Vallomás

Tüzes, forró nap… Csak a hortobágyi csikósok láthattak ilyet a rájuk bízott ménes őrzése közben. Felszálló, remegő, álmokon delelő délibábok… A Nap rója lassú útját, múlatja az időt a távoli nagy magyar alföldön, az Alföld szívében, a rónák városában… Debrecen…

A Földnek egy kis darabja, melyhez életem megannyi öröme, bánata szegődik társul, hogy tovább kísérjenek. S egy fájdalommal, borzalommal mélyen átitatott sebhelyes emlék, mely a későbbiekben jelentősen meghatározta életemet.

A város déli kivezető útján található a Húsipari…

Vajon mit érezhetnek az állatok a bevagonírozást követő hosszú utazás alatt – mely egyben a halál felé vezető utolsó út is –, amikor összetörve, égő sebekkel (melyekből édes, bűzös, vöröslő testnedvek szivárognak a fájdalom megannyi jeleként), s a fajtársaikat utolsó fohászként elhagyó, elgyengülő üvöltést meghallván megérkeznek a halál kapujába?

A szaftos-zsíros körömpörkölt fogyasztása közben gondoltuk-e már, milyen kínnal engedhette el az állat élete erejét; hogy a vasárnapi ebéd után a háziasszonyok férjük dicshimnuszát meghallgatván, az ételmaradékokat, csontokat a szemétbe sepervén végigdőljenek a nappali kanapéján a tömeghipnózist tartó, szórakoztató televízió előtt, mindennapjaik megannyi problémájába takarózva, s közben nem gondolva: elvettük egy állat életét. Elvettük, s tettük ezt a kínok leegyszerűsítésével, futószalagon, tömegmészárlást erőszakolva az állatvilágra.

Éreztük-e már azt a fájdalmat, amit egy fiatal állat él át akkor, amikor a technika ördöge, meg akarván hiúsítani kegyetlen tervünket, áramszünetet produkál a mészárszéken, s a hentes és mészáros (milyen baljóslatú maga a szó is, mégis emberek százai választják hivatásként) odalép a kalapáccsal, s lesújt a szegény párára? Láttunk már hasonló riadalmat, fájdalmat valaha is bárki szemében?

A drótkötélen érkező szárnyas jószágok akaratuktól függetlenül kicsúsznak a gépolló „pofái” közül, s élve kerülnek kopasztásra. Élve, égbekiáltó fájdalmukat senki meg nem hallván, veszítik el végtagjaikat, hogy azután selejtvágott termékként éhes háziállatok gyomrában vesszenek el végleg.

A megbénított sertések (a jobb koszton tartás következtében vastagabb zsírréteget gyűjtenek maguk köré), a bénító villás áramütés hatására kevésbé megkábultan élik át életük elvételét. Felállnának még, de már nem tudnak, mert a motorizált mészárló gépek sajnálatot nem ismerve sietve életükre törnek. Eközben az állatok iszonyatos kínjaikról társalognak üvöltve, de a falak, mint megannyi kínzóhelyen, vastagon és rendíthetetlenül övezik körül a teret, hirdetvén a tömegmészárlás iparszerű méreteiben a teljesítmények, a normák megtartását.

A szarvasmarhákat láncos csörlő húzza le, mert testesebbek, erősebbek, s nyers erejükkel kitépnék magukat az őket életük elvesztésére kötelező gépek szorításából, ezzel is meghosszabbítva a reájuk váró kínokat, mert a vége csak egy lehet – jól tudják, s tudjuk mi is –, halál.

Vérszagra gyűlő éji vadak lennénk, hogy a tetemek maradványait a kisebb körülöttünk élő barátaink kapják meg? Vagy képesek vagyunk megérteni s elfogadni az ölés karmikus törvényét?

Bírálja el mindenki maga. De ha kételyeik merülnének fel, kérem, nézzék meg a legelőkön szabadon élő állatok önfeledt játékát, s hasonlítsák össze az égető napon zsúfolt teherautón zötykölődő szárnyasok és emlősök mindenről lemondó tekintetével.

Czibere Zsolt