Mátraalján, faluszélén…

Gyermekkori emlékek cserépdarabkái között talán mindenki őrzi azt, amelyikre egy mese – de legalábbis annak kezdősorai – vannak vésve: „Mátraalján, falu szélén…”. A képzelet szárnyain magam is nemegyszer jártam azon a tájon, de nem sejtettem, hogy a mese egyszer majd valósággá változik: a helyszín megelevenedik, s talán még az öreg néne is életre kel…

Dél fele jár az idő, amikor megérkezünk a kis mátraalji faluba. Továbbhaladva úti célunk felé egyre fogynak az utcák, a házak, egyre több a fa, a bokor. A falu szélén már a zöld az úr, s pazar látvány várja az arra járót. A domboldalra épült, fák közé rejtett kertes házban kedvesen fogad bennünket a Szabó család: a két fivér, Sándor és Zsolt, az édesanyjuk, valamint a nagymama. Falusi idill: a konyhában túró készül éppen frissen fejt kecsketejből, az előszobában három kiskutya és egy macska delel és hallgatja beszélgetésünket, amikor leülünk az asztal köré.

– Azt olvastam valahol, hogy a betegség nem büntetés, azért van, hogy változtassunk az életünkön – kezd a témába Sándor, a nagyobbik fiú. – Az öcsém súlyos beteg volt (hozzáteszem, akkoriban húst hússal ettünk, az volt ugye a jólét szimbóluma), olyannyira, hogy senki sem tudott segíteni rajta.

– A honvédségnél egy orvos jóindulatból megsúgta, nem nagy jövőt jósol nekem – veszi át a szót Zsolt. – Szédültem, erőtlen voltam, sokféle betegség gyötörte a testemet, némelyiket észre sem vettem, csak a komolyabbakkal foglalkoztam. Odáig jutottam, hogy a csontom szemmel láthatóan meghajlott… És akkor történt néhány dolog, ami elindította a változás folyamatát. Még akkor, a honvédségnél kezembe került Oláh Andor egyik könyve, s az ő tanácsát követve kezdtem el egy fokhagymakúrát. Minden este megettem egy darabot (ettől bizonyos dolgok rendeződtek, nem ártottak többé a fertőző betegségek, igaz, a társaim kerültek is messziről. Később jógázni kezdtem, majd hazatérve anyu fölvetette a vegetárizmus ötletét. Akkoriban olvasta Schirilla könyvét, és hitt benne, hogy ez segíthet.” Szolidaritásból ő is vállalta velem a hús nélküli étkezést. Legyünk vegák, mondta. Legyünk, mondtam, de mit együnk? Hiszen akkor még nagyon sötét volt ebben az országban ilyen szempontból. Aztán fokozatosan a család többi tagja is vegetárius lett, az idős nagyszülőket is beleértve. Emlékszem, a nagymamának egy ebéd alkalmával „magyaráztuk meg” a húsevést, akkor szó nélkül letette a kanalat és többé nem evett húst. A nagyapa, aki egy éve már nincs közöttünk, utolsó éveiben gyakran mondogatta, miért is nem álltunk itt korábban.

– Az én időmben – folytatja a nagymama, aki a nyolcvanadik életéve felé közeledik – bizony nem sok húst ettünk. Kemence minden házban volt (abban sült a krumpli, a rongyoska (mai nevén pászka), de , kukoricakása, a karimáskása, a görhe, sőt a borsóleves is a kemencében főtt meg. Csak ritkán ettünk húst, annál több tésztafélét meg hagymát -mégis egészségesek voltunk és bírtuk a nehéz fizikai munkát.

Mindannyian egyetértenek abban, hogy sokkal ízletesebbeket és változatosabban esznek, amióta vegetáriusok. A beszélgetés most más irányba terelődik. Közben az egyik eb beszalad az előszobába és szájába kapva a földről a sárgarépa levágott zöldjét, eltűnik a szemünk elől. A répát egyébként már korábban jóízűen elropogtatta.

Jó néhány évvel ezelőtt Zsolt elvégezte a természetgyógyász, majd a gyógynövénytanfolyamot. A család életében azóta fontos szerepet kapnak a gyógynövények. A melléképületben – amit erre a célra alakítottak ki – illatok karneválja fogadja a betérőt. Szárított gyógynövényektől domborodó zsákok sorakoznak a földön, a polcokon ízléses kis csomagok állnak gondosan csoportosítva.

– Ezt is Zsolti találta ki – mondja Sándor. – A gyűjtéstől kezdve a tisztításon keresztül a csomagolásig minden kézi munkával történik itt. A csomagolásról egyébként elmondhatom, hogy öko-papírból készül, sőt azt is, hogy a címke nem általános, hanem minden gyógynövényre vonatkozóan tartalmaz leírást, használati utasítást, tanácsokat. Ezzel egyedülállóak vagyunk az országban. Egyébként, nem panaszképpen mondom, de egyre nehezebb a dolgunk, egyre szigorúbbak a gyógynövényekre vonatkozó törvények. Jól tudjuk, kiknek érdeke ez. Kedvező ugyanakkor, hogy a gyógynövénytermesztést kezdik államilag támogatni, a kipusztuló félben lévő növények ültetését fellendíteni. Csak egy példa: orbáncfűből most száz tonnát kerestek Amerikából, az AIDS-gyógyításban használják.

– A gyógynövényeké a jövő – jegyzi meg Zsolt. – De ezt ma még kevesen hiszik el. Tartottunk előadásokat a környéken ebben a témában. Azt tapasztaltuk, nagy a tájékozatlanság ezen a téren. Nem igazán értik az emberek, megkérdezik például, hogy mivel kell permetezni… A gyógynövények használatában sem vagyunk még igazán jártasak. Mi sem beszélünk csodaszerekről, de az egészségünk megőrzése érdekében kétségtelenül fontosak. Tudtuk mi magyarok ezt valamikor, de mára feledésbe merült ez is.

– Az állatokat is másképp gyógyítottuk régen – helyesel a nagymama -, nem kellett injekció meg gyógyszer. Megtette a vizes lepedő, a meleg vasaló is sokszor. Magam is tapasztaltam ezeknek a régi gyógymódoknak a csodálatos hatását, akkor például, amikor egyszer a tehenünk ellés után lebénult, és én az állatorvos tanácsára egész éjszakán át „vasalgattam” a gerince tájékán. Hajnalra rendbe jött. Amikor néhány évvel ezelőtt gyomorvérzésem volt, rajtam sem az orvosságok, hanem a zöldséglevek meg a koplalás segített.

– Mióta vegetáriusok vagyunk – folytatja az unoka -, elkerülnek bennünket a betegségek, a sebeink is hamarabb gyógyulnak. A nagymama télen-nyáron mezítláb jár, mégsem fázik fel, de érszűkülete sincs.

És valóban, már ránézésre is megállapíthatja bárki,hogy egészségtől kicsattanóan virul az egész család.

Ahogy lemondtunk a húsról, lassan a gondolkodásunk is megváltozott – mondja a fiúk édesanyja. – A pókot, a bogarat kivisszük, menjen útjára. Miért kellene megölni? Minden élőlénynek joga van az élethez. Ez a másik oka annak, hogy vegetáriusok vagyunk. Ha pusztán egészségi okokból lennénk azok, az csak önző, önös érdek lenne, nem? A Kagylókürt sokat segített nekünk ebben. 1983-ban vagy 84-ben, amikor először mehettem külföldre, Bécsben találkoztam az első Kagylókürttel. A buszon árulták és megvettem. Emlékszem, az útitársaim meg is mosolyogtak, hogy a maradék pénzemet erre költöm, ahelyett hogy valami hasznosabbat, mondjuk szappant vettem volna rajta. Később már itthon is hozzá lehetett jutni, akkor írtam a szerkesztőségnek, hogy kérném a hiányzó 2-3 korábbi’ számot. Most már így megvan az egész sorozat. Volt idő, amikor kettőt járatott a család. Mi nem veszünk alkoholt, cigarettát, kólát, a pénzünket inkább ilyen újságokra és könyvekre költjük.

Amikor a terveikről, álmaikról kérdezem őket, Zsolt válaszol: – Szeretnénk egy kis faházat építeni Párádon. Fontos beilleszkedni a társadalomba, de amikor hazamegyünk, a mi kis saját társadalmunkban szeretnénk élni. Régi vágyunk ezen kívül egy hálózat kialakítása, hogy a falvakban is legyen a boltokban egy kis polc, hadd lássák az emberek, hogy a kóla, a csipsz mellett ott van az egészséges táplálék is.

Sándor a témához kapcsolódva Hamvas Bélát idézi: „Az istenember gabonakenyeret eszik és szőlőt szemelget. A barbár pedig húst zabál, tejet iszik és sört vedel.”

Indulás előtt még egyszer benézünk a kis gyógynövényes házba, ahol jó tanácsok kíséretében gyógyfüveket kapunk ajándékba. A nagymama édesgyökérrel kínál, éppen azt válogatja, tisztogatja; egyébként az is a kedvenc csemegéje. Valóban nagyon kellemes ízű növény, útravalót is kapok belőle. És búcsúzóul áldást is a hetvenhét éves életerős asszonytól: hogy olyan egészséges legyek mindig, mint amilyen ő.

Topolcsányi Laura
1998/27.