A Mahábhárata

A Bharata testvérek nagy története, a Mahábhárata a világ legterjedelmesebb irodalmi alkotása. Közel százezer verset tartalmaz, hétszerte terjedelmesebb, mint az Iliász és Odüsszeia együttvéve. A Kauravák és Pándavák 18 napos háborúsága a mű magja, ami köré tömérdek esemény, erkölcsi tanítás, történelmi utalás rakódik. E mű a világon mindent tartalmaz, s amit ebben nem lelni, az nincs is – állítja maga a Mahábhárata (1.56.33.). Az ötödik Védaként tisztelik, sőt fontosabbnak tartják, mert nem tesz különbséget kasztok vagy nemek között, a fölszabadulás útját bárki számára megmutatja. Egyszer a félistenek mérlegre tették az összes Védát egyfelől, s a Mahábháratát másfelől, s az utóbbi bizonyult fontosabbnak.


A mű címének jelentése

Érdekes a mű címe, amely hármas jelentést sejtet: a) nagyságot (mahattva), mert témája hatalmasabb, mint bármely más műé; b) magasztosságot (bháravattva), mert témája fennköltebb, mint egyéb műveké; c) nemzeti jelleget (bháratatva), mert indiaibb, mint bármely más mű. Az eposz mint műfaj verses nagyepika, szereplői rendkívüli tulajdonságokkal felruházott hősök, cselekménye az adott nemzet vagy az egész emberiség sorsát érintő eseménysor. Nyelvezete egyszerű, de fennkölt, párbeszédei erőteljesek, és epizódok tarkítják.

A Mahábhárata két változata ismeretes, a 92.136 versből álló északi – amely kásmiri, nepáli, mithila valamint bengáli nyelven maradt fenn, és meglehetősen rendszerezetlen –, valamint a meglepően precíz déli verzió 95.586 verssel telugu grantha és malajam nyelven. Sokáig kéziratos formában őrizték, első nyomtatott változata 1936-ban jelent meg Kalkuttában.

A Mahábhárata ismertségére jellemző, hogy i.e. 300 táján Megaszthenész görög követ már idézi, i.sz. 100 táján Dión Krüszosztom ismeri Európában, 600 táján Kambodzsa templomaiban recitálják, 700 körül egyes izgalmas részleteit a mongolok is tanulmányozzák, 1100-ban pedig Jáván fordításban is ismeretes. Utal ez a hindu kultúra egész délkeletázsiára kiterjedő kulturális befolyására is, amely mégsem volt hódító kultúr-imperializmus.

Keletkezése

A mű keletkezése vitatott kérdés. A Puránák és önnön meghatározása szerint a legutóbbi világméretű korszakváltáskor keletkezett a Dvápara és a Kali-korszak találkozásának idején. A kuruksétrai csatát követően a vak Dhrtarástra király, a Kuru család feje még 18 évig élt, a Pándava testvérek pedig 36 évig uralkodtak. A Kali-korszak beköszöntét Krsna eltávozásától számítják (i.e. 3102 február 8.). A Pándavák ekkor vonultak vissza, így a csata ideje i.e. 3138-ra tehető. A csata időpontját hét bolygó különleges együttállásának említése támasztja alá a Matszja- és Visnu-puránában: a Pándavákat követő Paríksit uralkodása idején volt a szaptagraha-jóga, ami a mai számítások szerint is az említett korban fordult elő. Vjásza ősbölcs a Pándavák halála után szerkesztette művét, ami három évet vett igénybe, így a Mahábhárata keletkezésének ideje kb. i.e. 3100. Paríksit i.e. 3102-ben került trónra, hatvan évig uralkodott, majd fia, Dzsanamédzsaja követte 3042-ben. Ő két évvel trónralépése után szervezte a kígyóölő áldozatot – szarpasatrát –, ahol Vjásza tanítványa, Vaisampájana beszélte el az összegyűlteknek a Mahábháratát.

A kuruksétrai csata időpontját a II. Pulakésin királytól (i.sz.VII.sz.) származó Aihole-i felirat alapján későbbre, i.e. 3102-re teszik, s Árjabhatta tudós asztronómiai számításai alapján ezt tekintik a Kali-juga kezdetének is. Varáhamihira és Kalhana szerint a háború a Kali-juga kezdete után 653 évvel kezdődött, i.e. 2449-ben.

A nyugati tudományosság is vizsgálta a Mahábhárata keletkezését. Egyes kutatók i.e. 1000-ről datálják a Jadzsur-védára hivatkozva, amely megemlíti a kuruk és pánycsálák viszályát, majd egyesülését. A háborút e népek vívták, ráadásul a csata után egyesültek is. A hősök tetteit elbeszélő rege öröklődött volna szájról-szájra, s így alakult ki a mai Mahábhárata.

Mások személyi hivatkozásokra alapozzák véleményüket. Brahmá neve többször szerepel a Mahábháratában, holott a Védák alig említik. Ezzel szemben a buddhizmus fénykorában Brahmát gyakran említik a hinduizmussal kapcsolatban, így a Mahábhárata keletkezését egyesek az i.e. VI. sz-ra teszik. S mivel a mű említi a görögöket s buddhistákat is, így ezeket a részeket i.e. 300 utáni betoldásoknak tekintik.

Vitatható az a nézet, miszerint Bhrigu ősbölcs leszármazottai és követői, a bhárgavák vándor énekmondói őrizték a Mahábháratát, s a maguk ismereteivel, törvényes előírásokkal (dharma) és a helyes viselkedés normáival (níti), didaktikus anyagok sokaságával gyarapították, ami így emelkedett volna a kinyilatkoztatás érvényű szmriti rangjára.

További kutatók a Mahábhárata keletkezését i.e. 400-i.sz. 400 közé teszik, tehát a korábbi Védák és a későbbi Puránák keletkezése közé helyezik. Azonban éppen az egyik Purána, a Bhágavata említi a Mahábháratát, mint már kész művet (ld. Bhág.1.4.15-1.5.9.)

Keletkezésének szakaszai

A szerzőség és a megítélés is változatos képet mutat. Az analitikus iskola szerint a Mahábhárata heterogén mű, több szerzője volt, hosszas keletkezést, sőt tárgyfordítást is feltételeznek: bár a legfőbb téma az erény (dharma), a Pándavák mégis látszólag dharma-ellenes úton győznek, ebből fölteszik, hogy a Kauravák voltak az eredeti hősök. Thomas Hopkins szakaszolása szerint a keletkezés fázisai az alábbiak: 1) Bharata mag – i.e. 400; 2) Mahábhárata + Pándava hősök története – i.e. 400-200; 3) didaktikus bővítések – i.e. 200-i.sz. 200; 4) későbbi toldások – i.sz. 200-400; 5) eseti bővítések – i.sz. 400 után. A művet heterogén elemek bizarr és érthetetlen halmazának (sic!) tekinti. Vissza akar következtetni a történet magjára, elhagyva az epizódokat, holott ezek a dharma kiemelésének szerves kellékei az ind irodalomban.

A szintézis iskolája a mű egészét próbálja értelmezni, hiszen a heterogén jellegen túl fölfedezhető az egységes, kiegyensúlyozott szerkesztés. Dahlmann szerint a Mahábhárata egységes mű, szerves egész, melynek szerzője művészien szövi a történetbe a didaktikus- és epizód-elemeket, határozott célt és tervet tartva szem előtt, ám a történet kitalált, csupán a törvények illusztrálására szolgál, keletkezése pedig az i.e. V. századra tehető.

A tradicionális nézet szerint a felmerült kérdésekre a mű maga ad magyarázatot: a szerző Vjásza ősbölcs, az irodalmi inkarnáció, Parásara muni és Szatjavatí fia, a Pándavák és kuruk kortársa. A Varáha-purána szerint Vjásza a Dvápara-korszak végén, a Kali-kor elején szerkesztette a Mahábháratát. Vezeklés után állította össze művét, amit fiának, Sukának és tanítványának, Vaisampájanának adott át. A hagyomány szerint Vjászának íródeákra volt szüksége, Ganést, Siva fiát kérte fel, aki feltételt szabott: Vjásza egy percre sem állhat meg a diktálásban. Vjásza vállalta a folyamatos elbeszélést, de közölte saját feltételeit: Ganés csak azt írhatja le, amit megértett, de soha nem állhat meg a tolla. Az egyezség megköttetett és három évig megszakítás nélkül folyt a munka. A Mahábhárata másik változata a mennyei szférákban ismert, ott 6.000.000 versből áll.

A Mahábhárata egymásba ágyazódó héjszerkezetű mű. Magja a Győzelmi rész (dzsaja) 8800 verse, Vjásza eredeti műve, ami a Pándavák győzelmét beszéli el (az 54. fejezettől). Második rétege a Bháraták történetét összegző 24.000 verses Bharata-szamhitá, amit Vaisampájana, Vjásza tanítványa adott elő Dzsanamédzsaja kígyóölő áldozatán (a 13. fejezettől). Ez a réteg kifejezetten vaisnava-árnyalatú (Megaszthenész követ i.e. 300 táján megjegyzi, hogy India nagyobb része vaisnava, vagyis Krsna imádója). Végül a legátfogóbb egység maga a Mahábhárata 100.000 verse, amit Szúta Ugrasravasz (Lómaharsa muni fia) beszélt el Naimisa erdő bölcseinek (1. fejezettől).

A mű tagolódása

A Mahábhárata 18 könyvre tagolódik, ezek neve parvan, 2109 fejezete ismeretes. Leghosszabb a Sánti-parvan 14.525 verssel, a legrövidebb a Mahápraszthánika-parvan 120 verssel. Kiegészítésként csatlakozik a műhöz a Harivamsa 317 fejezete 16.000 verssel, amely önálló puránaként is ismeretes (Harivamsaparvan), Visnu-parvan része Krsna életével foglalkozik, a Bhavisja-parvan pedig jelenkorra vonatkozó jövendöléseket tartalmaz. A Mahábhárata legismertebb része a Bhagavad-gítá (Bhísma-parvan 25-42, fejezet) a hinduk bibliája. Leggyakoribb versmértéke az anustubh – negyedenként nyolc szótag – és a tristubh – negyedenként tizenegy szótaggal –, továbbá húsz prózai részlet egészíti ki.

A Mahábhárata enciklopédia-jellegű, a helyes cselekvés (karma), a tudás (gjána) és az odaadó áhitat (bhakti) kézikönyve, az analitikus szánkhja, a jóga és a védánta lexikona, a vaisnava, saiva és sákta vallásosság tárháza. Erkölcsi, vallási tanításai a laikus emberekhez szólnak, misztikus tételei a szentéletűekhez, filozófiai tanításai pedig az elemző értelemhez szólnak. A Mahábhárata – saját definíciói szerint – történelmi tradíció (itihásza), balladaszerű legenda (ákhjána), őstörténet, kozmológiai-történelmi ismerettár (purána); továbbá szabálykönyv (dharma sásztra), amennyiben feltárja az ember kötelességét, teendőit vészhelyzetben, az uralkodó feladatait és a nagylelkűség erényét.

Mint politológiai forrás (artha-sásztra) beszél az államirányítás elméletéről és gyakorlatáról, a királyság és demokrácia, a miniszterek, hivatalnoki apparátus, adószedés, kincstár, politika, hadsereg, bel- és külügyek kérdéseiről. Az érzékek örömeiről is tudósít (káma-sásztra), továbbá erkölcsi tanításokat, viselkedési normákat szab meg, hogy az emberek helyes, erkölcsös életet éljenek (níti-sásztra). Emellett az üdvösség kérdésével is foglalkozik (móksa-sásztra), alapvetően mégis prózai részekkel tarkított költemény (csampú jellegű kávja).

Sokan sokféleképpen értelmezték a Mahábháratát. Mondják, az eposz alakjai nem közönséges emberi lények, hanem történelmi szituációk. Mások természet-szimbolikát látnak benne, a sötétség-világosság, jó-rossz örök harcát. A történetbe belesejtik a hat óind filozófiai rendszert és vitájukat, de tekintik egyszerű elbeszélésnek, történelmi tények gyűjteményének, ahogyan azt a mű is állítja magáról.

Moritz Winternitz szerint a Mahábhárata heterogén műfajokat ötvöz. Megvan benne az epikus mag, melyhez a bárdok legendáriuma, bráhmani legendák, mítoszok, Visnu- és Siva-történetek, aszkéta-epizódok, valamint regék, tanmesék, erkölcsi parabolák csatlakoznak, ami számtalan kulturális, kronológiai, geográfiai, genealógiai, csillagászati stb. adattal és utalással egészül ki.

Madhva (1239-1319), a jeles vaisnava védatudós kiemeli a Mahábhárata históriai jellegét (ásztikádi), hiszen a Pándavákkal kapcsolatos eseményeket öleli fel. Ezen a szinten a testvérháború története. Második vonulata az erkölcsi-vallási jelleg (manvádi), melyben az erény, hősiesség, erkölcs, istenszeretet, a szent tanulmányok, a helyes viselkedés, jellemformálás, oktatás fontosságát hangsúlyozza. Ezt a szintet a vallás-vallástalanság (dharma-adharma) konfliktusa jellemzi, a jó-rossz, dévák-aszurák harca, ahol Krsna az Abszolút Isten, a Pándavák félisteni fiak, a Kauravák pedig démoni aszurák inkarnációi. Madhva végül megemlíti a mű isteni jellegét (auparicsana), mert minden szótag, szó és mondat a világ Urát vagy az Ő dicsőségét hirdeti. Ezen a szinten a Mahábhárata nem más, mint az ember saját küzdelmének szimbóluma, az egyén jobbik és rosszabbik énjének viaskodása. Az isteni utasítást követve a Pándava Ardzsuna herceg a tudás kardjával legyőzi helytelen vágyait, szenvedélyét, tudatlanságát, amik rokonai, barátai, tanárai, följebbvalói képében jelentek meg az ellenfél soraiban. E szimbólumrendszer szerint Krsna a Felsőlélek, Ardzsuna az egyéni lélek, az ellenséges Dhrtarástra király a habozó egoizmus, száz fia az egocentrikus vágyak, szenvedélyek dzsungele, Vidura, Dhrtarástra alacsonyabb származású öccse az egyhegyű értelem, az erkölcsös Bhísma pedig a tradíció, az emberi s társadalmi élet idő által kötött eleme.

A Mahábhárata felhívja a figyelmet az ember helyzetéből, életrendjéből adódó szabályok fontosságára, a szokások követését mindenkire egyformán kötelezőnek tartja, s véleménykülönbség esetén a nagy személyiségek példáját tekinti mérvadónak. “Igazság, önfegyelem, aszketizmus, nagylelkűség, erőszakmentesség, állhatatosság s erény – ezek a siker eszközei, nem a kaszt vagy a származás.”

Ahol a Mahábhárata befejeződik, ott kezdődik a Bhágavata, a Purána irodalom legkiemelkedőbb darabja. Érdemes ezért egybevetni a két meghatározó alapművet. (A későbbiekben ezzel is foglalkozunk majd.)

Rácz Géza

2001/30.