Korunk népbetegsége – a depresszió

Izgalom és depresszió – nap mint nap szembesülünk e fogalmakkal. Hogyha találkozunk valakivel, majdnem biztosra vehetjük, hogy vagy közeleg a depresszióhoz, vagy éppen egy depressziós állapot kellős közepén van, vagy most kezd kilábalni a depresszióból. Sajnálatos módon egyre inkább elkerülhetetlennek tekintjük a depresszió veszélyét.

Másrészről tetőzik az izgalom kultusza – csábít az izgalmas szafari-látogatás, az új karrierlehetőségek kihívása, de még a családi asztalon is izgalmas müzli-reggeli illatozik. Szinte kényszeresen kutatunk állandóan az izgalmak után. A médiából pedig – különösen ami a televíziót és a mozifilmeket illeti – szüntelenül árad az üzenet, miszerint izgalom nélkül életünk értelmét veszti. Ám a természet törvénye szerint ami felemelkedik, annak egyszer le is kell esnie, vagyis a felkorbácsolt mentális állapot szükségszerű velejárója a kiégett üresség érzése. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy a depresszió terjedése napjainkra járványszerű méreteket öltött.

A depresszió nem elsősorban orvosi probléma. Vannak ugyan olyan gyógyszerek, amelyek elsősegélynyújtás céljára megfelelőek, ezek azonban csupán a tüneteket orvosolják, az okokat viszont nem szüntetik meg. A tudósoknak sikerült megvizsgálni az agysejtek molekuláit, és olyan vegyi anyagokat izoláltak, amelyek hangulatváltozást idéznek elő. Ezek meglepő eredmények, azonban az agy vegyi állapotának megváltoztatása sosem lesz képes magát a tudatot megváltoztatni. Ezzel csupán egyes tüneteket fojthatunk el. A depresszió gyógyításához a tudat fizikai szintjén túl kell jutnunk és ott feloldani az izgalom és a depresszió kényszerét.

Akár izgatottak vagyunk, akár a depresszióval küzdünk, az elme mindkét esetben kicsúszik az irányításunk alól, az egyedüli különbséget az okozza, hogy néha a kellemes borzongás, néha pedig a kellemetlen csüggedtség felé hajlik. Egy depresszióban szenvedő ember passzívnak tűnhet, de az elméje épp olyan aktív és zaklatott, mind azé, aki ide-oda rohangál, gesztikulál és ingerülten beszél. Ha az elme zaklatott, a figyelem szétszórttá válik és nehezünkre esik koncentrálni.

A legtöbb ember a legkevésbé sem bánja, ha izgatottá válik, a depresszióra azonban senki sem vágyik. Semmi kifogásunk az ellen, ha valaki azzal biztat, ne adjuk át magunkat a depressziónak, de a „ne izgasd magad” kifejezésnek némi puritán csengése van. Az izgalmak s a depresszió közti arany középút meglelése a legkevésbé sem jelenti életünk lapossá és monotonná válását, éppen ellenkezőleg. Létezik egy olyan kiegyensúlyozott lelki állapot is, amely sem az izgalommal, sem a depresszióval nem azonos, és ha képesek vagyunk túljutni e két szélsőségen, akkor megleljük azt a tartós örömöt, ami valódi természetünk alapja.

Ha már észrevesszük az izgalmas dolgok mögött megbúvó depresszió kísértetét, s szerzünk némi személyes tapasztalatot a lelki egyensúly örömeit illetően, akkor az izgalmakra is komoly gyanakvással tekintünk. Emlékszem, milyen képet vágott egy sorsjáték fődíjának nyertese: az arca eltorzult az izgalomtól s inkább fájdalom tükröződött rajta, mint boldogság. A sikerre való érett, megfontolt reakciót a néhai Kennedy elnöknek tulajdonított bölcs kijelentésben figyelhetjük meg. Beiktatásának napján egy riporter a következő kérdést tette fel neki: „Elnök úr, nem izgatott e nagy esemény napján?” Mire Kennedy így felelt: „Nem, ez nem izgatottság – inkább érdeklődés.”

Az izgatottság arcai

Minden emberből más-más reakciót vált ki az izgatottság. Van aki csak beszél és beszél: elmeséli, hogy megjelent a cikke, nyert az ügetőn, vagy a vitában mégis ő volt az okosabb. Mindenről mindenkinek beszámol az ilyen ember, felkapja a telefont, s fél éve nem látott ismerőseinek is elmond minden eseményt. Amit a másik mond, egyáltalán nem is érdekli, csak az a fontos számára, hogy saját izgatottságát megossza valakivel. Mások mindent rendkívül mulatságosnak találnak, és bármin képesek addig nevetni, amíg ki nem fogy belőlük a szusz. A jóízű nevetés a relaxáció kitűnő módja – feltéve, hogy nem mások rovására történik –, az ideges, vad kacaj azonban ingerlékenységet vált ki.

Van, aki álmodozni kezd izgatottságában, részletes terveket szövöget a jövőre vonatkozóan, és grandiózus elképzeléseket táplál szívében. Ha verséről valaki dicsérően nyilatkozik, szeme előtt hamarosan megjelenik verseskötete tizedik kiadása, valamint a rajongók tömege, akik egy autogramot akarnak. Sajnos olyanok is vannak, akik az izgalom hatására megtelnek önbizalommal, és képességeiket messze meghaladó terveket kovácsolnak. Egyre keményebb munkára sarkallják magukat, és jaj annak, aki ellentmond nekik, vagy megkérdőjelezi terveik reális voltát. Ám amikor rövid idő múltán lesújt rájuk a depresszió, percek alatt elvesztik a hitüket mindabban, amit addig csináltak.

Az inga

Az izgalom – bármilyen formát öltsön is – csupán zaklatottság, egy mentális vihar, amit hajlamosak vagyunk kellemesnek tekinteni. Ha az elme ingája vadul kileng a jó hírek, a csodás távlatok és a korlátlan lehetőségek irányába, az mindössze annyit jelent, hogy az adott pillanatban többet foglalkozunk saját magunkkal, mint a környezetünkben élőkkel. Ha pedig az inga kileng az egyik irányban, az izgalmak felé, akkor számolnunk kell az óhatatlanul bekövetkező ellenponttal, a depresszióval is. Ebben az esetben hasonlóképpen magunkkal vagyunk elfoglalva, de kizárólag a negatív tényezőket vesszük figyelembe: a rossz híreket, a sötét jövőt és saját hiábavalóságunkat.

E kilengéseket magam is tapasztaltam, amikor Indiában egy diákcsoportot vezettem, s a fiatalok vitakészségét tanulmányoztam. Akárhányszor győztesen kerültünk ki egy vitából, a tanulókon olyan izgatottság vett erőt, hogy testük reszketett és képtelenek voltak összefüggően beszélni. Másnap az órán elbóbiskoltak, s amikor felébresztettem és kérdőre vontam őket, a következő választ kaptam: „Múlt éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam.” Az elevenebb diákok még hozzátették: „Talán nem is volt annyira jó, hogy megnyertük azt a vitát.” Meg kellett mondjam, nem a vita győztes lezárásával volt gond, hanem a diákok reagálásával, ami nyugtalanította, s nem hagyta aludni őket.

Az orvosi kezelés nem elegendő

Orvosi körökben általános az a nézet, miszerint a depressziót egyik ember sem kerülheti el. A legtöbb kutatási program a már kialakult depresszió kezelési metódusait, lehetőségeit vizsgálja. A depresszió azonban nem szervi probléma, sokkal inkább elmebéli. A tüneteket lehet enyhíteni, a depresszió okát azonban sem a diéta, sem az erős gyógyszerek, de még egy operáció sem fogja megszüntetni. Néhány kirívó esetben lehet, hogy ilyen drasztikus beavatkozásra van szükség, de véleményem szerint a megfelelő életmód néhány szabályának követésével bárki száműzheti életéből a depressziót. Ha ehelyett mégis az erős hangulatbefolyásoló gyógyszerekhez fordulunk, akkor saját magunkat tesszük tönkre. Látszólag ugyan könnyebb bevenni egy tablettát, mint változtatni életvitelünkön, de a pirulák nemcsak a depressziót fojtják el, hanem az ember kreatív cselekvőkészségét, mások és saját maga iránti érzékenységét is. Így ahelyett, hogy mélyen szunnyadó képességeinket kiaknázva kezünkbe vennénk életünk fonalát s az izgatottságon és depresszión túl elérnénk a tartós öröm állapotát, inkább vegyszerfüggővé válik a kedélyállapotunk. A depresszió nem elkerülhetetlen, csupán olyan luxus, amit csak saját magunk és a körülöttünk élők rovására engedhetünk meg magunknak.

A depresszió elleni védekezés

Már néhány egyszerű gyakorlat is komoly védelmet nyújthat a depresszió ellen. Ha megpróbálunk túljutni a „szeretem-nem szeretem” kettősségén, könnyen legyőzhetjük az izgatottság kényszerét. Kecsegtető helyzetekben – amikor mindent csodálatosnak látunk s kezd erőt venni rajtunk az izgatottság – nagyon fontos a lelki egyensúly, de kedvezőtlen körülmények között, ha lehet, még fontosabb. Ahogy igyekszünk visszaszorítani az előítéletek, a megszokás, mások véleménye s az anyagi felfogás hatalmát, egyúttal a depresszió ellen is felvértezzük magunkat. Az izgatottság felfokozott pillanataiban sem könnyű megőrizni higgadtságunkat, de a depresszió csüggedtségében ez az egyensúly jelentheti a kiutat. Így örömben-bánatban egyaránt rezzenéstelen marad elménk ingája. Ezért ne is várjuk meg, amíg a depresszió ránk köszönt. Sok szenvedéstől kímélhetjük meg magunkat, ha követjük ezeket az egyszerű tanácsokat.

Ha a szerencse ránk mosolyog és mindenki egyetért velünk, mikor váratlanul azt csinálhatjuk, amit szeretünk, ha jó híreket kapunk, a lelki egyensúly megszilárdítja örömünket. Amikor megdicsérnek, a higgadt megfontolás megakadályozza, hogy a dicsőség a fejünkbe szálljon, ha pedig valaki bírál minket – és ez az élet természete révén előbb-utóbb be fog következni –, képesek leszünk objektív módon fogadni a kritikát, anélkül, hogy lesújtana bennünket. Elégedettséggel nyugtázhatjuk, ha megérdemeltük a dicséretet, ha viszont jogos bírálat ért bennünket, próbáljunk javítani magunkon. Azt azonban mindig el kell kerülni, hogy a dicséret vagy a kritika felzaklasson bennünket.

Éljünk a jelenben!

A depresszió oka lehet az is, ha túlságos várakozással tekintünk egy jövendő, remélhetőleg izgalmas esemény elébe. Hányszor előfordul a gyermekekkel, hogy a karácsonyi ajándékokra várva egész éjjel álmatlanul forgolódnak az izgalomtól, majd miután az utolsó dobozt is kibontották, kezdődik a depresszió. Néhány kedves, egyszerű ajándék kifejezi szeretetünket, de ha valóban szeretjük gyermekünket, igyekezzünk elérni, hogy sose izguljanak a jövőbeli dolgok miatt. Ez nem csupán megvédi őket a törvényszerűen bekövetkező depressziótól, de a kiábrándulástól mentes örömre is képessé tesz.

Hogyha állandóan a jövővel vagyunk elfoglalva, képtelenek leszünk a jelenben élni. Az esti vendégjárást várva alig bírunk magunkkal a munkahelyünkön. Fél szemmel mindig az órát lessük: már csak hat óra, már csak öt és fél…Egész hetünk várakozással telik ha a hétvégén síelni megyünk, sőt, gyakran egy éven keresztül mást sem csinálunk, mint a napokat számolgatjuk a nyári vakációig. „Már alig várom, hogy huszonegy éves legyek”, vagy hogy megházasodjak, előléptessenek, nyugdíjba menjek stb. Így aztán egész életünk várakozással telik el.

A nyaralások esetében például ötven héten át dolgozunk, miközben a kéthetes izgalmas utazásra várunk. Minden reményünk és várakozásunk erre a két hétre összpontosul, ezért a munkánk monotonnak és elviselhetetlennek tűnik. A várakozás izgalma a nyaralás közeledtével egyre fokozódik, tervezgetünk, csak erről beszélünk és kezdünk csomagolni. Aztán két héten át kötelesek vagyunk jól érezni magunkat, még akkor is, ha az egész nyaralás egy rémálom. Mindezért kárpótol az, ha ismerőseinknek megmutathatunk néhány fényképet vagy a szörnyen leégett bőrünket, esetleg egy-két szuvenírt. Majd visszatérünk szokásos napirendünkhöz, amit még unalmasabbnak érzünk, mint azelőtt, és hamarosan a jövő évi vakáció tervezgetésébe menekülünk.

Hadd idézzem ezzel szemben Mahátmá Gandhi véleményét. Egyszer egy nyugati újságíró azt kérdezte tőle: „Ön már ötven éve a hét minden napján tizenhat órát dolgozik. Miért nem megy el üdülni?” Gandhi erre így felelt: „Én mindig üdülök.” Minden napunkat gondtalan vakációvá tehetjük, ha nem mélyedünk bele saját problémáinkba és önös érdekeinkbe. Ezt pedig úgy tanulhatjuk meg, hogy többet gondolunk mások érdekeire, ha megőrizzük elménk egyensúlyát, ha elvetjük a „szeretem – nem szeretem” gondolkodást és képesek vagyunk megválni problémáinktól. Ezzel teljes mértékben száműzhetjük életünkből az unalmat és a depressziót.

Szabadulás a depressziótól

Ha késlekedünk ezekkel az egyszerű életvezetési változtatásokkal, vagy túl későn tesszük meg a szükséges lépéseket és ránk köszönt a depresszió, még nincs minden veszve. Számos egyéb dolog is kihúzhat bennünket a depresszióból. Az önmagunkon – saját problémáinkon, kudarcainkon és hiányosságainkon való tépelődés szinte táplálja a depressziót. Ha azonban képesek vagyunk megállítani az ego eme kedvenc időtöltését, tapasztalhatjuk, hogy nyoma sem lesz a depressziónak.

Az egyik legfontosabb feladat az, hogy ne próbáljuk elemezgetni a depressziót és annak kialakulását. Ez csak olaj a tűzre, és ha még meg is találjuk az okot, depressziónk attól még nem múlik el. Valójában minél többet gondolkodunk az okokon, annál depressziósabbak leszünk. Cseppet sem javít helyzetünkön, ha faljuk a depresszióról szóló szakkönyveket. Amikor a depresszió hatása alá kerülünk, éppen annyira nem számítanak az okok, mint ahogy egy baleset pillanatában sem azon kezdünk el morfondírozni, vajon mitől csúszott meg a kocsi. Tény, hogy az autóhoz hasonlóan az elme is kicsúszott az irányításunk alól, és azonnal cselekedni kell, hogy újra irányíthatóvá váljon. Más szóval a probléma mindkét esetben mechanikus.

Amíg nem tudjuk ténylegesen irányítani elménket, a direkt megközelítés egyszerűen hasznavehetetlen. Hiába tudatosítanánk magunkban, hogy csak az elmaradt fizetésemelés miatt vagyunk bánatosak, s határozunk: vége a depressziónak, az elme csak kikacag bennünket. De ha bármikor kísértést érzünk arra, hogy a depresszión és annak okain elmélkedjünk, inkább idézzük fel magunkban a kiegyensúlyozott elmeállapot harmóniáját, s ha teljes figyelmünket ennek szenteljük, nem marad hely a problémáknak, ami azt jelenti, hogy a depresszió kénytelen lesz összecsomagolni és távozni. Ezt kezdetben nagyon nehéznek találjuk majd, hiszen az elme újra és újra elkószál, és azon vesszük észre magunkat, hogy már nem is figyelünk meditációnkra. De csak próbálkozzunk töretlenül, s egy idő után a pozitív gondolkodás felülkerekedik a zaklatott elmén, ami annyit jelent, hogy az autó újra az úton van, és teljesen az irányításunk alatt áll.

A depresszió leküzdéséért vívott küzdelemben minden lehetséges segítségre szükségünk van. Vessük bele magunkat az értelmes munkába, végezzünk olyan tevékenységet, ami eltereli figyelmünket az énközpontú gondolatokról. Minél nehezebb munkát végzünk, minél nagyobb a kihívás, annál jobb, különösen akkor, ha másokért végezzük azt. Kiváló eszköz a kemény fizikai munka, főleg ha más emberekkel együtt dolgozunk. Ez a munkaterápia eredménnyel segít alkoholistákon és betegeken, kissé fogyatékos embereken, de öngyilkosjelölteken és depresszióban szenvedőkön egyaránt, sőt minden lelkileg törekvő embernek is jellemzője. Ha másokért fáradozva figyelmünk végre a külvilág felé fordul, a depresszió egyre rosszabbul érzi magát nálunk. Végül kénytelen lesz feladni, és inkább keres valaki mást, aki hajlandó kellő figyelemben részesíteni. A depresszió is olyan, mint a nemkívánatos vendég: ha nem adunk neki enni, előbb-utóbb távozik.

Csakhogy a depresszióban szenvedő ember általában ennek épp az ellenkezőjét teszi. Bezárkózik szobájába, behúzza a függönyöket s kizárja mindazokat a tényezőket, amelyek esetleg elvonhatnák figyelmét az önmarcangolástól. Gyakori kifogás, hogy nem akarnak másokat is befolyásolni nyomott kedélyállapotukkal csakhogy a visszahúzódás elmélyíti a depressziót.

A depresszió leküzdésének másik egyszerű, de kivételesen hatékony módszere a következő: viselkedjünk úgy, mintha nem is lennénk a depresszió hatása alatt. A depressziós ember lassan megy, feje lecsüggesztve. Belezuhan a foteljába, és csak ül, réveteg tekintettel. Kerüli az embereket, s ha kénytelen együtt lenni másokkal, akkor sem beszél az emberekkel, kerüli a többiek tekintetét. Annyira elmerül saját problémájában, hogy gyakran azt sem érzékeli, ami körülöttük történik. Ha tehát a depresszió hatása alá kerülünk, mindig törekedjünk arra, hogy másokkal együtt legyünk, és hagyjuk, hogy ők húzzanak ki bennünket csüggedtségünkből. Járás közben húzzuk ki magunkat, fejünket pedig emeljük fel. Érdeklődjünk a körülöttünk zajló dolgok iránt, és beszélgessünk az emberekkel, mosolyogjunk rájuk, még akkor is, ha nincs hozzá túl sok kedvünk. Anélkül, hogy észrevennénk, vidámságunk egyre őszintébb lesz, és már nem kell tettetni, mert elfeledkeztünk önmagunkról. Persze, némi akaraterő is szükséges ahhoz, hogy ily módon kifelé forduljunk, amikor egész bensőnk tiltakozik ellene. Itt lehet ismét segítségünkre a pozitív gondolkodás, a meditáció, ami megerősíti az akaratunkat, és emlékeztet arra, hogy a depresszió nem több, mint egy rossz szokás, amiről ugyanúgy le tudunk szokni, ahogy valamikor rászoktunk.

Spontaneitás

E tanácsok hallatán mondhatnánk, mesterkéltnek tűnik az ilyen viselkedés. Milyen dolog az, hogy az ember másképp cselekszik, mint ahogy érez? Sokan képmutatást sejtenek, s inkább maradnak kesergő ábrázatúak, de hűek önmagukhoz.

Ám a derűs kedély nem képmutatást, sőt akkor vagyunk álszentek, ha behódolunk a depresszió vagy egyéb más negatív tudatállapot előtt. A depresszió csüggedtsége nem az eredeti természetünk, hanem csak egy maszk. Az ember eredeti természete a töretlen lelki boldogság.

Manapság mindenki spontán akar lenni, de nagyon kevesen értik, mit is jelent valójában a spontaneitás. A spontánság a legtöbb ember számára az jelenti, hogy úgy és azt teszi, ami kénye-kedve szerint való. Ha kék az ég és süt a nap, a diák nem megy iskolába, a dolgozó inkább szabadságot vesz ki, beolvasunk a szomszédnak, ha nem tetszik az új kabátja, elvégre szabad országban élünk, nem?

A ma spontaneitása tulajdonképpen szabadosság: azt teszem, amihez kedvem van, s eszembe sem jut olyasmit csinálni, amihez nem fűlik a fogam. De ha így élünk, szemernyivel sem vagyunk spontánabbak egy gumilabdánál, ami mindig pattog, ha a földhöz vágjuk. A legtöbb ember mindig úgy reagál, ahogy neveltetése, kondicionálása alapján be van programozva. Ezzel szemben a valódi spontán viselkedés képes legyőzni hosszú évek rossz beidegződéseit, és kifejezésre juttatja az ember természetét alkotó tartós boldogságot és korlátlan szeretetet.Őszintén spontán az, aki képes megválni dédelgetett terveitől, hogy másokért dolgozzon, és az elméjében fel sem merül a tiltakozás. Spontaneitás az, ha nyugodtan, konstruktív módon és részvéttel tudunk reagálni akkor is, ha bántóan és barátságtalanul viszonyulnak hozzánk.

Sodródás vagy kitartó törekvés?

A spontánná válás titka a gyakorlás, ezzel a módszerrel tudunk megszabadulni rossz beidegződéseinktől. Vessünk egy pillantást arra a kecses eleganciára, ahogy egy nagy művész, vagy atléta szerepel. A legmeglepőbb dolgokat is olyan egyszerűen adják elő, mintha arra bárki képes volna. Jól tudjuk azonban, hogy könnyedségük mögött sok esztendei odaadó gyakorlás és kitartó erőfeszítés rejlik.

Ugyanez vonatkozik az elmére is. Hiába határoznánk el, hogy egy pillanat alatt spontánná válunk, mert a természet dolgai lassan működnek. Képtelenség ízlésünket, tetszésünket egyetlen nap alatt megváltoztatni, s a depressziót sem zárhatjuk ki az életünkből egyetlen szempillantás alatt. Ha azonban kitartóak vagyunk és vállaljuk a szükséges erőfeszítéseket, csakugyan előidézhetjük e csodálatos változásokat. Az elme kontrollálása mindenképpen hasznos. Ha békességgel tudunk bánni a számunkra irritáló emberekkel is, ha megbékülünk a kellemetlen kötelességekkel, ha nem leszünk érzékszerveink ízlésének rabjai, könnyedén megoldhatjuk életünk problémáit. Hogyha örömben-bánatban megőrizzük elménk szilárdságát, sokkal jobban elmélyítjük az életről való tudatosságunkat, mint azt gondolnánk.

Ha mindig csak azt tesszük, amihez kedvünk van, halogatjuk azt a munkát, ami nem tetszik, kerüljük a bosszantó embereket, sohasem válunk spontánná. Így csak sodródunk az élet áramlatában, mindig a kisebb ellenállást követve. Ezzel szemben Buddha a lelki életet úgy jellemzi, mint az árral szemben való haladást – vagyis megtanulhatunk múltbéli rossz beidegződéseinkkel ellentétesen cselekedni. S aki árral szemben halad végül eljut a forráshoz. Ha csupán sodródunk, az árral, sohasem juthatunk át az élet tengerén, és nem érhetjük el az örök boldogság, a lelki harmónia messzi partját.

A sodródó spontaneitás arra a kiskertre emlékeztet, amit „biokertész” barátom javaslatai alapján telepítettem. Ő a kertgondozás spontán iskolájának híve volt: a kert majd gondot visel magára, nekünk mindössze annyi a dolgunk, hogy elvessük a magokat, és pár hónap múltán learassuk a termést. Bár jómagam nem sokat értettem a földműveléshez, fölvetettem, néha nem ártana talán gyomlálgatni is, de barátom így felelt: „A gyomoknak is meg kell adni a lehetőséget, öregfiú.” Ez a spontán kertészkedés tényleg könnyű módszer volt – a legkisebb erőfeszítést is nélkülözte, azonban az ősz beköszöntével a kertemben egy kis cső kukoricán és néhány fonnyadt paradicsomon kívül semmit sem találtam. Ugyanez a helyzet az elme kertjével. Ha csak hagyjuk szabadon nőni és nem törődünk vele, akkor az eredmény nagy halom gaz és gyom lesz. Ha azonban bölcsen műveljük elménket és kigyomláljuk a haszontalan dolgokat, akkor törekvésünk eredménye gazdag termés lesz, mégpedig rengeteg vitalitás, mélyebb személyes kapcsolatok és az élet nehézségeivel szembeni felvértezettség.

Dr. Magyari Károly

1997/25.