Nepáli útinapló részletek

Királyság a felhők felett
Nepáli útinapló részletek

Hát, ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy a szenvedések és nehézségek az öröm forrásaivá fognak válni még az életemben, kinevetve mondtam volna neki: ne viccelj, nem vagyok én mazochista.
Pedig most már látom, igaza volt. Hiszen minden utazásnak vannak olyan élményei, melyek az adott helyzetben letargiába döntik az embert, de visszagondolva rájuk, mosolyt fakasztanak. Ráadásul ezért az élményért el kellett utaznom szinte a világ tetejére. Nepálba.

… Az emberek áradata ebben a kisvárosban is felfoghatatlannak tűnt. Siliguri városa is itt, a Himalája oldalán az ismeretlen és misztikus India minden élethelyzetét bemutatta. Hosszú időbe telt, mire Géza barátomnak sikerült tisztázni, hogy mivel is megyünk majd a nepáli határhoz. Egy dzsipben kaptunk helyet, melyet megpillantva ismét szertefoszlottak a kényelemről alkotott vágyálmaink. Az utastér ugyanis teljesen tele volt már. Lelkesnek nem mondható tekintetek kíséretében, sikerült magunkat betuszkolni a kocsi belsejébe, és elfogadva a szokásos utazási pózokat boldogan néztünk egymásra: legalább megyünk valahogy.

Az a szokás, hogy a helybéliek mindig a széleken ülnek – hiszen ott legalább friss levegőt szívnak – a nepáli határnál ismét kalamajkát okozott. Mivel látták, hogy idegenek vagyunk, kérték az útleveleinket, melyek természetesen a dzsip hátuljában levő csomagjainkban voltak. Utastársaink most már örömmel szálltak ki, hiszen bármennyire is hozzászoktak ahhoz, hogy utazás során az ember ölében egy vadidegen valaki ül, nekik is jólesett a lazítás.

Útleveleink általános meglepetést okoztak a nepáli katonák körében, mert abba a kivételes helyzetbe kerültünk, hogy mi lehettünk azok az első magyar emberek, akik ezen az állomáson át az országba léptek. Barátom rövid, Magyarországot ismertető előadása sem akadályozta meg őket abban, hogy vízum ürügyén rögvest megcsappantsák pénztárcánk tartalmát. Ugyanis a határállomásokon bizony fizetni kell, annak arányában, hogy meddig akar valaki az országban maradni.

Délután öt óra. Végre megpillanthattuk a buszt, mely Katmanduba, Nepál fővárosába visz. Ha valaki nem akarja állva megtenni a több száz kilométeres utat, akkor az általános udvariasság szabályait mellőznie kell egy időre. Mi is így tettünk, melynek eredményeként sikerült ülőhelyet szerezni, közvetlen az ajtónál. Csomagjainkat a székek alá téve, elégedetten mosolyogtunk és dőltünk hátra. Tényleg dőltünk. Mivel az egyik szék rögzítő csavarjai már rég kiszakadtak, nagy ívben landoltunk a mögöttünk ülők ölébe. Sebaj, ennél volt már rosszabb is, gondoltuk, akkor még mit sem sejtve, hogy rövidesen leszállítanak majd minket. Az indulás pillanatában ugyanis kiderült, hogy ez a busz nem arra megy, amerre mi akartunk. Az érzés leírhatatlan. Ráadásul már csak két busz volt az állomáson, s ha a miénk már elment, akkor másnapig várni kellett volna. Géza ismét elindult, hogy megtudjon valamit. Szerencsére az egyik a mi buszunk volt, melyen csodák csodájára két üres ülést pillantottunk meg, közvetlen a sofőr mögött. Hálát adtunk ezért a mennyek lakóinak, majd megpróbáltunk leülni. De nem tudtunk, vagyis nem rendesen, mert olyan szűk volt a hely, hogy csak térdeinket felhúzva fértünk be. Úgy is éppen hogy csak. Arra gondoltunk, visszavonjuk az égiektől hálánkat, de a sofőr indulási technikája és a megtett első pár száz méter vezetési stílusa arra ösztökélt minket: jobb velük jóban lenni.

…A sötétségnek is megvan a maga szépsége. Ezt igazán az tudja értékelni, aki utazott már Indiában buszon. Több ezer méter magasan, a Himalája lankáin, ahol a kiépített útvonal csak álom, ahol a haladás irányát úgy veszik figyelembe, hogy hol van a kidőlt fa, a leomlott kőtörmelék, a sziklafalról alázúduló víztömeg, és hol van a szakadékok széle, melyek végigkísérik szinte az egész utat. Sötétben legalább nem látni semmit. Néha jó ez az állapot. Főként, ha elnézzük az ottani sofőrök vezetési szokásait is. Duda és gáz. Majd ismét duda és gáz. Hiszen az elv az, menj arra, amerre van hely. Amerre van lehetőséged. Ezt nekünk nehéz volt megszokni. Nekik ez mindennapjaik része. Nem is volt rajtunk kívül senki, aki ébren töltötte volna ezt az éjszakát.

…Szerintem a világ egyik legjobb üzletembere nepáli. Ezt a felismerésemet több, rövid időn belül bekövetkezett tapasztalat alapján állíthatom. Amikor még álmosan kitekintettem az éjszakai utazás vége felé a busz ablakán, csak azt éreztem, valami nagyon ismerős dolgot látok. Amikor már a fővárosban voltunk, szinte hihetetlennek tűnt a felismerés: taxik – melyek tömegével száguldoztak a szokásos keleti stílusban az utcákon – márkájukat tekintve Skodák voltak.

…Egyszerre mindkettőnknek földbe gyökerezett a lába. Álltunk és nem hittünk az orrunknak. Igen, jól olvassák, az orrunknak. A levegő telve volt friss kenyérillattal. Ez a felismerés maga a csoda a magyar embernek, aki a kenyeret is kenyérrel fogyasztja, főleg, ha a közel két hónapi indiai utazása során ilyet nemigen tapasztalhatott. Mentünk és csak mentünk, úgy, mintha mindennap megjárt úton haladnánk, mintha minden utca, ház és sarok régi ismerős lenne, mentünk az ismeretlen bolt felé az ismerős illatok nyomán.

Az eladó szemlátomást derűs nyugalommal és mosollyal nyugtázta vásárlásunkat, mert oly nagy volt a választék, hogy a bőség zavarában voltunk egy ideig. Kilépve az ajtón szinte futva mentünk vissza a piacra tejért és friss zöldségekért. A szállodában olyan lakomát csaptunk, hogy az emésztés és a fáradtság hatására egyből el is aludtunk.

…Mint egy mesebeli kép, olyan Katmandu belvárosa. Mintha hétszáz évvel visszamennénk a múltba, de lehet ez a szám talán ezer is. Kápráztatóan csodás épületek, szinte szavakkal leírhatatlan templomi díszítések és igazi keleti hangulat. Bár nagyon sok a külföldi turista, mégis úgy érzi az ember, hogy nem zavaróak a mesebeli környezet élvezetében.

…Mindenhol a király képe, mégsincs olyan érzésünk, hogy itt személyi kultusz lenne. Szeretik a királyukat. Beszélgetünk az egyik bazárban egy könyvesbolt tulajdonosával, aki sok érdekességet elmond az uralkodóról, amit mi nagy érdeklődéssel meg is hallgatunk mindaddig, míg a királyi adóról nem beszél.

Ott tudjuk meg, minden termék árára rátesznek négy százalék királyi adót. Aztán, amikor barátom megemlítette, hogy a mi országunkban ezt 25 százalék áfának hívják, a boltos felkiáltott: Ott nem jó a király! Gyertek, éljetek itt!

31/2002.
Lakatos Gyula