Visnu tíz alászállása – Kúrma

Mind e világ a te nagyerejű hátadon ível,
hátad ezért tele csontkelevénnyel,
bölcs teknőc, te világemelő,
egek ura, üdv, Hari, üdv!

(Dzsajadéva: A tíz avatár éneke, Weöres Sándor ford.)


Kúrma, az isteni teknős azért jelent meg, hogy az özönvízkor az óceánba veszett kincsek felszínre hozatalában segítsen.

Egyszer, a régmúlt időkben imígyen szólott Visnu, a mindenség forrása az Őelőtte költői imákkal hódoló félistenekhez: Próbáljátok meg előállítani a halhatatlanság nektárját! Először is szórjatok a tejóceánba mindenféle gyógynövényt, zöldséget és fűszert, majd tegyétek meg a Mandara-hegyet köpülőfának, Vászuki kígyót pedig kötélnek, s köpüljétek a tejóceánt rendíthetetlenül!

A félistenek és démonok ezután hozzáláttak a tejóceán köpüléséhez. A Mandara-hegy lett a köpülőfa, Vászuki kígyó a kötél, Visnu egyik inkarnációja, egy hatalmas teknősbéka, Kúrma pedig az alap, hogy a súlyos aranyhegy el ne süllyedjen a tenger puha talajában. A démonok a kígyót a feje felől, a félistenek pedig a farkánál ragadták meg. Húzták-vonták sokáig, minden erejüket beleadták, ám különösebb eredmény nélkül. Vászuki a sok rángatástól tüzet okádott, így a démonok lombtalan, kormos fákhoz lettek hasonlatosak, mint az erdőtűz utáni erdő. Végül maga Kúrma is áldását adta a köpülésbe, mire a háborgó óceán kiadta első termékét, a pusztító haláhala mérget. Ezt az előző korszak felgyülemlett szennyének tartják. A félistenek rémülten fordultak a nagyhatalmú Sivához, s kérték, mentse meg a világot e méregtől. A könyörületes Siva a tenyerébe gyűjtötte a mérget, majd megitta a haláhalát. (A hathatós méreg gyűrű alakú kék nyomot hagyott Siva torkán, akit azóta kéktorkúnak neveznek.)

A tejóceán köpülése ezután újult erővel folyt tovább. A Mandara-hegy szirtjei egymásnak csapódtak, tűz ütött ki, amit Kúrma a négy égtáj felé nyújtott lábaival az óceán vizét paskolva oltott ki. A permet mindenkit felfrissített. Az alaktalan víztömeg lassan formálódni kezdett, és megszületett a Nap, a Hold s a Sarkcsillag. Visnu a sarkcsillagot a hegy tetejére tűzte, a Nap s Hold körülötte táncolt. Így keletkezett az évszakok váltakozása, a növények termőre fordultak, az állatok táplálkoztak, párosodtak, vándoroltak és téli álomra húzódtak. Megjelentek az őselemek, a föld, a tűz, a levegő és a víz. A kiperdülő őselemeket Visnu négy kezével ragadta meg, a tűz lett a harci korongja (szudarsan csakra), a víz a lótuszvirágja (padma), a szél a kagylókürtje (sankha) és a föld a buzogánya (gada), maga pedig éterként áthatotta az egész mindenséget. Ezután jelent meg Laksmí, a bőség, jószerencse istennője, aki elhozta ajándékait is: Szurabhit, az életadó csodatehenet, a kívánságteljesítő kalpa-vrksát, a legtündöklőbb kausztubha- és padmarága ékszert s egyéb kincseket. Az óceánból ezután egymást követően bukkantak elő a köpülés termékei: Airávata, a négyagyarú elefánt, Uccshaisravá, a hétfejű hófehér táltos paripa, a szépséges apszarák (akik a félistenek bolygóin a szórakoztató hölgyek szerepét töltik be), majd Váruni, az iszákosokra felügyelő félistennő, s végül Visnu részinkarnációja, az orvostudomány szakértője, a gyönyörűszép Dhanvantarí, kezében a halhatatlanság nektárát rejtő korsóval.

30/2001.
kml