Füstűző törvény – döntésre várva

Kolláth Györggyel, a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet főigazgató-helyettesével, a dohányzásról szóló törvénytervezet megalkotójával beszélgettünk arról, milyen kára származik a társadalomnak a dohányzásból, és miért tartja fontosnak a dohányzás törvényi szabályozását.

– Sokszor halljuk, hogy Magyarország élvonalban van a dohányfogyasztás terén, és ez természetesen a lakosság egészségi állapotán is meglátszik. Mennyire drámai a helyzet?
– Nagyon. Magyarországon évente legkevesebb 20 ezer, de merészebb orvosi becslések szerint mintegy 35 ezer ember leli halálát a dohányzás következtében. A felnőtt lakosságnak mintegy 35%-a dohányzik, s az egészen fiatal korú gyerekek és a nők dohányzása rohamosan emelkedik. Az emberek jövedelmüknek jelentős, és egyre nagyobb részét fordítják cigarettára. Ez sokszor nagy gondokat okoz a családokon belül, hiszen sok család, hogyha mást nem is, de az italt és a dohányneműt akkor is megveszi, ha a gyerek éhezik. Tehát sok a feszültség a dohányzással kapcsolatban, mind a család szintjén, mind a munkahelyeken, és persze össztársadalmi méretekben is.

– Mi az az erő, ami ennyire a dohányzás fogságában tartja az embereket?
– Két dolgot tudnék mondani. Az egyik: a dohányzás függőséget okoz. Az orvosok gyönyörűen bebizonyítják, hogy ha az ember rágyújt egy cigarettára, 3-5 mp-en belül a cigaretta bizonyos ártó összetevője eljut az agyba, és ha ez rendszeresen megtörténik, függőség alakul ki.

A másik oldal: stresszben élünk. Ez az ország, ez a kor, ez a társadalom teli van feszültséggel, problémával, ki nem mondott, meg nem oldott gondokkal, és az ebből adódó stressz az embereket pótszerekhez köti: alkoholhoz, droghoz, dohányhoz. Ha a társadalom jobban működne, ha az emberek jobb életesélyt látnának maguk előtt, ha ennek az országnak a gazdasági stádiuma megint felfelé ívelne, nem lenne, ami az embereket dohányhoz és hasonlókhoz láncolná. Viszonylag nehéz rászokni a dohányzásra. Nem tudom, Ön dohányzott-e, én igen. Én tudom, hogy az első cigarettától, az első elszívott pipától minden bajom volt. És mégis voltak olyan pszichikai, társadalmi és egyéb mozzanatok, ami miatt valamennyi időre én is rabjává váltam a dohánynak.

– Csupán a szenvedély és a stressz indokolja Magyarországon a rendkívül magas cigarettafogyasztást?

– Nem, természetesen az üzleti érdekeknek rendkívül nagy szerepük van. Az utóbbi években nagy mértékben elszaporodtak nálunk a dohányreklámok. Mi ennek az oka? A nyugati társadalmakban a dohányzás visszaesése – ami az utóbbi időben egyértelműen megfigyelhető – árutöbbletet idézett elő, amit többek között nálunk akartak értékesíteni. Magyarországon 20-30 ezer dohányos hal meg évente, s a leszoktatási programok is 15-17%-os eredményt hoznak, tehát évi több tízezer üzletfelet veszítenek el a dohánygyárak. A dohánygyár mit szeretne?

Pótolni a kieső keresletet. A dohányipar, amikor az 1990-es évek elején látványosan, reklámkampányokkal betört Magyarországra, mintegy 6-12 %-os forgalomnövekedésre számított. Mivel ez nem következett be, sőt, körülbelül 5-8 %-os forgalomcsökkenés figyelhető meg – ami a feketegazdaságnak is betudható -, még agresszívabban folytatta reklámkampányát. Rá akarja szoktatni az én gyerekemet, az Ön gyerekét, vissza akarja szoktatni a dohányos embert, mert így tudja fenntartani a fogyasztás szintjét. Ma a dohányipar százmilliókat tud reklámra és másra költeni, míg nekünk egymillió forint is olyan hihetetlen csillagászati összeg, amit sehogyan sem tudunk előteremteni. Ha szétnéz a városban, egyetlenegy dohányellenes plakátot talál – ami egyébként elegáns és jó -, és mérhetetlen számú olyan dohányreklámot, ami teljesen törvénysértő. S hogy mit kockáztat a dohányipar, amikor reklámoz? Tízezer forint szabálysértési bírságot.

– Miért hagyja mindezt az állam?

– Talán leginkább a félreértelmezett érdekei miatt, hiszen valóságos anyagi érdeke nem fűződik hozzá. Igaz, a magyar költségvetés, a Pénzügyminisztérium éves bevétele a dohányzás következtében, 62 milliárd forint. Ez hihetetlenül sok pénz. Csakhogy a dohányzás okozta nemzetgazdasági kár, társadalmi hátrány ennek ötszöröse-hatszorosa. Azaz gazdaságpolitikai, egészségpolitikai, szociálpolitikai megfontolásból is jó üzlet volna a kormánynak végre hatásos, érdemi, következetes lépéseket tenni a dohányzás ellen.

– Mit lehetne tenni a dohányzás visszaszorítására?

– Sok dohányos ember maga is szabadulna ettől a káros szenvedélytől, csak várja az alkalmas időpontot, vár valami olyan csodára, ami valószínűleg őbenne van. Ha mi a dohányos embert partnernek tekintjük, és megértetjük vele, hogy a korlátok az ő érdekét is szolgálják, akkor van esélyünk előrelépni. Segíthetjük őt példamutatással, prevencióval, okos szóval, iskolai neveléssel, a médián keresztül. Azaz tennivalónk van ezer, célunk azonban egy irányba mutat. És ha mindezt megértéssel, tapintattal tesszük, akkor van esély még olyan nehéz körülmények között is elérni valamit, mint ami jelenleg ebben a társadalomban tapasztalható a dohányzás, az alkohol és más devianciák ügyében. Olyan megoldások, programok, társadalmi szolidaritást kifejező akciók, ösztönzések szükségesek, amelyek a dohányzással mint rossz szokással küszködő ember számára segítséget, a leszokásának erősítésében motivációt adnak. Azok részére pedig, akik nem dohányoztak, elismeréseket és kedvezményeket juttatnak.

– Ha jól tudom, munkahelyi dohányzás jelentős munkaidő-kiesést is jelent.

– Finnországi felmérések szerint egy átlagos dohányos munkaidejének 9%-át füstöli el. Ebben nincs benne az az idő, amíg neki ki kell menni a munkapad mellől az épület elé, és oda vissza kell jönni, tehát ez mintegy 10%-os veszteség. Ahol piacgazdaság van, ott 10% veszteséget szó nélkül nem tűrnek el. Ezért nyilvánvaló, hogy sok helyen ilyen országokban már mérlegelési tényező alkalmazás előtt, hogy Ön dohányzik vagy sem, mert nem csak a saját idejét, hanem a munkáltató idejét is elfüstöli.

– Hova kellene eljutni?

– Oda, hogy egy dohányos ember közforgalmú helyen – ahova tehát bármikor beléphet bárki, egy nemdohányzó ember is – ne gyújthasson rá, csak ott dohányozhassék, ahol dohányzásra kijelölt hely van. Az nem megoldás, ha egy adott munkahelyen egy szobába ültetnék a dohányosokat, ha oda bemehet a pedellus, mert visz iratot, vagy a főnök, hogy megkérdezzen valamit, vagy az ügyfél, aki a dolgát intézi. Oda kellene eljutni, hogy a nemdohányzó ember ne csak egészségének a védelme érdekében, hanem joga, igaza tudatában lépjen fel, hogy: „Kérem, oltsa el a cigarettát!” Ma mit mondanak neki? „Mi köze hozzá?” Ma valóban nehéz megmondani, hogy mi köze hozzá, túl azon, hogy az egészségét veszélyezteti. A jövőben törvény szabná meg, hogy hol szabad, hol nem dohányozni, és ezáltal törvény javítaná annak az esélyét, aki nemdohányzó jogai és érdekei érdekében fellép. Nagyon fontos, hogy ilyen törvény legyen. Persze, tudjuk, hogy a törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle, de itt sem kell eleve kapitulálni, mert az egy dolog, hogy sokan fogják a jövőben megsérteni a törvényt, mint ahogy a világon mindenütt így van. A törvény kijelöli a jogszerű és a jogellenes magatartásokat, és ha valakit egy munkahelyen jogszerűtlenül ért dohányfüst, és ezáltal az ő egészsége károsodik, megnyílik az alapja egy olyan pernek, amit ma hiába indítana el. A törvény tehát nem csak arra szolgál, hogy világossá tegye, hol szabad, hol nem dohányozni, hanem rendezi a jogos és a jogtalan magatartásokat, és ezekhez bírósági és más konzekvenciákat is fűz. Ezért fontos tehát, hogy legyen törvény.

– A reklámokkal kapcsolatban van-e a törvénynek valami útmutatása?

– A törvény szakmai tervezetének van, de azt hiszem, hogy itt vereségre állunk. Az a helyzet, hogy a kormány tavaly tavasszal egy rossz kompromisszumot tartalmazó határozatot hozott, amelynek az a lelke, hogy legyen egy úgymond liberális színezetű reklámjogi szabályozás, és cserébe a mérleg másik serpenyőjébe koncként odavetette, hogy legyen akkor egy nemdohányzó törvény is. Ez így nem működik. A dohányipar törekvését korlátozni kell, gyerekeink érdekében. A dohányiparra mi hat? Két dolog: az ár és a reklám. Mind a két ponton komoly kormányzati adósságok vannak. Magyarországon olyan mértékben sem emelkedik a cigaretták ára, mint amilyet az infláció megkövetelne, és az így képződő bevétel nagy nyertese a dohányipar, miközben alig adózik az államnak. Érthető, hogy a dohányipar hasznot akar, csak ez ne legyen nagyobb, mint költségvetés részesedése mindebből. A költségvetés pedig ne a nagy feneketlen bendőbe tegye be ezt a sok pénzt, hanem forgassa vissza a dohányzással kapcsolatos károk megelőzésére. S az is fontos, hogy a dohányipar ne csupán tízezer forint szabálysértési bírságot kockáztasson, mikor törvénysértő módon reklámoz. Jobban meggondolná, hogy kirakja-e tiltott reklámjait, ha itt is a grundfoci szabálya érvényesülne: három pont egy tizenegyes, vagyis három törvénysértés egy éven belül, s a működési engedély elvész.

– Van remény, hogy egy ilyen jellegű törvénykezés születik?

– Ilyen megoldások szerepelnek a dohánytörvény reklámmal és eladással kapcsolatos részében. Ami a reklámot illeti, mi nem gondoljuk, hogy Magyarországon totális dohányreklám-tilalom kell. Azt mondjuk, hogy csak ott lehessen reklámozni, ahol a dohányneműt jogszerűen árusítani lehet. Azaz szűnjék meg a médiákban való reklámozás. Az óriásplakátok veszélye abban áll, hogy az az ötéves kisfiú, aki írni-olvasni sem tud, fújja a dohánymárkák nevét. Az ő agyát mossa leginkább a reklám, és ő az, aki leginkább fogékony ezekre, és leginkább védtelen, leginkább kiszolgáltatott ebben.

– Hogyan látják megvalósíthatónak a dohányzassal kapcsolatos kérdések hosszú távú törvényi szabályozását?

– Azt próbáljuk meg elérni, hogy a dohányzás ésszerű korlátozása sokoldalú, közvetett lépésekkel valósuljon meg. Jó példa a finneké. Õk valamikor a hetvenes években hoztak egy korrekt, példamutató antitobacco-törvényt, aztán 1990-ben úgy érezték, hogy időszerűvé vált a második ütem. Meg vagyok arról győződve, hogy 1999-2000 táján jön majd a harmadik. Nekünk is így kellene tennünk. A mai nemdohányzókat védő törvényterület azzal az ésszerű minimummal indít, amivel 1996-97-ben Magyarországon elő lehet állni. Tehát nem száműzi mindenünnen a dohányzást, de rendet tesz közterületen, munkahelyeken. Tudjuk, hogy lehetne sokkal szigorúbb megoldás is. Az Egyesült Államokban Clinton eljutott odáig, 20-25 éves dohányellenes tevékenység révén, hogy azt mondja: a dohányzás drogfogyasztás. Ha pedig erről van szó, akkor már nem csak a nemdohányzót kell védeni a dohányos füstjével szemben, hanem akkor magát a dohányost is védeni kell önmaga ártó, káros gyakorlatával szemben. Mi Magyarországon nem jutottunk el idáig. Talán egyszer, majd ha a lépéseinknek van haszna, értelme és eredménye, akkor jöhet ez később. De most nem „mindent vagy semmit” alapon szétverni szeretnénk egy törvénykezdeményezést, hanem megcsinálni azt, amit meg lehet.

– Ha a szavazópolgárok 90%-a egyetért a törvénytervezettel, ők nem az Önök szövetségesei?

– Az emberek nem szeretnek meghalni vagy káros szerek révén tönkremenni. Ezért, ha úgy vesszük, mind a 8 millió választópolgár szövetségesünk. Hogy ez mennyire mérvadó, azt az Egyesült Államok választása mutatta meg: Clinton elnök a választási győzelmét nem kis részben a dohányellenes elkötelezettségének is köszönhette. A magyar politikusoknak hamarosan dönteni kell, hogy felvállalják ezt vagy nem. Reméljük, végre a politika felébred a Csipkerózsika-álmából, és rájön, hogy ezen a területen valóban kell is, meg lehet is tenni; hogy a 90% körüli lakossági konszenzus és a makrogazdasági számvetés megdöbbentő adata megköveteli, hogy végre egy területen lőjön gólt. Olyan törvényt lehet hozni, ami Európa-konform, amire már régóta szükség van, és általa lényeges lépéseket lehet tenni a lakosság egészségvédelme érdekében.

– A múltkor találkoztam egy szívgyógyász főorvossal, aki vidáman fújta a füstöt, miközben próbálta kigyógyítani a koszorúér-betegségből a pacienseket. Nem gondolja, hogy vannak olyan foglalkozások, mint például az orvos és a tanár, akik esetében különösen káros, ha dohányoznak s éppen ezért ez nem az ő magánügyük, hiszen viselkedésük példa értékű?

– Hogy ez mennyire így van, azt abból is láthatjuk, hogy amikor a 60-as évek elején megmozdult angol orvostársadalom, hogy a riasztóan magas orvosok közötti dohányzási arányt 10% alá szállítsa le, az az egész angol társadalomra jó hatással volt, mivel az emberek bíznak az orvosokban. Hasonló a helyzet a tanároknál is: hihetetlen romboló hatása van annak a pedagógusnak, aki arról papol, amit egyébként ő maga is elkövet. Valóban kulcsfontosságú ezeknek a személyeknek, rétegeknek a megnyerése. Itt persze felvetődik a kérdés, hogy milyen módon? Az első törvénytervezetben benne volt egy olyan szabály, hogy a miniszter, mármint az ágazati miniszter megállapíthat olyan foglalkozási kategóriákat, amelyekben csak nemdohányzó ember alkalmazható. Kőkemény szabály volt, nem is tudtuk megvédeni. Egyébként Magyarországon ez a szabály már létezik – kimondatlanul – a piaci alapon működő munkajogban. Az Expressz újság sok álláshirdetésében kikötik, hogy nemdohányzó kollégát várnak. A piacgazdaság törvényei ennek már utat engednek, a közszféra még nem. Mégis a jövő iránya ez. Én nem tudok elképzelni olyan hiteles tüdőgyógyászt, aki dohányzik, s számomra nem hiteles egy olyan pedagógus sem, aki egészségtan órán a dohányzás ártalmairól beszél, de a szünetben elszív egy cigarettát. Ahol a törvény, mint kőkemény állami rendszabály nem érvényes, ott jöhet az ösztönzés, jöhet a társadalmi támogatás és egyéb. Én indíttatnék olyan programokat, akciókat, amelyben ösztönzést kap az a tüdőgyógyász, aki le akar szokni, és le tud szokni a dohányzásról. Muszáj eljutnunk oda, hogy a mintaadó személyek ne dohányozzanak. Az nem személyes ügy, hogy egy miniszter a médiában, egy pedagógus az osztályteremben – vagy akár a tanári szobában – dohányzik-e vagy sem. El kell tehát odáig jutni, hogy ezek a személyek ne gyújtsanak rá többet. Kapjanak támogatást, ösztönzést – ez még mindig olcsóbb, mint hogyha a gyerekeink rájuk mint rossz példára tekintenek. Nem állami erőszakkal, hanem okos szóval, állami lépéssel, szakmai felismeréssel, támogatással kell eljutni idáig. De valóban nélkülözhetetlen ezt elérni.

– A dohányzás legnagyobb áldozatai a gyerekek és a magzatok. Õk rendszerint a lakásban, privát szférában, szülőktől kapják az első nagy adag nikotint. Mit lehet tenni az ő érdekükben?

– A törvénynek megvannak a maga határai: megáll a magánlakás előtt, és megáll a terhesgondozó előtt. A törvény igen, de az egészségügyi erőfeszítés nem. Hogy mennyire így van, és hogy mennyire a jó szón múlik, mondok egy példát, aminek szemtanúja voltam. Megkérdezi egy hatalmas pocakkal terhes mamától egy orvos: „Mondja asszonyom, Ön ráfújná a cigarettafüstöt egy kisgyerekre?” „Nem, én soha.” „Hát asszonyom, most éppen azt csinálja.” Az asszony elszégyellte magát, elnyomta a cigarettáját, és többet a terhesség végéig nem gyújtott rá. A meggyőző szó hatékonyságát nem szabad lebecsülnünk.Minálunk az Intézetben van egy plakát. Szakmailag igaz és korrekt, ezért nagyon meghökkentő. Ugyanannak az embernek a két tenyere szerepel rajta. Ez az ember nem dohányzik, mégis kénytelen volt részt venni egy olyan tanácskozáson, ahol órákon keresztül, passzív dohányosként füst érte. A hőfénykép az ő tenyerét, ugyanazt a tenyerét mutatja meg a passzív dohányzás előtt és utána. Mutatja, hogy a passzív dohányzás előtt szép pirosak a vonalak, azaz a vérellátás normális. 2-3 órányi passzív dohányzás után már kékek meg zöldek az erek, azaz az érszűkület jelei már nála is megjelennek. Ez még nem az az érszűkület, ami miatt majd levágják a kezét-lábát, de olyan érszűkület, ami már árthat. Hogyha a passzív dohányzás csak egyheted részben hoz veszélyt, az is sok. És hogyha valaki húsz éven át szívja kénytelen-kelletlen más füstjét, eljuthat oda, hogy neki éppúgy tüdőtágulata vagy tüdőrákja lehet, mint a dohányosnak. Ezt meg kell akadályozni.

Nálunk a nemdohányzó és hasonló témájú világnapok májusban és novemberben vannak. Nem lehetne az erőfeszítéseinket azokra az időpontokra összpontosítani, amikor az emberek fogadalmakat tesznek? Miért ne célozzuk meg az év végét, január elejét, s azokat, akik éppen fogadalmat tesznek, hogy abbahagyják a dohányzást? Segítsünk nekik ebben! Ha majd egyszer a gyerekek abban nőnek fel, hogy a társadalomnak csak 10%-a dohányzik, a nemdohányzás válik számukra természetessé, és nem a felnőttség jelének fogják tartani a cigarettát, hanem olyan gyerekes dolognak, mint luftballont fújni a rágógumiból. Nekem van egy tizenegy éves kisfiam, ő szoktatta le az édesanyját a dohányzásról, s abban is szerepe volt, hogy én letettem a pipámat. Ha sok ilyen kisfiú lesz, elmondhatjuk, hogy már sokat léptünk előre.

1997

1997/24.