John Knittel: El-Hakim

(részletek)

Elmondjam–e vagy sem, első anatómiai leckéimet? Azon imádkozom, hogy valami jótékony angyal borítson fátyolt az emlékezetemre, mielőtt még meghalok, nehogy az emlékek utolsó pillanatomig kísértsenek. Csak azt kívánom, bárcsak valamennyi kollégám velem együtt látta volna azt, amit én láttam, akkor több tisztelettel viseltetnének Isten élő teremtményei iránt, és kissé több kételkedéssel a mi átkozott absztrakt tudományunk iránt. Kést venni a kézbe, hogy az élő test titkait kifürkéssze az ember, egyenlő egy vallásos cselekménnyel! Az orvosi művészetet foglalkozásnak nevezni, annak bizonyítéka, hogy mennyire elkopik a szavak értéke az állandó használatban. Az orvos művészet elsősorban gyógyító művészet, szent és magasztos művészet. Ne meséljenek nekem arról, hogy csak az emberi lélek titokzatos, a test nem az. Néhány száz esztendő múlva sokkal többet fogunk tudni a testről és a lélekről, sőt a jövő tudósai valószínűleg meg fogják mosolyogni barbár vagdalkozásainkat. Nincs az emberiségnek olyan rétege a világon, amely több tévedést és több hibát követett volna el, mint mi, orvosok. (…)

Elmeséljem? Ne meséljem el? El kell mondanom. Amit ott a vágóhídon láttam, nemcsak mély benyomást tett rám, hanem egész további életemre hatással volt.

Mielőtt a bejárathoz értünk, a beduin mindkét teve egy–egy mellső lábát felhúzta, és a térdnél erős kötéllel átkötötte. Az állatok most három lábon félelmetes táncba kezdtek, és szemüket meg hosszú nyakukat mindegyre csak elfordították a falak felől. Orrlyukuk nyugtalanul remegni kezdett, amint megszimatolták a rothadó vér bűzét. Az oldaluk lihegve harmonikázott, amikor a fejük fölött – mint valami felhő árnyéka – sűrű rajban kezdett keringeni egy csapat fekete keselyű, károgó holló és más égi hiéna, mohón várakozva a prédára. A falakon túlról, a vágóhíd hatalmas csarnokai felől emberi ordítozás visszhangja csapott felénk.

A kapuban megjelent egy férfi, akinek külseje olyan volt, mintha egyenesen valami vérfürdőből lépett volna ki. Csepegett a vértől, még a fején lévő gyapjúsapka is vérrel volt átitatva. Meztelen lábszára vörösen csillogott.

Mögötte néhány fiú lépkedett, jóval idősebbek nálam – az egyikük egy juhfejet cipelt a kezében. Botokkal és korbáccsal estek neki a makrancoskodó tevéknek, és behajtották őket a négyszögletes udvarba, amelynek túlsó végén három nagy, csarnokszerű nyílás tátongott, boltíve alatt pedig hatalmas állati tetemek függtek. Itt patakokban folyt a vér. Megpillantottam közvetlenül magam előtt egy bivaly levágott fejét, és ekkor szörnyű rángás futott végig a testemen, mintha görcs állt volna belém. Meztelen lábam elcsúszott a vérben, elvágódtam, majd feltápászkodtam. Amikor megpillantottam magamon a vért, a szenvedésnek valami félelmetes érzése fogott el. Zokogásban törtem ki. Fülembe harsogott a fiúk vad kacagása. A mészáros most odaállt a tevék mellé.

– Hé! Hé! – kiáltozta. A tevék azonban nem voltak hajlandók letérdelni.

Láttam, ahogy a tevék tekintete lassan a lefejezett bivalyra szegeződik. Olybá tűnt, mintha pillantásukban valami filozofikus gúny fejeződne ki. Ekkor az egyik fiú hirtelen elkapta az első teve lábát, hevesen megrántotta, úgyhogy az állat elvágódott. Nagy kés villanását láttam a levegőben, mély hörgést hallottam, és a következő pillanatban hatalmas vérszökőkút fröccsent elő, és bepermetezte a körülállókat, akik még csak meg sem kísérelték, hogy hátrább húzódjanak előle. Az izmos fiatal fiú leszorította a teve fejét a földre. Akkor azután a mészáros elválasztotta a nyakat a törzstől. Közben a másik teve élesen és fájdalmasan vinnyogott, s hátborzongató táncot járt három lábán. Beleharapott az egyik fiú karjába, majd kétségbeesetten ingatta ide–oda a fejét. Az egyik fiú fújóhólyagot szúrt a kimúlt tevébe, és elkezdte pumpálni. Az állat gyorsan óriási alaktalan tömeggé dagadt. Aztán izgatott, zavaros és lármás vita fejlődött ki akörül, hogyan lehetne megközelíteni a második tevét. Az ugyanis senkit sem engedett a közelébe férkőzni. Behúzódott a fal szögletébe, és kétségbeesetten igyekezett védekezni. Aztán láttam, hogy az az izmos fickó, akit a teve az imént megharapott, ügyesen bekúszik az állat hasa alá. A teve szeme vörös lett a dühtől. Fehér tajték csurrant ki a szája szélén.

– Az ördög szállta meg! – kiáltották a henteslegények.

A következő pillanatban azonban az állat hirtelen elcsöndesedett. A legény alulról egy hatalmas sakinát, vagyis tőrszerű kést döfött a szívébe. A teve csak állt és reszketettt, mintha lázas volna, vagy hirtelen jeges hideget érezne. A düh elmosódott a szemében, és elváltozott tekintete hirtelen valami mélységes megbékélést tükrözött. Lábai reszketni kezdtek, feje lecsuklott – aztán összeroskadt. Körös–körül mindenki hangos diadalordításban tört ki. Átvágták a teve nyakát. A vérszökőkút megint magasra szökkent.

Emlékszem, ahogy lassan kihátráltam a vágóhíd udvaráról anélkül, hogy tekintetemet elfordítottam volna a színjátékról. Megkerültem a falat. Fekete pocsolya sötétlett mögötte, ami mélynek látszott és végtelennek, mint a tenger. Néhány asszony – amilyenekhez hasonlót még sohasem láttam – kosarakat töltött tele a vériszamos földdel, és odacipelték egy kis csacsihoz, amely a közelben állt, és olybá tűnt, mintha aludnék, mert a szeme csaknem egészen csukva volt. A pocsolya nem volt mély. Nálamnál valamivel nagyobb keselyűk álltak derékig benne, úghogy olyan volt, mintha nem lett volna lábuk. Szaggatott, gurgulázó hangokat hallattak, időnként pedig éles vijjogásban törtek ki. Ketten közülük valami furcsa versenyt folytattak . Egy kötél két vége volt a csőrükben, és minél dühödtebben ráncigálták, annál jobban nyúlt a kötél. Az égboltot egészen elsötétítették ezek a gonosz madarak. Sorban ültek a falon, kövéren és telizabáltan, lassan ide–oda ingatva magukat, mint a részegek könnyű szendergés közben. Megkövülten álltam ott. Vajon a halál országába jutottam? Valaki a falon kereszül egy rakás hulladékot dobott át, ami éppen előttem esett le a földre. Furcsa valami volt, nem hasonlított húsra, sokkal könnyebbnek és világosabbnak látszott. Ma már tudom, hogy egy tüdődarab volt. A nagy madarak abban a pillanatban rávetették magukat, megkapaszkodtak benne karmaikkal, és összeverekedtek rajta. Úgy éreztem, mintha hirtelen fölébrednék. Vak, tompa harag öntött el. Megpillantottam egy botot, felkaptam a földről, és nekiestem a madaraknak. De nem hagyták egykönnyen elkergetni magukat. Ütlegelni kezdtem őket. Hatalmas szárnyuk suhogva csapkodott körülöttem. Én meg csak vakon vagdalkoztam. Még ma is látom magam előtt dühös, kerek szemüket. Végre sikerült elűznöm őket. Gyorsan felkaptam ezt a rózsaszínűen csillogó, szivacsszerű, hólyaghoz hasonló masszát, és elvonszoltam. Már nem emlékszem rá, hová mentem. Csak arra emlékszem, hogy olyan érzésem volt, mintha valami szentséget vinnék a karomon, valamit, amit meg kell védelmeznem. Leültem szorosan az egyik csatorna mellé, és mélységes csodálkozással szemléltem ezt a különös állati szervet, amely még meleg volt. Sőt annyira szörnyűségesen előnek látszott, hogy úgy tűnt, mintha még mozogna. Már nem tudom, mennyi ideig ültem ott a csatorna mellett, csak arra emlékszem még, hogy végül is a talált kincset a vízbe dobtam, aztán néhány méternyire belegázoltam a lassú folyású vízbe, majd levetkőztem, kimostam gálabjémet, és megfürödtem. Mielőtt azonban hazafelé indultam volna, valami ellenállhatatlan érzés húzott vissza a vágóhídhoz. Bekukucskáltam, és láttam, hogy két idős férfi takarít. A sok húsnak, a fiatal legényeknek és mészárosoknak már nyomuk sem volt, de azért én csak meredten bámultam be az udvarra, s olyan érzésem támadt, mintha valami idegen és elhagyatott sötét erdőségben járnék, ahová csak a halál vezethet egy gyermeket – egy gyermeket, akinek nincsen barátja, és aki nem tud semmit.