnu alászállásának előzményeit tárgyalja.

Második fejezet

A félistenek imái Visnuhoz

Szólt Suka: Bana és Bhauma aszurákkal szövetkezve, valamint Magadha királyának, Dzsaraszandhának támogatását élvezve, a nagyhatalmú Kansza megkezdte a Jaduk üldözését. Ebben egyéb démoni személyek is segédkeztek neki, mint például Pralamba, Baka, Csanura, Trnavarta, Agha, Mustika, Arista, Dvivida, Putána, Kési és Dhénuka. A zaklatott Jadavák a Kuru, Pancsala, Kékaja, Salva, Vidarbha, Nisadha, Vidéha és Kósala királyságokban kerestek menedéket. Néhány rokon azonban továbbra is hűen szolgálta Kanszát.Miután Kansza, Ugraszéna fia meggyilkolta Dévakí hat gyermekét, Visnu egyik teljes értékű formája, akit (a nagy bölcsek) mint Anantát dicsőítenek, Dévakí méhébe hatolva annak hetedik magzatjaként megfogant, így növelvén (az anya) örömét és bánatát.

A Legfőbb Istenség, a Világmindenség Lelke megértette hívei, a Jaduk Kansa iránti félelmét, (ezért) imígyen szólott (személyes lelki energiájához, a) Jógamájához:
„Óh, áldást adó istennő! Menj a tehenek és pásztorok gyönyörű falvába, Vradzsába! Ott a tehenészek uralkodójának, Nandának otthonában él Róhiní, Vaszudéva felesége. Kanszától való félelmükben több társfelesége is ott bujkál. Sésát (Anantát), a Dévakí ölében megfogant teljesértékű formám ültesd át Róhiní méhébe. Ezekután én majd teljes valómban Dévakí fiaként fogok megszületni, te pedig mint Nanda feleségének, Jasódának a lánya. Tudván, hogy te elégíted ki legjobban mindennemű anyagi vágyaikat, az emberek füstölőkkel, ételáldozatokkal és hasonló ajándékokkal fognak imádni téged. Különféle vidékeken más és más néven imádnak majd, mint például: Durgá, Bhadrakálí, Vidzsajá, Vaisnaví, Kumudá, Csandiká, Krsná, Mádhaví, Kanyaká, Májá, Nárájaní, Ísání, Sáradá és Ambiká. (Róhiní fiát pedig a következő neveken fogja ismerni) a világ: Sankarsana, mert anyja méhéből (Róhiní méhébe) került; Ráma, mivel az egész világot megörvendezteti majd, s (végül) Balabhadra, mert rendkívüli erővel fog rendelkezni.

„Igen, így lészen”, egyezett bele a Legfelsőbb által imígyen utasított (Jógamájá). Ezután (tisztelete jeléül) körüljárta az Urat, majd alászállt a Födre, hogy az Ő akaratát teljesítse.

Miután Jógamájá az embriót Róhiní méhébe irányította, a palota lakói nagyon elszomorodtak, (gondolván, hogy) Dévakí elveszítette magzatát. S akkor a Mindenható Úr, a világmindenség lelke, aki hívei félelmét eloszlatja, Vaszudéva elméjébe költözött minden isteni hatalmával együtt. Vaszudéva a dicsőséges Legfelsőbb Személy jelenlététől ragyogóvá lett, mint a Nap, s így megközelíthetetlenné és felfoghatatlanná vált (a teremtett) élőlények számára. Mint mikor a keleti horizonton felkél az örömet hozó Hold, hasonlóan, az egész világ számára szerencsét hozó, mindenkiben lakozó, összes tökéletes tulajdonsággal rendelkező Úr ezután (teljesértékű formáival együtt) Vaszudéva elméjéből Dévakiéban tűnt fel. Miként (az agyagedényben bezárt) láng, vagy mint a nagy műveltségű, de önző emberben visszatartott tudás, a Bhódzsák királya (Kansza) palotájában bebörtönözött Dévakí ragyogása sem hatolt át (a falakon), bár az Úr – akiben az egész világmindenség lakozik –, most őbenne lakozott. Látván a Legyőzhetetlent magában hordozó, örömtől ragyogó Dévakít, kinek tündöklése elárasztotta az egész házat, Kansza ekként vélekedett: „Dévakí eddig még sohasem volt ilyen, tehát ezúttal az engemet elpusztítani szándékozó Hari költözhetett csak méhébe. Most rögtön cselekednem kellene, de mit és hogyan? Őt (úgy ismerik, mint aki) mindig kitart célja mellett. (Ha tehát születése után próbálnék életére törni,) ez nem gátolná meg szándékában. (Ugyanakkor hogyan ölhetném meg Dévakít, aki nemcsak, hogy) nő, de a saját húgom, s (ráadásul) áldott állapotban van. Az efféle gaztett örökre bemocskolná hírnevemet, koldusbotra juttatna, sőt, még életem fonalát is megszakítaná. (Tudvalevő, hogy a gonosz) éltében is halott; amíg él, mindenki szidja és átkozza, halála után pedig az ilyen materialista, magát a testével azonosító ember elkerülhetetlenül pokoli létbe születik.”

(E rövid elmélkedés után) a nagyhatalmú Kansza elállt sötét tervétől. Ellenséges érzelmeit tovább szítva várta, hogy Hari, a Legfelsőbb megszülessen. Ülve, állva, járás, evés vagy pihenés közben szüntelenül Őrá, az érzékek irányítójára gondolt; az egész világban csak Őt látta.

(Időközben láthatatlan formájukban látogatók) érkeztek (a börtönbe): Brahmá, Siva; a nagy bölcsek, mint Nárada, és a félistenek (Indra, Csandra és mások) társaikkal, követőikkel együtt. Mindannyian dicsőíteni kezdték az Áldást Osztót:

„Hódolatunkat ajánljuk óh, Urunk, óh, védelmezőnk, előtted, ki sohasem szeged meg szavad. Te a kozmikus megnyilvánulás három állapotában (teremtés, fenntartás és megsemmisülés) is változatlan Abszolút Igazság vagy; az anyagi elemek eredete és végső oka; a mindenben és mindenkiben lakozó; az igaz beszéd hírnöke; a mindenkivel szemben pártatlan; az igazság örök megtestesítője, akit (egyedül) az igazlelkűek (s nem az álszentek) tudnak elérni. (Az anyagi test, illetve az univerzum) fájának egy talaja (az anyagi természet), kétfajta gyümölcse (boldogság-boldogtalanság), három gyökere (az ún. három kötőerő: jóság, szenvedély, tudatlanság), valamint négy íze (s tápláléka: vallás, gazdasági fejlődés, érzékkielégítés, lelki felszabadulás) van, melyet az öt érzékszerv (szem, fül, orr, nyelv és a tapintó kéz) hatféle állapotban (születés, növekedés, gyarapodás, megállapodás, vénülés és elmúlás, avagy éhség, szomjúság, bánat, illúzió, öregkor és halál) érzékel. Ennek a fának hétrétű a kérge (bőr, vér, hús, zsiradék, csont, velő, sperma), ága nyolc (a fő anyagi elemek: föld, víz, tűz, levegő, éter, elme, értelem és hamis egó), odújainak száma kilenc (a két szem, két fül, az orrlyukak, a száj, valamint a végbél és a nemiszerv), levele tíz (a testi funkciókat előidéző ún. levegők: prána, apána, vjána, udána, szamána, nága, kúrma, krkala, dévadatta és dhanandzsaja), ezenkívül két madár lakozik rajta (az egyéni lélek, tehát az élőlény, valamint a Felsőlélekként ismert Úr). E (kozmikus megnyilvánulás) fájának Te vagy az egyedüli eredete, a fenntartója, (a megsemmisüléssel járó visszahúzódása után pedig) a nyugvóhelye. Akiknek értelmét elfedte illuzórikus energiád, a májá, azok a szentéletű bölcsekkel ellentétben képtelenek Téged felfedezni, mint (a világmindenség) egyetlen okát (ezért másnak – az anyagi elemeknek –, illetve másoknak – a félisteneknek – tulajdonítják mindezt).

Óh, Urunk, bár időről-időre alászállsz különféle transzcendentális formákban, hogy boldoggá tedd a világ összes (mozgó és mozdulatlan) lényét, Te vagy a teljes és tökéletes tudat. Inkarnációid megörvendeztetik a jámborokat, ám a gonoszok számára baljósak és halált hozóak. Óh, lótusz-szemű, aki szüntelenül rajtad, mint minden lét bölcsőjén meditál, s a szent elődök példáját követve lótuszvirág lábadnál keres menedéket, elfogadván azt hajónak, az oly könnyen átszeli a tudatlanság óceánját, akár egy borjú patanyomában összegyűlt tócsát (lépne át). Óh, napként ragyogó, igazakhoz kegyes Úr! Miután híveid átkeltek a különben átszelhetetlen születés és halál veszélyes tengerén, a siker titkát (a bhaktiról szóló tudományt) maguk mögött hagyják, mert oly könyörületesek (a még szenvedő, bűnbeesett lelkek iránt). Mások (akik nem bhaktáid), bármely magas szintet érjenek is el szigorú vezeklések és lemondások árán, hiába hiszik magukról azt, hogy felszabadultak, mivel nem tisztelik lótusz-lábadat, értelmük nem tisztul ki, így végül is visszaesnek, óh, lótuszvirág-szemű. Óh, Mádhava, jószerencse istennőjének férje, (bármi történjék is velük,) a hozzád gyengéd érzelmekkel kötődő bhaktáid sohasem térnek le az odaadás igaz útjáról. Minden oldalról a te védelmedet élvezik ők, óh, Urunk, így félelem nélkül haladnak előre, átlépvén a legnagyobb akadályokon is. Az anyagi világ fenntartása érdekében teljesen lelki, transzcendentális formában jelensz meg (mint Visnu), hogy áldásodban részesítsd a téged védikus folyamatok – mint például vallásos rituációk, jóga gyakorlatok, vezeklés, a Védák tanulmányozása és meditáció – révén imádókat. Óh, minden ok oka, ha nem lenne lelki tested, nem lehetne elsajátítani a tudatlanságot szétoszlató, az anyag és a lélek különbségét bizonyító transzcendentális bölcseletet. Csakis az ilyen tudás (illetve a Te jelenléted) minősítheti az embert transzcendentális természeted megértésére. Óh, Istenünk! A Te neved, tested, jellemed, (a világba való) alászállásod, valamint tetteid és kedvteléseid nem lehet sem elmével felfogni, sem szavakkal kifejezni. (Ugyanakkor) óh, mindennek tanúja, az (odaadással) szolgáló híveid közvetlenül megismernek Téged. Aki elméjét lótuszvirág-lábadra összpontosítva szerencsét hozó neveidről és formáidról hall, ezeket dicsőíti, meditál rajtuk, és másokat is ezekre emlékeztet, az – bár annyi más cselekedetet végez – felülemelkedik az anyagi síkon (és így sohasem kell újraszületnie az anyagi világban). Óh, Hari! Boldogok vagyunk, mert megjelenésed révén a Föld megszabadul (a gonoszok okozta) súlyos terhétől. Mily szerencsések vagyunk, hogy látni fogjuk itt is és a mennyei bolygókon is a mindenség irányítójának szerencsét hozó, az isteni jeleket (buzogány, kagylókürt, lótuszvirág, harci diszkosz stb.) kimutató talp-nyomait! Óh, Legfelsőbb Úr! Miután Te megszületetlen vagy, nem vitatható, hogy születésednek nincs más magyarázata, minthogy isteni kedvtelésedet szolgálja. Óh, (a világnak) félelmet nem ismerő menedéke! (Szerves részeidet,) az élőlényeket a tudatlanság készteti a születésre, a létért való küzdelemre és a halálra. Óh, urunk, óh, Jadu dinasztia legkiválóbbja, tiszteletteljes hódolatunkat ajánljuk előtted s kérünk, ments meg bennünket! Szabadítsd meg a Földet terhétől, miként azt a múltban (oly sokszor) megtetted hal, ló, teknős, ember-oroszlán, vaddisznó, hattyú, harcos-nemes (Rámacsandra), bráhmin (Parasurám), valamint félisten (Vámana) inkarnációid által.”

(Dévakíhoz): „Óh, anyánk, mily szerencsés vagy, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége, maga a mindenható Úr fogant meg méhedben teljesértékű kiterjedéseivel (energiáival) együtt, hogy sorsunkat ily módon jóra fordítsa!”
Szólt Suka: A félistenek – Brahmával és Sivával az élen – ekként fohászkodtak a lelki testű Legfelsőbb Személyhez, majd visszatértek lakhelyükre, a mennyei felsőbb bolygókra.

Így végződik a dicsőséges Bhágavata Purána, más néven Paramahansza Szanhitá tizedik énekének második fejezete, melynek címe: A félistenek imái a Dévakí méhében lévő Visnuhoz.