Nicolas Roerich élete és munkássága

„Ahol béke, ott kultúra, ahol kultúra, ott béke.”

Nicolas Roerich (1874-1947) halála után több örökséget hagyott a világra. Egyrészt a világ mérhetetlen szépségét és misztikumát tükröző saját festményeit – jó hétezer vászonból álló hatalmas életművét –, másrészt egy kulturális szimbólumot, amely a világ egyesülését jelzi békében és műveltségben.


1874. október 9-én született Szentpétervárott, jómódú orosz családban. Az élénk művészi és intellektuális otthoni környezetben hamar kivirágzott tehetsége. A szobrászat és a festészet terén már fiatal korában megmutatkozott talentuma, s intellektuális képességei lehetővé tették, hogy párhuzamosan végezze jogi és művészeti iskoláit. Már fiatalemberként beutazta Oroszországot saját kiállításával, miközben a helyi kultúrát tanulmányozta. Naplójában érzékletes szavakkal festi le utazásait.

Tanulmányai befejeztével európai körútra indult, Párizsba és Berlinbe. Ekkor találkozott Helena Saposnyikovával, a neves építész lányával, Muszorgszkij unokahúgával, akit hazatérte után feleségül vett. Helena Roerich tehetséges zongorista és író, többek között H. Blavatsky Titkos tanok című könyvének műfordítója.

1902-ben született meg az első fiuk, majd együtt újra körbeutazták Oroszországot. Ekkor már Európában is voltak kiállításai, a Gyagilev-balett számára jelmezeket is tervezett, sőt a hatalmas megbotránkozást keltő Sztravinszkij-féle Tavaszi áldozat egyik sugalmazója és megálmodója volt. 1904-ben kezdte vallásos témájú képeit festeni, kezdetben orosz szenteket és legendák alakjait, majd más ősi motívumokat is.

Népe kulturális örökségét a Föld egységes hagyománya részeként szerette volna fenntartani és ápolni, de az első világháború, s az azt követő forradalom megakadályozta feladata beteljesítésében. Így 1918-ban Svédországba, majd Angliába emigrált, végül 1920-ban az Amerikai Egyesült Államokba érkezett és letelepedett. 1921-ben alapította meg New Yorkban az Egyesült Művészetek Intézetét. 1923-ban hosszas előkészületek után Indiába érkezett. Ezt követte az első közép-ázsiai expedíció, melynek célja a vallás, a nyelv, az öltözék és a kultúra megismerése (első könyvében ír erről az útjáról). Beutazta Kínát és egész Ázsiát, festette a látottakat, írt az utazásairól, gyűjtötte az információkat a művészetről, nyelvekről és a gyógynövényekről.

1928-ban a kutatóút végén értek a Kulu völgyébe, ahol a család letelepedett. Itt hozta létre azt a kutatóintézetet, mely mind a mai napig foglalkozik a botanikával, nyelvészettel, nemzetiségi művészettel és archeológiával.

Nicolas Roerich nem kötelezte el magát egyik filozófia vagy vallás mellett sem. Mély lelkiségében ötvöződött a buddhizmus, a hinduizmus és az orosz ortodoxia, a teozófia és az agni-jóga ősi tanítása.

A béke és a nemzetközi testvériség gondolata benne is megfogalmazódott, s ez irányú törekvései a Roerich Békeszerződésben öltöttek testet. Ezt a nemzetközi egyezményt 1935 áprilisában a Pánamerikai Unió – az amerikai kontinens 22 nemzete – fogadta el. Az ünnepélyes ceremónián a résztvevők a Fehér Házban, Roosevelt elnök jelenlétében írták alá a szerződést, később India és a balti államok is csatlakoztak hozzá. Sok kiválóság – Albert Einstein, George Bernard Shaw vagy H. G. Wells – üdvözölte a szerződés létrejöttét. Az emberöltővel ezelőtt aláírt egyezményt ma is nemzetközi törvényként tisztelik, aminek legfőbb alapelvét – a világ közös kultúrkincsének egyetemes tiszteletét és kölcsönös megismerését – 1989-ben a „Béke a kultúrán keresztül” elnevezésű nemzetközi szövetség létrehozásával elevenítették föl.

A Roerich Békeszerződés bármely nemzetnek lehetővé teszi kulturális és művészi örökségének védelmezését a béke zászlajának szimbólumával.

Roerich művészként beutazta Oroszországot, Indiát, Tibetet és az Amerikai Egyesült Államokat. A béke zászlajára olyan egyetemes szimbólumot keresett, amely minden kultúrát felölel, s így senki sem érezné idegennek. Végül az általa megkomponált zászlón fehér alapon három piros kör látható, melyeket egy negyedik nagyobb piros körvonal övez. Ez az ősi jel sok kultúrában és filozófiai rendszerben megtalálható.

Az egyik legrégibb ehhez hasonló szimbólum a kőkorszaki amulettek három egymást érintő köre, vagy az indiai csintámani, a csodakő jele, mely a tudáson keresztül elérhető örök boldogságot szimbolizálja. De a három kört megtaláljuk Pekingben a Mennyek Palotájában, Tibet hármas kincs jelképében, a pápa köntösén vagy az etióp őskeresztényeknél. A béke zászlajának olyan megkülönböztetett tiszteletet szerettek volna adni, mint a vörös keresztnek, amit akár a hadban álló felek is tiszteletben tartanak.

A szimbólumnak többféle értelmezése lehet, például: jelen, múlt, jövő bezárva az örökkévalóság gyűrűjébe, avagy vallás, tudomány és művészet a kultúra körén belül. A három kör a létezés hármas természetének is általános jelképe.

Roerich egyetemessége miatt választotta éppen ezt a jelet. Saját értelmezése szerint a felső pont a lelkiség, mely magába foglalja a vallás igazságát, a két alsó pont pedig a művészet és a tudomány. Így a három pont szinte teljesen lefedi az emberi tevékenységet, míg a hármat övező nagy kör a teljes kultúra, a művészet, tudomány és lelkiség egysége. A zászlón a bíborvörös az emberi fajnál egységes vér-színt jelképezi.

Roerich számára mindig nagyon fontos volt az emberi azonosság kifejezése, mindig arra fektette a hangsúlyt, ami összeköti a kultúrákat és a vallásokat. Úgy érezte, az a szellemi kapocs lehet a béke záloga és a megértés alapja, ha felfedezzük létünk azonosságát a különböző formákban és stílusokban. Ezek a gondolatok vonzották a hinduizmushoz és a buddhizmushoz. Indiába járva körbeutazták a történelmi helyeket, és számtalan indiai tudóssal, kutatóval, művésszel és íróval találkoztak. Útjuk végén érték el a Himalája déli lejtőit, s a fenséges hegység valósággal rabul ejtette őket. A Himalája hihetetlen magas hegyei rádöbbentették, ez az a kihívás, amiért megszületett. Úgy érezte, a hegyek zordsága bátrabbá teszi, s nagyobb lelki erőhöz segíti.

Képei közül az itt készült több mint ötszáz vászon a legelevenebb, mintegy filozófiai gondolatokat keltenek életre. Megörökítette Észak-India szépségét, megjelennek a keleti vallási gondolatok és személyek, például Maitréja, az eljövendő világkorszak földi Buddhája, a Puránák Kalki avatárja vagy a mongol Rigden Jeypo.

Képeinek stílusa eltér korának bármely irányzatától: meditatív, pozitív, harmonikus és tiszta. Nyina Szelinova írja róla Roerich világa című könyvében: „Roerich munkáinak eredendő erejét a mesterien megalkotott, feltűnő szimmetria és határozott ritmus adja meg, olyan a kompozíció, mint egy epikus dal melódiája.” Képalkotása szűkszavú, lényegre törő, a letisztult gondolat ereje hatja át. Nincs semmi fölös díszítés, csak a legfontosabb formákat jeleníti meg, amik szükségesek az értelmezéshez. A vonal és a forma a tudatosság a képeken. Ez a tendencia Indiába érve egyre erősödött benne és végül szinte csak a hegy maradt, a Himalája, a „világ teteje”. Olyan része ez Földünknek, ahol alig van mód a mindennapi értelemben vett életre, hiszen a körülmények nagyon nehezek, az anyagi javak megteremtése különleges erőfeszítést igényel. De a világ teteje kristálytiszta, spirituális, itt minden megtörténhet, a tér és az idő átalakul. Ezt a vonzást festette meg képein, s ecsetvonásai mély filozófiáról és tudásról árulkodnak.

Irina Corten írja a Marya világa című könyvében: „A Roerich féle hit-rendszer szíve a kezdet és vég nélküli univerzum hindu koncepciója, mely a teremtés körforgásában nyilvánul meg, amiben az isteni energia hatására feloldódnak az anyagi formák. Az emberiség egészére vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy civilizációk jönnek és mennek, míg az egyéni élet szintjén a lélek reinkarnációjában tükröződik.”

Érdemes megfigyelni Roerich színvilágát.
A festmények színei az alkotó érzelmi állapotát tükrözik. Fölülemelkedik a századelő érzelmi hevületén, felismeri a továbblépés lehetőségét, és próbálja meglelni a jóság szintjén fakadó érzelmeket. Az emóciók e felsőfokú lelki izzásának felmutatása önmagában is nagy vívmány, s képein gyakran villannak fel a tiszta és teljes lelki harmóniát sugalló fények.

1947. december 13-án távozott el Kuluban. Testét elhamvasztották és szétszórták szeretett hegyei lejtőin.

Lakatos Andrea

2002/31.