Schopenhauer és a Védák

„Az élet sivár dolog, úgy döntöttem, azzal töltöm el, hogy gondolkodom róla!” (Arthur Schopenhauer)

Schopenhauer az ellentmondásos személyiségek közé tartozik a filozófia történetében. Nevezték őt a hitleri eszmerendszer egyik előfutárának, de tekinthetjük – Thomas Mann szavaival élve – „az irracionális … legracionálisabb filozófusának”. Közismert pesszimizmusáról, valamint a keleti kultúrák iránti rajongásáról. Kevésbé ismert viszont, hogy „világosan látó pesszimistának” tartják, akinek magasröptű, sőt, másokat egyenesen lekezelő stílusa kudarcokkal és kisszerűséggel szegélyezett egyéni életet takar.

Expozíció

Arthur Schopenhauer (1788-1860) Danzigban, kereskedőcsaládban született. Apja későn nősült, s felvilágosult, anglofil Európa-utazó kereskedő volt, aki fiának is ilyen tisztes megélhetést szánt. Anyja a férje talán öngyilkosságnak is vélhető halála után valósággal kivirágzott, Goethe köreibe kerülve mint írónő fényes karriert futott be. Fiát nemigen szívelhette, lányával élt együtt. Schopenhauer mégis anyjának köszönhette, hogy a kereskedői kényszerpályától megszabadult, s filozófiai tanulmányainak szentelhette magát. Különc életet folytatott, s bár minden bölcselet betetőzőjének tartotta magát, mégis hosszas mellőztetésben élt. Lételméleti, esztétikai és etikai tanításai a legfontosabbak, amiket a maga életében – mondhatjuk – nem tudott megvalósítani. Élete végén jutott osztályrészéül a köz elismerése, amit kellő elégedettséggel vett tudomásul. Halála nem volt felmagasztosulás, nem kísérte őrület vagy lángolás, keserves kínok vagy lassú sorvadás; elszenderedett, talán így távozván az általa sokszor emlegetett „akarat-tagadás” nirvánai szférájába.

A kor szelleme

Schopenhauer nem közönséges korban élt. Gyermekkorában a francia forradalom szabadság-szárnyalását élte át, majd annak radikalizálódását. Ifjúkorát a napoleoni császárság s annak bukása kísérte, majd átvészelte az 1848-as forradalmakat. Forrongó történelmi időben élt, mégis tagadta a történelmiséget, inkább az örökkévalóságba kóstolt volna bele. Filozófiailag is forrongó időben élt, klasszikus és világmegváltó irányzatok kergették egymást, idealizmustól a realizmusig, a kanti kategorikus imperatívusztól a marxi tőkeelméletig, racionalizmustól az irracionalizmusig sokféle árnyalat megtalálható volt a kor elméleti palettáján. Ez időre esett az európai szellemi horizont keleti kitágulása, aminek Schopenhauer is aktív előmozdítója volt.

Milyen is volt ez a kor, kik voltak azok a személyek, akik Schopenhauer életében jeletékeny szerepet játszottak, akár mint szellemi előfutárok, vitapartnerek, vagy mint maró gúnyának céltáblái? A kor híres vagy hírhedett szellemei közé tartozik Voltaire és Kant, Hegel és Wilhelm von Humboldt, Rossini és Goethe, Napoleon és Beethoven, Nelson és Windisgrätz, Rothschild és Marx, Wagner és Kőrösi Csoma Sándor. E korban, e szellemek között keresi a helyét Schopenhauer, s mivel kezdetben nem sok elismerést kap, örömest vonul vissza csigaházába, ahonnan viszont vitriolos szavakkal bírál szinte mindent és mindenkit. Honnan ez a keserű pesszimizmus? Mi jogosítja fel az ifjú titánt olyan kijelentésekre még a harmincon innen, hogy nincs egyetlen élő filozófus sem, akitől valamit is tanulhatna még?

Anyja jegyzi meg róla, hogy mennyire hiányzik fiából az ifjúság jókedve, mennyire örökölte apjától a búskomor tépelődésre való hajlamot. A család európai körútján tapasztaltak csak tetézik mindezt. „Tizenhetedik életévemben, mindennemű tudós iskolai képzés híján annyira megragadott az élet nyomorúsága, mint Buddhát ifjúkorában, amikor megpillantotta a betegséget, öregedést, fájdalmat és halált.” Egy amszterdami porcelánüzletben ekkortájt fedez föl egy Buddha-szobrocskát, ez az első találkozása imádott szentjével, akit annyira tisztel, hogy öregkorában majdnem kipenderíti házvezetőnőjét, amiért az letörölgette a szobrocskáról a port. De a meglátott szenvedések filozófiai kérdéseket tétetnek fel vele: vajon a gonosz és a világban tapasztalható sokféle baj, nem a jóságos és mindenható Isten létezése ellen szóló bizonyíték-e? Talán innen eredeztethető lázadása a hagyományos teológia ellen, s szorongató kérdésére majd a hindu és buddhista gondolatok adnak megnyugtató választ a számára. De lázad a testi kényszerek ellen is, azt szeretné, hogy „ne legyünk annyira befalazva testünkbe”, s nem érti, hogyan feledkezhet meg korábbi „fenséges apátiájáról” az örök lélek, amikor a testbe van száműzve, s hogyan tudja egész létét erre a végtelen kicsinynek látszó földi világra korlátozni? Kiábrándultságát jelzi véleménye, miszerint „az élet rövid, kétséges és mulandó, így nem érdemes nagy erőfeszítések fáradságára.”

Schopenhauer szelleme

Apjától azt az életre szóló jótanácsot kapja, hogy tanulja meg kellemessé tenni magát az emberek számára, ami – bár atyját tiszteli – a legkevésbé sem sikerül neki. Anyja is ezt olvassa a szemére: „Nem vagy rossz ember, nem vagy híján a szellemnek és műveltségnek, … és tudom, hogy kevesen vannak, akik jobban nálad, mégis terhére vagy az embereknek, elviselhetetlen vagy. Az összes jó tulajdonságodat elsötétíti és a világ számára hasznavehetetlenné teszi szuper okosságod, pusztán azért, mert nem tudsz uralkodni dühöngő szenvedélyeden, hogy mindent jobban tudj, mint más, mindenütt hibát találj, kivéve önmagadban. Senki sem bírja ki, hogy olyasvalaki rója meg, aki maga is annyi gyengéjét árulja el, legkevésbé a te megfellebbezhetetlen modorodban…” – írja ezt anyja a tizenkilenc esztendős Schopenhauernek. Egyetemi társai hasonló vonásait emelik ki: „vitázása durva és otromba, és hangja dacos, mint a homloka, tagadási buzgalma és paradoxiája rettentő.”

Nem csoda, hogy Schopenhauer mindenkinek odavágja véleményét s beolvas az ókori filozófusoknak, a kortárs politikának, anyjának és húgának, Goethének, de Platónnak is, bár platonista és Kantnak is, bár kantiánus. A sorból nem marad ki tanára, Fichte, Napoleon, de Itália sem, amely a „citromok hona”. A római német művészkolóniát egyszerűen varangy- és viperafajzatoknak nevezi, kora természetfilozófusait – Schelling, Steffens és mások – a bolondok külön osztályának, az új filozófiai iskolákat zagyva szóáradatnak. A közönséges embereket csak gyári árunak, két lábon járónak titulálja, a marxi optimizmust elvetemültnek tartja, Wagnernek pedig azt tanácsolja, legjobb, ha a zenét szögre akasztja. Különösen élesen köszörüli nyelvét Hegelen, akit egyenesen zöldségfirkásznak, undorító sarlatánnak, az ész megrontójának nevez, de hangos nemtetszésének enged teret a színházban és operában, sőt a számára egyébként oly nagybecsű Védákat és indiaiakat is bírálja.
Goethe búcsúmondata azonban másra buzdította: „Ha örülni akarsz, hogy becsülnek, Akkor te a világot becsüld meg!” Sőt, maga Schopenhauer is azt írja a platóni ’hasonlót csak a hasonló ismerheti meg’ elv alapján, hogy „barátságot, szerelmet és emberi ragaszkodást csak barátság, szerelem és emberi ragaszkodás révén lehet szerezni. Hogy tudjuk, mennyi boldogságot képes valaki az életében befogadni, elég annyit tudni, mennyit képes adni.” Schopenhauer nem sok boldogságot szerzett például Brockhaus könyvkereskedőnek, művei kiadójának sem, aki heves kirohanásai miatt láncos kutyának hívja szerzőjét, s nem tekinti úriembernek, mert inkább kocsisként viselkedik, semmint filozófusként. Hiába vallja Schopenhauer, hogy az önzetlen ember „nem képes másokat a nélkülözésben meghagyni… Mert annak számára, aki a szeretet művét gyakorolja, a májá (illúzió) fátyla áttetszővé vált, és elhagyta őt a principium individuationis (az elkülönülés) csalképrendszere. Önmagát, saját énjét, a maga létező akaratát ismeri fel minden lényben, következésképpen a szenvedőkben is.” Ennek ellenére nyugodt szívvel forgatja a családi vagyon csődbe ment kezelőjének kötelezettségeit úgy, hogy saját hasznát és biztonságát még anyja s húga kárán is biztosítva lássa. A jobbik tudaton kívül az empirikus tudathoz is jól értett. Kajánul jegyzi meg a bankárhoz írott levelében: „lehet az ember filozófus anélkül, hogy azért mindjárt bolond is lenne.” Schopenhauer ráadásul megideologizálta emberi gyöngeségeit, mondván „sem a filozófus nem szent, sem a szent nem filozófus, s a szép embereket ábrázoló szobrász is lehet maga csúnya.” Ezért később Sören Kierkegaard rója föl neki, hogy nem azt élte, amit tanított.

A filozófia elefántcsonttornya

Schopenhauer nem talált gyógyírt hihetetlen gőgjére és egoizmusára, ezért is illett neki a maga által megfogalmazott filozófusi lét. „Minden közösség másokkal, minden társalgás csakis a kölcsönös önmegtagadás feltételével jöhet létre; ezért minden beszélgetésbe csak rezignáció árán lehet belebocsátkozni.” A rezignációt a fékezett részvétel művészetének tartja, s igyekszik elkülönülni a világtól. Harapós modora talán csak védekezés gyöngesége ellen, s a kevély büszkeség pajzsa mögé húzódik: „Nincsenek barátaim, mert senki sem érdemes barátságomra.”

Mégis, mi Schopenhauer számára a filozófia? „Magas alpesi út, csak egy meredek ösvény visz föl hozzá éles kövek és szúrós tüskék között: magános és annál kietlenebb, minél magasabbra ér az ember, és aki halad rajta, ne ismerje az irtózást, hanem hagyjon mindent maga mögött… Gyakorta kerül a meredély szélére, és odalent meglátja a zöldellő völgyet: erővel húzza le ilyenkor a szédülés, de meg kell kapaszkodnia és akár saját vérével odatapsztania lábát a sziklához. Cserében csakhamar maga alatt látja a világot … és látja már a napot, amikor odalenn még sötét éjszaka honol.”

Schopenhauer számára a filozófus a bölcsesség, így az igazság kedvelője, aki az igazságot komolyan, teljes szívéből, feltétlenül, kikötés nélkül, mindennél jobban, vagy akár mindennek dacára szereti. Ez a már-már tízparancsolati erejű megfogalmazás sokban egybecseng a keleti kultúrkör által az igazság kutatói iránt támasztott igényekkel is.

Schopenhaueren nem segített saját filozófiája. Sorsa megelőlegezi számtalan huszadik századi művész és tudós tragédiáját, akik hivatalos minőségükben szépészeti és erkölcstani eszmefuttatások félisteni eszményeit hirdetik, magánéletükben viszont esendőségük árnyékaival, vagy egyenesen romlottságuk démonaival birkóznak.

Bár úgy érezte, művei a filozófia addig nem látott csúcsait és beteljesítését jelentik, jó harminc esztendeig a mellőzés jutott osztályrészéül. Hiába a magasröptű elméleti szárnyalás, sokszor a dicsvágy vagy a testiség, akár a falánkság rabságában vergődik szárnyaszegetten. Ráadásul teli volt gyanakvással, ingerlékenységgel, hevességgel, büszkeséggel, mi több félelemmel. Félt a katonai szolgálattól, a betegségtől, a mérgezéstől, perbefogástól s vagyona elvesztésétől. Éjszaka, ha zajt hallott, kardot rántva ugrott ki az ágyból, s ott is veszélyt látott, ahol nem volt. Mondotta ugyan, hogy az önmegtapasztalás olyan világba vezet, amely a spontaneitás hona, mégis megmaradt kisszerű dolgainál, mondhatni önzésénél. Ugyan helyesen mutatott rá a morál és az egoizmus szöges ellentétére, megélni mégsem tudta tanait. Igazi morális cselekedetnek azt tartotta, ami önkéntesen igazságos, tiszta emberszereteten alapszik és valódi nemeslelkűségre vall, szemben a látszat-morállal, ami nem más, mint az egoista érdekeket szolgáló önös tevékenység morális gúnyában. Az igazi morál alapjának az együttérzést, a részvétet tartotta, ami természetes érzés. Schopenhauer észlelte az egyetemes szenvedést, s látta a mindennapi nyomort is, de saját létbiztonságának fenntartása és féltése megakadályozta ennek gyakorlati enyhítésében. „A részvétet nem lehet prédikálni… – mondotta –, s a léttel való egyfajta összetartozás az, amely magasabb rendű, mint az önérvényesítés bármiféle ésszerűsége.” Mindez nem indította emberbaráti cselekedetekre, sőt, az 1848-as forradalmi helyzet végképp feldúlta: „roppantul szenvedtem szellemileg ebben az elmúlt négy hónapban a félelemtől és a gondoktól: minden tulajdon, sőt az egész törvényes rend veszélyben! – látni, amint inogni kezd az a támasz, amely egész életében szolgálta az embert, és amelyre érdemesnek bizonyult.” Milyen kisszerű biztonságigény! Akárcsak Feuerbachnál, aki a tűz- és életbiztosításban fedezte fel a világszellem gondoskodó munkálkodását! Ilyen félelmek és kisszerűség mellett azonban nem működhet az együttérzés, nem élhető a részvét filozófiája, a gyakorlati misztika. Schopenhauer maga cáfolja saját magát: „Az egoista úgy érzi, hogy idegen és ellenséges jelenségek veszik körül, és minden reménye a maga javához fűződik. A jó ember baráti jelenségek világában él: ezek mindegyikének java az ő magáéval egyenlő.”

Schopenhauer következetlen: radikális a gondolkodásban, ugyanakkor megalkuvó a gyakorlati életben. Ugyan belebocsátkozik az élet és az önfenntartás pragmatikájába, mégis kijelenti, hogy tulajdonképpen az individuum semmis, hogy az élet is általában véve semmis, és tulajdonképpen minden mindegy. Ez igazi pesszimizmus, és sokan úgy vélik, ezt Schopenhauer keletről kölcsönözte. Holott a minden mindegy gondolatával az élet komolyságára is a semmisség látszatát akasztja, s itt már eltér a keleti tanoktól, ahol a földi lét színjáték-tudatához – egyfajta semmisségéhez – a dharma mint világtörvény szolgáltatja az erkölcsi követelmény pozitív életformáló gyakorlatát.

Schopenhauer, a bölcselő

Kant azt mondja, hogy a metafizika problémáit nem lehet megoldani. Ennek szellemében Schopenhauer filozófiája – „A világ mint akarat és képzet” – nem az empirikus világ analitikája, hanem a létezés hermeneutikája. Schopenhauer tehát jelentéskereső, s nem magyarázatkereső, ebben áll titokfürkészése.

A filozófiát a művészet és a tudomány között félúton lévőnek tartja – talán ezért is fuvolázik minden délelőtt. A bölcselet esztétikai eleme a tapasztalás mikéntje, tudományos eleme a fogalmi nyelv. Mert hiszen a világ dolgaival a legtöbb ember tulajdonképpen tisztában van, de a filozófusra vár a feladat, hogy a létre vonatkozó kérdéseket és a válaszokat konkrétan megfogalmazza.

Schopenhauer módszerére a szemlélődés jellemző, s a korábbi világnézeti rendszerek alaphibájául azt rója föl, hogy „a Miért-et keresték, s nem a Mit szemlélték; a távolba vágytak ahelyett, hogy a mindenütt közelit ragadták volna meg, kifelé indultak el minden irányba ahelyett, hogy befelé fordultak volna, mert minden titok ott fejthető meg.”

Ez a befelé fordulás minden misztikus „ezoterikus” tannak is sajátja, így Schopenhauer nagyra értékelte a korai német misztikusok, például Eckhardt mester tanait éppúgy, mint az ind bölcsességtanokat, amelyek hasonlóképp a megnevezhetetlenről szólnak ami egyszerre semmi – anyagi értelemben – és minden – lelkileg. A szemlélődés révén igyekszik Schopenhauer az élet s jelenségei fölé emelkedni, s vallja, hogy egyetlen öröm s fájdalom sem érinti az ember jobbik, benső valóját, tehát hogy az élet színjáték csupán. Szerinte a metafizika kezdetén az ámulat áll, a végén viszont a tagadás.

Az anyagelvűség ellen is szót emel: „A materializmus alapvető abszurditása abban áll, hogy az objektívből indul ki … holott valójában mindent, ami objektív, eleve meghatároz a megismerő szubjektum.” A Kant utáni filozófia a szellemmel azonosította a miden jelenség mögött ott lévő ismeretlent (ami önmagunk igaz lényege), vagyis nem a gondolkodás volt a lét attribútuma, hanem a létet tekintették a gondolkodás attribútumának. Magyarán ami gondolkodik, az él, elsődleges tehát a szellem.

Schopenhauer a létezés alapelvének az akaratot tekinti, szemben a képzetek világával, az anyagi formákkal. Az akaratban (Wille) egyetemes elvet vél felfedezni, a kanti „magábanvaló dolgot” (Ding an Sich), vagy a hinduk mindenben benne rejlő végső lételvét, a brahmant, a lelket.

„A világ képzet.” – hökkenti meg olvasóját Schopenhauer főműve (A világ mint akarat és képzet) első mondatával, majd folytatja: „Nincs tehát bizonyosabb, … mint ez, hogy minden, ami a megismerés számára létezik, tehát ez az egész világ, csak a szubjektumra vonatkozó objektum, a szemlélő szemlélete, egyszóval képzet. Érvényes ez így természetesen, a jelenre csakúgy, mint bármi múltra és bármi jövőre, a legtávolibbra és a közelire egyképp: mert érvényes magára az időre és a térre, amelyben mindez kizárólagosan megkülönböztetődik. Minden, ami valaha csak volt vagy valaha csak lehet a világon, kikerülhetetlenül hordozza ezt a szubjektum általi meghatározottságot, és csak a szubjektum számára létezik. A világ képzet.

Semmiképp sem új ez az igazság. Jelen volt már azokban a szkeptikus vizsgálódásokban, amelyekből Descartes kiindult. Berkeley volt azonban az első, aki határozottan ki is mondta: ezzel halhatatlan filozófiai érdemeket szerzett magának (…) Kant első hibája (…) ennek a tételnek az elhanyagolása volt. – Hogy ezt az alapigazságot ugyanakkor mily korán felismerték India bölcsei, hiszen alaptételként szerepel már a Vyasának tulajdonított véda-filozófiában, tanúsítja W. Jones, értekezéseinek legutolsójában: »A Védák iskolájának alapdogmája nem az anyag létezésének tagadásában állt, vagyis a szilárdságéban, az áthatolhatatlanságéban és a kiterjedésében (melyeknek tagadása eszelősség lenne), hanem ezek szokvány fogalmának kiigazításában, nevezetesen azon állítás által, hogy az anyagnak nincs a megismerő felfogástól független létezése; mivel a létezés és az érzékelhetőség reciprok fogalmak.« E szavak elegendőképp kifejezik az empirikus realitás és a transzcendentális identitás együttélését.”

Filozófiájának másik sarkalatos tétele az akarat, amely „nemcsak az emberekben és állatokban ismerhető fel mint legbensőbb lényeg, de a növényben meglévő vegetáló, a kristályt rendező, a mágnestűt észak felé fordító erő … sőt a nehézkedés is akarat. … Ez jelenik meg minden vakon ható természeti erőben és átgondoltabb emberi cselekvésben is, a kettő csak a megjelenés mértékében, nem lényegében különbözik egymástól.”

Ez a vak élet-akarat ugyanakkor nem erkölcsi tényező és nem abszolút tényező; csak a szubjektummal egyetemben létezik és csak a jelenségvilággal kapcsolatban fogható fel. Ezért nevezhetjük Schopenhauer filozófiáját immanens bölcseletnek, a magában való végső elv, az akarat sem transzcendens, hanem relatív, viszonylagos, az individuumon keresztül nyilvánul meg.

Kelet barátja

A XIX. század gondolkodói közül Schopenhauer neve forr össze leginkább az ind gondolkodással. A nyugatiak közül ő fordul leghatározottabban a hindu és buddhista hagyományok felé. Igaz-e, hogy Schopenhauer gondolati rendszere a kelet és nyugat merőben új szintézisét adja? Valóban megnyitotta-e az utat az indiai gondolatok Európába áramlása előtt? Ő tárta volna fel az új Európa kibontakozásának lehetőségét? Vagy csupán civakodó pesszimista, rögeszmés különc, aki Európa-ellenességéhez keresett a hinduizmusban és buddhizmusban szövetségest?

Schopenhauer figyelmét Friedrich Majer jénai magántudós, orientalista hívta fel Indiára 1813-14 fordulóján. Ekkor már jó tíz esztendeje közkézen forgott az első fordításkötet, amely Európában az óind filozófia forrásmunkáiból megjelent: Anquetil Duperron Oupnek’hat című műve (1801-02). Ez az Upanisadokból egy perzsa fordítás alapján készült latin nyelvű válogatás volt, amely meghatározta Schopenhauer szimpátiáját India iránt. Mindvégig ezt a művet tartotta zsinórmértéknek, a későbbi közvetlen fordításokat Colebrook, Roer és különösen Rammohan Roj tollából meglehetős gyanakvással, elutasítólag fogadta. Nagyrabecsülése osztatlan volt – ami szokatlan az éles nyelvű Schopenhauertől: „Mily eredeti, magasztos gondolatok áradnak felénk minden lapjából! Mily tisztára fürdik itt a szellem, minden korán beléjeoltott zsidó babonától és minden ezt szolgáló filozófiától! Ez a legjutalmazóbb és legfölemelőbb olvasmány, ami csak létezik a világon; vigasztalásom volt életemben s az lesz a halálomban is.” Az ind művészet, szépirodalom s egyebek iránt alig tanúsított érdeklődést, bár az indológiai publikációkat figyelemmel kísérte. Schlegellel vagy Humboldttal szemben Schopenhauer nem kezdett szanszkritul tanulni, bár sokszor fejtegette annak előnyeit: „miként a szanszkrit alapján jobban megismerhető a görög és a latin, hasonlóképp a brahmanizmus és buddhizmus ismerete is előfeltétele a kereszténység igaz megértésének.”

Keletről jő a világosság, s ennek jegyében kutatta Schopenhauer a hasonlóságokat a különböző világnézeti tradíciók között. Meggyőződése volt, hogy a vallásos látnokok és misztikusok belső tapasztalata homogén, mi több, azonos, annak ellenére, hogy milyen nagy a változatosság a történelmi korok, az országok s a vallások, dogmák vonatkozásában. Minden idők bölcsei mindig ugyanazt mondották. Nem csekély öntudattal állítja fel a sort: „Buddha, Eckhardt mester s jómagam lényegileg mind ugyanazt tanítjuk.”

Boldog volt, hogy saját gondolatainak eredménye egybevág a világ legősibb világnézetével, a védaival – jegyzi meg hű apostola, P. Deussen orientalista – de hozzátette, hogy tanai csak úgy fogalmazódhattak meg, hogy az Upanisadok, Platón és Kant együttesen vetettek fényt elméjére. „Minden … csak viszonylagos létezést mondhat magáénak…. Ennek a nézetnek régi a lényege: Hérakleitosz a dolgok örök folyamát siratta benne; Platón kevésre méltatta tárgya értékét, mint a mindegyre létrejövőét, ám sosem létezőét; Spinoza a kizárólagosan létező és megmaradó egyetlen szubsztancia merő akcidenciáinak nevezte; Kant az így megismertet puszta jelenségként állította szembe a magánvalóval; végül az indiaiak ősi bölcsessége így szól: »a májá, a megtévesztés fátyla borítja a halandók szemét, hogy ekképp olyan világot lássanak, melyről sem azt nem lehet mondani, hogy van, sem azt, hogy nincs: mert az álomhoz hasonlatos, és hasonlatos a napragyogáshoz a homokon, amit messziről víznek vél a vándor, vagy az odavetett kötélhez, melyet kígyónak néz«. (Ezek a hasonlatok a Védákban és a Puránákban számtalan helyen ismétlődnek.) Amit azonban mindezek céloznának, és amiről beszélnek, nem más, mint amit mi is tárgyalunk épp: a világ mint képzet, az ok elvének alávetve.” (A világ mint akarat és képzet)

Európa felfedezi Indiát

Indiát a romantikusok fedezték fel Európa számára. A lassan dekadenssé váló kor, a szabadság egyenlőség testvériség fényes illúziójának szertefoszlása, a barbár társadalmi viszonyok adták a tápot ahhoz a metafizikai késztetéshez, ami egy elveszett paradicsomot fedezett fel Indiában, a mesés keleten. A romantikusok a legősibb s legfennköltebb bölcselet honát látták Indiában, azt a forrást, ahonnan Európa lakói elszármazhattak. India hagyományától ugyan messzire került az európai kultúra, mégis át meg átszövik az eredet gyökérfonalai. Kant még gúnyolódott a tibetieken, Herder viszont dicséri a bráhmanizmust, s a meditáció művészetét ajánlja az európaiaknak.

Schopenhauer indiai elemeket fedezett fel az egyiptomi vallásban: például a lótuszvirágon ülő teremtő istenség képét, ami egyenes megfelelése a Visnu köldökéből fakadó lótuszvirág kelyhében ülő, világteremtő Brahmának, illetve Ápisz-bika és a szent tehén kultuszának hasonlóságait. A filozófia e non plus ultrá-ját Püthagorasz és Platón is csodálattal fogadta, indiaiaktól vagy Egyiptomtól átvette, tisztelte, alkalmazta, és, nem tudni mely fokig, maga is hitte. A neoplatonista filozófiában is indus elemeket azonosított, például a világ egylényegűségét, a léleknek az anyagba kerülését, a lélekvándorlás és a felszabadulás tanát. Schopenhauer szerint egyáltalán az idealizmus tana először Plótinosznál jelenik meg a nyugati filozófia történetében, ami keleten akkor már rég közkeletű volt, miszerint a lélek csinálta a világot azzal, hogy az örökkévalóságból az időbe lépett. (Ez cseng össze a Bhagavad-gítá szavaival: „Ezen alsóbbrendű természeten kívül van egy felsőbbrendű energiám, mégpedig az anyagi természettel küzdő élőlények, akik fenntartják az univerzumot.” Bg.7.5.)

De Schopenhauer továbbmegy, a kereszténységet is indiai eredetűnek tartotta! „A kereszténységnek indiai vér csörgedez az ereiben …[s az Ótestamentumhoz képest] az Új Testamentum valamiképpen bizonyosan indiai eredetű: tulajdonítható ez teljes mértékig indiai etikájának, ami a morált aszketizmussá transzformálja, valamint pesszimizmusának és avatárjának, azaz Krisztus személyének.” (Parerga és Paralipomena II.§179.)

Schopenhauer egyenesen rajongója a keleti gondolatoknak, s bár a buddhizmust később ismeri meg, mint a hinduizmust, lelkesedésében mégis gyakran buddhistának vallja magát – „nem historizmusában és formaságaiban, hanem belső szellemében”. Az indiaiakat a legnemesebb és legősibb népnek tartotta, bölcsességüket az emberi faj eredeti bölcsességének. Az emberiség vallása, a legősibb világnézet indiai eredetű, India pedig az emberiség szülőföldje, sőt azt is remélte, hogy az Ázsiából származó európai népek újra visszanyerik otthonuk szent vallását (PP.II.§115.) A Védákat, Upanisadokat a legfennköltebb emberi tudomány és bölcsesség gyümölcsének, emberfölötti fogantatású műveknek tartotta, melyek szerzőit aligha lehetne közönséges halandónak képzelni. A mindennel szemben szkeptikus, mi több véresen kritikus Schopenhauer meglepően lelkes szavai talán túzók is kissé, e források Európába jutását mégis százada legnagyobb ajándékaként üdvözölte.

A Védák szellemi világosságát Schopenhauer annak tulajdonította, hogy a hajdani kor bölcsei közelebb álltak az eredethez, s tisztábban és teljesebben fogták fel a dolgok lényegét, mint a modern kor embere. Az elkorcsosodó generációnak az a reménye mégis megvan, hogy amennyire csak lehetséges, igyekszik fölismerni ugyane kezdeteket. Schopenhauer ezért egyenesen új reneszánszt várt az ind kultúra megismerésétől. Azt remélte, hogy az ind hagyomány gyökeres változásokat hoz az európai gondolkodásban s annak irányaiban. Reményei szerint a szanszkrit irodalom olyan hatást gyakorolt volna Európára, mint a XV. század során a görög nyelv megújhodása.

Érdekes, hogy a későbbi indológia nem Schopenhauer és Duperron kissé ugyan idealizáló, de szimpatikus hozzáállását követte, hanem inkább erőszakkal igyekezett bizonyítani a fehér kultúra felsőbbségét. Az indus kultúra hanyatlásának látható jeleit Duperronnal egyetemben Schopenhauer is az iszlám hódításnak tulajdonította, s az európai mentalitásról megjegyezte: „Mi azonban ma a brahminoknak angol lelkészeket küldünk, és tarkabarka lenvásznak úri kalapos szövőit, hogy részvétből valami jobbra tanítsuk őket, megmagyarázzuk nekik, hogy a semmiből valók, s ennek hálásan örvendeniök kell. Ám csak úgy járunk, mint aki sziklára lő ki golyót. Indiában a mi vallásaink sosem gyökerezhetnek meg: amaz emberi nemzetség ősi tudását nem fogják kiszorítani a történetesen Galileában megesett események. Ezzel szemben az indiai bölcsesség visszaáramlik Európába, és alapvető változást fog hozni tudásunk s gondolkodásunk egészében.”

Párhuzamok

Elöljáróban jeleznünk kell, hogy a Schopenhauer által megismert védánta-filozófia az ind filozófiai rendszereknek csak egyike, s azon belül a védántának is csak egyik iskolája, nevezetesen az advaita- vagyis nem kettős-elvű védánta. Ez azt jelenti, hogy a világot csupán egyetlen létező principiumra, a transzcendentális, végtelen, kifürkészhetetlen és megnevezhetetlen Brahmanra, lélekegészre vezetik vissza. E személytelen felfogással azonosítják általában az egész védikus bölcseletet még napjainkig is, holott a személyes istenhiten alapuló vaisnava és egyéb iskolák legalább olyan jelentősek, mint az advaita-védánta. Ez utóbbinak a személytelen Isten- vagy Abszolút-koncepciója dús televényt jelentett a múlt század spekulatív filozófusainak. Azonban e személytelen, minden-egy nézet éppen a szubjektum, az egyén helyzetére ad megsemmisítő magyarázatot, mondván: az egyéni lét illúzió. E fikció hatott oly termékenyítőleg az individuum-problémába belebonyolódott nyugati bölcseletre. A továbbiakban a védánta kifejezést e szűkebb értelemben, a monista filozófia jelentésben használjuk, ami – nota bene –, csak egy része a hindu bölcseletnek.

Schopenhauer a védánta-filozófiai művekben saját bölcseletét látta tükröződni, s a buddhista fogalmakat saját tanai precíz analógiájának tartotta. A védikus májá (illúzió), brahman (lélek), dzsíva (élőlény), prakriti (természet), purusa (Isten, Szellem), karma (cselekedet és visszahatásaik), szanszára (léttapasztalás, lélekvándorlás körfolyamata), vagy a buddhista nirvána (személytelen üdvállapot, az anyagi lét kilobbanása), upádána (létakarás, világhoz való ragaszkodás) fogalmai nem ismeretlenek Schopenhauer olvasói előtt. A pesszimista bölcselő azokat az elveket ismerte fel Keleten, mint amikre ő maga jutott. Követője, P. Deussen ugyane módszert történeti és indológiai keretbe foglalta; ezzel jött létre a sokat vitatott összehasonlító filozófia. Deussen egybevetette Platón, az advaita-védántista Sankara és Kant elméleteit, s ugyanolyan alapigazságokat talált, pédául a fenomenális természetű, oksági-téridős világ koncepcióját.

Schopenhauer a Védák májá-koncepciáját, vagyis az illúzió-elvet a kanti ‚jelenség’-gel tudta megfeleltetni. Ő maga ugyanezt a principium individuationis, az elkülönösödés elvében fogalmazta meg. A buddhista terminológiából ismeretes nirvána fogalmában az akarat vak erejétől való szabadságot lelte meg, vagyis azt az állapotot, amelyikben négy dolog nincsen: születés, öregedés, betegség és halál. Ezért ez a szanszára, a világi tapasztalás, létkörforgás tagadása és meghaladása. A jelenségekben megmutatkozó Akaratot Schopenhauer a hindu Brahmannal, a teljes lételv (szat) aspektusával, illetve a buddhista upádánával, a világhoz való ragaszkodással, a világi tárgyakkal való azonosulással feleltette meg. A karmában az intellektus nélküli individuális akaratot látta, ami empirikus természetűek tűnik. A szánkhja-filozófiából vett prakriti (természet) a vak kozmikus energia, szemben a purusával, a tiszta szellemmel és tanúval. A védántából ismert májá (illúzió) jelentheti az akaratot, illetve annak tárgyiasságát, anyagiasságát. A májá másrészt avidjá, vagyis tudatlanság is, amennyiben saját bűnös attitűdünk ragaszkodást táplál a képzetek, okság, célok és eredmények hálózata iránt. A brahman kifejezésnek Schopenhauer Max Müller nyomán erő, akarat, vágy, teremtő serkentés jelentést is posztulál, s mivel az akarat mi vagyunk, brahman végső soron azonos velünk (tegyük hozzá minőségileg, de mennyiségileg a parányi tudat-szikra nem azonos a Mindenséget átfogó lélekegésszel). Ennek az egyénben megfogalmazódó anyagi vágynak a kiélésére teremt lehetőséget Brahman, amikor energiájának negyedrészét az anyagi világ képében nyilvánítja meg, míg energiájának háromnegyed részét megőrzi teljes lelki mivoltában.

Megállapíthatjuk tehát, hogy e sokféle terminussal való azonosítás mutatja Schopenhauer ismereteinek kiterjedését, de egyben határait is az óind témában, mert hiszen nincs ismerete a dualista, tehát a személyes Istent és a személyes individuumot valló, perszonalista védánta-iskolák tanairól. Az ’akarat’ azonosítása hol egyik, hol másik óind kifejezéssel utal magának az akarat fogalmának ambivalens természetére is. A keleti gondolatok segítségével Schopenhauer tehát bírálta a zsidó-keresztény hagyomány egyes elveit, a történelem jelentőségét, lineáris folyását, a képzetes gondolkodást és az intellektusba, a rációba vetett modern nyugati hitet, a tervezés és haladás elvét, a tudományt és technikát. Ezért tartják pesszimistának és irracionálisnak, holott csak egy más szemszögű megközelítésből szemlélte a világot s benne az emberi jelenséget.

S hiába tűnik úgy, hogy Schopenhauer egy Isten nélküli vallást s egy egyéniség nélküli felolvadást vagy semmit keresett és talált volna Keleten, alábbi gondolata az individuum öröklét iránti igényét tükrözi: „Minden egyes lélegzetvétel visszaveti az állandóan nyomuló halált, és így minden egyes pillanatban harcban állunk a halállal minden étkezés, alvás, megmelegedés stb. alkalmával is. Mert a születésünk folytán közvetlenül a kezére kerültünk és nem más az egész életünk, mint a halál halogatása.” A védikus irodalomban ennek igen hasonló megfogalmazását Vaszudév és Kansza király beszélgetésében találjuk: „Miért félnél a haláltól? Halálod születéseddel együtt látott napvilágot. Ahogy világra jöttél, elkezdtél meghalni. Amennyiben huszonöt esztendős vagy, ez azt jelenti, huszonöt évvel kerültél közelebb a halálhoz. Minden pillanat, minden perc egy meghalás. A végső távozás úgyis elkerülhetetlen, lehet, hogy ma, lehet, hogy csak száz esztendő múltán, de mindenképpen távoznod kell. A halál nem más, mint a jelenlegi anyagi test megszűnése. Ahogy a szervezet hasznavehetetlenné válik és elvegyül az anyagi természet öt elemével, a testben lakozott élőlény tettei s azok visszahatásai szerint újabb testet ölt. Miként az ember jár az úton: felemeli egyik lábát, s ha szilárd talajt érez a talpa alatt, továbblép, úgy változnak a testek s úgy vándorol a lélek is.” (Bhág.10.1.)

Schopenhauer tragédiája

„Ismerd fel benned az igazságot … ott érintkezik az ég a földdel…” – vettet papírra a huszonnégy éves bölcselő. E már-már upanisadi ihletésű mondat az egymásra találás szellemét tükrözi. Schopenhauer ezt úgy fogalmazta meg, hogy amit ő tud prezentálni, az nagy pontossággal egybevág az ősi indus tanokkal, egyszersmind a filozófia nyugati fejlődésének is szerves része. Schopenhauer alig volt hajlandó mások elfogadására, a Védák tekintélye előtt azonban mégis meghódolt. Bár olykor bírálja a hindu bölcselőket is, mivel mítikus irányt vettek, mégsem a saját tanait igyekszik alátámasztani az indus források alapján, hanem saját gondolatait az óind tanok szerves folytatásának, mitegy betetőzésének, kihüvelyezésének tartja. Saját magát – milyen magabiztos! – a tudomány csúcsán állónak érzi, s innen igyekszik fényt deríteni az ind gondolkodás bizonyos területeire, illetve feltárni egyes rejtett értelmeket, amik még az indiaiak számára sem világosak. Ezért számára az óind filozófia nem kinyilatkoztatás érvényű, nem az inspiráció forrása, hanem tükör, önkifejezésének és önigazolásának közege. Talán ezért, szinte narcisztikusan tartozik napirendjéhez a lefekvés előtti áhitat az Upanisadokkal? Mindenesetre Schopenhauer azt mondotta, aki új filozófiai rendszert dolgoz ki, az egyben azt is deklarálja, hogy a korábbi rendszerek csődöt mondtak. Ebben is hasonlít az óind bölcselők egy csoportjára, mert ahogy mondják, nem lehet valaki bölcs muni, amíg nincs különvéleménye. Persze jó adag önteltség is vegyül abba a már idézett mondatba, miszerint ugyanazt tanítja, mint Buddha vagy Eckhardt, a különbség csupán annyi, hogy Eckhardt megmarad a keresztény mitológia szűk keretei közt, s bár a buddhizmus ugyan tisztább, már amennyire egy vallás tiszta lehet, de „a teljes tisztaság az én tanaimban rejlik.”

Schopenhauer tragédiája egoizmusában rejlik. Maga állítja, hogy „a hírnév nem más, mint a legritkább és legdrágább falat büszkeségünk és hiúságunk számára.” Amikor hívei bírálni merészelik, csak annyit mond: mellőzzék a beszédet! Ha pedig követői a távollétében találkoznak, megnyugtatja őket: „Ahol ketten a nevemben gyűlnek össze, ott vagyok köztük én is.” (sic!) E már-már polgárpukkasztó kevélységre gyógyír lehetett volna, hogyha találkozik egy igazi mesterrel, guruval, akinek nagysága előtt törpének érezhette volna magát minden tudásával együtt. A guru, a tanítómester az élő Véda, a lelki fejlődés aktív tényezője. Schopenhauer csak a védikus irodalommal találkozott, az írásos Védával, amely a passzív tényező, amely így is lenyűgözte. „Adeptus, milyenné tesz a mester?” – tehetnénk fel az örök kérdést, s erre rímel a válasz: nem az számít mit tud az ember, hanem hogy kit ismer.

Itt kell megemlíteni Schopenhauer érdekes magyar vonatkozását is. Majdhogynem évfolyamtársa volt a göttingai egyetemen Kőrösi Csoma Sándor, akinek élete késői szakaszában is tisztelettel adózott, sőt, tételeinek a buddhista tanokkal való egyezését alátámasztandó Kőrösitől is idézett. (Lásd keretes cikk, ha kell és belefér, mert érdekes, talán húzni érdemes.)

A múlt század közepén Schopenhauer által remélt új reneszánsz lehet, nem következett be, de vajon nem volna-e ma, a huszadik század végén, sőt, a második évezred végén szükség egy ilyen gyökeres szellemi megújhodásra, ami egy olyan gazdag és nagyívű tradícióból táplálkozna, mint az évezredes folytonosságú hindu kultúra?

Rácz Géza

Irodalom:
Bhaktivedanta Swami: Bhagavata-purana, BBT, én.
Halbfass, Wilhelm: India and Europe, An Essay in Philosophical Understanding, Motilal Banarsidas 1990
Lengyel Béla: Schopenhauer Kőrösi Csoma Sándorról
Nagy Sándor dr: A schopenhaueri akaratfilozófia és a keleti bölcselethez való viszonya
Safranski, Rüdiger: Schopenhauer és a filozófia tomboló évei, Európa, 1996
Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet, ford.: Tandori Ágnes és Tandori Dezső, Európa Könyvkiadó, 1991
Schopenhauer: Az akarat szabadságáról, ford.: Kelen Ferenc, Hatágú Síp 1991
Schopenhauer: Az ideálisról és a reálisról szóló tan, ford.: Liebermann Pál, FLI kiadó 1995
Schopenhauer: Parerga és Paralipomena, kisebb filozófiai írások, 1-4. kötet, Világirodalom, Budapest, 1924-25
Schopenhauer: Szerelem, élet, halál, Életbölcsesség, szerk: Dörömbözi János, Göncöl Kiadó Budapest 1989

1997/24.