Gaia, a Föld istennője – Élő organizmus-e a Föld?
Délnyugat-Angliában, Cornwall és Devon határán, a St. Giles-on-the-Heath nevezetű falucska folyójától nem messze áll James Lovelock laboratóriuma. A lakóházhoz hozzáépült fehérre meszelt ablakos fülkét féltucat páva őrzi. Ebben a környezetben idegennek tűnik a spektroszkópok, sugárdetektorok és mikrokomputerek serege. A laboratórium olyan, mint a természet titkait fürkésző szonda.
A hatvanhét éves Lovelock, ez az éleseszű, szellemes brit biológus és feltaláló annak megfejtésére használja eszközeit, amit seregnyi híve tudományos körökben a világ egyik legnagyobb igazságaként emleget.
Lovelock közel két évtizede tette közzé elméletét, miszerint a Föld bolygón az emberi szervezethez nagyon hasonló önszabályozó mechanizmus működik. Fejtegetésében felhasználta azokat a tapasztalatait, amelyeket „A Marson lehetséges élet” nevű amerikai űrkutatási programjában szerzett. A Földön a hőmérséklet, az oxigénszint és más, létfontosságú környezeti viszonyok az élet fennmaradását biztosító szűk tűréshatárok között mozognak. A hagyományos földtudomány leszögezi, hogy a környezeti változások minden irányítás nélkül zajlanak, és az életre gyakorolt hatásuk egyszer jó, másszor rossz, ezzel szemben a brit tudós azt állítja, hogy a bióta – az élőlények összessége, beleértve a növényeket, állatokat és mikroorganizmusokat – nemcsak hogy alapvető hatást gyakorol a földi környezetre, hanem fenntartja és gyarapítja is az életet bolygónkon.
Lovelock a Föld görög istennőjéről nevezte el teóriáját Gaia hipotézisnek. Eszerint a Földet maga az élet befolyásolja az élet fenntartása végett, s a bolygó egy egységes élő rendszer magja.
„A Föld egy élő organizmus, és ki is tartok véleményem mellett” – hangoztatja Lovelock. Büszkén utasítja el a nyugati tudományos körökben oly sok vitát kavart feltevésének módosítását vagy szűkítését.
Bár Lovelock első tanulmánya a Gaia-hipotézisről 1969-ben látott napvilágot, elmélete csak egy évtizeddel később vált kollégái élcsapatán túl is ismertté, mikor az Oxford University Press megjelentette a Gaia: a földi élet új szemlélete című könyvet. A kötetet René Dubos mikrobiológus az angol Nature tudományos szaklapban méltatta, Philip Morrison fizikus pedig a Scientific American c. magazinban megjelent cikkében „egy töprengés közben tetten ért eredeti gondolkodó izgalmas és személyes érvelésé”-nek nevezte.
1983-ban megjelent sikerkönyvében, a Legfiatalabb tudomány című kötetében Lewis Thomas, a Memorial Sloan-Kettering Rákkutató Központ volt elnöke és az Amerikai Tudományos Akadémia tagja is pártfogásába vette a Gaia-elméletet. A Commonwealth Fund színvonalas tudományos könyvsorozatának szerkesztőbizottsági elnökeként Thomas jelenteti meg Lovelock következő művét, a Gaia-elmélet részletes kifejtését.
A tudósok érdeklődését az keltette fel, hogy a Gaia elmélet egységes, önellenőrző rendszernek, nem pedig összefüggéstelen részek és szakadozott funkciók halmazának tekinti a Földet. Emellett arra is rákényszeríti a tudósokat, hogy az egyre jobban szétaprozódó tudományban a különböző diszciplínák művelői figyelemmel kísérjék egymás munkáját.
– A Gaia-elmélet nagyszerű szervezőelv olyan emberek összehozásához, akik általában nem beszélnek egymással, mint például a biológusok, geokémikusok és atmoszféra-kutatók. Így közösen tehetnek fel alapvető kérdéseket arról, miképpen kerültünk ide, s miként működik ez a gépezet? – mondja Stephen H. Schneider, a Nemzeti Légkörkutató Központ haladó tanulmányprogramjának helyettes vezetője. – Lovelock elmélete alapvetően arra kényszeríti mind a geológusokat, mind a biológusokat, hogy szembenézzenek a kérdéssel: mennyire fontos az élet a Föld bolygó működése és evolúciója szempontjából?
A Lovelock-teória hatása akkor mutatkozott meg igazán, amikor 1985 augusztusában az Amherst Egyetemen működő nemzeti Audubon Társaság támogatásával Gaia-konferenciát szerveztek „Élő organizmus-e a Föld?” címmel. Az egyhetes tanácskozásról száz hozzászólásra jelentkezőt kellett elutasítani, s még így is egy 1300 oldalas kötetben foglalták össze az elhangzottakat.
– Jim Lovelock egy új látásmódhoz segített hozzá bennünket – mondja Lynn Margulis, a Boston Egyetem biológiaprofesszora, a Gaia-elméletről szóló Lovelock-tanulmányok gyakori társszerzője. A bostoni professzorasszony Lovelock jóváhagyásával továbbfejlesztette a Gaia-elméletet. Legutóbbi, Mikrokozmosz című könyvét Carl Sagan csillagásszal kötött első házasságából született fiával, Dorian Sagannal együtt írta, s ebben azzal a sokat vitatott állítással lépett elő, hogy az evolúció nem csupán a versenyen, hanem az együttműködésen is alapszik.
Lovelock elmélete ugyan élvez bizonyos tudományos támogatást, más tudósok részéről mégis ellenállást vált ki, mert alapvetően Darwin-ellenesnek tartják.
– Az evolucionista biológusok többsége nem veszi komolyan a Gaia-elméletet, mivel ellenkezik a természetes kiválasztódás törvényével – állapítja meg a kanadai W. Ford Doolittle, a Nova Scotia-ban lévő Dalhousie Egyetem biokémikusa. Richard Dawkins, az Oxford Egyetem zoológus előadója, a sokak által magasztalt Az önző gén című könyv szerzője hozzáteszi, a Gaia-elmélet abból a főként laikus emberekre jellemző vágyból táplálkozik, mely szerint az evolúció mindenkire nézve áldásos. Pedig ez alapvető félreértés. Dawkins szerint Lovelock műve azokra az ökológusokra és hasonló beállítottságú emberekre gyakorol nagy hatást, akik megmentendő, kényes teremtménynek tekintik a Földet.
Lovelock elmélete tudományos érvényességet kölcsönöz az anyaföldről alkotott ősi képzetnek, s ezzel New Age („Új Korszak”) témákkal foglalkozó konferenciákat hívott életre például a holisztikus egészségvédelem és az emberi potenciál témájáról, Gaia-tanulmányokat folytató csoportok létrejöttét segítette elő, sőt a hivatalos vallási körökön belül és azokon kívül egyaránt heves lelki szenvedélyeket korbácsolt fel.
Jim Lovelock távol áll attól, hogy a szenvtelen tudós szerepét játssza, s elfogadja a hipotézisét övező spiritualizmust, sőt azonosul is azzal. A Gaia válhat az első olyan vallássá, amelynek szerves része egy igazolható tudományos elmélet – mondja Lovelock egy pillanatra elhallgatva, mintha a felmorajló ellenkezést várná.
Az intézmények által is nagyrabecsült különutas tudós, Lovelock egyike azon kevés független kutatóknak, akik leendő tagjai a Brit Királyi Társaságnak. A biológusként közismert Lovelock a tudomány féltékenyen specializálódott csarnokainak interdiszciplináris vándora. A londoni egyetemen szerzett orvosi doktorátust, Houstonban a Baylor Orvostudományi egyetem kémiaprofesszoraként dolgozott, Angliában pedig a Reading Egyetemen vendégprofesszorként kibernetikát, komplex rendszerek vezérléselméletét tanította. Nemrégiben választották meg az Egyesült Királyság Tengerbiológiai Társaságának elnökévé.
Lovelock mégis leginkább feltalálónak tekinti magát. Szabadalmaztatott találmányainak és más tudományos eszközeinek jogdíjai, valamint a Hewlett-Packard, a Shell és más nagyvállalatoktól kapott járulékai fedezik már évtizedek óta a kutatási költségeit, s ezekből tartja el feleségét és négy gyermekét is. Legjelentősebb találmánya az elektronfogó detektor, aminek első típusát 1957-ben fejlesztette ki, de még ma is ez a levegőanalízis legérzékenyebb műszere. A tenyérnyi műszert használta Rachel Carson is, mikor az 1962-ben megjelent, környezeti veszélyekkel foglalkozó Néma tavasz című könyvéhez gyűjtött adatokat a rovarirtószerek használatáról. Lovelock egy évtizeddel később a klorofluorokarbon világméretű felhalmozódásának kimutatására használta detektorát. A későbbiekben kutatási eredményeit a flourokarbonos aerosolok betiltását követelő nemzetközi mozgalom is felhasználta, amely a sztratoszféra ózonrétegét látta veszélyeztetve. Ez a vita napjainkban újra felszínre került, mikor felfedezték a Déli-sark fölötti ózon-lyukat.
Ám a Földről szóló nézeteit Lovelock mégis egy másik bolygó atmoszférájának vizsgálata kapcsán kezdte kifejteni. Az 1960-as évek elején a NASA szakértőnek kérte fel annak megállapítására, vajon létezhet-e élet a Marson? A NASA szakemberek a tervezett leszállóegység lehetséges kísérleteinek kidolgozásán fáradoztak, de Lovelock más oldalról közelített. Hogyan határozhatná meg a Marsról, hogy van-e élet a Földön?
A megoldás kulcsát a légkör adta. Lovelock úgy okoskodott, hogy a gázoknak a kémia és fizika törvényszerűségei szerint kell viselkedniük egy bolygó légkörében is, vagyis állandó vegyületeket kell létrehozniuk és egyensúlyállapot felé kell tartaniuk. A Mars légköre ilyen passzív egyensúlyban van. Ámde a Föld légköre dacol a természetes elvárásokkal: a gázok egymás mellett léteznek, holott egyesülniük kellene, az elemek és vegyületek légnemű formában jelennek meg, mikor szilárd halmazállapotban kellene kicsapódniuk a felszínen. E durva egyensúlytalanság egyetlen magyarázata a földi növények, állatok és baktériumok által termelt gáz és energia folyamatos bekerülése a légkörbe.
Bár Lovelock elemzése nem tisztázta a marsi élet kérdését, mégis töprengésre késztette őt egy adott bolygó légköre és létformái közötti kapcsolat mibenlétéről. A földi légkörben jelentős mennyiségben fordul elő a szabad oxigén. Ezen elgondolkodva arra volt kíváncsi, miért nem lép reakcióba ez a fölöttébb illékony gáz például a szénnel és más vegyületekkel, és miért nem hoz létre széndioxidot?
Az óceán 35‰-es sótartalma szintén az életfenntartó „véletlenek” kategóriájába tartozik. Míg az óceán vizének össztérfogata nagyjából változatlan marad, a kontinensekről évente mintegy 500 megatonna só mosódik bele a vízbe, ám a sókoncentráció változatlan marad. Ha 4%-ra emelkedne, a legtöbb óceánlakó lény kárt szenvedne, hat ezrelékes sótartalomnál pedig gyakorlatilag mind elpusztulna.
A földfelszín átlagos hőmérséklete régóta nagyjából változatlannak tekinthető, 10-20 °C között mozog, még a jégkorszakok idején is, annak ellenére, hogy a földi élet 3,5 milliárd esztendős története alatt a Nap energiakibocsátása mintegy 30 százalékkal emelkedett.
– Miért nem fagytak meg a Föld vizei? – kérdezi Lovelock. – Vagy miért nem párolgott el minden nedvesség? A Föld éghajlata és kémiai feltételei mindig is optimálisak voltak az élet számára. Ennek véletlenszerűsége pedig éppoly valószínűtlen, mint az, hogy sértetlenül kerüljünk ki a csúcsforgalomból, ha bekötött szemmel vezetünk.
Lovelock megállapította, hogy a Föld „homeosztatikus”, vagyis követi azt, amit ő a test bölcsességének hív. A bioszféra élő organizmusként működik, automatikusan összehangolja létfontosságú rendszereit, ezzel ellensúlyozva a környezeti változásokat és veszélyeket.
Lovelock folyamatban lévő kutatásai nagyrészt a légkört érintik, melyet ő nem tisztán biológiai produktumnak, mint inkább biológiai szerkezetnek tekint. Ugyan nem élő, de mint a macska bundája, a madár tollazata vagy a darázsfészek anyaga, az élet kiterjedése.
Nem meglepő, hogy a Gaia-elmélet éppen a légkörelemzés terén hozta a legmeglepőbb jóslatokat és alkalmazási lehetőségeket. A kolorádói Boulder városában él James P. Lodge szakkémikus, aki huszonhét esztendeje a Légköri környezet című folyóirat szerkesztője, s majd ugyanennyi idő óta Lovelock jó ismerőse. ő intuitív útmutató eszköznek tekinti a Gaia-elméletet a légkör gázösszetételének vizsgálatához.
Lovelock fedezte fel a dimetil-szulfid jelenlétét az óceán vizében. Ez arra a gondolatra vezette, hogy az említett vegyület gázként is létezhet. A Tallahassee-béli Florida Állami Egyetem professzora, M. O. Andreae kísérletileg igazolta Lovelock feltevését. „Nemcsak a DMS jelenlétét sikerült kimutatnunk a levegőben – mondja Andreae –, hanem gyanítjuk, ez a vegyület teszi ki a tengerek felett képződő esőfellegek anyagösszetételének akár 80-90%-át is. Lovelock szavaival élve bolygónk hűtőrendszerében nélkülözhetetlenek ezek a felhők.
A dimetil-szulfidot fitoplanktonok, mikroszkopikus tengeri algák termelik, „bár nem tudjuk, miért – teszi hozzá Andreae. – Annyi azonban bizonyos, hogy ha nem termelnék, a Föld melegebb lenne.”
A Gaia-elmélet legvitatottabb tétele tulajdonképpen az, hogy az óceánlakó mikroorganizmusok nem önös érdekből, hanem sokkal inkább minden élő javára segítenek a Föld hőmérsékletének szabályozásában. A hagyományos versenyen alapuló darwini evolúcióba vetett hitnek méltó vetélytársa Lovelock elmélete a globális együttműködésről.
Emiatt támadják oly sokan a Gaia-elméletet a tudományos világban. „Önkéntelenül is lenyűgöznek a Lovelock által felszínre hozott tények – mondja az oxfordi Richard Dawkins – s bár nincs egyetlen igazi magyarázata sem, mégis hálás vagyok mindazért, amit felvetett.”
A kiterjesztett fenotípus című könyvében Dawkins elveti a Gaia-elmélet azon állítását, miszerint az oxigén-, só- és hőmérsékleti viszonyoknak az élet szempontjából kedvező, szűk határok közötti mozgása valamifajta együttműködésre utalna.
Lovelock óvatos fenntartással válaszol a darwinista ellenzék támadásaira:
– Semmiképp sem akarok ahhoz a tömeghez csatlakozni, amely kifogásolnivalót keres Darwinban, de lehetséges, hogy az evolúció elmélete nem teljeskörű. A darwini teória semmiféle kapcsolatot nem lát a környezet és az élő organizmusok evolúciója között. A Gaia-elmélet viszont egy összetett folyamatot észlel, melyben az élőlények törzsfejlődése, illetve a kövek, az óceánok s a légkör evolúciója oly szorosan egybefonódik, hogy valójában egyetlen egységes rendszert alkot. Darwin evolúciós elmélete a Gaia-hipotézis kulcsfontosságú része. Mindössze arról van szó, hogy természetes kiválasztódás nem mehet végbe közömbös környezetben.
Lovelock kollégája, Lynn Margulis nyíltabban támadja a Gaia kritikusait.
– Dawkins semmibe veszi a környezetet, hiszen állandónak tekinti azt – mondja. – Az élőlények mindegyike folytonos gázkibocsátó, vagyis egyfolytában változtatják a környezetet.
A Gaia-elmélet egykori kritikusa, Stephen Schneider, a Nemzeti Légkörkutató Intézet munkatársa mára megváltoztatta véleményét, s bár vannak fenntartásai, mégis szinte mindenben támogatja a hipotézist. Véleménye szerint a Gaia-elmélet érvényessége fölötti vita részben a túlzott önérzetnek köszönhető.
– Néhány geológus úgy érzi, Lovelock vett néhány, a globális rendszerekkel kapcsolatos geológiai megfigyelést, azokat Gaia néven átcimkézte, és új leletként tárta a biológusok és a nagyközönség elé – magyarázza Schneider, az Amerikai Geofizikai Egyesület 1987-es Gaia-konferenciájának szervezője.
A brit tudós pedig rezzenéstelen arccal jegyzi meg, hogy etimológiailag a geológia kifejezés is a Gaia szóra vezethető vissza.
Lovelock elmélete a köztudatban is kezd gyökeret verni. Isaac Asimov regénye, az Alapítvány és Föld a kiváló sci-fi szerző második műve egy Gaia nevű bolygóról. Asimov könyvében a Gaia bolygó nem csupán élő organizmus, hanem egységes értelemmel rendelkező bolygó.
1985-ben a BBC legjobb drámasorozata a Sötétség széle címet viselte. Ebben a zord jövőt festő eposzban kiforgatták a Gaia elmélet nyájas földanya képét, mivel az erőszakos természetvédő ellenálló csoportot keresztelték Gaiának. Ugyanakkor furcsa módon egy kiváló dokumentumfilmet is készítettek Lovelockról és elméletéről, amit az Egyesült Államokban a televízió Nova sorozatában mutattak be.
Lovelock elmélete alapul szolgál az Új Korszaknak a természet egységét hangsúlyozó tudatfejlődéséhez is, melyben elegyednek a metafizikai teóriák és az emberi potenciálról alkotott elképzelések, ami olyan szembeszökően ellentétes területeken nyilvánul meg, mint a holisztikus egészségtan, az ökológiai politika vagy a művészet.
Joss Pearson 1982-ben Londonban alapította meg a Gaia Books kiadót, melynek célja a Gaia-életmód támogatása. Első kiadványa, a Gaia – a bolygóvezetés atlasza több, mint száz kutató, természettudós és közvélemény-elemző cikkét tartalmazza. A névsorban találunk szerzőket Oxfordból, Cambridge-ből, a Stanford Egyetemről, a Világbanktól és az ENSZ-től is. Az Egyesült Államokban a Doubleday kiadó jelentette meg a válogatást, amelyből eddig 175 ezer példány kelt el a világon. Ez a mű óriási szimpátiát vívott ki a zöldek részéről, vagyis a Nyugat-Németországból kiindult és más európai országokra is átterjedt baloldali természetvédő-politikai koalíció részéről. A Gaia sorozat további kiadványai között a stressz levezetésével és a masszázzsal foglalkozó kézikönyveket is találunk.
A Hollandiában és Liechtensteinben már meglévő Gaia-alapítványok mellett Nyugat-Németországban és Japánban is szerveznek hasonlókat.
1986 áprilisában az Egyesült Államokban a kolorádói Boulderben háromnapos konferenciát tartottak „Gaia szintézis” címmel. A többszáz résztvevő a Gaia pszichológiájáról, észleléséről, mítoszáról, érzékenységéről és gazdaságtanáról hallhattak előadásokat és változatos dalesteken, tánc- és pantomim előadásokon vehettek részt.
A New York-i Isteni Szent János székesegyház az Egyesült Államokbeli Gaia-tanulmányok egyik központja. James Parks Morton tiszteletes, a székesegyház esperese már 1979-ben fogadást szervezett Lovelock tiszteletére, a Gaia – a földi élet új szemlélete című művének megjelenése alkalmából.
– Jim Lovelock azóta kétszer prédikált a templomunkban – mondja büszkén Morton esperes – s szeretnénk ismét vendégül látni. A székesegyház 1983-ban létesítette Gaia Intézetét, amely a Gaia elmélet alapelveit tanulmányozó munkacsoportokat és műhelyeket kínál, s együttműködik az ország többi Gaia csoportjával.
A Gaia elmélet, úgy tűnik, vallásként is virágzik. A főként oktatási célokat szolgáló Londoni Közösségi Intézet, aminek egyik alapítója a brit kormány, 1985-ben szervezte meg Az ember története c. tudományos és kulturális multimédia kiállítását, az IBM támogatásával. Itt hangzott el egy vidám kis himnusz, amelynek egy részlete így hangzik:
„Gaia az, aki megszül minket, ő a levegő, a tenger s a Földanya, ő minden csúszó, mászó és repdeső lény, ő a növekvő fű, ő te vagy és én vagyok.”
Lovelockot cseppet sem zavarják munkájának vallásos vonatkozásai, ahogy az el is várható valakitől, aki egy görög istennőről nevezte el teóriáját.
– A könyvem kiadása után sok levél érkezett hozzám, melyek közül minden második vallásos kérdéseket fejtegetett. – mondja Lovelock. – Egészen meglepődtem, s azt hiszem, az embereknek szüksége van a vallásra. A Föld, mint élő bolygó olyasvalami, amit bárki el tud fogadni.
Ahogy fokozódik az érdeklődés elmélete iránt, Lovelock egyre újabb eszközökkel hirdeti a Gaia evangéliumát. Legfrissebb terve egy könyv, amelyet kísérletképpen Geofiziológia – a Gaia tudománya címmel látott el, amelyben mennyiségi adatokkal is dokumentálni szeretné a biótának a földi környezetet szabályozó hatását.
Lovelock volt a társszerzője Michael Allaby 1984-ben kiadott regényének, amelynek címe „A Mars zöldre festése” volt. Műfaját tekintve science fiction, vagyis tudományos elvekkel alátámasztott spekulatív mű, melyben az emberek klorofluorkarbon gázokat fecskendeznek a Mars légkörébe, földihez hasonló körülményeket teremtve ezzel a vörös bolygó felszínén. Ugyanezek a gázok állnak a földi ózonréteggel kapcsolatos viták kereszttüzében is. A regény hőseinek így sikerül új civilizációt létrehozniuk.
– Tudta, hogy „A Mars zöldre festése” kiadásának évében nem kevesebb, mint három fontos tudományos találkozót hívott életre? – kérdi Lovelock. – Ezek közül az egyiket nem kisebb intézmény, mint a Kanadai Tudományos Akadémia szervezte!
Lovelock kilép laboratóriumából, átballag a hídon, amit a birtokát kettészelő folyóra emeltetett.
– Nem lehet túlbecsülni egy jó történet erejét – jegyzi meg, amint a dús füvű vadvirágos mező felé veszi útját.
Fordítás, az eredeti cikk 1986-ban jelent meg a The New York Times hasábjain:
https://www.nytimes.com/1986/11/23/magazine/britain-s-whole-earth-guru.html
Könyvajánlatunk:
James Lovelock: The Ages of Gaia. A Biography of Our Living Earth. Bantam Books. 1990.
1990/4.
