Ego

Napjainkban a szelleminek mondott utak kavalkádját éljük. Bizonyosságot, biztonságot, valamiféle boldogságot szeretnénk, de sokszor fanatizmust, csalódottságot, szenvedést találunk. Miért?… Talán abból a bizonyos, sokat szidott egónkból, énképünkből kellene kiindulnunk, hogy tisztán lássuk helyzetünket, késztetéseinket. Na nem azért az „én”-ből, hogy egoistákká váljunk; éppen ellenkezőleg, hogy megszabaduljunk a hamis énképzet által okozott nyugtalanságtól, szenvedéstől. Vajon amit látok és tapasztalok, talán nincs is igazán úgy, ahogyan azt „én” érzékelem. Ez persze nem azt jelenti, hogy semmi sincs úgy, ahogy gondoljuk – a köznapi látásmódunkon való túllépésről van itt szó.

A Buddhára joggal mondták, hogy ő a Túljutott, aki átkelt a szenvedés óceánján. Azáltal, hogy az ember túllép a hamis énképzet illúzióin, visszaáll az a látásmód, ami a valóságot a maga teljességében engedi megtapasztalni. Ez a látszólag egyszerű dolog a mai világban azonban lassanként a legnagyobb kihívást jelenti, s gyakorlati kivitelezése ezért nem is olyan egyszerű. Mégis, ha van bizalmunk a nagy szellemi vezetők tanításában, akik egy-egy vallás vagy szellemi közösség számára mutattak ösvényt (mint Krisztus, Buddha vagy Csaitanja), akkor kinyithatjuk azt a kaput, ami szenvedéseink megszűnésének útjára vezet. Tévedés lenne azt hinni, hogy a nagy tanítók csak egy bizonyos csoportnak mutatták az úgymond igaz utat. Talán az összes élőlény számára ugyanazt a végső igazságot képviselik. Ebből kiindulva sokan azt vallják – úgy hiszem, tévesen – hogy bármilyen úton járunk is végkövetkeztetés tekintetében ezek úgyis egy pontban futnak össze, s csupáncsak annak a mesternek a hitelessége fontos, akitől az a tanítás ered. Én azonban úgy látom: egy szellemi csoport hitelessége nem csupán az elmélet hű tolmácsolásában áll, hanem inkább a tanítás megélésében, megvalósításában – ez a megvalósítás, mindennapi életben alkalmazott tanítás akkor lesz sikeres, ha túl tudunk lépni a hamis énképzet szubjektivitásának korlátain.

A szenvedés csomói nem minden emberben ugyanott jelentkeznek, s adott esetben csak bizonyos módszerekkel oldhatók fel. Valójában egy igazán hiteles szellemi irányzat – amennyiben létezik ilyen – minden aspektusában kínál megoldást szenvedésre, mert a „megvilágosodás sugarával” teljességében átvilágítja azt, és megszünteti azt a rossz látásmódot, homályt vagy tudatlanságot, amely a táptalaja a szenvedésnek. Ez nem a probléma elfojtását, súlyosságának semmibevételét jelenti, hanem igaz megoldást, melyben a valóság az igazi arcát mutatja meg, és ebben mi is felfedezzük az örömteliséget. Kezdetben azonban jobb, ha vigyázva lépegetünk a fejlődés útján, mert a dolgok végső természete nem határozható meg csupán a pszichikai beállítottságunktól függően, például szentimentális, önsajnálatra hajlamos hozzáállással. A végső igazság sokkal nemesebb eszmény, ami fölötte áll minden idealista vagy materialista nézőpontnak, és csak annak válik nyilvánvalóvá, akit „túljutott” jelzővel illethetünk.

Nem gondolhatjuk mégsem, hogy minden szellemi csoportosulás, vallási közösség tévút. A szellemi társulások nem az igazság elméleti megértése miatt fontosak, céljuk inkább a módszeres megvalósítás kell, hogy legyen, ami már magába foglalja az elméletet is. Legyünk éberek, nyitottak minden pillanatban a magasabb igazságok vagy valóságok megtapasztalására. Ha ez valóra válik, az ember igazán nemessé lesz, és a mérhetetlen részvét, szeretet, együtt érző öröm mellett felülemelkedik az ego minden kötöttségén, s nem esik vissza többé.

A Buddha által hangoztatott három drágakő minden szellemi úton haladó számára mérvadó kell legyen: a tanító, aki elérte a megvilágosodást vagy jó úton halad afelé; a tanítás, amit közread; s a tanítás ösvényén haladók közössége. A realizálás legfontosabb eszközei ezek, amiket nem szabad figyelmen kívül hagynunk, mert elveszíthetjük az utolsó kapaszkodóinkat is ebben az egyre nyugtalanabbá váló világban, ahol a látszólagos békesség már csak nagyon szigorú materiális feltételek mellett valósul meg, és a függőségek sűrű hálójából egyre nehezebb kimászni.

Molnár László Govinda

2000/28.