Az arcokba ivódott sorsok megragadnak…

Interjú Sára Sándorral

Sára Sándort nem kell bemutatni. Elkötelezettje a kultúrának, a magyar kultúrának, s amint beszélgetésünkből kiderül, az indiai-magyar kultúrának is. A Feldobott kő című filmjétől a Duna TV-ig hosszú és eredményekben gazdag volt pályája, s az alábbiakban arról vall, hogyan ismerkedett meg és szeretett bele a Távol-Kelet varázsos világába.

– Hogyan került kapcsolatba Indiával?

– A játékfilmjeim kapcsán. Először a Bombayi Filmfesztivál alkalmával látogattam Indiába, s ez az ország rögtön megfogott. Annál is inkább, mert vittem magammal egy fényképezőgépet, és volt mit fényképezni. Így nemcsak azokat a tájakat jártam be, ahol a turisták megfordulnak, hanem azokat a helyeket is, amiket csak a bennszülöttek ismernek, mert a megfogalmazás és a kép iránti vágy viszi az embert. Az az érzésem, hogy akkor, és azóta is sikerült egyfajta kapcsolatot kiépítenem az emberekkel. Egy kamerával másfél méterről lefényképezek valakit, anélkül, hogy ismerném a nyelvét. Így nem tudok engedélyt kérni vagy előbb beszélgetni, ez nagy kihívás. De léteznie kell egyfajta metakommunikációnak, hogy az engedélyt mégis megkapjam s utána megköszönhessem az alkalmat.

– S hogyan tovább? Gondolom nem ez volt az első filmfesztivál életében, sem az első ország, ahol fotografált.

– Gyerekkori vágyam volt, hogy eljussak egyszer Indiába, pontosabban a csodálatos Kasmírba. Nos, oda mind a mai napig nem jutottam még el, bár már ötször jártam Indiában. A második alkalommal, Kalkuttában voltam egy másik filmmel és akkor már vittem magammal felvevőgépet. Ugyan volt nálam fényképezőgép is, rá kellett jönnöm, hogy ez a két dolog nem megy együtt, mert az ember vagy fényképez, vagy filmet forgat. Más szemléletet kíván az egyik és mást a másik.

Ezúttal kihasználtam az alkalmat, Kalkuttából eljutottam Dardzsilingbe is. Részben gyermekkori olvasmányaim alapján izgatott a dolog, később pedig Szőts István, a híres filmrendező akart Csomáról filmet készíteni, így kerültem ezzel kapcsolatba én is. Gondoltam, meg kellene fogalmazni Kőrösi Csoma Sándor életútját és tevékenységét, de ezidáig ez elmaradt.

Akkor már forgattam, kezdett összeállni egy kisebb útirajzfilm, annál is inkább, mert voltam Santiniketanban is. Becsavarogtam azokat a helyeket, ahol magyar vagy magyar-indiai kapcsolat jellemzőek voltak. Ennek a következménye lett az „Indiai útképek” című öt részes sorozat. Egy ilyen útirajzfilm túl mélyre nem áshat le, ahhoz valamivel több kell, mint egy ilyen felületes rátekintés.

– Milyen volt a fogadtatás Indiában?

– A Delhi Magyar Kulturális Intézet segítette az utamat, alaposan elő volt készítve minden. Nem kellett messziről jött idegenként léteznem, mert az intézet munkatársai segítettek. Bethlenfalvy Géza és Hajtó Péter egyaránt, aki maga is fotográfus ember, így nagyon élvezte, hogy én forgatok ő meg fényképez. Ismeretségeik révén az egész utat remekül előkészítették. Olyan buddhista kolostorokba jutottam el közös imádságokra, ahova fehér embert nem szoktak beengedni, főleg nem forgatás végett.

– És a találkozása a filmesekkel? India a világ legnagyobb filmgyártója.

– Valamelyik kintlétem alkalmával találkoztam egy indiai filmrendezővel, Ramesh Sharmával, aki egyben producer is. Egy vacsora alkalmával közös asztalnál ültünk, s rögtön a közös munka lehetőségeiről kezdtünk beszélgetni. Gyorsan kikötöttünk két témánál, Körösi Csoma Sándornál és Amrita Sher-Gilnél. Mint Magyarországon általában, én sem ismertem Amritát, ott hallottam róla először. Megfogtak a képei, s az egész történet, ahogy ő, illetve a szülei Indiába kerültek.

Gyermekkorát részben Magyarországon, részben Indiában, fiatal korát pedig Magyarországon és Párizsban és Indiában élte le. Én rögtön ráéreztem ebben a történetben egy film lehetőségére, és megegyeztünk, hogy ezt a két filmet egymás mellett futtatva próbáljuk meg elkészíteni. Ő a Körösi filmet választotta. Különös, mert Dardzsilingben született, nyilván itt érintette meg Csoma története meg talán vallási oldalról is izgatta.

Kötöttünk is egy megállapodást, részben a Duna TV, részben az ő producer irodája nevében, a forgatókönyvek elkészítésére és a pénzügyi alapok előteremtésére. Ez lassan három éve történt. Azóta természetesen elkészültek a forgatókönyvek. Az Amritáról szóló könyvet hárman készítettük: Dobai Péter, Kardos István és jómagam. Ennek több változata is volt, a legelső egy 270 oldalas monstre alkotás. Időközben ezt sikerült 150 oldalra lecsökkenteni, ez így két-két és fél órás filmet jelent. Elkészült a Körösi Csomáról szóló forgatókönyv is. Meg kell jegyezzem, az indiai nagykövet asszony segítette elképzeléseinket.

– A különös életű festőnőről már bemutattak egy filmet nálunk…

– Megsegítendő ezt a filmet készítettem egy dokumentum változatot Amritáról. Az Indiai Külügyminisztérium vendégeként tudtam végigjárni azokat a helyeket, ahol Amrita is megfordult. Ez persze majdnem az egész Indiát jelenti, így a déli csücsöktől egészen a Himalájáig elég sok helyen megfordultam és elkezdtem forgatni. Elkészült egy három részes film. Ezt láthatták már a nézők itthon a TV-ben. Ez egyfajta terepszemle is volt arra, hogy hol tudunk majd forgatni. Életének megismerésére is lehetőségem nyílt, s a film természetesen a producerek felé is jó referencia. Most megakadtunk, mert Sharma barátom azt mondja, hogy Indiában már együtt vannak a pénzek, viszont kellene a magyar rész is. Szó ami szó, megrekedtünk ezzel a tervvel, remélem, hogy ez egy átmeneti állapot, mert mindkét téma olyan, hogy megér egy filmet.

– Nagyon érdekes volt számomra a Sher-Gil képek minőségi változása, fiatal korától Indiáig. Indiában letisztult formaiság és nagyobb belső átélés jellemezte képeit. Mondana erről néhány szót?

– Valóban, nyolc-kilenc éves koráig Magyarországon élt, majd egy rövid itáliai kirándulást leszámítva Indiában. Mikor nagybátyja, Baktay Ervin, aki szintén a Nagybányai Iskola festője volt, fölfedezte a kislányban a tehetséget, azt javasolta, képezzék tovább. Mit tesz ilyenkor egy gazdag indiai apa, egy szikh herceg? Az egész családját elviszi Párizsba. Így ott végezte a főiskolát, akadémiát, ám a nyarakat mindig Magyarországon töltötte. Huszonegy éves korában, kitüntetéssel díjakat nyerve, sikeresen végezte be stúdiumait.

Három lehetőség állott előtte, marad Párizsban, visszajön Magyarországra, vagy elmegy Indiába. Ő nagyon jó érzékkel Indiát választotta. Akkortájt, az impresszionisták után, Picasso és mások, kezdték fölfedezni Afrikát és a távoli népek kultúráját, annak ihlető hatását beépítették saját munkájukba. Amrita pedig hazament és nyitott szemmel körülnézett abban a világban, amit Indiának neveznek. Nem fogadta el azt az akadémikus festészetet és irányzatot, amit Európában tanult, hanem elment Adzsantába, Kochinba, és rájött arra, hogy ebből kell meríteni. Valóban megváltozott a formavilága, nagymértékben átalakult a színkezelése. Ennek már Franciaországban készült képein is megvolt a nyoma, s egyik tanára, nyilván buzdításképpen azt mondta, a színvilága Indiában fog igazán kiteljesedni. És valóban ez történt, hiszen Indiában a színek tombolnak, nemcsak egy fotográfus számára. India akár az utcán, akár a városban vagy a természetben egy festő számára legalább annyira izgalmas, mint egy filmesnek, ha nem jobban. Nem véletlen, hogy Amrita Sher-Gilt mind a mai napig a magyar-indiai festészet egyik legjelentősebb alakjaként tartják számon.

Fantasztikus hatásúak a képei, ahogy azt magyarországi kiállításán is láthattuk. Kevés képet tudtak megszerezni a rendezők, ennél lényegesen több van a Delhi Múzeumban, két termet is megtöltenének. A raktárakban pedig még sokkal több, eléggé elhanyagolt állapotban, amiket meg kéne őrizni. Nagyon szép gyűjteménye van unokaöccsének, Vivan Szundaramnak is, aki szintén festő, de egy másik vonalon indult el.

– Képileg nyilván az ön számára is valami különlegeset jelentett India. Formailag más az indiai festészet, a képeknek és a szobroknak különleges varázsa van. Belső mélységük megkapó. Ön ezt hogyan látta?

– Hát erre legszívesebben a képeimmel válaszolnék. Maga is tudja, milyen nehéz egy képről beszélni, szóban bármit is mondani. Utazásaim során nagyon sokat fényképeztem, úgy hogy szép és gazdag anyag gyűlt össze, amiből több helyen volt már kiállítás, a legnagyobb Szentendrén, ahol több száz fényképet állítottak ki. De szerveztek kiállítást Veszprémben, Békéscsabán, Debrecenben is, sőt, egyszer még Egyiptomban kikerült az anyag egy része. Különös dolog, Egyiptomban egy magyar rendező Indiáról szóló fotóit mutatják be…

De hát valóban, túl az életképeken, engem is megfogott India, főleg az arcok. Mint látta a kiállított képek zöme portré. Az arcokba ivódott sorsok megragadnak. Ha az ember jól választ, az arcok rengeteget el tudnak mesélni. Nemcsak a külsőről, hanem a lényegről is, arról hogy hogyan élnek az emberek, mennyire élnek befelé vagy fölfelé, vagy a túlvilág felé. Az embereknek az arcukon megjelenő belső világa érdekel, ahogyan befelé élnek. Nehéz megfogalmazni. Aztán nagy hatással voltak rám a szobrok, főleg a monumentális szobrok, de a kicsik is. És hát a táj. A valláson keresztül, a Biblián keresztül az ember elképzeli magának a bibliai tájakat. S bár jártam Izraelben is, bármilyen furcsa, én a bibliai tájat Indiában találtam meg.

Ez különleges érzés, ahol az ember azt érzi, hogy létezik valami csoda, együtt lélegzik minden, az ember, a táj a múlt, jelen, és a jövő. Amikor az ott lévő mindenség egy hatalmas egységben, páratlan harmóniában létezik. Nyilván ezért van bennem a kötődés, nem a romantika miatt. Az emberek a tájak és a hangulat miatt.

– Az indiai filozófia is megérintette valamelyest?

– Igen. A hindu filozófia fogott meg engem. Számomra a legelfogathatóbb világmagyarázatot adja. Nem tudok erről bővebben beszélni, mert ugyan sokat olvastam, de jobban át kellene élnem. Engem katolikusnak neveltek, tehát én ezt a vallást ismerem gyerekkorom óta, bár nem vagyok gyakorló hívő. De ahhoz, hogy bele tudjak helyezkedni egy másik eszmerendszerbe vagy egy másik világnézetbe, és erről beszélni is tudjak, alaposabban meg kellene ismernem. Az ember érzi a lényegét, de az még nem elég.

– El is tudja fogadni ennek a világnézetnek az alapjait?

– Vannak dolgok, amiket igen, vannak, amiket nem. Példának okául a reinkarnáció – profánul szólva – szerintem két esélyes. Ezt még nem tudom. Ezekben a dolgokban nem igazán akarok hirtelen dönteni, csak úgy hinni. Meg akarom őrizni a függetlenségemet. Inkább mint elméleti felépítmény, vagy konstrukció érdekel a hinduizmus. Ezen túlmenően megvan a lehetőség arra, hogy az embernek ne kelljen mindennel teljesen azonosulnia. A hinduizmusban megvan az a szabadság, ami ezt lehetővé teszi.

Lejegyezte: Ubornyák Katalin

2002/32.