Drog-propaganda
Ülök a rádió mellett.
– Tíz óra öt perc. Drog és az irodalom címmel az irodalmi szerkesztőség műsora következik.
Nem kellemes bevezető zene, majd a riporterünk fesztelenül az irodalmárokhoz fordul:
– Ne legyünk álszentek, azt hiszem mindannyiunknak van már tapasztalata a drogokkal kapcsolatban.
Nocsak! – kapom föl a fejem. Bizonyára nem egészségnevelési félórát hallok most. Talán a drog-ambulancia életéről, a megjárt poklok rémségeiről szólnak irodalmáraink és a nagyszerű ítész? De nem. Kezdődik a történeti kitekintéssel: már ^évezredekkel korábban is használták, már a múmiák is drogosok voltak, Hérodotosz is beszámol azokról a gyógyfürdőkről, ahol bódító növényeket szórtak a forró kövekre – ez a legjobb! Aztán a franciák,–a neves angol ópiumevő, majd Csáth, a századelő nő- és drogfaló orvosa, és korunk példás fiatal irodalmárai, akik oly sokat köszönhetnek a drognak.
– Sajnos a diktafonomat a múltkor összetörtem Tokajban – mondja egyikük -, amikor négykézláb kúsztam a mámortól (bár ez nem drogtól volt), így a pszichedelikus magnóföljegyzéseimet nem folytattam. De a rögzített anyag hatvan-hetven százaléka használható volt!
Aztán azt is megtudhattuk, hogy a drog kultúraformáló tényező – nem inkább szubkultúraformáló? -, s az üzleti életben is használnak bizonyos szereket, ha jobban oda kell figyelni a tárgyalásokon, vagy sokáig kell koncentrálni. Az ilyen emelt figyelem remek példája az az író, aki fő művét egy éjszaka alatt írta meg egy gyorsító szer hatása alatt. Csak úgy röpködtek a lapok az írógépből, egész éjjel eufórikus hangulatban írt és írt. Másnapra elszállt a bódulat, s ahogy visszaolvasta volna a főművet, kiderült, a lapok mind üresek, illetve az utolsó oldalon volt olvasható e magvas kijelentő mondat: Ez van.
Ez van a világban. A közszolgálati rádió nívós felvilágosító munkája, a demokratikus eszmények sugárzása, a másság elfogadása, értékteremtés a kor szellemében: gyerekek, szúrjatok ti is, mert jobban megélitek majd a világot! így nem állsz be a sorba, s igaz, hogy egy ópiumevő tíz év alatt teljesen leépül, sőt garantáltan meghal, de mit számít az?!
Ez van, mondhatnánk, de vajon hol van az ember felelősségérzete? Milyen értékeket képvisel egy irodalmár, egy rádiós, egy közéleti személyiség? Milyen értéket képvisel az ember? Milyenné formálom a saját életemet és másokét? Hajdanán – talán nemcsak divatjamúlt, ó felfogás – a kitüntetett poszton lévő embernek példás életűnek kellett lennie. Torz a mai kép. Az egyetemen megtanítják, hogy milyen szögben, milyen erővel kell elhajítani a követ, hogy eltaláljam a madarat, de azt nem mondják meg, szabad-e? A papról fölhozzák elöljárójának, hogy ugyan nagyon jól prédikál, de a plébánián együtt él valakivel, mire az elöljáró csak mosolyog, mondván, a szeretet a legfontosabb! A politikus az üzleti érdekeit nézi csak, s mint egy igazi török helytartó, a mandátuma idején akar annyit szakítani, amennyit csak tud. A művész szexuálisan aberrált, alkoholista és ópiumevő -de hát így hiteles az alkotása. Az orvos a retina eddig magyarázhatatlan elhalását művileg abortált magzatok látósejtjeinek direkt a szembe való fecskendezésével eredménnyel „gyógyítja”.
Hát ilyen az ember? Észrevétlenül sodródunk az emberség szelíd hullámairól olyan vizekre, ahol vagy a rossz akarat ádáz Szkhülla-zátonyán szenvedünk hajótörést, vagy a tudatlanság mélységes Kharübdisz-limányának fenekére süllyedünk. Nemrégiben nagyra becsült ismerősöm azt mondotta, elhibázott termék az ember. Hibás áru, mert sok gond van vele, s ahol megjelenik, csak bajt okoz. Égető szükség volna a biztonságra, amit a helyes értékrend, a morál, az emberi tartás, a humánum jelent. Az emberi tudatot emelni kell, nem pedig degradálni. Nem véletlenül mondotta volt Marcus Aurelius: Az embernek egyenesnek kell lennie, nem pedig kiegyengetettnek.
BKT
1997/24.
