Mese a vakondok-népéről

Egy téli napon összeültek a vakondokok és beszélgettek.

Arról beszélgettek főképpen, hogy mi lesz a halál után? Mert amióta föld van a világon bizonyos, hogy mindig voltak vakondokok is, de lám, még egy vakondok se mondhatta magáról, hogy: száz esztendős vagyok.

Egy öreg vakondok szól vala eképpen:

– Hát az bizonyos, hogy meghalunk. És azt hiszem, hogy ha meghalunk, lelkünk új testbe költözik. Én azt hiszem, emberek leszünk, a mi új körünk lesz a mennyország.

– Mi az az ember? – kérdezték egyszerre mindnyájan a vakondokok.

– Nem tudom én se, – felelte az öreg, – csak annyit hallottam, hogy a legtökéletesebb teremtés a világon. A földnek minden java az emberé.

A vakondok-nép áhítattal néz az öregre.
Az egyik felkiáltott:

– Mily bölcs vagy, öreg! Mennyivel följebb tud emelkedni a te értelmed, mint a miénk!

Aztán fölvidámultak.

– Ejnye de jó lesz, – szólt az egyik vakondok. – Ha ember leszek, aranyperecet csináltatok az orromra, ekeformát, oszt olyan hosszú lyukat fúrok, hogy az a szembántó cudar napfény soha el nem ér.

– Én meg vaslapátot csináltatok a lábamra, – szólt a másik, – és akkora túrásokat csinálok, hogy az eget is elsötétíti.

– Én egyebet se teszek, ha a mennyországba jutok, – szólt a harmadik, – csak belefekszem egy gilisztahalomba, és reggeltől estig azt zabálom.

Az öreg újból megszólalt:

– Hátha emberkorunkban nem vájunk földet, nem túrunk halmokat és nem eszünk gilisztát? Hátha semmi se lesz úgy, mint ti gondoljátok?

A vakondokok összedugták a fejüket, és csöndesen suttogták:

– Vén szamár!

1998/27.