Színház az egész világ…

Az ókortól egészen napjainkig számtalan költő, regény- és drámaíró, gondolkodó szemlélte a világot a lelki emberre jellemző elfogulatlansággal, miként a néző a színházi előadást. Igaz, a carpe diem értelmezésének mindig két jelentése volt: egyrészt a jelen örömeinek megragadására hívta fel a figyelmet, másrészt a földi élet mulandó voltára, s ezáltal egy magasabbrendű célt keresett.


„Az élet káprázat, akár az álom. Minek kínozzuk hát magunkat!” – mondja évszázadokkal ezelőtt Li Taj-po, a klasszikus kínai líra egyik legnagyobb alakja. Bohém, különc élete jól rímel azzal a gondolattal, miszerint az élet úgyis csak egy rövid közjáték, érdemes hát megragadni a napot, a pillanatnyi örömöket, s a mának élni. Többen azonban inkább más megoldást javasoltak: némely filozófus és a művészet igazán kiemelkedő alakjai nem elégedtek meg ilyen ideiglenes válaszokkal, inkább az abszolút igazságot kutatták.

Minek bonyolódjunk bele túlságosan az élet apró-cseprő dolgaiba, minek tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget a mindennapok tülekedésének – legyünk inkább szemlélődő részesei az eseményeknek, olyanok, akik felül tudnak kerekedni az anyagi élet kettősségein, s akik mindig kiegyensúlyozottak tudnak lenni, minden körülmény között. De mi adja ehhez az erőt? Ki képes erre? Ki az, aki nem ujjong, ha jó éri, s nem omlik össze a rossz hír hallatán? Ki tudja úgy szemlélni a világot, hogy a világ dolgai hidegen hagyják, nem ejtik rabul érzékeit. Ki tud pozitív módon hatni a környezetére, anélkül, hogy a környezet esetleges negatívumai ne befolyásolnák őt? Csakis az, aki tudja: valójában nem ide tartozik, anyagba zárva ugyan, de csakis addig az anyag rabja, amíg vágyai révén ő maga akarja azt.

„Arasznyi időre jöttünk csupán, távozunk csakhamar, bérelt szállásunk ez, csak ideig-óráig a miénk” – írja Seneca a Vigasztalások című elmélkedésében a sztoikusokra jellemző nyugalommal. Epiktétosz Kézikönyvecskéjében pedig így ír:

„Ne feledd, hogy a dráma, amelyikben színész vagy, olyan amilyennek a betanítója akarja: ha rövidre szabja a szereped, rövid ideig, ha hosszúra, sokáig játszol. Ha a koldus szerepét osztja rád, azt is természethez hűen alakítsd. Éppen úgy cselekedj, ha nyomorék, uralkodó vagy polgár szerepét osztja rád, mert a te kötelességed az, hogy a rád bízott szerepet szépen eljátszd; a szerep kiválasztása másra tartozik.”

Bár megfogalmazódik a csak szerepet játszunk itt a földön gondolata, de egyfajta passzív tényfeltárásként, mintegy megváltozhatatlan törvényként. A művészet felveti a kérdést, elindít az úton, ez az óriási jelentősége és szerepe, de valós, kielégítő választ csak egy anyagtól független transzcendens bölcselet képes adni. Az ember mindig is öröklétre vágyott, mégis az ideiglenesség, a mulandóság érzése a világirodalom egyik fő témája, motívuma. Miért ez ellentmondás? Talán mert a lelki lény öntudatlanul is helyet követel magának bennünk, és igazi jussát, az örök életet. Mert bár itt élünk különféle díszletek között, különféle jelmezekben, a bennünk szunnyadó isteni szikra mégsem hagyja elnyomni magát, s fel-felbukkan tudatunk legmélyén.

Az emberiség a történelem folyamán mindig visszavágyott egyfajta aranykorba, még akkor is, ha igazán nem is tudta megfogalmazni mit is ért ezalatt. Amint az évszázadok múlnak, mindinkább előtűnik ez a vágy, Róma Hellászért rajong, a középkor a régi Rómáért, majd a reneszánszért. A romantika siratja az elvesztett klasszikus kort, mint minden szépnek a végét. Aztán a kultúra – spengleri szóhasználattal – átalakul civilizációvá, s a modern kort már nem igen lelkesíti a múlt, inkább a technokrata fejlődés útjára lép. A műemlékek omladoznak, a régi könyvek lapjai megfakulnak, nem is sokan forgatják őket. Újabb felvonás a történelem színpadán, a homo sapiens életében új fejezet nyílik, a kérdés csak az: ez az újabb szereposztás mennyivel viszi előre az embert.

A bölcs a más példáján okul – tartja a mondás. Való igaz, sokat tanulhatunk elmúlt korok példájából, olyan emberek életéből, akiket valamilyen módon szárnyra vett a hírnév, akár valós, élő személyekről, akár irodalmi alakokról van szó. Mindig is voltak nagy egyéniségek, híres emberek, és a szó legnemesebb értelmében véve karizmatikus személyiségek. A történelem, a tudomány, a művészetek vagy a filozófia és a vallás terén betöltött kiemelkedő szerepük révén ők nemcsak híresekké, de sok esetben hírhedtekké váltak, pozitív vagy negatív módon hatottak korukra és az őket követő generációkra is. Éppen ezért érdemes fellapozni néha egy-egy curriculum vitaet, s megnézni, mit mond számunkra, mennyiben segíti saját szellemi, lelki fejlődésünket, egyszóval: mit tanulhatunk belőle. A költő (aki valamikor a régmúltban vátesz, jövőbe látó jós volt), sok esetben önmagáról beszél, saját hitvallását mondatja el hőseivel, még akkor is, ha nem egyes szám első személyben szól. A századok múlásával, ahogy az embernek már nincs olyan biztos helye a világban, sokkal nagyobb a felelőssége is, mint minden olyan gondolkodónak, aki az emberiség érdekében valamilyen módon úttörő szerepet vállalt.

A németalföldi Erasmus, az európai humanizmus vezéralakja ekként vélekedik: „Aztán az egész emberi lét nem egyéb, mint valami színdarab, amelyben mindenki a más szerepét várja, s mindenki addig játsza szerepét, amíg a színigazgató a színpadról le nem lépteti. Egyébként az igazgató ugyanazt a színészt sokszor különféle öltözékben is fellépteti úgy, hogy aki csak az imént bíborruhás királyt játszott, az nemsokára rongyos szolga szerepét kapja.”

Ő is azok közé tartozott, akik megelőzték századukat. Hitt az emberben, a testi-lelki tisztaságban, a helyes életmódra való törekvésben, melybe beletartozott a vegetárizmus vagy a hinduk légzőgyakorlata is.

Vajon miért is vonzódtak az emberek mindig a színházhoz? Egyes feltevések szerint minden emberben benne van az a fajta kíváncsiság, amely mások életébe szeretne betekinteni. A színházban a néző egy olyan „kukkoló”, aki büntetlenül beleshet a függöny mögül mások sorsába. Ugyanakkor tükör is mindnyájunk számára, hiszen ki-ki levonhatja a megfelelő következtetést a látottak alapján: a színész – Shakespearet idézve – „mintegy tükröt tart” nekünk, láthatjuk benne a magunk s környezetünk visszfényét, s ha igazán jó műről van szó, még segítséget is ad, segít eligazodni az élet dolgaiban.

Az ókor rendkívül magas szintű drámakultúrája a reneszánsz korban újra eléri tetőfokát, mégpedig Angliában. Az Erzsébet-kor kulturális életére jellemző, hogy 1576 és 1616 között legalább tíz színház épül London körül, természetesen a legfontosabb Shakespeare színháza, a Globe Theater.

Az angol reneszánsz legjellemzőbb műfaja a dráma, s bátran mondhatjuk Shakespeare, az „avoni hattyú” műveivel egyedülálló, azt a tökéletességet sem előtte, sem utána nem éri el egyetlen drámaíró sem.

Shakespeare drámáiban számtalan helyen felleljük azt a képzettársítást amely e tanulmány címét is adta. Íme egy csokorra való:

„Születésünkkor sírunk, hogy a bolondok
E roppant színpadára feljövünk.” (Lear király)

„Színház az egész világ
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár.”
(Ahogy tetszik)

„A világ nekem nem több, mint világ
Színpad, melyen eljátszuk szerepünket,
S én búsat játszom” (A velencei kalmár)

„Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat
Dúl-fúl, és elnémul…” (Machbet)

A legnagyobb spanyol drámaíró, Calderón több művében is ez a gondolat vonul végig. A kor kedvez az efféle elmélkedésnek, hiszen a naiv cselekményű előadások kora lejárt, most már a gondolaté a fő szerep. Mi foglalkoztatja a kort, Shakespeare korát leginkább? Az élet mibenléte, célja, azért élünk-e, hogy élvezzük az életet, vagy van-e valami nemesebb elrendeltetésünk? Az élet csak komédia, csak látszat – e gondolat mindegyre visszatér, Calderón kilenszer dolgozta fel(!), leghíresebb művének is ez a címe: Az élet álom. Az embernek küldetése van, és Istennek tartozik számadással mindenki az eljátszott szerepéről – vallja a nagy spanyol drámaíró egy másik művében, melynek címéül is az élet színpadát adta (El Gran teatro del mundo). Ugyanakkor egy másik érdekes vonásra is felfigyelhetünk a spanyol dráma kapcsán: az élet sok esetben nem zárul le a halállal, a hősök visszatérnek (mint Hamlet atyjának szelleme is), hogy befejezzék, amit elkezdtek, a költői igazságszolgáltatás nagyon közel hozza a másvilágot a barokk színpadhoz, ezzel is nyomatékot adva annak a gondolatnak, hogy nem az élvezetek jelentik az igazi emberi célt.

A XIX. század legjellemzőbb irodalomszociológiai vonása a közönség rétegződése, kialakul az elit és a nagyközönség ízlésvilága. Jó táptalaj ez Arthur Schopenhauernek is, aki e század legellentmondásosabb gondolkodója (lásd előző számunk Schopenhauer tanulmányát!). 1819-ben Németországban jelenik meg híres műve A világ akarat és képzet címmel. Bécsben pedig a Burgtheaterben Grillparzernek, Ausztria nemzeti költőjének darabja megy. Címe: Der Traum – ein Leben, Az álom – egy élet. Az osztrák drámaíróra nagy hatással volt Calderon már említett daradja (művének címe is ezt bizonyítja), bár az ő hőse álmában éli át a „veszedelmes” életet, és örökre el is megy a kedve tőle, hiszen nem találja azt, amit keres: a boldogságot.

A XX. század már realista és kiábrándult. G.B. Shaw számára a világ csupán ” bolondok színpada”, amellyel nem lehet mit kezdeni, amelyet értelmes ember messze elkerül. Az Ember és felsőbbrendű ember c. színművében ezt írja: „A föld egy nagy gyerekszoba, ahol a férfiak és nők azt játszák, hogy ők a hősök és hősnők, szentek és bűnösök, de ebből a boldog tudatlanságukból kirángatja őket a testük: az éhség, szomjúság, a fagy, az öregedés…”

Magyar példát is idézhetünk, elsősorban Madách remekművét, Az ember tragédiáját. Ádám különféle színekben való fellépései illusztrálják azt a változatos szerposztást, ami az emberre vár, aki testből testbe vándorol, míg el nem éri a tökéletességet – miként a lélekvándorlás vallásbölcseleti tétele is mondja.

Arany János Kertben című versének hasonlata szerint pedig

„…az élet

Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő megy a népség
Be és ki szűnös szüntelen.”

Folytathatnánk a sort, de minek… Minek túl komolyan venni azt a nyüzsgést, melyet egyesek életnek, mások álomnak, büntetésnek vagy küldetésnek neveznek. A színpadon az egyik fejedelmet, másik szolgát, katonát vagy hadvezetőt játszik, talán tisztességes törekvő ember vagy öntelt világfi, esetleg elmélkedő bölcs és így tovább, de ez a különbség csak külsőségekben van meg, valójában mindegyik ugyanaz: szegény komédiás…

A művész külön törvényű világban él, az eszményi vonzza, így sok esetben összeütközésbe kerül a közönséges, hétköznapi élettel. Az igazi művészet azonban ennek ellenére nem tud megelégedni a nyárspolgári léttel, nem tudja elfogadni azt, csupán beletörődik, és állandó kiutat keres. A művész ihletettségének, nagyságának függvénye, hogy ezt mennyire sikerül megtalálnia. Minden mű tükröt tart a közönsége elé, de hogy az mennyire homályos, repedt vagy torz, az az alkotójától függ. Nem érdemes hát túl komolyan venni az anyagba zárt életet, így talán sikerül egyszer felébrednünk álmunkból a valós valóságra. A költő szavaival: „Legyen ez a színjáték tarka álom, túlemelkedve életen-halálon…”

Kellár Márta

1997/25.