Öngyógyító önismeret – Gyermeklét

Folyóiratunk riportot készített Polcz Alaine tanatológus pszichológussal egyik könyvének dedikálása kapcsán Pécsett. Hosszú éveket töltött haldokló gyerekek betegágya mellett. Arról kérdeztük, másként élik-e meg a gyermekek a halált, mint a felnőttek, s ha igen, akkor ez mivel magyarázható? Hogy tudjuk feldolgozni veszteségeinket, ha nem fogadjuk el a halált, mint tényt?

– Az „Én is meghalok” című könyve a gyermekekről szól. Nehezebb gyermekekkel foglalkozni, mint felnőttekkel?

Nem, sokkal könnyebb, mint a felnőttekkel. Mikor haldokló gyermekekkel dolgoztam, sokan kérdezték, hogy bírom, nem megterhelő-e? De az az érdekes, hogy a gyermekek kevésbé vannak bebetonozva az életbe. Nyitottabbak a szellemiek felé, nincsen halálfélelmük, ezt mi neveljük beléjük.

– A mi félelmeinket vetítjük át?

Mondhatjuk, hogy igen. Egy fiatal munkatársnőm szerint a gyerekek a mi szemünkből olvassák ki a halálfélelmet. Ők nem félnek az elmúlástól. Félnek a betegségtől, vagy a szülők hiányától, az elválasztottságtól, bár ez most már kevésbé játszik szerepet, mert a szülőnek is joga van a gyermeke mellett lenni, amennyiben a kórházban van elegendő hely. Tehát a gyerekkel könnyebb dolgozni, hálás velük dolgozni, sok szeretetet, örömet kap az ember tőlük.

– Nem természetes folyamat, hogy a gyereket veszítjük el, az idősebbek távozása a megszokott.

– Igen, mert abba belenövünk, abba beleszokunk. Gyermeket elveszteni nehéz, egyike a legnagyobb veszteségeknek.

–Mennyire viseli meg, mikor egy gyermek távozik el?

Mivel hiszek, így könnyebb elviselni. Leukémiás gyerekekkel dolgoztam, és nehéz volt látni fájdalmukat. Akkor még nem voltak ezek a nagyon jó, modern fájdalomcsillapítók. Nagyon sokat szenvedtek, megváltás volt nekik a halál.

Számomra mindig megváltásnak tűnt a halál, a szülőknek viszont nem. Én átlépésnek tekintem a halált, s ha átlépés, akkor nincs miért annyira kétségbe esni. Érdekes, mennyire nyitottak a gyermekek ezen a téren. A tudattalan (tudatalatti) nem tudja, hogy van halál, valószínűleg azért, mert tisztában van azzal, hogy tovább él a lélek.

– A kisgyermek máshogy emlékezik, öt éves kor alatt egészen más a halálképe, és aztán szép lassan, fokozatosan belenő abba, amit mi mondunk neki. Lehet ez a lélek emlékezete?

Ezen nagyon sokat tűnődtem, próbáltam utánanézni, olvasni. Életemet az egészségügyben töltöttem, orvosok között, megszoktam, hogy a bizonyítás fontos. Ezek a dolgok nem bizonyíthatóak, de gondoljunk csak arra, miért van az, hogy a gyermek nem fél a haláltól. Nem is tudja, mi a halál.

Az előbb említettem, hogy a tudatalattink nem ismeri a halál fogalmát. A kollektív tudattalanunk valószínűleg már tapasztalta, tudja azt, hogy tovább él a lélek. És annyi-annyi generáción át minden vallás hitt ebben, kivétel nélkül minden vallás. Marlowe mondja azt, hogy a mi kultúránk – ez a materialista, technokrata XX. századi kultúránk – az első, amely nem hisz a lélekben és a lélek továbbélésében. Ilyen még nem volt, hogy ennyire megtagadják a halált és a lelket. Azért tagadtuk meg a halált, mert a lelket is megtagadtuk.

A gyermek viszont azt hozza magával, hogy nincs halál, mintha generációkon át beléivódott volna a tudattalanjába. Vagy ab ovo tudja a lélek? Mindig is tudta, csak a tudatos szférák elnyomják? Meglehet. Ugyanakkor merem állítani, a gyerekek tiszta ártatlansággal élik meg a halált, s tőlünk, felnőttektől tanulják meg a halálfélelmet.

– A kicsit korosabb gyermekekkel már nehezebb bánni?

Bizony a gyermek már három éves korban kérdez a halál felől. Ez még csak érdeklődés, tudakozódás, de a gyerek számára még természetes, hogy az ember meghal, majd tovább él, egy másik szinten: kövekben, növényekben, virágokban. Ez még animisztikus szemlélet, szerintem gyönyörű. A kisgyerekeknek természetes, hogy tovább élnek. Lassan-lassan, nyolc-kilenc éves kor körül alakul ki, hogy visszafordíthatatlan minden, és ekkor formálódik a meggyőződés a túlvilág létéről vagy nemlétéről. A gyermek számára is a veszteség érzése a legfájóbb, hogy többé ezen a világon nem látja szeretettjét. A gyermekek még tudnak beszélni erről, ahogy a kereszténységnek és a primitív kultúráknak is van mondanivalója. Hiszem, tudom, hogy van kapcsolat az eltávozottal.

– Volt kapcsolata eltávozott gyermekkel?

Természetesen álmodik az ember velük, de azt hiszem, nem léptem senkivel kapcsolatba, nem is próbáltam. Nem közeledtek annyira felém, hiszen nem én voltam fontos az életükben, hanem a szüleik, testvéreik. Nagyon közelinek kell lennie az eltávozottnak ahhoz, hogy halála után kapcsolatba lépjen vele az ember, vagy éppen neki lehet fontos mondanivalója számomra.

– Számít az, hogy az utolsó pillanatban ki van az eltávozóval, hogy ki segíti át?

Hogyne, ez nagyon fontos. A haldoklót lehet segíteni, de meg is lehet nehezíteni utolsó óráit.
A néphit szerint „vissza lehet sírni” a haldoklót. Ha olyan személy van mellette, aki kétségbeesetten ragaszkodik hozzá, akkor nehezebben tud meghalni, és többet szenved. Tulajdonképpen önzés visszatartani az eltávozóban lévőt, csak a kritikus pillanatokban a legtöbb ember megfeledkezik erről.

– Könnyebb a hívő szülőkkel?

Sok minden függ a szülők személyiségétől, mégis azt mondhatom, hogy hívő szülőkkel sokkal könnyebb, főleg, ha igaz, mély hitük van. A formális vallásosság nem sokat számít, akkor összeomlik a hit. Aztán vagy újból épül, vagy nem. A hit állandóan fejlődik, alakul, ezért az ilyen stagnáló, formális hit nem sokat segít.

Sokszor eszembe jut kommunista osztályvezető orvosnőnk – akit én szürke szentnek neveznék, csak ő nem tudott róla – amikor megkérdezte, hívők-e a szülők, vagy sem. S amikor igennel válaszoltunk, megnyugodott: „akkor könnyebb lesz valamivel”. De azért egy gyermek eltávozása mindig nehéz dolog.

Lejegyezte: Péceliné Hoffmann Erzsébet

2002/32.