Mese az emberi természetről

Élt egyszer a Gódávarí folyó partján elterülő Pratisthána földjén egy nagy király. Neve Vikramáditja, azaz Vitézség Napja volt. Vikramáditja uralkodása idején minden ember élete boldogságban telt. A bráhmanák szorgosan végezték a hat szertartást, az asszonyok hűségesek voltak férjeikhez, az emberek száz évig éltek, a földben minden jó megtermett, az emberek féltek a bűntől, minden élőlényhez irgalmasok voltak, az erényest és bölcset tisztelték, a becsületest megjutalmazták. Így éltek a birodalomban.

Történt egyszer, hogy Vikramáditja király a tanácsadóival és fő embereivel beszélgetett. Azon vitatkoztak, hogy egy királynak melyek az erényei, amelyekért a népe szereti. Az egyik ezt mondott, a másik azt. Volt, aki a király bölcsességét hangsúlyozta, volt, aki az igazságosságát, olyan is akadt, aki a nagylelkűségét emlegette, de megegyezni nem tudtak. Csak a király legöregebb tanácsadója hallgatott, kinek Dharmapála, azaz Igazság Őre volt a neve. Bosszantotta a sok értelem nélküli fecsegés. A királynak is feltűnt Dharmapála hallgatása és megszólította:

– Mondd Dharmapála, miért hallgatsz, talán valami gond nyomja a lelkedet? Szólj, és nem fogsz csalódni a nagylelkűségemben.

– Ó, igazak ura, minden uralkodók koronájának gyöngyszeme, szükségben szenvedők kívánság teljesítő csodafája, Vikramáditja király. Nincs hozzád fogható a nagylelkűségben, igazságosságban, bölcsességben. A néped bár tisztel téged, mégsem adna neked magától egy csészényi tejet sem.

Vikramáditja király szíve haraggal telt meg. Tömlöcbe vetette Dharmapálát. De Vikramáditja király igazságossága legendás volt. Nem sokkal később már bánta hirtelenségét, és felmerült benne a gyanú, hogy talán igaz, amit tanácsadója mondott. Maga elé hozatta Dharmapálát, és így szólt:

– Dharmapála, régi és bölcs tanácsadóm vagy. Szavad még sohasem volt hazugság, mindig igazul és jámborul beszéltél. Ha be tudod bizonyítani igazadat, szabad leszel újra, de ha nem, a tömlöcben töltöd életed hátralevő részét.

Dharmapála, a bölcs nyugodtan válaszolt:

– Igazság kútfője, bölcsesség talpköve, Vikramáditja király! Bár öreg, de igaz és hű szolgád vagyok, nem csaltalak meg soha. Tégy hát próbát. Állíttass a piactérre hatalmas edényeket, és hirdettesd ki, hogy minden alattvalód, aki téged szeret, nagylelkűség forrása, éjszaka szeretete jeléül egy csésze tejet öntsön bele.

Így is történt. Az edényeket felállították, és a király kérését kihirdették. Másnap Vikramáditja király és Dharmapála kora reggel elindult a piactérre. Odaértek az első edényhez. Belenéztek és – Visnu adj erőt! – látták, hogy abban kristálytiszta víz van. Mennek a következőhöz, abban is. A harmadikhoz, a negyedikhez, így sorban mindhez, de mindben víz volt. Vikramáditja elkeseredett, szomorúan indult vissza a palotába. Kiadta a parancsot Dharmapála jogaiba való visszahelyezésére, majd így szólt:

– Ó, Dharmapála, hát ennyire nem becsülnek engem az alattvalóim?

– Királyok királya, ellenség fenyítője, Vikramáditja király. Bocsáss meg a Te hű alattvalódnak ezért a tréfáért. A néped szeret téged, de az emberi természet bonyolult. Minden ember azt gondolta, hogy abban a sok tejben az ő egy csésze vize nem tűnik fel. Mindet csak a kapzsiság kerítette a hatalmába, hisz melyik ember ad magától ingyen minden ellenszolgáltatás nélkül bármit is?

Vikramáditja király szívébe béke költözött. Selymet, drágaköveket és egyéb drágaságokat küldetett Dharmapálának, valamint megadatott neki minden tiszteletet. Dharmapála a drágaságokat szétosztotta a rászorulók között, és azok áldották a nagylelkűségét.

2001/30.