Példa a környezetvédelemre az ókori és a mai Indiában

Rendkívül tanulságos megvizsgálni az ősi civilizációk embereinek életét: vajon mit tudtak ők, amit mi nem, vagy már elfelejtettünk? Az ősi Indiában az emberek igen környezetkímélő módon éltek. A Védák, a hinduk szent iratai számtalan helyen buzdítják a hívőket fák telepítésére, közhasználatú kutak ásására, állatok védelmezésére, etetésére stb. Az erőszakmentes (ahinszá) szemlélet és életmód tipikusan indiai jelenség. Minden élőlény lélek, akik a születés és halál körforgásában (az ún. szanszarában) öltenek hol ilyen, hol olyan testet. Az aranyszabály: ne ártsunk egyiknek sem, s akkor nekünk sem fognak ártani!


A hinduizmus, a buddhizmus, valamint a dzsain vallás előírja hívei számára a vegetárius táplálkozást, az állatok és növények védelmét. Ez a környezetbarát mentalitás mind a mai napig jellemző India falvainak népére (a nagyvárosokban már érződik a negatív nyugati hatás).

Az Ísa-upanisad első verse jól illusztrálja, milyen bölcs szemléletet tanít a védikus filozófia: „Az Úr a birtokosa mindennek. Ezért az embernek csak azon szükségszerű dolgokat szabad elfogadnia, melyek az ő számára megadattak. Minden mást kerülnie kell, jól tudván, hogy azok kihez tartoznak.”

Kalidásza, a híres középkori indiai költő Szakuntalá című versében – mely egy sok ezer évvel ezelőtt történt eseményt dolgoz fel – gyönyörű példáját találhatjuk annak, mily szoros, mily bensőséges, személyes kapcsolat jellemezte az ember és más élőlények viszonyát. Szakuntalá a fiatal házasodni készülő királylány elhagyja a remeteséget, ahol gyermekkorától nevelkedett idős tanítómestere, Kanwa atya felügyelete alatt. Szakuntalát búcsúztatják.
(A részletet Arany János fordította.)

„Kanwa:

Ti fák, magányunk fái, halljátok szavam!
Szakuntalá nem nedvesíté úgy soha
kiszáradt ajkait a folyamból, hogy előbb
kristály vizéből tiszta szeretettel
ne öntött volna szomjú gyökötökre.
Gyakran szerette volna fürteit
virágitok tömött füzérivel
ékítni, de mert oly gyöngéd vala,
egy szál virágtól is nem foszta meg.
Szemlélni volt csak, legfőbb öröme
feslő bimbaitok tavasz-díszét;
Oh, mondjatok hát szíves búcsú-szót neki!
Ma, még ma hagyja el szülőhonát,
hogy hites férje udvarába menjen.

(Egy »koil« madár hangja hallik)

Csitt! Hallod? hallod a fák válaszát,
nővéreinkét, a »Koil« dalában?…
Útjára jó kívánattal bocsátják
az ő kedves Szakuntalájokat.

(Hangok a levegőben)

Isten veled, utazz kéjjel hűs folyam-part mentiben,
hol virágzik gyönge lótusz, s a nap égő súgara
sátoros fák méla árnyát soha átal nem töri,
míg körötted szende szellő hűs hulláma játszadoz.
Könnyű legyen lábad nyoma, minden lépted lebbenés,
valahol jársz, liliomból hintse szőnyeg útadat.
Menj uradhoz, menj örömmel, és szíved legyen
vidám,
mert ahol jársz, hol te átmégy, a természet
mosolyog.

(Mind ámulva hallgatják)

Gautami:

Leányom, az erdő szűzei (nymphái) kik téged
testvéri módon szeretnek, íme boldog kívána-
tokkal eresztenek útra. Végy búcsút tőlük, illendően.

Szakuntalá:
(illendően meghajtja magát, és továbbmenve, leánybarátjához, félre.)

Bármennyire óhajtom, édes Prijamvadá,
viszont meglátni férjemet, lábam
még sem akar indulni, most, hogy itt kell
hagynom örökre kislány-korom tanyáját.

Prijamvadá:

Nem vagy te egyedül, kedvesem, ki a megválás
gyötrelmét érzed. Amint a válás perce
közeledik, az egész liget részt látszik venni
bánatodban. Búvában a gímnyáj is teutánad,
felejt legelni; pávád a gyepen
elhagyja táncát; s ím a fák magok
halvány levélt hullatnak, könny gyanánt.

Szakuntalá:

Atyám, hadd vegyek búcsút, mielőtt távozom,
kedves jázminomtól, a berek holdfényétől.
Majd úgy szeretem e növényt, mintha
testvérem volna.

Kanwa:

Jó, jó, gyermekem; tudom, mily testvérileg
szereted e kúszó növényt. Itt van jobbra.

Szakuntalá:
(odamegy)

Édes jázminom, te a kúszó növények pompája, mily
öröm nézni, hogy ily szeretettel csüggsz férjeden,
a mango fán; de kérlek, bontsd ki egy pillanatra
ölelő karjaidat, s öleld meg testvéredet;
látod, ő elmegy messze, messze,
és téged soha sem lát többé…”

„Szakuntalá:

Atyám, látod kedves őzemet? ott legel éppen a
remetelak mellett. Nemsoká borjazik, máris
alig bírja. Ne felejtsd el megüzenni, ha majd
anyává lett.

Kanwa:

Nem, nem.

Szakuntalá:
(érzi, hogy valami húzza visszafelé)

Mibe akadt a ruhám? (Megfordul)

Kanwa:

Leányom,
A kisded őz az, tápla-gyermeked.
Szegény kis árva! jól emlékezik,
hogy míly szeretve, mint gyöngéd anya,
felfogtad őt s tápláltad önkezedből,
naponkint rizs-szemet hordván neki;
s ha egyszer-másszor tüske szúrta meg
száját, mi gyöngéd kézzel ápolád
balzsammal hintve a vérző sebet.
Hálás növendék! most védasszonyához
tapadva, némán esd, hogy hadd kísérje.

Szakuntalá:

Szegény kis őzikém, azt kéred, hogy kísérhess
egy szerencsétlent, ki haboz elhagyni társait.
Midőn anyád meghalt, mindjárt születésed
után, én töltém be helyét, s tulajdon kezemmel
dajkáltalak föl; most ez a másik anyád is el
akar hagyni s ki fog gondoskodni terólad!
Atyám, légy neki anyja helyett anyja. Eredj
vissza, gyermekem, légy az én atyám leánya.
(Indúl sírva.)…”

Most pedig lássuk, hogyan élnek az ősi környezetbarát eszméket követő emberek a mai Indiában:

 

A bhisnoik – oázis a sivatagban

 

Az indiai radzsasztáni sivatagban egy különös hindu közösség él, a bhisnoik, akik évszázadok óta tudatosan igyekeznek megvédeni területük növényeit és állatait. Vallásuk minden élőlény egymásra utaltságát tanítja, s olyan életstílust alakított ki és szervesített, amely a világszerte veszélyeztetett természeti egyensúly megőrzésére törekszik. David Suzuki, aki a The Bhisnois and the Antelope című filmjében megörökítette életüket, így számol be tapasztalatairól:

– Az Indiában élő egyetlen antilopfaj, a hiran valaha a szubkontinens legelterjedtebb vadonélő patásállata volt, mára azonban csaknem mindenütt kiirtották az orvvadászok. Már csak egy helyen található meg, a radzsasztáni sivatagban, ahol azonban háborítatlanul él és szaporodik. A Marvar néven ismert vidék menedékhellyé vált számára a világ legszörnyűbb ragadozója, az ember elől. Vadon élő és domesztikált állatok békésen élnek együtt ezen a száraz vidéken. Az indiai antilop nem az egyetlen túlélő. Számos olyan madárfaj található itt, amelyet India más tájain már kipusztítottak. Az örvös gerlékből például currys hús lett, a majnákot a madárkereskedők zsákmányolják.

A vadállatokat nem hasznosítja semmilyen módon az itteni lakosság, mégis mindent megtesznek azért, hogy életben maradjanak. A vadvédelmi területet a bhisnoik falvai veszik körül, s ők folyamatosan űzik el az orvvadászokat, vagy viszik őket a bíróság elé. Ilyen biztonságban az antilopok fajfenntartási szertartásai eredménnyel járhatnak.

A hindu bhisnoi közösség tagjait vallási felfogásuk tette környezetvédővé. Vallásuk az ökológia rendkívüli megsejtéséről tanúskodik, és annak megértéséről, hogy milyen szoros kapcsolat alakult ki a természetben a legkülönfélébb élőlények között. A bhisnoi név, egyik értelmezése szerint, 29-et jelent, mert a vallásuknak is ennyi alapelve van. Parancsolataik közül a legfőbb: viseld gondját minden élőnek!

Mintegy ötszáz évvel ezelőtt nyolc egymást követő évben nem esett eső a sivatagban. Az akkori lakosok minden fát kivágtak, minden vadállatot megöltek, csak hogy élelemhez jussanak. A gabonatartalékokat felélték, az állatállományt levágták. Végül kimerült a föld, és az emberek ezrével pusztultak el. Csak egy túlélő maradt, egy Dzsánbhódzsi nevű fiatalember. A vidék pusztulásából és népe halálából Dzsánbhódzsi megértette az élőlények egymástól való függését: minden élet kockán forog, ha akár egyetlen része is veszélyben van. A védikus hagyományon alapuló 29 elvével túlélési stratégiát alakított ki, és követői, a bhisnoik maguk az élő bizonyítékai a tragédiából leszűrt, egyre aktuálisabb felismerés sikerességének.

50 éven át dolgoztak, hogy a sivatagot termékennyé tegyék, ahol az életben maradás végső soron a növényzettől függ. Az itt élő legnagyobb fa a kédzsri. Árnyékot nyújt, takarmányt ad, de a legfontosabb, hogy hatalmas, 30 métert is elérő gyökérrendszerével megköti a talajt, visszatartja a sivatag vándorló homokját. Minden kívánságot teljesítő fának is hívják. A bhisnoik, mint minden fát, a kédzsrit is szentnek tartják. A kédzsrit és a bokorszerű, ágas-bogas dzsuriflora fát vallási buzgalomból telepítik. A bhisnoik házait még a teljesen sivatagos területen is fák veszik körül. Az antilopok a kédzsrifa által megkötött talaj füvén élnek, így hát a házak körül legelnek, és bár nem szelídek, nem is félnek az embertől. A települések nagy területen szóródnak szét, így kisebb a környezetre rótt emberi megterhelés. A sivatag évről-évre terjeszkedik, de a bhisnoik termékeny birodalma is egyre nagyobb lesz, mert egész fa-hadsereget ültetnek.

A bhisnoik életének minden területét áthatja a hagyományhoz való ragaszkodás. A reggeli szertartások után a víztartálynál kezdődik a munka. A tározó a bőség jelképe a sivatagban. Itt mindennél fontosabb a víz, az állatok, növények és emberek életét a napi vízigény határozza meg. A vízhiány elősegítette a takarékos vízhasználat kialakulását: az ember nem pocsékolja el azt, amit a távoli kutakból hoz. Másoktól eltérően, a bhisnoik közösen birtokolják kútjaikat. A kút az egész közösség tulajdona. A víz fontosabb, minthogy verseny tárgya lehessen, minden élőlénynek joga van hozzá.

A bhisnoik tejtermeléssel is foglalkoznak, jó mezőgazdák, akik gondosan ápolják és jól tartják állataikat. Az állatok etetése után jön a rituális tisztálkodás mindennapi szertartása. A szent tüzet kis mennyiségű olajjal táplálják. A 29 parancsolatot imafüzér segítségével idézi fel mindenki: „Egyetlen fának vagy állatnak sem szabad ártani, minden életet óvni kell…” A tejet és a vizet reggelente át kell szűrni, nehogy elpusztuljanak a folyadékba esett rovarok. Reggelente, ami csak akad, meg kell osztani a madarakkal, pedig egyetlen sivatagi családban sincs bővében az élelem. Mosás, seprés, takarítás, ezek is a 29 parancs részei, melyek mind hozzájárulnak a bhisnoik erejéhez és szembetűnő egészségéhez.

Amíg a nők reggelit készítenek, a férfiak ruháikat mossák. A közösség mindegyik tagja szigorúan vegetárius. Ha húst ennének, hogy védhetnék meg ténylegesen az állatokat? A bhisnoik oly elkötelezett növényevők, hogy a szennyeződéstől való félelem miatt a húsevő állatok még a konyha közelébe sem mehetnek. Étrendjük rendkívül egyszerű: köles és egyéb szemes termény pirospaprikával fűszerezve, vaj, tej és csapati (indiai lepény). A vajat naponta köpülik tehén- vagy kecsketejből. Tüzelőanyagként a dzsuriflóra gallyait használják, mely gyorsan nő, és jól bírja az erős metszést. Így készül el egyetlen fa elpusztítása nélkül a csapati.

Viseletük hagyományos. A nők mintás szárit és rószaszínű blúzt hordanak, a férfiak tiszta fehér dhótiban járnak, amely két méternyi, bonyolult módon a derékra kötött anyag. Hűvös, tágas és persze minden méretre illik. Orrdíszt csak a férjes asszonyok viselnek.

A faluban az életet szigorúan a védikus hagyomány irányítja, szabályozott a viselkedés, kijelöltek a szerepek generációról generációra. A hangsúlyt az állandóságra és nem a változásra teszik. Ez a szigorú élet módot ad arra, hogy bizonyos fokig korlátozzák a zűrzavar forrásait: az emberi ostobaságot és kapzsiságot.

Valamivel több, mint egymillió bhisnoi él elszórtan Északnyugat-Indiában. Minden év februárjában zarándoklatra indulnak Mukham faluba, a Dzsámbódzsi szülőhelyén épült templomba. A templom kapujában a hívők köles, vaj, édes sütemény vagy pénz áldozatot ajánlanak fel. Mint minden nagy vallásos zarándoklat, ez is az egység rendkívüli megerősítése. Napjaikat a szabad ég alatt töltik imával és szertartásokkal. A szertartások az egyént a közös érdekekre emlékeztetik.

Kédzsrái falu a bhisnoi történelem legnagyobb eseményének színhelye. Kétszáz éve a helyi maharádzsának tüzelőre volt szüksége, és elküldte embereit, hogy vágják ki a falu körül bőségesen termő kédzsri fákat. Egy nő és három lánya vezetésével a bhisnoik saját testükkel védték a fákat. Erre a fákkal együtt az embereket is elpusztították. Aznap 363 falusit öltek meg. Azóta rendszeresen összegyűlnek, megemlékeznek róluk.

Amíg az emberek arról beszélgetnek, miként folytatják küzdelmüket a favágók és orvvadászok ellen, a nők köveket gyűjtenek egy új víztároló felépítéséhez. Egyszerű eszközeik nem látszanak nagyon alkalmasnak arra, hogy megkössék a vizet a sivatagban, mégis 500 év megmutatta, mire képes az együttes munka. Kőről-kőre építették meg a tartófalakat. A rituális faültetés is része az emlékek frissen tartásának. Minden hónapban ültetnek újabb és újabb facsemetéket. A bhisnoik ereje a közösségben van. Az az erő, amit 363 mártír mutatott fel először, és tett a mai napig hatásossá.

A gyermekházasság elterjedt a sivataglakók körében. Ahol a környezet állandó katasztrófával fenyeget, ott a magas születési arány biztosítja a túlélést. A gyermekházasságok azt jelentik, hogy teljes mértékben kihasználják az egyed reprodukciós időszakát. A gyermekeket gyakran születésükkor eljegyzik, serdülőkoruk előtt házasítják őket össze, de csak a nemi érés időszakának befejeztével költözhetnek egybe. A világ környezetvédői számára az emberi termékenység inkább probléma, mint áldás. De ez a világ legsűrűbben lakott sivataga, amelyet az emberek és állatok egyensúlya tart fenn, mert itt az emberek úgy élnek, hogy javítják is a természetet, és százszorosan pótolják azt, amit elvesznek tőle. Nyugodtan mondhatjuk, minél többen vannak a bhisnoik, annál jobb.

A takarékos bhisnoik gyakran összevonják a szertartásaikat, egy esküvőre nem sokkal egy temetés után is sor kerülhet, úgyhogy egyazon napon lehet hallani a gyász kiáltásait és az esküvő hangjait. A bhisnoik egymás között házasodnak, de csak a saját falujukon kívülről. Ezek a merev konvenciók megakadályozzák az elzárt kisközösségek elkorcsosulását.

A hindu szokással ellentétben a bhisnoik halottaikat eltemetik, mert a környezet védelmét még a hagyománynál is fontosabbnak tartják. A halotti máglyák túlontúl sok fát emésztenének fel. A szimbolikus megtisztítást kicsi tüzek végzik el, a tűzáldozat olaj és kókusz.

A bhisnoik életét drasztikus módon korlátozza a természetért érzett felelősség. Mélyen konzervatívak és mindent megőriznek környezetükben. De talán inkább mi vagyunk túlontúl szabadok a többi élőlény rovására. A bhisnoik ősi hindu hagyományokon alapuló hite egyedülálló: a természettel való harmóniára, és nem annak legyőzésére tanít. A katasztrófával szembenézve újraértelmezték a túlélést, nemcsak a kiválasztottak, a kevesek, de minden élőlény számára. Ha egyáltalán lehetséges a túlélés, akkor együtt legyünk túlélők.

Ötszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy mi is ráeszméljünk, a környezetet védeni kell. Ma már látjuk, hogy a világ olyan, mint a radzsasztáni sivatag: egymástól függő rendszerek kényes egyensúlya, mely hajlamos az állandóan leselkedő katasztrófára. Sajnos eddig nem sokat tettünk ennek elkerülése érdekében. Mielőtt bekövetkezne egy globális katasztrófa, gondolkozzunk hát el a bhisnoik vallásán.

1990/4.