Arthur Hailey: Repülőtér

(részletek)

Harris a robotpilótával foglalkozott. Beszélgetés közben mindkettőjük szeme állandóan az előttük, oldalt és fölöttük levő kivilágított műszertáblákat figyelte. Egyetlen, meg nem felelő műszerállásból azonnal következtetni lehetett volna a gép valamelyik részének meghibásodására. De minden rendben működött.

– Hány gyereketek van? Hat?

– Hét – mosolygott Harris. – Négyet terveztünk, hármat nem, de őket sem bántuk meg.

– És a terven felüliekkel kapcsolatban soha nem gondoltál olyasmire, hogy tenni kéne valamit ellenük? Mielőtt még megszületnek?

– Abortuszra gondolsz? – kérdezte Harris éles oldalpillantást vetve Demerestre.

Vernon Demerest ösztönösen tette fel a kérdést. Gwennel folytatott korábbi beszélgetései nyomán terelődnek a gondolatai az abortuszra, és kíváncsian várta Harris válaszát.

– Igen – mondta -, arra.

– A válaszom: nem – mondta Anson Harris kurtán, majd kevésbé éles hangon hozzátette: -Történetesen határozott elveim vannak ezzel kapcsolatban.
– Vallásos vagy?

– Szabadgondolkodó – rázta meg a fejét Harris.

(…)

– Röviden is elmondhatom – mondta Harris,

Egy emberélet, akármilyen emberi élet elvételét bűnnek tartom a társadalomban, vagyis mindnyájunk ellen.

Amennyire a biztonsági öve engedte, Harris előrehajolt ültében, és kibámult az őket körülvevő éjszakába. Messze alattuk sötéten gomolygó felhőréteget látott a ragyogó holdfényben. Az előrejelzés szerint az Atlanti-óceán középső részéig egybefüggő felhőtakaró felett vezet az útjuk; ezen az éjszakán nem pillanthatnak meg földi fényeket. Pár ezer lábnyira alattuk egy szembejövő gép fényei villantak fel kis időre.

A két pilóta mögött elhelyezkedő Cy Jordan másodtiszt kinyújtotta karját, és a magasságnak megfelelő gázra kapcsolt. Demerest megvárta, míg Jordan befejezi, és csak utána vitatkozott.

– A meg nem született gyerek még nem ember. Nincs élete, legalább is egyéni léte nincs. Csupán magzat, nem személy.

– Hadd kérdezzek valamit – mondta Harris. Láttad már valaha, hogy néz ki egy ilyen gyerek? Úgy értem, abortusz után.

– Nem.

– Én láttam egyszer. Egy ismerős orvos mutatta. Formalinnal telt üvegben volt; a barátom egy szekrényben tartotta. Nem tudom, hogy honnan szerezte, de elmondta, hogy egészséges fiúgyermek lett volna, ha életbe hagyják. Magzat volt, rendben van, úgy, ahogyan mondod, de ugyanakkor emberi lény is. Mindene megvolt, teljesen kifejlődve; helyes kis arca, keze, lába, lábujjai, szóval mindene. Tudod mit éreztem, amikor megláttam? Szégyelltem magam; arra gondoltam, hol voltam én meg a többi józan gondolkodású ember, amikor megölték ezt a védekezésre képtelen srácot? Mert ez történt vele, még akkor is, ha félünk kimondani a szót.

– A fenébe is. Nem az ennyire kifejlett bébikre gondoltam.

– Mondjak valamit? – kérdezte Harris. – Fogamzás után nyolc héttel a magzat már mindazzal rendelkezik, amivel egy megszületésre kész bébi. A harmadik hónapban már külsőre is olyan. Akkor hol vonnád meg a határt?

– Ügyvédnek kellett volna menned, nem pilótának – mormogta Demerest. Ugyanakkor azon kapta magát, hogy Gwen idejét számolja; ha csakugyan San Franciscóban esett teherbe, ahogy mondta, akkor a gyermek nyolc- vagy kilenchetes lehet. Vagyis majdnem kifejlett bébi. (…)

– Nem kell vallásosnak lenni ahhoz – mondta Anson Harris -, hogy higgyünk az emberi etikában.

(…) Fogamzásgátlással is meg lehet előzni a gyerek létrejöttét. Ezt manapság már mindenki magának, anyagi körülményektől függetlenül. De ha ez nem vezet célra, és kezdetét veszi egy emberi élet, növekedni kezd egy új ember, akkor nincs erkölcsi alapunk halálra ítélni. Kissé többre kellene értékelni az emberi életet, Vernon, saját haladásunk érdekében.

A pilóták előtt levő altiméterek harmincháromezer láb magasságot mutattak. Emelkedésük végére értek. Harris vízszintes haladásra állította a gépet.

2000/28.