A látható gondolat – Tánc és mítosz

Bevezetésként álljon itt egy érdekes történet, melyet egy Indiában járt magyar turista, mint különleges élményét tette közzé az egyik népszerű napilapban. Az indiai idegenvezető hölgy múzeumba vitte a turistákat, és ahogy szokás, minden alkotás előtt megállt, s elmondott egy-egy kapcsolódó érdekességet. Teremről teremre jártak, míg végül Rámacsandra szobrához értek. Ahogy elkezdett beszélni róla, egyre jobban elragadta valami belülről jövő érzés, mígnem szinte eksztatikus állapotba kerülve táncolni kezdett.

A kimondhatatlan elbeszélése

Amikor a szavak már nem adnak elég erőt a mondanivalónak, életre kel a test, s mint az önkifejezés egy teljesen egyedülálló eszköze, harmonikus mozdulataival, a tánc nemes egyszerűségével jeleníti meg a gondolatokat, érzelmeket. A tánc hosszú évezredekre visszanyúló hagyományát a kifejezés utáni vágy és a mondanivaló szükségszerűsége hozta létre. Bizonyos, hogy jelenléte egyidős az emberiséggel.

Néhány gondolkodó, mint például Lukianosz, a tánc fogalmát sokkal tágabb értelemben használja. Szerinte a tánc az embertől függetlenül is létezik, isteni eredetű, és a világegyetem rendezett mozgásában is fellelhető. Abban, ahogyan a csillagok és bolygók mozognak szüntelenül kiszabott pályájukon az idő és ritmus koreográfiájára, a tánc ősi, egyetemes jellegét lehet felfedezni.

A táncművészet a többi művészeti ággal – zen, festészet, szobrászat, építészet, irodalom – szoros együttest alkotva az ókori kelet nagy birodalmaiból indult fejlődési útjára. Egyiptomból, Japánból, Kínából, s talán legelőbb az ősi Indiából.

A Silpasásztra, az építészet és a kapcsolódó művészetek védikus kézikönyve a következő történettel jellemzi, milyen egységes szemléletet tartottak helyesnek a művészetben:

Egyszer egy király megkérte tudós tanítóját, vezesse be őt az istenszobrok készítésének mesterségébe. A tanító azt válaszolta: „Aki nem ismeri a festészet szabályait, sohasem fogja megérteni a szobrászat törvényeit.” Ekkor a király arra kérte, tanítsa meg őt festeni. A mester így szólt: „Nehéz megérteni a festészet szabályait, ha valaki nem érti a tánc technikáját.” „Kérlek, taníts meg a tánc művészetére!” – mondta erre a király.

„Nem értheted a táncot a hangszeres zene elveinek alapos ismerete nélkül.” – hangzott a válasz. Akkor a király zenét akart tanulni, de a mester azt mondta: „Igen nehéz megtanulni ezeket az elveket a vokális zene művészetének alapos ismerete nélkül.” A király ezt is tudomásul vette: „Kérlek hát, tárd fel előttem a vokális zene módszereit.” Így kezdte a tanulást a legelejétől.

A képzőművészetek közül elsősorban a szobrászatban találjuk meg igen nagy számban a táncmozdulatok ábrázolását. A legszebbek a csidambarami (India) Siva templom falain, oszlopain és kapuin láthatóak. A keleti és a nyugati kapu minden tánchelyzetét szanszkrt versek magyarázzák. Itt Sivát a tánc uraként (Siva Natarádzs) tisztelik. Az anyagi világ megsemmisülését a Bhágavatam úgy írja le, hogy Siva háromágú szigonyával a kezében a bolygók uralkodói fölött táncol, haja pedig lobog. A pusztulás végső szakaszában víz önti el a bolygókat, s ezt az özönvizet Siva tánca idézi elő. A szobrászok akik megalkották a Siva Natarádzsát, ezekből a leírásokból indultak ki, s nagyon jól ismerték azokat a táncmozdulatokat, melyeket a hagyományőrző táncosok ma is tudnak.

„A szemeket, a szemek kifejezését, a végtagokat, karokat és a lábakat pontosan úgy kell alkalmazni, mint a táncnál” – mondja a Silpasásztra. Ezért minden táncoló Siva szobor formailag és tartalmilag is teljesen megegyezik egymással: tökéletes ötvözetei az írásoknak, a szobrászatnak és a táncnak. Siva jobb kezében dobot, bal tenyerén pedig lángot tart, így szimbolizálva azt a zenét és ütemet, mellyel saját kozmikus táncát kíséri, valamint a mindent megsemmisítő energiát, a tüzet. Csuklóban visszafeszített jobb keze félelmet elhárító kéztartásban van (abhaja-mudra), lefelé fordított bal kezével (gadzsa-haszta) pedig felemelt bal lábára irányítja a figyelmet.

A táncmozdulatok általában a félisteneknek emelt templomok falán láthatóak, hol épphogy kiemelkedve a falból domborműként, hol meg szinte nem is tartoznak szorosan az épülethez, s így önálló alkotásnak tűnnek. a templomokat úgy építették, hogy az előcsarnokon és a szentélyen kívül még tánccsarnok is tartozott hozzájuk, mely azt mutatja hogy a tánc fontos kelléke volt a templomi imádatnak.

Balaszaraszvatí, a bharata natjam stílus avatott ismerője, így jellemzi e táncot: „Kompozíciója hatalmas templomhoz hasonlít, mely több részre tagolódik. Az első három elem olyan, mintha egy toronykapun át belépnénk a templom előcsarnokába, majd a főhajóba. Ezután a varnam következik, ami az Istenségnek helyt adó szentély előterét jelenti. Ez a térség a ritmusok, a hangulatok és a zene összhangjának a helye. Következik a padam, amiben a szentély hűvös, csöndes és fegyelmezett hangulata érződik. A külső folyosók és csarnokok tágassága s fénye eltűnik, a varnam virtuóz ritmusai helyébe a padam szívhezszóló zenéje és a szöveget tükröző taglejtések (abhinaja) lépnek, épp úgy, mint mikor a ceremónia fényei elhalványodnak, a dobok elhallgatnak, csak a szent himnuszok ünnepélyes recitálása hallatszik. Ezután egy igen gyors ütemű táncbetét, a tillana következik, ami a füstölők utolsó lobbanásához, s az azt kísérő sürgés-forgáshoz hasonlatos. Végül a hívő szívébe zárja Istent, akit eddig dicsőített.”

Az ősi táncstílus, a bharata natjam eredetileg templomi szólótánc volt, melyet évszázadok óta a templomi táncosok, a dévadászik adtak elő (csak mostanában táncolják férfiak is). Nagyon korán, öt éves kortól kezdték őket tanítani, de csak jó néhány év tanulás után válhattak „Isten szent táncosnőivé”. Igazából sohasem öregedtek ki a táncból, mert minél idősebb volt valaki, annál érettebben tudta előadni azt, persze, ha bírta fizikailag a megterhelést. Volt olyan, elsősorban dél-indiai Siva templom, ahol háromszáz dévadászi élt igen nagy megbecsülésben. Aranyszálakból szőtt ruhát hordtak, temérdek ékszert mondhattak magukénak. Mindenkinek igazgyöngyből készült templomi ékszer díszítette a fejét, ez elengedhetetlen kelléke volt a bharata natjam táncnak. A fejtetőre – az egész univerzumra utalóan – a Nap, a Hold és a csillagok jelképét tűzték.

Az indiai táncművészet

A táncnak Indiában hosszú története van. Már a Védákban is találunk utalást rá. Mint már utaltunk rá, eredetileg a templomokban adták elő, s az áhítat elválaszthatatlan része volt. Ahogyan virágot ajánlanak fel a hinduk templomukban áldozat gyanánt Istennek, ugyanúgy ajánlották fel a zenét és a táncot is, mint az emberi lélek legszebb kifejezési formáját.

A II. századtól a VIII. századig a táncot és a zenét a dráma részeként kezelték, s tudatosan összefüggő egységként fogták föl. A VIII. századtól azonban tisztán körvonalazódik egy bomlási folyamat. A tánc alapvetően különvált a drámától, és megszületett az a néhány klasszikus stílus, melyek mindegyike magába hordozza annak a vidéknek a kultúráját, különleges szokásait, ahonnan származott.

Öt stílust különböztetnek meg, elsősorban az egyes tartományokban létrejött táncok alapján. Közülük némelyik még nevét is az adott földrajzi területről kapta. Ezek: bharata natjam, orisszi, kathakali, kathak, manipuri. Ezeken kívül van még két tánctípus, mely nem olyan ismert, de nagyon különleges: akucsipudi és a mohini attam. Minegyik táncfajtára jellemző, hogy két részből tevődik össze, melyek együtt adják meg a tánc jellegét, stílusát. Az egyik rész a tánclépésekből álló technika, a másik pedig a színészi játékkal megjelenített történet (abhinaja). Legtöbbször a Rámánajából és a Mahábháratából származó epizódokat, valamint az egyes inkarnációkhoz tartozó kedvteléseket táncolják el. Fontos az arc és a test színészi játéka, mellyel képesek a legmélyebbről jövő érzelmeket is kifejezni. A szemöldök egy kis mozdulata meg tudja változtatni az arc egész kifejezését. Egy mosolygó arc, mely boldogságot, elégedettséget sugároz, az arcizom finom mozdításával féltékenységet mutat. Igazából ezek az apró mozdulatok teszik élővé a történetet.

A tánc műfaji, előadásbeli, technikai szabályait két nagy klasszikus, szanszkrt nyelven íródott könyv tartalmazza, a Nátjasásztra és az Abhinajadarpana. A Nátjaszásztra a tánc „kézikönyve”, a táncdrámák elemeit tartalmazza a zenére, szövegre, táncra, kifestésre vonatkozó szigorú szabályokkal együtt. Az Abhinajadarpana, a „kifejezés tükre”, a mozdulatokat írja le. Külön tárgyalja minden testrész legapróbb mozdulatát tetőtől-talpig, a kézjeleket (mudra), a testtartásokat (ászana), a lábmozdulatokat (pada-csari), a csípőmozdulatokat (kati) és a szemmozdulatokat (drisztszi). Minden mozdulatnak jelképes tartalma van. Egyszerűbb esetben ezek a szimbólumok könnyen felismerhetőek. Például: a két összekulcsolt kéz, melyek ujjai lassan szétnyílnak, a kinyíló lótuszt ábrázolja. De vannak olyan mozdulatok, amelyek csak a beavatottak számára érthetőek. Mivel egy mozdulatnak több jelentése is lehet, csak a történetből, cselekményből tudhatjuk meg, mikor melyiket kell értelmezni. A tánc előadását érthetővé teszi az énekes is, aki szavaival közli a tánc tartalmát. Ezeken az általános szabályokon épülnek fel az indiai klasszikus táncművészet iskolái.

Az indiai táncosokat más alapon is kategorizálják. Eszerint két fő típust különböztethetünk meg. Az egyik a lászja, az ún. nőies típusú, mely kecses, lágy mozdulatokat használ, s témája fennkölt, lírai. A másik a tandava, a férfias típus, mely dinamikus, erőteljes lépésekből áll, témája harc és küzdelem. Ezeket minden táncosnak nemtől függetlenül elő kell tudni adnia. Ilyen megkülönböztetés valójában a klasszikus balettekben is létezik, bár tudatos elhatárolódás nincs köztük. Például a Szilfid vagy a Giselle jellegzetesen lászja stílusú, úgy a témaválasztásban, mint a kifejezés módjában. Ha egy balettben a táncosnő a virtuóz, bravúros technikai tudását, felkészültségét csillogtatja, tandava stílusban táncol. (Ha egy indiai táncosnő Sivát, a pusztítás félistenét jeleníti meg táncával, szintén tandava stílusban táncol.)

Sajnos a klasszikus indiai táncok az évszázadok folyamán szinte teljesen eltűntek. Ez elsősorban az elvilágiasodás és az idegen hódítók, gyarmatosítók rovására írható. Ahol még létezett, ott pedig vallási tartalma tűnt el, mozdulatkincse leegyszerűsödött, s a szórakoztatás, gyönyörködtetés lett a legfőbb célja. Amikor a XIII-XIX. század fordulóján keletről és nyugatról egyaránt elindult egy tudatos kezdeményezés, mely az indiai kultúra ősi hagyományaival, irodalmával, a Védák bölcsességével akarta megismertetni a világot, a táncról ugyan még nem esett szó, de később feltámadt az érdeklődés e műfaj iránt is.

Amikor Anna Pavlova a húszas években Indiában járt, s meg akart ismerkedni az ősi klasszikus tánccal, ismerősei kihaltnak nevezték azt. De valójában mégis létezett, sohasem szakadt meg, csak visszavonult a nyilvánosság elől. Ezért tudott Rabindranath Tagore elindítani egy mozgalmat ezeknek a táncoknak a felkutatására, amikor 1917-ben megalapította a Santiniketán iskolát.

Ezt a nagyszerű kezdeményezést többen is folytatták, köztük Rukmini dévi is, aki 1936-ban létrehozta a madraszi Kala-ksétra iskolát, a „művészet mezejét”, igaz, évtizedekig tartó harcot kellett vívnia az előítéletekkel szemben. Ekkor kezdődött el az indiai táncok igazi, megérdemelt népszerűsítése. A világ végre úgy ismerte meg ezt az ősi, klasszikus művészetet, amilyen az valójában: páratlan szépsége, finomsága mindenütt kuriózumként hat.

Az indiai klasszikus táncművészet iskolái

Bharata natjam

A legősibb, vagy kétezer éves, a délkeleti bharata natjam, mely hat részből álló táncot jelent. Hagyományhű előadása több órát vesz igénybe. A zenét és az éneket klasszikus szanszkrt, telugu és tamil költők művei adják. A darab kísérő hangszere a mridangam nevű, két végén elvékonyodó hosszú dob. A táncos azzal kezdi fellépését, hogy kezeivel először a földet, majd a homlokát érinti meg. Ezzel a mozdulattal hódolatát fejezi ki a föld iránt, és engedélyét kéri ahhoz, hogy lábaival tiporhassa őt. De nemcsak a Földanyának, hanem tanítómesterüknek is felajánlják hódolatukat. Ennek szép megnyilvánulása az, amikor kezükkel mesterük lábát érintik meg. A hagyományos sorrend szerint a művész egy lenyűgözően egyszerű, odaadó fohászt megelevenítő tánccal fejezi be az előadást. A mozdulatok szépsége és harmóniája révén próbálja kifejezni a világ, Isten és az ember kapcsolatát.

A bharata natjamra a következő mozdulatok a legjellemzőbbek: a fej jobbra illetve balra mozdítása döntés nélkül, a lábak erőteljes munkája a klasszikus balettben is ismert első és második pozíció „demi pliében”,(Plié: térdhajlítás, miközben a lábak 180 fokra kifordított helyzetben állnak; demi plié: ugyanaz, de fele ekkora térdhajlítással.) ehhez járulnak a karok, a fej, a szemek bonyolult mozdulatai, mely testrészek együttes munkája komoly koordinációt igényel. A fej és a test nemcsak a ritmus (tala) szerint mozdul, hanem együtt lélegzik a témavariációval (szangati) és a melodikus díszítésekkel (gamaka) is. A gesztusok, az arckifejezés (abhinaja) és a melódia (rága) szoros kapcsolata adja meg a tánc kontúrját. A klasszikus indiai táncok közül ez a legdinamikusabb, legtechnikásabb.

Nemcsak a bharata natjamra, hanem valamennyi klasszikus táncra jellemző, hogy az ujjakat és a talpakat pirosra festik, ezzel is hangsúlyozva azok fontosságát.

Orisszi

Az orisszi nevű tánc északkelet-Indiából származik. Mivel ezen a területen Visnu, Krsna imádata az elsődleges vallás, így táncukban is ennek hatása tükröződik vissza. Eredetileg az orisszi is templomi szólótánc volt, melyet a marisok, a templomi táncosnők adtak elő.

Ebben még ma is a régi hagyományt követik, így a férfiszerepeket is nők alakítják. Kialakulása a XVII. századra tehető, a témát főleg Dzsajadéva Gíta Góvinda című művéből merítik. Ez nagyon intim és magasztos történet, de a sok helytelen értelmezés miatt szinte teljesen elvesztette eredeti tisztaságát.
E táncot a bharata natjamhoz hasonló, de finomabb, lágyabb mozdulatok jellemzik, ami elsősorban a lírai témaválasztásból adódik. A test hullámzó vonalát a fej, a mellkas és a csípő ellentétes oldalirányú mozgása hozta létre, és ebből szép festői pózok születnek. A fej mozgása sokkal szabadabb, mint a bharata natjamnál, mert nemcsak jobbra-balra mozdul egyenesen, hanem dönt is. Itt is a klasszikus balettből ismert első és második pozíció demi plié a legtöbbet használt lábhelyzet. A kezek mozdulatai is finomabbak, sokszor teljesen lazán követik a test vonalát, úgy ahogyan a fa ágai hajladoznak a gyenge szélben. Az előadók ezüstszínű ékszereket, nadrágokat, színes kötényt viselnek, s itt is elengedhetetlen a bokacsengettyűk használata.

Kathakali

A kathakali Délnyugat-Indiából, Kerala tartományból származik, ez a második legrégibb tánctípus. A színészi játék, a tánc és a pantomin keverékéből született, az ősi táncdráma hagyományain alapszik. Drámai eredetét neve is őrzi: kathak, mese; kali, játék. Indiában a tánc olyan értelmet kapott, mint a könyvben a szó vagy a mondat. Ez a hasonlat a kathakalinál szó szerint értendő, hiszen a klasszikus tánc nyelvén szanszkrt drámát mesélnek el, ezek a történetek elevenednek meg a nézősereg előtt. A tánc itt az olvasni nem tudó emberek könyve. Ebből láthatjuk milyen fontos szerepet töltött be a hagyomány és a kultúra elterjedésében, népszerűsítésében. Zenéjét a színpadon elhelyezkedő, ütőhangszerekből álló zenekar adja.

A mondanivaló drámai erejétől függően, hol halkan, hol meg teljes erővel játszanak. Az előadás viharos dobolással kezdődik, hogy a nézőt egy más világ hangulatába ringassa, majd ezután megkezdődik a játék, melyet több éjszakán át folyamatosan adnak elő. Különleges tornyos fejdísz és vastag, élénk színű rizspépes arckikészítés kell hozzá. Ez a művelet több mint hat órát vesz igénybe, a teljes előadás pedig tizenhatot. Ősi pompájú, dravida kosztümökben a női szerepeket is férfiak adják elő. Maszkírozásuk szimbolikus jelentésű, a zöld szín nemes, a piros szenvedélyes karaktert jelöl. Kellékek nélkül, aprólékosan kidolgozott, közismert kézjelekkel és arcjátékkal ábrázolják az egyébként mindenki által jól ismert hősöket. Játsszák és elmesélik a mitikus eseményeket s azok színhelyét, erdőket, ligeteket, tengereket, palotákat. Még a véres jeleneteket is olyan élethűen tudják eljátszani, hogy az ember szinte beleborzong a látványba.

Kathak

A kathak nevű tánc Észak-Indiából származik, keletkezése a XVI. századra tehető. A nagymogulok udvarában alakult ki, ahol a fényes udvartartásnak köszönhetően a művészeteket is pártolták, támogatták. Érezhető rajta perzsa és arab hatás is, mely szépen ötvöződött a hindu kultúrával. Formailag az arab hatás érvényesül, ez a tánc különleges eszközeiben nyilvánul meg, míg tartalmilag a hindu kultúra nyomta rá a bélyegét a Mahábharátából és a Rámájánából vett témáival. Eredetileg csak lányok adták elő, de később született egy olyan formája is, melyet csak fiúk táncoltak. A női táncot elegáns, finom karmunka és virtuóz lábtechnika jellemzi, és elsősorban szórakoztató, látványos jellege miatt a háremtánchoz szokták hasonlítani. A lábak párhuzamosan állnak, topogó lépéseivel a tabla dob bonyolult ritmusát követik. A karok szabadon mozognak, a kézfej lazán, minden erőltetés nélkül díszíti a test viszonylag merev tartását. Jellemzői a gyors fordulatok, pörgések, ennek hatására a bő, hosszú, egyszínű szoknya szép látványt nyújt. Alatta nadrágot is viselnek, a fejet pedig fátyolszerű, könnyű anyag díszíti.

Manipuri

Ez a tánc Bengál keleti részéről, a Himalája lábánál lévő Manipur tartományből származik. Kialakulása a XVII. századra tehető, és az indiai kultúra egyik gyöngyszemeként ismeretes. Témáját az erre a területre jellemző vaisnava vallás (Visnu, Ráma, Krsna imádata) és irodalom adja. Krsna különböző kedvtelései, Krsna és kedvesének bensőséges kapcsolata a tánc fő témája. Ezt a legfinomabb mozdulatokkal fejezi ki páros táncuk. Hogy a téma mennyire tiszta és magasztos, ez kiderül abból, hogy a két táncos fizikailag nem is érinti egymást, de mégis együtt mozognak, együtt lélegeznek a zene csodálatos dallamára. Itt nem fizikai kapcsolatról, hanem lelki érzelmekről van szó. A főszerepet a karok hullámzó mozdulatai, a csukló lágy forgatása játssza, a test többi része keveset mozdul, csak annyit, amennyi éppen szükséges. Jelmezük nagyon díszes és különleges, egyik klasszikus tánchoz sem hasonlítható. A Krsnát alakító táncos sárga ruhát visel ezüstszínű fejdísszel, míg kedvese harang alakú szoknyát. Az arcát fátyol fedi, így az arc színészi játékára szinte nincs is lehetőség, csak a kezek lágy mozdulatai beszélnek. A manipuri táncnak van egy másik fajtája is, s ez a technika magasiskolája. A tánc itt hangszeres játékkal, dobbal (mrdanga) párosul. Míg a táncos a dobon bonyolult ritmusképleteket játszik, addig lábai fürgén mozognak, sőt akrobatikus ügyességgel ugrik, fordul, igazi látványosság a néző számára.

Kucsipudi

A kucsipudi tánc Középkelet-Indiából származik, kialakulása a XVI. századra tehető. Első ránézésre nagyon hasonlít a bharata natjamhoz, ezt a virtuóz kéz és lábtechnika és a hasonlóan díszes öltözék teszi. De míg a bharata natjam templomi szólótánc és meditatív jellegű, addig a kucsipudi eleven, színes, tele élettel s a mitológiai történeteket mondja el. Inkább a színházhoz hasonlít, amely nem nélkülözheti a közönséget, akinek a tánc szól. Témáját elsősorban Visnu és a különböző isteni inkarnációk kedvtelései adják. Hogy félreérthetetlen legyen, díszletként az adott témára utaló kép, festmény is látható a színpadon.

Mladonyiczky Edit
táncos, tánctanár,
a Győri Nemzeti Színház művésze.

2000/28.