Az óind filozófia iskolái 5-6.

5. A rítusértelmezés tudománya (karma-mímámsza)
Források
Mímámsza jelentése: 1. mély reflexió, alapos vizsgálódás, tudakozódás, kutatás; 2. a hat filozófia egyike.

Ez a rendszer szigorúan a Védákkal foglalkozik, célja a védai rituációk korrekt interpretálása s a védikus szövegek homályos pontjainak értelmezése, tisztázása. A racionális tudakozódás ateista tudománya, mint filozófia kevésbé részletes és jelentős, mint ritualizmus annál fontosabb. Praktikus tanácsai a helyes, pontos áldozást segítik elő. Nevezik elsődleges (púrva), avagy a rituális tettekkel összefüggő (karma) vizsgálódásnak is.

Atyamestere Dzsaimini, aki i.e. 400-200 táján élt, s a Mímámsza-szútrákban összegezte a védai rítusok buddhizmus előtti értelmezéseit. Foglalkozik dogmatikával, szimbolizmussal, a Védák bráhmana szakaszainak interpretálásával.

A szútrából kimarad az ember-Isten-környezet kérdéscsoport, s lassan háttérbe szorul az egyetemesebb és absztraktabb védántával szemben. A Mímámsza-szútra háromezer versből áll és tizenkét fejezetre tagolódik, s egy hatszáz versből álló kiegészítést toldottak hozzá . További tíz-tizenkét fontos magyarázó ismeretes.
A karma-mímámsza célja
A Védák által tanított dharma (vallás, kötelesség, erény) megismerése, ami az ember üdvét szolgáló cselekvéssor. Az üdvösség mibenlétével alig foglalkozik, csak az idevezető módszer értelmezésében, tisztázásában segít. Az ember dharma-hivatása a tetteiben (karma) ölt testet, ezért cél a helyes cselekvés. Valójában minden ok és okozat, s ezzel Isten szerepe a háttérbe szorul. A mímámsza csak halványan, rejtve utal Istenre, inkább a „praktikus” vallást tanítja. Ha van is Isten, nem kell imádni, mert ha az ember nem dolgozik, úgysem ad semmit. A cselekvést azonban biztosan siker koronázza.
A mímámsza sajátságai

1. A tudást önérvényűnek tekinti. Minden tudás önmagában is érvényes, igazolja saját hitelességét, s nem függ egyéb külső feltételtől. Ahogy a tudás megvilágítja a tárgyat, megnyilvánítja önmagát (a tudást) a megismerőben is – tehát önérvényű, nem szükséges egy újabb megismerési folyamat az észlelés megismeréséhez, mert akkor ez így menne ad infinitum. A megismerés folyamata teremt kapcsolatot az ismeret külső, vagy kikövetkeztethető tárgya, valamint alanya, a megismerő között.

2. A Védákat abszolútnak tekinti, a Véda örök és hasznos, mentes az emberi hibáktól, tekintélye nem egy megbízható személytől vagy Istentől származik, hanem önmagában érvényes. Hajdanán a Véda volt a karma-mímámsza fő témája, lévén a Véda-interpretációk kánonja. Így e tan nem saját érvényű filozófiai rendszert akart kidolgozni, vagy különböző filozófiai szövegeket magyarázni (episztemológia), hanem a ritulék segédtudományaként létezett.

3. A hang (sabda) örökkévaló. A szavak örökké léteznek, s egy manifesztációs erő nyilvánítja meg azokat az ember számára – ez a beszélő erőfeszítése. A betűk, hangok nem adnak értelmet, csak a hallás elemei, amik eszközül szolgálnak a jelentés továbbítására. Igen fontos a hiteles forrás hallgatása, amivel az ember az általa nem érthető dolgokról nyerhet mérvadó ismereteket. Ebben a vonatkozásban a mímámsza nyelvtani és értelmezési tudomány, foglalkozik a szintaktikával, az alá- és mellérendeléssel, sorrendiséggel, hiánypótlással.

4. Nem hisz a teremtő Istenben, mert Isten léte kétségbe vonná a Védák abszolútságát és érvényét. Istennek is szüksége volna teremtőre, tehát nincs Isten, nincs teremtő, nincs teremtés, sem megsemmisülés. A világ örök időktől fogva ugyanúgy létezik, bármiféle új teremtés vagy megsemmisülés nélkül.

5. Az önvalót az egóban közvetlenül megtapasztalhatónak tartja, elfogadja a lélek létét, az a védai utasítások gyakorlója. A lélek gyökeresen különbözik a testtől, az érzékektől s az értelemtől. Örök, de nem tudatos – mert a tudat önérvényű – és nem boldog, mint a védánta mondja. Az önvaló számos, áthatja a testet s ez a mozgató. Bizonyítékai az öntudat, továbbá a mozgás, öröm, szenvedés, akarat, tudás tapasztalása, mert ez nem lehet a holt anyagi test sajátja.
A helyes cselekvéssel elérhető a tiszta üdv-állapot, melyben az önvaló mentes minden tényleges kifejeződéstől, marad a puszta lét: nincs elme, nincsenek érzékek, nincs újabb anyagi test, nincs újjászületés. Ez úgy valósul meg, ha az ember végigéli karmáját, learatja annak jó és rossz gyümölcseit (ezzel kimerítve a karmát), s nem is termel újakat azáltal, hogy:

a) tartózkodik az eredményre vágyva végzett tettektől, és b) biztosítja magát a bűn ellen a kötelező rituális tettek gyakorlásával, melyek elmulasztása bűn volna.
A karma-mímámsza mint ritualizmus
A helyesen értelmezett szabály a dharma legfőbb forrása. A dharma csak úgy valósítható meg, ha az ember követi a Védák utasításait, ezért minden Véda-himnuszt instrukcióként kell értelmezni. Az áldozat pontos bemutatása olyan új képességet eredményez a cselekményben vagy a bemutatóban, ami addig nem volt meg. Ez az erő az apúrva, ami végül meghozza az áldozat eredményét.

A karma-mímámsza tehát egyfelől az áldozás tudománya, másfelől az értelmezés tudománya. Cselekvéselméletének ismerete segíthet az emberi kötelesség területeinek – abszolút, szociális és individuális szféra – újragondolásában, valamint az ember jogainak újraértelmezésében, hiszen a jogosultság a kötelességek végrehajtásának természetes feltétele.
6. Spirituális dialektika (védánta)
Védánta a Véda-tudományok csúcsa (véda – tudás, anta – vége valaminek). A púrva-mímámsza a védai rítus értelemző tudománya, míg a védánta a tudás alapján elemzi, összegzi a védabölcseletet. Ezért nevezik uttara-mímámszának – a Véda végső igazságai elemzésének.

A védánta alapja az Upanisad irodalom, amely az egyén-világ-Abszolútum kérdéskörét vizsgálja. A védabölcselet fő forrásai i) az Upanisadok (a kinyilatkoztatás részei), ii) a Bhagavad-gítá (a szent hagyomány része) és iii) a Védánta-szútra (a logikus érvelés forrása).
A Védánta-szútra
A többi filozófia esetében a szútrák a tan foglalatai, a Védánta esetében az Upanisad irodalom a forrás, a szútra pedig egy rendkívül tömör összegzés. Szerzője Bádarájana Vjásza, Krsna irodalmi inkarnációja, a tudás hatalmával fölkent avatár. Vjásza szútrája a teljesség igényével lép föl, átfogja és legalaposabban ismerteti a filozófiai kérdéskör teljes spektrumát, konstruktív tételeket fogalmaz meg és érdemben cáfolja az egyéb nézeteket. Önmagában is teljes világnézetet képez. Keletkezése (pontosabban talán lejegyzése) a Kr.u. I-II. század, de Vjásza a Mahábhárata után, s a Bhágavata-purána előtt állította össze. Feltehetően bővült időközben a tudásanyag, mire lejegyezték.

A szútrák száma 56o körüli, tartalmuk és jelentésük, összefüggéseik azonban olyan bonyolultak és homályosak, hogy magyarázatok nélkül tulajdonképpen érthetetlenek. Bár maga a szútra is exegetikai mű (szövegmagyarázat), tulajdonképpen sehol sem utal egyértelműen az Upanisadok részleteire. Ezért minden iskola olyan upanisad-passzusokat igyekezett választani, amik megfelelnek saját téziseinek. Maga a szerző is magyarázta művét, ez a Bhágavata-purána. A szútrák egyetemes vonatkozású, örökérvényű teológiai és filozófiai elveket fogalmaznak meg, a hindu kultúrkörön messze túlmutatóan.

Fő témája: Brahman, az Abszolút Lélek, s zavarba ejtően homályos fogalmazása ellenére egyértelműen teista és realista nézetet vall.
Szerkezete:
Négy könyv, melyek négy-négy fejezetre tagolódnak, ezek részekre oszlanak, melyek egy vagy több aforizmát, szútrát ölelnek fel.
1. A tisztázás könyve (szamanvaja): Brahman metafizikai megismerésére szólít föl, a mindenség forrásaként, fenntartójaként és feloszlásaként definiálja. Brahmant a kinyilatkoztatásból kell megérteni, mint a lét-tudat-gyönyör természetű egyetemes valóságot, aki a meditáció végső célja és tárgya.

2. Az összeegyeztetés és cáfolat könyve föloldja a konfliktust a Védánta és az egyéb filozófiák között, valamint cáfolja az ellenvetéseket Brahman Abszolút mivoltával, teremtő képességével szemben. Itt található a más iskolák kritikája: a védántához legközelebb álló szánkhja, a jóga, vaisésika, buddhista és dzsainista nézetek cáfolata.

3. Brahman elérési módszereinek (szádhanák) könyve: a fölszabadulás eszközei a lemondás, rituális imádat és az odaadás, áhítat.

4. Az üdvösség könyve a fölszabadult állapot természetét és az üdvözültek vonásait, függetlenségét, korlátait, boldogságát taglalja.
Módszertana vitairat, az egyes vitatott kérdéseket egy képzelt párbeszédben felvetik, ellentéziseket állítanak, majd a szútrákkal igazolják az adott kérdést.
A védánta irányzatai
Mivel a szútrák olykor rendkívül talányosak, így tág teret engednek a különféle interpretációknak. Így alakulhatott ki ugyanarra a műre hivatkozva két szöges ellentétben álló tant valló iskola: az advaita és a dvaita védánta.
1) Advaita védánta (nem kettős) – Sankara (i.sz. 788-820) és követői a világot egyetlen lényegi elvre, a személytelen abszolútumra vezetik vissza. Innen az elnevezés: monista. Mivel Brahmanhoz képest minden más illúzió, ezért felfogásukat illúzió tannak (májá-váda) is nevezik. Istent személytelennek vélik, s tagadják az egyéni lélek örök létét; a felszabadulás után a lélek egyéniségét veszítve teljesen eggyé válik, beleolvad az Abszolútba.

2) Dvaita védánta (dualista) – A Védánta-szútra első kommentálói vaisnavák voltak. Legalább hat dualista értelmezés létezett, melyek hívebbek a szútrák eredeti szelleméhez, mint a Sankara-féle magyarázat. Rámánudzsa, Visnuszvámi, Vallabha, Madhva, Csaitanja vaisnava tanítók. Szerintük Isten személyes, a lélek egyéni léte örök, s a felszabadulás után az isteni szeretetben egyesül imádott urával. Ez az istenszeretet (bhakti) tana, a Csaitanja-féle dualista védánta legfőbb tétele.
Az egész mű inkább személyes felfogást tükröz, mert már a második szútra a világ teremtőjének nevezi Brahmant – amit a májávádík véletlenszerű megjelölésnek tartanak! Thibaut professzor szerint „a szútrák i) nem beszélnek magasabb és alacsonyabb tudásról, ahogyan azt Sankara teszi, ii) nem osztják a világ valótlan mivoltának nézetét és iii) nem hirdetik az egyén és a Legfelsőbb létező teljes azonosságát, ahogyan azt Sankara hirdeti.” (Sacred Books of the East vol.34.)
A Csaitanja-féle dualista védánta tételei
1. Az anyagi világ a lelkinek tükörképe, de változó és mulandó, csak mint energia örök. A világ valósága relatív, Istentől függő. A mindenség megnyilvánulása az isteni energiáknak (saktik) köszönhető.

2. Az egyéni élőlény személy, spirituális energia, a Legfelsőbb parányi szerves része, társa. Különálló, egyedi metafizikai identitással rendelkezik, amit tudás, cselekvés, boldogság jellemez. Hamis tudatának köszönhetően kerül anyagi feltételek közé. Az eredendő lelki tudatosság visszaállítása segít az anyagi kötöttség megszüntetésében, a felszabadulásban. Az egyéni lét hivatása az istenszeretet (bhakti) gyakorlása.

3. A Legfelsőbb egy és oszthatatlan, mégis számtalan formában nyilvánul meg hívei előtt, azok képességeihez és az általuk követett folyamatok szerint. Három aspektusa ismeretes, mint lelki energia, mindent átható világlélek és személyes Isten. Legfőbb szeretet-aspektusa a mindenkit vonzó Krsna, aki isteni kedvteléseinek hódol szerető társai körében.

4. Az istenszeretet (bhakti) a Védák ötödik, legfőbb célkitűzése. A tudás és cselekvés jógáján túl az áhítatos istenszeretet az ember és Isten közötti kapcsolat lényege. Az önmegvalósítás eme folyamatában a módszer és a cél egybeesik, odaadó szolgálattal érhető el a tiszta odaadás síkja.

5. Spirituális dialektika (acsintja bhéda-abhéda filozófia) a Csaitanja által megfogalmazott felfoghatatlan egyidejű azonosság és különbözőség tana, amely az egyéni lélek és az Abszolút minőségi azonosságát s mennyiségi különbségét írja le.
A Véda általában a hagyományos vallásossággal foglalkozik és négy emberi életcélt fogalmaz meg: vallásos rend (dharma), anyagi gyarapodás (artha), érzéki szféra (káma) és üdvösség (móksa). A Védánta mindkét iskolája meghaladja ezt a szintet, s az advaita irányzat a a tudást és lemondást tekinti az önmegvalósítás módszerének s a Brahmanban olvadást tűzi ki célul, míg a bhakti irányzat az önzetlen odaadó szolgálaton keresztül törekszik szeretetteljes kapcsolat kialakítására ember és Isten között. Ezt tekintik a Védák legfőbb céljának.

2002/32.