Szögesdrót

A pacifizmus jövője egy agresszív korban

A háború minden dolgok atyja! – mondta Hérakleitosz, és talán igaza is volt. Az embert a szenvedélyessége mellett csúcsragadozó mivolta is kiemeli a természet átlagos résztvevői közül. Az ember agresszív lény, s a versengés nemcsak az üzleti életben vagy a salakpályán zajlik, hanem az élet-halál nagy színjátékában is. A békéről még nem írtak eposzt, s való igaz, a háborúságban az embernek minden arca megmutatkozik: a jó és hősies, valamint az aljas és bitang is.

Béke falu, békepap

Béke egy kisközség a hajdani Pozsony vármegye somorjai járásában. 1910-ben 388 magyar lakosa és egy román kapuzatú kis temploma volt. A kastélya az Apponyi grófi család birtoka volt, később a Welteni Weiner Rezső lovagé lett. Mára a békekötés áldozataként mi maradt belőle?

Egy másik béketelepülés Békevár, az 1900. július 2-án magyar kivándorlók által alapított kanadai község Saskechevan állam területén, Winnipeg közelében. Kétezer lakosa egy Kossuth-iskolát és magyar papot is eltartott.

A szónak – béke – szép csengése kellene legyen, bár az idők során nem egyszer kompromittálódott a kifejezés. PAX – ez van Assisiben Szent Ferenc temploma elé ültetve bukszus bokorból. De hány áldozata van a békének a történelem óta? Mi az oka annak, hogy a legtöbb esetben a békének nem adják pozitív, önmagában is megálló definícióját, hanem folyton a békétlenség homorú tükrébe állítva határozzák meg, mint a háborúnak ellentét. Vajon tényleg csak háborúmentes közállapotként definiálható a béke? Mi a pozitív tartalma, és mi az ára? Mennyiben függ össze a belső egyensúly és lelki béke a világ harmóniájával és békességével, vagy éppen békétlenségével?

A békét jó ideje a papok vezértémájaként emlegetik, elvárjuk egy szerzetestől, paptól vagy lelki vezetőtől, hogy a békéről „papoljon”, még akkor is, ha egyes vallásokban az egyházi emberek politikai, vagy akár hadvezéri szerepet is vállalnak – nem éppen a békesség jegyében. Ez a skála Khomeini ajatollahtól a mohácsi vesztes Tomori Pál kalocsai érsekig terjed, a keresztes hadakról nem is beszélve. A többszörösen álságos békepapság pedig már a diktatúrák kreációja, hiszen itt végképp nem a megegyezés és a békesség, hanem az oszd meg és uralkodj, a hatalmi befolyás és az egyház integritásának fellazítása volt a cél.

A béke szó számtalan kifejezés elő- vagy utótagjaként szerepel: békekötés, békecsók, békepipa, békepárt, lelki béke… A béke istennője a görögöknél Eiréné, később Iréné formában, innen a ma ismert női név. Hosszú háborúk szenvedéseinek idején különösen buzgó imákkal fordultak hozzá. A békefenntartó katona sem mai találmány, Spártában a 20-30 éves korban levő ifjak az eirének, akik sorhadi szolgálatra voltak kötelezve, béke idején pedig a fiuk csapatainak felügyelői a játékok és testgyakorlat körül.

Keleten a háborút politikai intézménynek tekintették, mintegy szükséges rossznak, ami ugyanakkor elfoglaltságot nyújt a harcosi rendnek, s a „terméketlen” békével szemben a hősiesség, a kaland, de a szelekció elősegítője is. Az erényes küzdelemben aratott győzelmet üdvösnek tartják, míg a becstelen győzelem pokolra kárhoztat.

Szun-tsu ókori kínai szakíró szerint a háború életbevágóan fontos az államnak, élet-halál kérdése, a fönnmaradáshoz vagy a végpusztuláshoz vezető út, ezért alapos megfontolásra érdemes téma.

A háborúsággal szemben a békecsók (osculum pacis) őskeresztény szokás, amely szerint a teljes kibékülés jeléül a papok, a nép a mise alatt, vagy más egyházi szertartásoknál egymást megölelték és megcsókolták „az Úr békéje veled – és a te lelkeddel” szavak kíséretében.

Ilyen megbékélési pecsét az indiánok békepipája, a calumet, amit néhány szippantás után körbeadnak egymásnak vagy másutt a békepohár, amit a megbékélő felek áldomás gyanánt szándékuk megerősítésére ürítenek.

Ilyen békítési szándék húzódott meg az istenbéke (pax Dei, treuga Dei) intézménye mögött, amikor is az egyház által kijelölt napokon fölfüggesztették a középkori igazságszolgáltatás egyik bevett eszközét, a magánharcot, így az ököljog uralma némileg enyhült.

Régebbre nyúlik vissza a békevesztettség intézménye a germán népeknél. A törzsi élet idején, az i.sz. III-VI. században azt nevezték békevesztettnek, aki súlyosan megsértette a nép tudatában uralkodó jogrendet, a békét. E büntetés kizárta a sértő felet a társadalom rendjéből, teljes jogfosztottságot jelentett. A vétkes megszűnt családtag lenni, elvesztette vagyonát, megszűnt törzstag lenni, sőt ellenségként tekintettek rá, s bárki megölhette.

Ezzel szemben később az egyházból kiközösített bűnösök békeleveleket kértek egyes hitvallóktól, hogy ezek alapján a hívek közösségébe ismét felvegyék őket. Később a püspökök maguknak tartották fönn a jogot, hogy a megtért bűnösöknek békeleveleket állítsanak ki.

A középkori várakban a békekapu a polgári forgalom számára biztosított bejárat a sáncfalon és a várárkon keresztül, olykor híd vagy kereszttöltés révén. Ostrom esetén a töltés eltávolításával, a híd lerontásával az ilyen, viszonylag kényelmes megközelítési módot megszüntették, s a kaput bezárják.

A boldog békeidők kifejezés fantázianévnek is tekinthető, hiszen a két háború között eltelő időt, a felfegyverkezés szakaszát is szokás békeidőnek nevezni. A nagy világégések sokkolták az emberiség közös tudatát, bár a háborúsághoz történelme során igazán hozzászokhatott volna az ember. Az egyes nemzetek történelmének dicső lapjait hódítások és védekezések, öldöklések és harcok, hősiesség és az ügy érdekében alkalmazott cselszövények töltik meg. de a történelemkönyveken túl háborúságról szólnak a legendák és a vallások is, a mitikus világképben sincs békesség. Mi volt előbb? A földön csatázó ember, vagy az égben viaskodó héroszok és démonok? Az emberiség mitológiai tudata minduntalan visszatér a háborúságra, a fény és az árnyék örök viszályára. Gilgames és Enkidu megölik Humbabát, a szent cédrusok őrét, az indiai mitológiában pedig a fénylény istenek és a sötétség urai, a démonok állnak tulajdonképpeni testvérháborúban egymással. Az ószövetségi Jehu király halomra öli és öleti ellenségeit, majd levágott fejeikkel golyózik, Krisztust megfeszítik, s a végtelenségig lehetne sorolni, mígnem eljutunk a XX. század háborúihoz, amik valószínűleg a legpusztítóbb és legtöbb áldozatot követelő véres események voltak. Miért szólna másról a történelem s a jelenkor, mint a mitológia s a vallás?

A béke állapota meglehetősen lokalizált, mert az egész földgolyóra kiterjedő békesség szinte sohasem fordult elő. A második világháborút követő úgynevezett békeidők során zajlott a koreai-, a vietnami- és az öböl-hábor, valamint a balkáni háború, hogy ne menjünk messzi határainktól.

Cui bono? – a viszály mögött mindig ott rejlik az érdek: kinek az érdeke a viszály? Vajon egy olyan világban, ahol csak a szenzációnak és a mocsoknak van hírértéke, kinek fűződik érdeke a békéhez?

Meglepő módon a keresőprogramok alig találnak valamit az internet világában a pacifizmus címszóval kapcsolatban. A pacifizmus a fegyveres konfliktusok, illetve a háború, mint politikai eszköz elvetését és a vitás kérdések békés, tárgyalásos úton történő rendezését pártolja. A vallási meggyőződésre alapozott pacifizmus az erkölcsfilozófia egyik ága.

Úgy mondják, akinek nincsen gyermeke, az másképp nézi a világot, az ilyen embernek sokkal nagyobb az önzésveszélye, kevésbé befolyásolja viselkedését az a gondolat, hogy vajon mit hagy utódaira. Ha tehát az ember egy életben hisz, az ellenség likvidálása végleges megoldásnak tűnik, ellenben a reinkarnáció híve szükségképpen pacifista is, mert tudja, megölt ellensége úgyis visszajönne, akár mint eleven kísértet. A reinkarnáció és karma tan óhatatlanul pacifistává tesz.

Csontváry Kosztka Tivadar, Albert Einstein, Mahatma Gandhi, Martin Luther King, Pablo Picasso, Albert Schweitzer, Teréz anya, Lev Tolsztoj vagy Ludovico Zamenhof valószínűleg nem a karma-tan alapos ismerete, vagy a lélekvándorlás tényében vetett hite miatt volt pacifista, csupán a békeszeretet, vagy még inkább a háború és a szenvedés borzalma diktálta meggyőződésüket.

Ha szemügyre vesszük az ősi legendák és szentírások példáját, nemcsak gyámoltalan békepártiakat találunk, hanem erőszakos példákat is szép számmal. Ugyanakkor egyoldalú volna a válogatás, ha az erő törvénye mellett nem vennénk észre a jámborság parancsát is. Borzongást kelt Malthus hírhedett háború-elmélete, miszerint a szaporodó népesség és a fogyó élelem egyensúlyát a szaporodás pozitív akadályaként például a háborúk is szabályozzák. Mindemellett mára már a békeidő is kellőképpen veszélyessé vált, éhínség, helytelen életmód, vegyszerek, betegségek, közlekedési balesetek tizedelik az embereket.

Egy lelki embertől mégiscsak elvárható a békesség. Azonban sokszor éppen a felekezeti hovatartozás nehezíti meg a békességet, s valószínűsíthetjük: amíg nincs meg a lelki békénk, fölöttébb nehezen tudnánk magunk körül békességet teremteni. Óm sánti! – hangzik az indiai jógík köszöntése: Óm, békesség! Itt az ideje meghaladni az ember genetikai aggresszivitását, a mitikus és történelmi beidegződéseket! A belső lelki egyensúly és békesség misztikus formuláját is közli a Bhagavad-gítá, az egyik legismertebb indiai szent irat. Igaz, a Gítá éppen egy testvérháborút megelőző percekben hangzik el, a békességről megfogalmazott tanítások mégis megszívlelendők: „A békét nem az éri el, aki igyekszik vágyait beteljesíteni, hanem egyedül az, akit nem zavar a kívánságok szakadatlan özöne, melyek úgy ömlenek bele, mint folyók az állandóan töltődő, ám mindig mozdulatlan óceánba.” (2.70.)

„Az az erős hitű ember, aki átadja magát a transzcendens tudásnak, valamint uralkodik az érzékein, alkalmas rá, hogy szert tegyen erre a tudásra, s ha már a birtokában van, hamarosan eléri a legfelsőbb lelki békét.” (4.39.)

Közhelyszerű volna a megállapítás, hogy belső béke nélkül nincs külső béke – de igaz. A magas erkölcsi nívón és nagyfokú belső elégedettségben, biztonságban megvalósuló lelki béke előbb az ember tudati horizontján teremt rendet, majd kisugározva egyetemessé válhat. Sokan remélik, hogy az imádkozók, meditálók, az igaz úton járók számszerű gyarapodása egyszer minőségi ugrást eredményez majd. Egy dolog biztos: a békesség gyakorlásához is hasonszőrű partnerek kellenek, mint ahogyan viszálykodni sem tud egymagában az ember, hanem partnerekre van szüksége. Ha viszont egymás mellé kerül egy békés és egy haramia – vajon melyikük győz?

Rácz Géza

2008/50.