Indiai naplórészlet I.

1985. március 15.
Ma sokat gondolkoztam azon, miként lehetne átfogó megfogalmazást írni Indiáról és a hindukról. Kérdés, hogy lehetséges-e ez egyáltalán? E tekintetben célszerű lenne talán a monisták vagy májávádík módszeréhez folyamodni, akik szerint Brahman szavakkal fogalmakkal kifejezhetetlen, ezért nem arról írnak, mi a Brahman, hanem hogy mi nem az. így persze logikai ellentmondásokba keverednek, mert ha csak annyit mondunk is Brahmanról, hogy kifejezhetetlen, elképzelhetetlen, felfoghatatlan, akkor már nyilvánvalóan jellemeztük, s megértettünk róla valamit, ha nem is sokat. A másik, ami most hirtelen az eszembe villant: ha minden Brahman, tehát ha rajta kívül semmi más nem létezik – mint a monisták azt váltig hangoztatják -, akkor hogyan lehetne meghatározni a Brahmant a nem-Brahman leírásával? No de ebbe nem is kívánok most belebonyolódni…


Tény, hogy Indiáról és a hinduizmusról vaskos köteteket írhatnék, s még akkor is úgy érezném, hogy valami kimaradt. Néha elszántan neki-nekilendülök, hogy tömör jellemzést írjak a csodák országáról, de hosszas töprengés után minduntalan elbátortalanodom, majd a Taittiríja Upanisad (2.4.1.) verse jut az eszembe: jató vácsó nivartanté aprápja manaszá szaha. Magyarul: „A gondolat és a szó visszafordul, mert képtelen elérni Őt.” Valahogy így érzek én is Indiával kapcsolatban. Ha írok valamit, rögtön az az érzésem támad, hogy az ellenkezője is igaz, azt is közölnöm kell, hogy teljes legyen a kép. Mivel Hindusztán az ellentétek országa, ezért azt hiszem, ezek felsorolásával lehet a legkifejezőbb képet nyújtani róla, így most ezzel fogok próbálkozni.

Gyönyörű ez az ország, de néhol a pokol látványával és borzalmaival is vetekszik (Calcuttában például). Itt szép számmal élnek mesés kincseket birtokló mahárádzsák és nincstelen koldusok. Bár Indiában nagyon sok nyelv és faj található – néha szinte falunként váltakoznak -, mégis temérdek a közös vonás Kasmírtól Cape Comorinig. Útjaim során számos igen művelt emberrel találkoztam; a köznép között is sok a ragyogó elme, a bölcseletet és kultúrát kedvelő (olykor felejthetetlen filozófiai eszmecserében volt részem egy-egy kulival vagy tejesbácsival), de ennek is megvan a teljes kontrasztja: a vad hegyi törzsek, a városi őrjöngő tüntetők, akik szomjazzák a lincselést, és benzinnel locsolnak le embereket, hogy az eleven fáklya látványában gyönyörködjenek.

Itt találhatók a világ legjámborabb lelkei, akik a szó szoros értelmében még a (több milliárdnyi) légynek sem ártanak. Az ahinszá vagy erőszak nélküliség ismert fogalom minden indus előtt, mégis mindennaposak a vérengzés legborzasztóbb, legmeglepőbb formái; kezdve a kerékpárról embereket karddal kaszaboló szeparatistától vagy a szerencsétlen tolvajok szemét kiszúrkáló, savval megvakító rendőröktől a balesetbe keveredett ártatlan vezetőt megkövező parasztokig.

A legtöbb város bűzlő mocsoktenger, míg a falvak kellemesen tiszták. Sok az igénytelen jógí, aki valóban jóformán csak levegőn él – ám a kapzsin harácsoló multimilliomos gyárosból is akad bőven.

Indiában évezredekkel ezelőtt a vallás legmagasztosabb, legtisztább elveit fogalmazták meg – mind tudományos és logikus tétel -, de az ateista materializmus legrégibb változata is itt született. Fejlett űrkutató programjával ez az ország is belépett az űrkorszakba, viszont a modern Bombay közvetlen szomszédságában éppúgy élnek az emberek, mint az ősrégi időkben, nélkülözve úgy a villanyt, mint a technika egyéb vívmányait. Láthatunk itt minden újat – divatot, műanyagot, gépet stb. – elutasító, az óind hagyományokhoz görcsösen ragaszkodó brahmanákat, ugyanakkor hindu mivoltukat szégyellő és letagadó, nyugati divatot majmoló sznobokat is.

A hindu szellemről is ugyanez mondható el: változatlan, ortodox, ugyanakkor sokrétű, a szélsőséges, sőt ellentmondásosnak tűnő irányzatokat is megtűri, befogadja; általában a lényeg és nem a részletek szemmeltartása jellemzi. Talán ezzel magyarázható India sok relytéje is, hiszen nyomát sem találjuk mind a mai napig a Védákból ismert szóma vagy szura ital receptjének, de az sem derült még ki, hogy ki tervezte és építette a Taj Mahalt, a Konarak-i, Khajuraho-i stb. csodálatos templomokat és templomvárosokat, vagy hogy hol és mikor élt Kálidásza.

A régmúlt idők védikus tudósai feltérképezték a kozmoszt, a mai tudományt is meghökkentő pontos adatokat, sőt még a relativitás elméletét is közölve; tökéletesnek mondható számításokat végeztek a Nap és a Hold pályájáról, illetve pillanatnyi állásáról, ellenben ügyet sem vetettek a Narmadá folyó, esetleg Vidisá és Kámavatí városok térképeinek megrajzolására, vagy mondjuk az Arvalli hegység csúcsainak lemérésére. A Védákban aprólékos leírást találunk a Napdinasztia 80 generációjának családfájáról, de a fontos események dátumai mindig hiányoznak.

Európa képes volt kevésbé híres zeneszerzőinek műveit is megőrizni, mert tudtak kottázni. Indiában ezzel szemben a legcsodálatosabb rágákat sem örökítették meg, mert – bár ősidők óta használják a nyolc hangjegyet – nem tudták vagy egyszerűen nem akarták leírni azokat, így fejlesztvén ki azt az egyedülálló, kötetlen stílust, amely képes mindig hűen tükrözni a darabra jellemző hangulatot, ugyanakkor mégis improvizáló.

Szintén ez az ország volt az, amely megáldotta a világot a matematikával, de ezt kizárólag az asztronómiában és asztrológiában alkalmazták.

Indiaiak találták fel a sakkot, de a különböző játékszisztémákról sehol sem írnak. Őseik számtalan győztes csatát vívtak, ám Purutól Szadasívraóig nem készítettek térképet a csatatérről, sőt a csatatervet sem vetették papírra. Bár a Mahábhárata és a Puránák egyebek között a vjúhá-t (stratégia) is tanítják.

Indiát majd minden oldalról tenger vészi körül, mégsem váltak hajós néppé (ez alól egyedül a Csólák képeznek kivételt), idegenkednek a tengertől, étrendjükben – a partmenti néhány halásztörzsét nem tekintve – szinte semmilyen tengeri eledel nem szerepel; írásaik hallgatnak a parton túliról, sőt megtiltják az óceán átszelését, ezzel szemben a folyóikat imádják, életük a születéstől a halálig ezekkel kapcsolatos (minden hindu szeret naponta áhítatos fürdést venni valamelyik folyóban, s a halott elégetett testének hamuját is ebbe szórják.) Az indus nem ismeri az öngyilkosságot, de a szatít méltányolja. A szigorú erkölcsi törvényeket alkotó és megkövetelő védikus tanítás a Káma-szútrának is helyet hagyott. A szanszkrit dráma a göröggel ellentétben mellőzi a kórust, de a „magyarázók” felsorakoztatása fenomenális. A tragédia sohasem éri el tetőpontját, mivel a hősnő a kellő drámai pillanatban elájul (ez az ún. múrccshá).

A klasszikus indiai tánc a szem-, az ujj-és a kézmozdulatokra (mdrá-k) helyezi a hangsúlyt – a test majdnem mozdulatlan, akár a fa törzse: csak az ágak, gallyak, levelek és virágok hajlonganak. A kínai festészettel ellentétben az indiai képeken nem ismerhetők fel a fák, ábrázolásuk mindvégig a művész fantáziájának kiváltsága maradt.

A Puránákban számtalan történelmi elbeszélést olvashatunk, de évszámok vagy kronológia nélkül. Indiának sohasem voltak Anonymusai vagy Kézai Simonjai, a korabeli irodalom nem tesz említést az északi tartományokba betörő Nagy Sándorról vagy Ghazni Mohamedről. Történelmének ismeretlen szakaszait külföldi utazók leírásaiból, különféle drámák utalásaiból és numizmatikai leletekből kellett pótolnia.

Ellentétben a templomromboló, bráhmanagyilkoló mohamedánokkal vagy a könyvégető és népírtó keresztény portugálokkal, a hinduk, buddhisták és dzsainák nem térítettek erőszakkal. A védikus filozófia tanításának eredményeként Indiában mindig tisztelték, megtűrték a más vallásúakat és a másként gondolkodókat, nem küldték máglyára őket, mint nálunk Európában, de saját kultúrájuk és fajuk fennmaradása érdekében nem keveredtek a hódítókkal. Ezért voltak kénytelenek megalkotni az „érinthetetlen” ember fogalmát, ami az indiai körülményeket nem ismerők számára szörnyűnek tűnik, de mégis szükségszerű volt, mert a hindu kultúra és vallás így tudta csak átvészelni a történelem zivatarait.

Bár a hindu szellem sokrétű és mindent befogadó, a sajátságos vonásokat sem nélkülözi, s finomság, aprólékosság is jellemzi. A világ fonetikailag legtökéletesebb nyelve, a szanszkrit az egyes- és többesszámon kívül a kettesszámot is alkalmazza (népies változata, a prakrta nyelv kihagyta ezt). Nem véletlen, hogy egy-egy szónak akár húsz-harminc szinonimája is van. Ez a nyelv mindent pontosan meghatároz; az emberi test bőrét például neme szerint tvak-nak (hímnem) és tvacsá-nak (nőnem) nevezi.

A templomépítésben alkalmazott köveknek – ugyancsak nemük szerint – három csoportja van, ezeket a faragásuk közben hallható hangjuk alapján határozzák meg. A semleges nemű követ az általános építkezéshez, a hímneműt a sivalinga, a nőneműt pedig annak kör alakú tartója faragásához használják. A gangeszi Alföldön fúvó keleti szél nő-, a nyugati hímnemű, a különféle széltípusok mind külön szóval jelöltetnek.

Az indiai filozófia egyik ága a pusztítás három fokozatát különbözteti meg: nása, vinása és pranása. Akármilyen hihetetlenül hangzik, a Srímad-Bhágavatam 202 500 truti-ra osztja az egy másodpercet! A szobrászatban az emberi testnek négy bhangá-ja (hajlása) ismeretes. Az indiai njája (logika) iskola elképesztően aprólékosan tárgyalja a logikai viták és eszmefuttatások fajait, alfajait, fogásait, érveit stb. Az ősi dravida szakleírások 12 féle város- és 15 féle falutervezésről tesznek említést.

A védikus hagyomány saját szimbolikáját is megteremtette, kezdve az emberek hitét, kasztját családi állapotát (pl. hogy szűz-e vagy asszony valaki) és szampradáját jelölő sok színű, formájú és anyagú tilak-tól a mindenséget magába foglaló Abszolutat szimbolizáló óm-ig. De a nulla fogalmának megteremtésével a Védák jelentős sikert könyvelhetnek el a szimplisztikában is. India sok hasznos és értékes tudománnyal ajándékozta meg az emberiséget, tőle kaptuk az algebrát, a nullát, az „arab” számokat, a decimális rendszert, az atomelméletet és a sebészetet; de a hegedűvonót, a fuvolát és a sakkot is, s még lehetne folytatni a felsorolást…

Mindent összefoglalva India csodálatra méltó, elrémisztő, szívet dobogtató, elképesztő, színes, meghökkentő, misztikus, lélegzetelállító – egyszóval nem evilági. Bár a nyugati ember szemében szegény, mégis millió számra vonzza a kíváncsi turistákat, a lelki békét áhítókat, a jógázókat és a hindu kultúra kedvelőit. Van, aki néhány hét után elégedetten, de sietve távozik, mások éveket töltenek itt, és találkoztam már olyanokkal is, akik letelepedést kértek és kaptak. Amikör megkérdeztem egyiküket, nem vágyik-e vissza Európába, csendesen mosolygott, s csak annyit mondott, ha meg kell ismét születnie, kéri Istent, segítse, hogy újra itt élhessen. Viszont az igazsághoz tartozik az is, hogy némelyek írtóznak Indiától, s ha valami oknál fogva – üzletkötés, kiküldetés, konferencia stb. – el is jutnak ide, alig várják, hogy kitegyék lábukat az országból. A közelmúltban éppen tanúja voltam egy ilyen esetnek: a Calcuttái Dum Dum repülőtéren követelte egy amerikai turista, adjanak neki jegyet az aznapi járatra, mert ő azonnal távozni akar, egy percnél sem marad tovább. Hiába mondta neki az illetékes tisztviselő, hogy nincs szabad hely a repülőn, türelmetlenül toporzékolt, sőt kis hiján idegösszeomlást kapott, amikor látta, hogy az, akihez beszél (helyesebben akivel üvöltözik), nagyokat ásít, majd kiterít egy gyékényszőnyeget az íróasztala előtt, s bocsánatkérő, gyermeki mosollyal leheveredik sziesztázni.

Egy dolog világos senki sem tud közömbös lenni India iránt: vagy gyűlöli az ember, vagy rajong érte! (Angol utazók mondják Indiáról: love it or leave it, azaz „szeresd, vagy hagyd el”.) Érdekes, az is előfordul, hogy valaki gyűlöli, de egyben imádja is Indiát. Hajnóczi Rózsa Bengáli tűz c. regényében nagyon negatív képet fest erről az országról, olykor szinte szenvedélyes gyűlölet érződik a sorokból; csak amikor hajóra kell szállnia, az indulás pillanataiban döbben rá, mennyire szereti Indiát. így ő is, mint oly sokan, könnyes szemmel, sajgó szívvel távozik.

Csaitanja Maháprabhu gószvámí követőinek egyike azt ajánlotta, hogy az anyagi gazdagságról álmodozó, érzéki élvezetre vágyó materialista ne vesse pillantását a Jamuná partján fuvolázó, gyönyörű fiúra, Góvindára, különben életcélja veszélyeztetve lesz. Hasonlóan, szerintem se jöjjön Indiába az, akit a modern élet csalóka csillogása-villogása, a tunya kényelmet ígérő technika robotvilága, vagy az ún. american dream érdekel -mert az ilyen csak boldogtalan lesz itt. Ellenben aki szeretne választ kapni az élet rejtelmeire, aki szomjazza az igazságot és a tényleges boldogságot adó lelki életet; aki szeretné szeretni és szemtől szemben látni Istent, a Mindenkit Elbűvölőt (Krsnát), az jöjjön, bármennyi pénzbe is kerüljön az út, mert nem fog csalódni…

Dvárakésa dásza

1986/0