Mocsáry Béláné Fáy Mária

Mocsáry Béláné Fáy Mária néven látta meg a napvilágot Fáy Ignác és Kenessey Franciska leányaként a Pest megyei Pomázon 1845. október 21-én. Édesanyja egyéves korában maghalt, így apja, valamint apjának egykori gyámja, az író Fáy András együtt gondoskodtak a felneveléséről. Taníttatásának anyagi hátterét a család földbirtokaiból származó jövedelmek biztosították. Nyolctól tizenkét éves koráig Pesten nevelkedett, majd hazakerült apja pomázi házába, ahol a kézimunkázás és a zongorázás mellett nyelveket tanult. Máriát apja, aki maga is szenvedélyes utazó volt, 14 éves korában magával vitte Velencébe, ami a lány életében – a későbbieket tekintve – meghatározó élménynek bizonyult.

Benáresz, Varanaszí városa

Benáresz, Varanaszí városa

Fáy Mária 1862-ben ment férjhez Mocsáry Bélához. Férjével együtt egy Nógrád megyei kis faluban éltek, ahol ő főleg kertészkedéssel foglalkozott. Szabadidejükben sokat utaztak, megfordultak Svájcban, Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban, Angliában és Németországban. Mocsáry Béla 1890-ben meghalt, s Mária özvegyen maradt. Gyermekeik nem lévén birtokait bérbe adta, s az utazásokban kereste – és találta meg – a vigasztalást. Először egész Magyarország beutazta, majd húgával, Beniczky Margittal 1893 januárjában közel-keleti útra indult, de előbb a Balkánt, Görögországot és Törökországot is megnézte. Palesztina után Egyiptom következett, s a Nílus mentén haladva eljutott Núbiáig. Utazása alatt megtanult angolul, s még az évben. nem kis bátorságról tanúságot téve, egyedül elhajózott Indiába. Három hónapi ott tartózkodása alatt bejárta a legismertebb indiai helyeket, Bombaytól Delhin és Dardzsilingen át Calcuttáig, majd onnan áthajózott Ceylon (Srí Lanka) szigetére, végül Colombóból indult vissza hajóval Európába. Később utazást tett Észak- Amerikában is. Úti élményeiről nem csak képeslapokban (Ország-Világ, Magyar Szalon) közölt részleteket, hanem az egészet könyv formájában is megjelentette (India és Ceylon, 1899; Keleti utazás – az előzőnek egy bővített és önéletrajzi adalékokkal kiegészített változata –, 1901; Utazásom Éjszak-Amerika nyugati partvidékein, 1902), s ezzel ő lett az első magyar útleírónő. Mocsáry Béláné Fáy Mária utazásai után visszatért nagyfalusi otthonába. Halálának időpontja ismeretlen.

Dzsaipur rózsaszín házairól

„Jeypooret [Dzsaipurt] gyönyörű szép rózsaszínre festett házaival, indiai Párisnak nevezik és Rajputánának az uj fővárosa. Régente háza külsejét minden tulajdonos saját izlése szerint festette ki, s egész történeti jelenetek voltak a falakra festve. Ebben vetélkedtek, úgy hogy a kis házak tulajdonosai sem akartak elmaradni. De mikor a walesi herczeget várták, a maharadsa úgy találta, hogy a képek tul erkölcstelenek, és elrendelte, hogy az egész város házait, a saját palotáit is beleértve, rózsaszinűre fessék be. Azóta rózsaszinű az egész város, ami fehér czirádáival magaslatról nézve meglepően szép. Hanem a walesi herczeg, midőn oda érkezett, boszankodott, hogy a várost eredeti érdekességétől megfosztották.” (India és Ceylon, 65–66.)

A Kutub minárról

„Január 2-án Ó-Delhibe mentem egész napra Telléryékkel, a szép régiségeket megtekinteni. Első sorban a 600 éves, rózsaszin és fehér kőből épült, köröskörül csipkeszerű arab relief írással ékesített, Coutub Minar magányosan álló tornyot néztük meg. Tetejére ezer lépcső vezet. A torony India czimeréül szolgál, s az izlam vallás hirdetőjéül építették. Csúcsa évek előtt leesett, s a torony mellett állították fel.” (India és Ceylon, 82.)

A Gangeszről

„Legérdekesebb Benaresben reggelenkint a Gangesben való vízben imádkozás. Ott már a Jummával [Jamuná val] van összefolyva, és mindkét folyó szent lévén, azért itt a legszentebb víz a Ganges. A vízben nagy buzgósággal imádkoznak, nehogy egyik istent kifeledve, vagy a kisebbet szórakozottságból a nagyobb isten eleibe tegyék, mert akkor nem lenne imájok meghallgatva. Reggeltől estig látni nőt és férfit rézedénnyel a Ganges felé menni vízért az otthonlevők számára, és sok haldokló a Gangesben óhajt kilehelni. (…) Más helyen a parton egy galyakból összeütött saroglyán zsineggel ráerősített halottal szaladtak, melyet a víz szélén letettek. A patyolatot, melybe takarva volt, széthuzták, megmosták nagyjából, s a Ganges szent vizéből a szájába öntöttek, hogy attól üdvözölve, egyenest a mennybe szálljon a lelke; azután ott hagyták és fát készítettek az égetéshez. Már több máglya is égett ott; és ez nyitott helyen, a városban történik, s egész természetesnek találják. (…) A kis gyermekeket nem szokás elégetni, azokat a vízbe dobják.” (India és Ceylon, 110–113.)

Egy érdekes hindu mondás

„A hindu vallása azt mondja: másért minden jót megtenni, önmagáért semmit sem s mindenkinek élni kell.” (India és Ceylon, 113.)

A hindu vallásról

„A hindu vallás háromságát Brahma, Siva, Visnu istenek képezik és ezek ismét szétoszlanak számtalan isten és istennővé, de valamennyi egy kelléknek egy fenyegetésnek felel meg; sok állat imádódik mint isten. Ima közben valamennyit rang szerint kell szólítani.” (India és Ceylon, 114.)

Egy tibeti hiedelemről

„A buddhák és tibetiek imádságaikat nagy fehér zászlóra írják, és a legexponáltabb helyre, magas póznákra tűzik ki, azon szent hiszemben, hogy midőn azt a szél lengeti, egyenesen a mennybe viszi kivánságaikat, hol azokat meghallgatják.” (India és Ceylon, 150.)

Buddha fogáról

„Buddha fogát egy harang alatt tartják; minden évben nehányszor azt kiveszik, s a papok körülte imádkoznak. Augusztus közepén tartják a nagy körmenetet, mely a nép legnagyobb ünnepe az egész évben. Akkorra berendelnek ötven, hatvan elefántot a vidékről, valamennyit feldiszítik s baldachin alatt viszik Buddha fogát. Ez ünnepségre minden előljáróság a legnagyobb díszben jelenik meg.” (India és Ceylon, 179–180.)

Szendrei László

2008/49.