Lélekvándorlás a világirodalomban

Próbáljuk meg hát – amennyire lehet – időrendben követni az egyes alkotásokat. Nem foglalkozunk most a Védákkal, mint irodalmi művekkel, sőt kelet filozófiáját is csak érintőlegesen említjük, hiszen az mindenki számára nyílvánvaló, hogy az ókori India, Kina, Japán bölcseleti műveiben, kultúrájában mindenhol felbukkan a lélekvándorlás fogalma, nemcsak filozófiai axiómaként, de az irodalmi művek természetes velejárójaként, témájaként. Hiszen e kultúrákban nem egy elvont, csak egy bizonyos réteg titkos tanításáról van szó, hanem a mindennapokban is elfogadott tényről.

Nem a test az énünk

Mielőtt azonban belevágnánk e szertreágazó téma tárgyalásába, néhány gondolat erejéig vizsgáljuk meg, mi is a reinkarnáció filozófiai szemszögből. Nem a test az énünk, lelkek vagyunk, testbe zárva – hirdetik kelet filozófusai. S mindaddig, amíg az anyag vonzásában élünk, újra és újra meg kell jelennünk az élet színpadán, mert vágyaink arra késztetnek minket, hogy újabb és újabb jelmezekbe (testekbe) bújjunk, és újabb és újabb szerepeket játszumnk el.

Az ókori civilizációk közül most csak az India utáni négy legnagyobbat, Egyiptomot, Kínát és Görögországot illetve Rómát említenénk.

Az ókori egyiptomban az írásbeliség Kr. e. 3000-ben kezdődött. A különféle intelmek, sírfeliratok, himnuszköltészet mellett aztán a társadalmi problémák felvetik a lét alapjait boncolgató kérdéseket, olyan irodalmi műfajok jönnek létre, melyek filozófiai mélységét a későbbi idők alkotásai is ritkán érik el. Az egyiptomi vallásra vonatkozó szövegek óriási tömege maradt ránk, ezek tele vannak mitológikus célzatokkal, a mítoszok összefüggő ismertetése azonban ritkaságnak számít az egyiptomi irodalomban.

Az egyiptomi hermetikus írásokból következne egy rövid részletetÍzisz és Hórusz párbeszédét. Izisz és Ozirisz gyermeke volt Hórusz, akit sólyomként is ábrázoltak, képe a fáraókról készült képzőművészeti alkotások sajátos tartozéka volt. Néhány szót kell szólnunk a hermetikus írásokról is: ezek görög, latin és kopt nyelven írott művek, már ókori szerzők is megőriztek kisebb nagyobb töredékeket. Hermész Triszmegisztoszra (Háromszor legnagyobb Hermész) vezethető vissza a név, a bölcsesség istenére (a görög Hermész, a tudomány istene is tőle kapta nevét). Hermész Triszmegisztoszt egyiptomi misztikusként is számontartják, neki tulajdonítják az alábbi kijelentést: „A lélek testről testre vándorol, s vándorútján sokféle szállása akad. Mint ruhát veted le az egyik testet, s mint palástot öltöd fel az újat. Óh, lélek, régóta létezel, öröktől fogva vagy.” (Vö. Bg. 2.22.)

A hermetikus iratok nagy része Egyiptom területén keletkezett, vannak köztük asztrológiai, alkimista, mágikus, pszeudo-természettudományi iratok, de a filozófiai tartalmú szövegek a legjelentősebbek, ezek gyakran dialóg formában íródtak.

Ízisz beszéde Hóruszhoz

Hórusz: Miként ölt férfi-, vagy női testet a lélek?

Ízisz: Kedves fiam, Hórusz, a lelkek természetükre nézve mind egyformák. Köztük nincs nő és nincsen férfi. Az ilyen megkülönböztetés csak a testre vonatkozhat, nem pedig a lelki lényre.

Hórusz: Bámulatos dolgokra oktattál, ó, nagyhatalmú anyám, Ízisz, de azt még nem mondtad el, hová távoznak a lelkek, miután kiszabadultak a testből!

Ízisz: Dicső Ozírisznek kimagasló sarja, ne gondold, hogy a testből kiszabaduló lélek kuszán elvegyül a határtalan mindenségben, s feloszlik a végtelen, egyetemes szellemben anélkül, hogy újra testet ölthetne, hogy megőrizné egyéniségét, vagy újra felkutathatná ősi hajlékát. A vázából kiömlő víz többé nem talál vissza a vázába, nincsen pontos rendeltetési helye, hanem elvegyül az egyetemes víztömeggel. Ám a lelkekkel más a helyzet, óh legbölcsebb Hórusz. Én beavatást nyertem a halhatatlan természet misztériumába. Én az igazság útját járom, s mindent feltárok előtted, semmit sem fogok elhallgatni.

A lelkek nem kuszán kerülnek a halált követő állapotba, s nem a véletlen vezérli őket ugyanarra a helyre, hanem mindegyikük a neki kijáró helyre fog kerülni. Ezt a célállomást pedig az határozza meg, hogy miket tapasztalt meg a lélek még anyagi testében, viselve ezt a természetével ellenkező terhet.

Talán mindenki emlékszik arra a szép magyar népballadára, amelyben a két szerelmesnek nem engedi a gonosz anya, hogy egymáséi legyenek, s még haláluk után is messze temetteti őket egymástól. A sírjukból azonban kinő két növény és összeölelkezik, s amikor a gonosz asszony széttépi őket, megátkozza az immár növényi testben levő lány az anyját. Nos, ennek egy nagyon szép kínai változata is ránk maradt, Han Ping és felesége története.

A fejedelem tanácsadójának és szép feleségének tragikus története mind a mai napig él a nép emlékezetében: az egymástól elválasztott férj és feleség haláluk után mandarinkacsákként dalolnak el nem múló érzéseikről.

Az ókori kínai filozófia, a taoizmus alapműve a Csuang Csou, amely feltételezett szerzőjéről, a Kr. e. IV.-III. sz.-ban Santung környékén élő tanítóról, Csuang-ceről kapta a nevét. Az igen változatos tartalmú könyv eleven stílusban bírálja a társadalmat, az államot, és a tao lényegét, a szemlélődést helyezi előtérbe.

Csuang ce

Volt egy kezdet. Volt azelőtt is egy kezdet, s azt megelőzően is volt egy kezdet. A halál s az élet nincs messze egymástól. Mikor ezek eredetét keresem, a végtelenségbe nyúlnak vissza, s ha a végüket kutatom, sosem találok befejezést. Élet követi a halált, s halál előzi meg az életet. Amire rá tudunk mutatni, az az elhamvadt fatuskó, de a tűz már valahol másutt lobog.

És elérkeztünk az igazán nagy névhez, Platónhoz, akit igaz nem az irodalom-, inkább a filozófiatörténet tart számon, mégis meg kell őt most említenünk, hiszen művei irodalmi nagyságrendű alkotások is egyben. A nyugati etikai és metafizikai gondolkodásunk kezdetét tőle számítjuk, ezért a nyugati gondolkodás atyjának is tekinthető. 36 könyvet írt főleg politikai és etikai kérdésekről, de metafizikáról és teológiáról is, hatása 2300 év óta tart.

Egy részlet Phaedo c. művéből

– Fölvetődik egy másik kérdés is. Vajon ezekből a példákból nem az következik-e, hogy minden ellentétpár (hideg-meleg, sötétség-világosság, stb.) között megtalálható a kölcsönös származás kétoldalú folyamata, vagyis az elsőből ered a második, illetve az utóbbiból az első? A nagyobb és kisebb dolgok között nemde szemmel látható növekedés, csökkenés, s vajon letagadható-e ez a törvényszerűség?

– Természetesen nem – válaszolta Kebész.
– S vajon nem ugyanez-e a helyzet az elválással és egyesüléssel, a hűtéssel és hevítéssel s az összes többi hasonlóval? S hogyha olykor nem is nevezzük nevén a dolgokat, attól még igaz marad, hogy egymásból származnak, s az egyik a másiknak eredete, nemde?
– Minden bizonnyal.
– Akkor tehát van-e ellentéte az életnek, miként az ébrenlét ellentéte az alvásnak? – kérdezte Szókratész.
– Kétségkívül.
– És mi lenne az?
– A halál.
– Ha tehát ezek ellentétes fogalmak, akkor egymásból származnak, s a kölcsönös eredet kétoldalú folyamata is megtalálható közöttük.
– Természetesen.
– Nagyon jó – mondta Szókratész. – Most mondok egy ellentétpárt, amit épp az imént említettem. Megnevezem az egymással ellentétes fogalmakat, s a köztük fönnálló folyamatokat is, te pedig mondasz egy másikat. Az én példám az alvás és ébrenlét, s állítom, hogy az ébrenlét az alvásból származik, az alvás pedig az ébrenlétből; a köztük lévő folyamat pedig nem más, mint az elalvás, illetve az ébredés. Kielégít ez?
– Teljes mértékben.
– Most pedig beszélj nekem az életről és halálról! – mondta Szókratész. – Elismered, hogy a halál az élet ellentéte?
– Igen.
– És egymásból is származnak?
– Igen.
– Mi történik akkor az élővel?
– Számolnia kell a halállal.
– És mi lesz a halál után? – kérdezte Szókratész.
– Be kell ismerjem – élet.
– Tehát, kedves Kébész, az élőlények és emberek éltek előzőleg?
– Nyilvánvalóan.
– Akkor pedig a lélek mindig, a túlvilágon is létezik.
– Úgy tűnik.
– Ebben az esetben az egyik folyamat, a halál egészen nyilvánvaló, nemde?
– Igen, nyilvánvaló. – válaszolta Kebész.
– Nos, mit tegyünk? Hagyjuk ki a másik folyamatot, hagyjuk tisztázatlanul a termé-szet törvényeit ezen a ponton, vagy nevezzük meg a halállal ellenkező folyamatot is?
– Nevezzük meg azt!
– S mi az?
– Az újraszületés.
– Ha tehát létezik az újraszületés – mondta Szókratész-, akkor ez a halálból az életbe vezető folyamat, nemde?
– Minden bizonnyal.
S most egy részlet a Törvények X. könyvéből.

Néhány évszázad, és már Rómában vagyunk. Érdemes elolvasni Ovidius Átváltozások c. terjedelmes költeményének egy részletét.

Ovidius: Metamorfozisok

Szégyellem elmondani neked, de megteszem.
Sörték nőttek rajtam.
Nem tudtam beszélni, csupán röfögés
Jött belőlem szavak helyett.
Éreztem, hogy szám keménnyé válik,
Orrom helyére disznó orra nőtt,
Arcom a földet pásztázta.
Nyakam izmoktól duzzadt,
És a kéz, mely régen a csészét emelte ajkaimhoz,
Most lábnyomokat hagyot a talajon.

Mint említettük, a zsidó, az iszlám és a keresztény kultúrkör alkotásai közül is válogathatunk, ezzel is érzékeltetve, hogy minden korban, minden vallási csoportban megtalálható a reinkarnáció gondolata, az nem egy szűk népréteg vagy felekezet tantétele, mint ahogy egyesek szeretnék beállítani.

Mit érdemes tudnunk a kabbalista irodalomról? Ez egy misztikus zsidó filozófiai irányzatból létrejött héber-arameus nyelvű irodalom, mely elsősorban a középkor végén virágzott, de kezdete a Kr. sz. utáni időkre nyúlik vissza. Magának a szónak a jelentése: átvétel, hagyomány, a kaballa a Tóra utáni szóbeli és írásbeli hagyományt jelentette, már a Talmudban is számos misztikus anyagot találunk. Az egyik legismertebb a Holttengeri tekercsek néven világhírűvé vált gyűjtemény, de alapmünek a Simeon ben Johai nevéhez fűződő Zohár, Ragyogás c. munkát tekintik. Ez az arameus nyelvű 5 kötetes írás csak a XIII. sz-ban vált ismertté, tulajdonképpen a Tóra kommentárja. Íme meg egy részletet belőle:

Minden lélek alá van vetve az újjászületés próbájának. Nem tudják, miként bírálják el őket még mielőtt e világra jöttek volna, vagy mikor távoznak innen. Nem tudják, hány átalakuláson és titokzatos próbán kell még átmenniük. A léleknek vissza kell jutnia ahhoz az abszolút forráshoz, ahonnan származik. E cél elérése érdekében azonban el kell érnie a tökéletességet, melynek csírája ott van benne. S ha ennek a követelménynek képtelen eleget tenni egy élet során, akkor másodikat, harmadikat, vagy még újabbakat kezd.

A békés egymás mellett élés jegyében most egy iszlám költő művét idézzük. Dzsaláladdin Rumi a XIII. sz. ban élt perzsa költő a kerengő dervisek rendjének megalapítója volt. Az iszlám misztikus irányzatának, a szufizmusnak a lényege hatja át műveit, mint pl. a Masznavi (Misztikus párversek) című hatalmas költeményét is. A szufi vallásbölcseleti irodalom képviselői olyan valóság elérésére törekszenek, amely nem érthető meg az érzékelés vagy a racionális gondolkodás hagyományos útján. Csak a szív bölcsessége, a gnózis, a belső tudás, a lelki tapasztalat tárhatja fel ennek a rejtett valóságnak egy részét. A kereső a megvilágosodás útját járva az isteni szeretet és tudás részese lehet, ez a szufi irodalom képviselői szerint a „tudatlanság fátylának fellebbentése”.

Rövid részlet Dzsalaluddin Rumi Masznavi c. művéből, s rögtön utána egy keresztény hitvallás Giordano Bruno szavai a fennmaradt inkvizíciós pörből:

Az alak ezernyi változáson ment keresztül. Nézd mindig az éppen adott formát, mert ha a korábbiakat szemléled, elkülöníted magad az igazi énedtől. E formák az állandónak állapotai csupán, s ezt az állandót láttad a halálban. Miért fordítod hát el arcodat az elmúlástól? Halj meg derűsen, s ölts új és jobb alakot! Akár a Nap — ha lenyugodtál nyugaton, csak akkor kelhetsz föl újra, ragyogóan, keleten.

Mindig is örökkévalónak tartottam a lelket, s most is ezt vallom. Egy katolikus ember azt mondaná, nem egyik testből kerül a másikba a lélek. Ám a kérdést alaposan megfontolva, mint filozófus azt mondom, a lélek lehet ilyen, vagy amolyan formában, vándorol tesről testre, mert e lélek testet ölt, ám nem azonos a testtel. Az univerzumi lélekből, a Szellemből származik minden élő és mozgó.

Most már könnyebb dolgunk lesz, mert olyan közismert nevek következnek, mint Benjamin Franklin, Balzac, Tolsztoj vagy Goethe – az idézett művek önmagukért beszélnek.

Benjamin Franklint a történelem legnagyobb polihisztoraként lehet említeni, még a világhírű Leonardo da Vincinél is szélesebb körben ért el említésre méltó eredményeket. Megdöbbentő, hogy legalább négy teljesen különböző területen végzett kimagasló munkát: a politikában, az üzleti életben, az irodalomban és a tudományban. Most ne említsük találmányait, hogy önerőből megtanult négy nyelvet vagy hogy a Függetlenségi nyilatkozat megfogalmazóinak egyike volt. Inkább csak mint az amerikai irodalom első klasszikusát, az első világhírű amerikai írót, a kispróza mesterét tekintsük. Részlet egyik leveléből:

Látván azt, hogy létezem ezen a világon, hiszek abban, hogy ilyen, vagy amolyan formában mindig is létezni fogok, s az emberi létezés minden kellemetlensége ellenére sem ágálok saját magam újabb kiadása ellen, remélve, hogy a legutóbbi megjelenés errátuma kijavítható.

Goethe. A költőfejedelem. Vagy úgy is emlegetik A költő. benne látja az irodalomtudomány megtestesülve mindazt, amit a költészet, az irodalom jelent. A klasszicizmus szobra és a romantika polgára – a fausti ember.

Egy részlet Johannes Falkkkal folytatott beszélgetéseiből:

Biztos vagyok benne, hogy már egyszer voltam itt korábban, úgy, mint most, s remélem visszatérek még ezerszer. Ha az ember a mindenség örökkévalóságán töpreng, más sorsot nem képzelhet el, minthogy a lelkek is részesülnek Isten örömében, mint Ővele boldogan együttműködő erők. A teremtés munkája rájuk lesz bízva. Az ember nem más, mint Isten és a természet dialógusa, s ez a párbeszéd más bolygókon minden bizonnyal magasztosabb és fennköltebb természetű.

Balzac sokkal prózaibb alakja az irodalomnak. meggazdagodott hadseregélelmező, aki a de szócskát önkényesen teszi neve elé. Élete a végletek között mozog: nevelőintézetbe, majd egy szerzetesrend internátusába adják. Rengeteg vállalkozásba belekezd, nyomda, fakereskedés stb, de mindbe belebukik, s az irodalomhoz tér mindig vissza. Regényfolyamai korának társadalmát, erkölcsét, gazdaságát mutatják be, munkabírása egyedülálló. Alakjait a szenvedély mozgatja, legtöbbször a pén utáni szomj, őt magát az írás szenvedélye hajtja. A szobájában álló Napoleon szoborra ezt írja: Amit ő a kardjával ért el, azt én a tollammal fogom.

Seraphita c. művéből idézünk.

Ki tudja, hányszor ölt hús-vér formát a mennyek örököse, mielőtt megérti a Lelki Világ értékeit? Egy egész élet jámborsága és erényessége kell ahhoz, hogy az előző élet bűneit jóvátegye az ember. A bensőnkben lassanként kibontakozó erény képezi azt a láthatatlan kapcsot, ami összefűzi létezéseinket — azokat az életeket, amikre csak a lélek emlékezhet, hiszen az anyag nem emlékezhet lelki élményére. Az emberi géniusz forrásának titka a múltnak a jelenig tartó, végetérhetetlen folytonossága.

Matthew Arnold, angol költő és kritikus a viktoriánus kor materializmusával szemben egyfajta panteista erkölcstant hirdetett. Úgy vélte, a gyors iparosodás és az ezzel járó társadalmi ellentétek alapjaiban fenyegetik az emberi kultúrát. Az ő szavaival élve barbárrá anyagiasítják a felsőbb, és csőcselékké vadítják az alsóbb néposztályokat. A nevelő munka legfőbb eszközét az irodalomban látta.

Bár időrendben később következne, mégis itt említsük meg Thomas Huxleyt, hiszen anyai ágon Matthew Arnolddal tartott rokonságots egymás után idézzük először Matthew Arnold Empedoklész az Etnán, majd Huxley Evolúció és etika c. művét.

Aztán akaratunk ellenére kénytelenek leszünk visszatérni ebbe a zűrzavaros ingoványba, e kellemetlen helyre, az emberi életbe, s egyéni emberi lényként újra keresztülmenni a szomorú próbán, hogy meglássuk, vajon végre kiegyensúlyozott-e életünk, vajon hűek leszünk-e egyetlen, igazi, mélyen rejtőző valónkhoz? Vagy pedig újra a hús és az elme köt majd gúzsba bennünket, az érzékek rabjai leszünk, netán a sivár, zsarnoki ráció fantasztikus labirintusába tévedünk…?

A lélekvándorlás tana – bármilyen forrásból merítsük is, akár brahmanikus, akár buddhista forrásból, könnyen érthetővé teszi az ember számára a kozmosz működését. Csak fölöttébb gyorsan ítélkező gondolkodók vetik el a lélekvándorlást, annak abszurditására hivatkozva. A lélekvándorlás – az evolúció elméletéhez hasonlóan a valóságos világban gyökerezik.

Az amerikai transzcendentalisták néven szoktunk emlegetni három nagy nevet: Emersont, Whitmant és Thoreaut. (Ez utóbbiról a 16. sz.ban olvashatunk részletesen)

Emerson a hindu bibliára, a Bhagavad-gítára is támaszkodó amerikai transzcendentalizmus nagy esszéírója. Elhagyta lelkészi hivatását, mert a dogmákkal nem tudta összeegyeztetni saját meggyőződését, de Isten számára mindig is a mindenekfelett való lelket, ahogy ő mondta az „Over-Soul”-t jelenti. Mélységes hite volt, ha nem is a hivatalos álláspontot képviselte, egész életében igehirdető maradt. Nemcsoda ha többek között a lélekvándorlásról vallott hitét sem tudta összeegyeztetni a dogmatikus tanokkal.

Whitmen legjellemzőbb vonása mérhetetlen életigenlése, pozitiv látásmódja. Ő mindennek örülni tud, szívből, igazán. A közösségi érzés mindmáig legnagyobb költője: az emberekkel és az emberen túl is az egész élő és élettelen világgal való összetartozásról zeng a mérhetetlen öröm hangján.

Következzen hát egy részletet először Emerson A nominalista és a realista, majd Whitman Fűszálak c. művéből.

A világ titka az, hogy minden dolog létezik és sosem múlik el, csak legfeljebb eltűnik egy időre a szemünk elől, aztán újra felbukkan. Semmi sem hal meg. Az ember csak halottnak hiszi magát, csalóka temetést rendez magának és fogadja a részvétnyilvánításokat; csak áll az ablaknál és bámul kifelé, erősen és egészségesen, valami új, szokatlan öltözékben.

Walt Whitman (Fűszálak)

Tudom, hogy halhatatlan vagyok. Semmi kétség, már meghaltam tízezerszer is korábban. Csak nevetek azon, amit pusztulásnak hívtok, és ismerem jól az idő amplitudóját. Ma pirkadat előtt felhágtam egy dombra, s a sűrűn tömött égboltra pillantottam. S így szóltam magamhoz: ha majd magunkba öleljük azokat az égitesteket, s a rajtuk lévő összes boldogságot és tudást – akkor vajon eltelünk-e, elégedettek leszünk-e? S így válaszolt lelkem: nem, csak feljutunk arra a síkra, s aztán folytatjuk tovább utunkat.

Újra Európában járunk, mégpedig északon, a norvég Ibsent idézve. Jónéhány darabja közül álljunk meg egy pillanatra a talán legjobb drámai költeményénél, a Peer Gyntnél. Légy önmagad! – ez Ibsen tanítása, próbáld megtalálni igazi önmagadat, mert különben olyan leszel, mint a hagyma, melyet főhőse hámoz, réteget réteg után lefejtve, s a végén semmi sem marad. Mi az, ami igazán megakadályoz, hogy önmagunk lehessűnk/ teszi fel gyakran a kérdést Ibsen, s drámái olvastán mi is rákényszerülünk, hogy szembenézzünk e kérdőjellel. Egy kevésbé ismert művében, a Juliánusz császárban ezt kérdezi egyik szereplője:

De eddig még mindig le kellett szállnia, sok-sok inkarnációja mindegyikében. Ki tudja hányszor járt itt közöttünk, anélkül, hogy bárki fölismerte volna?

Miként a német irodalomban Goethe és Schiller, úgy az oroszoknál Dosztojevszkij és Tolsztoj a pároscsillag. Tolsztoj gróf a világirodalomban az erkölcs megtestesítője, írásainak őszintesége olyan, mint egy-egy gyónás. Lehetetlen elgondolkodás nélkül olvasni sorait, regényeiben minden benne van, az egész élet valamennyi kérdésével. Mint minden igazi géniusz ő is bejárta az összes lépcsőfokot, mely a művészi megismerés sajátja, s így jutott el a vallásfilozófiai elmélkedésekig. Naplójából idézünk:

Milyen érdekes lenne megírni egy olyan ember élettapasztalatait, aki előző születésében öngyilkos lett! Hogyan szembesül ugyanazokkal az követelményekkel, amikbe korábban is beleütközött, míg végül megérti, hogy eleget kell tennie azoknak! Az előző élet tettei igazgatják a jelenlegi életet, ezt hívják a hinduk karmának.

Végezetül egy kevésbé ismert név, Leslie Weatherhead lelkész. A következő részlet a lélekvándorlás ügyében tartott beszédéből való:

Az értelmes keresztény ember nemcsak azt kéri, hogy igazságos legyen az élet, hanem azt is, hogy legyen értelme az életnek. Segít-e ebben a lélekvándorlás tana? Ha nem jutok át azokon a vizsgákon, amiket csakis hús-vér testtel rendelkezve tehet le az ember, akkor nem is kellene újra vizsgázni? Ha minden egyes születendő lény egy újonnan születő lélek, akkor nem látok lehetőséget a fejlődésre. Így mindenki nulláról indulna. Hogyan fejlődhetne a világ a belső dolgokban — amik a legfontosabbak — hogyha minden egyes generáció születése az eredendő bűnnel terhelt új lelkek tömegével népesítené be a Földet? Sohasem lehet tökéletes a világ, ha a világrajöttek nem tanulhatnak előző életeikből, hanem mindig, mindenki a nulláról indul.

Albert Schweitzer orvos, lelkipásztor, filozófus és zenetudós is volt egy személyben. A Nobel békedíjas humanista felebaráti szeretetet hirdető, életigenlő etikája nagy hatással volt sokakra. Munkássága rendkívül sokrétű: emberbaráti eszméi az afrikai Lambérénében kórház alapítására késztetik, emellett keresztény teológiai munkássága is jelentős, ugyanakkor kelet kultúrája is vonzza, könyvet ír India nagy gondolkodóíról.

Befejezésül az Az ind gondolkodás és annak fejlődése című írásából idézünk, mivel e néhány sor rendkívül jó összefogalalója mindannak, ami a lélekvándorlással kapcsolatban lényeges:

A reinkarnáció okán az ind gondolkodás magyarázatot ad arra, miért bonyolódnak bele az emberek gondolatban és tettekben a világ dolgaiba. Ha feltételezzük, hogy csak egy élet van, szembetaláljuk magunkat egy megoldhatatlan problémával: mi történik azokkal a lelkekkel, akik teljesen eltávolodtak az Örökkévalótól, akiknek szinte minden kapcsolata megszűnt a Mindenhatóval? A lélekvándorlást vallók számára ez nem jelent problémát. Számukra ez a nem-lelki attitűd csupán azt jelenti, hogy az ilyen ember még nem jutott el abba a tisztultabb létformába, ahol megértené az igazságot, s azt a gyakorlatban is megvalósíthatná. Vagyis a lélekvándorlás a valóságnak olyan átfogó magyarázatát nyújtja, melynek révén az ind gondolkodás könnyedén legyőzi azokat a nehézségeket, amik olyannyira zavarba ejtik az európai gondolkodókat.

Kellár Márta

1997/24.