Római csoda
…a székesegyház belső terében járunk-kelünk. A méretek lélegzetelállítóak. Középütt igazi barokk baldachin, öles, hullámzóan csavarodó tölgyfaoszlopokon áll a pazar tetőzet. Az oltárnál nincs főkép, az apszis ablakain beszűrődik a világosság, és egy hatalmas isteni sugárkoszorún át vetül a főhajóba – roppant hatásos fénymágia és egyetemes szimbólum. Mindenütt tombol a márvány… már épp kifelé készülődnénk, amikor végre, számunkra az utolsó sarokban, a bejárattól jobbra, az első oldalkápolnában vastag üvegfal mögött ott a szobrok szobra. Ez varázsos alkotás, megigézve bámulom vagy fél órán át. A távol-keleti turisták fényképezkednek: én és a Pieta…
Michelangelo Buonarotti: Pieta (1498)
A szobor elképesztően arányos, tulajdonképpen piramis- szerkezetű és döbbenetesen plasztikus. Ez már nem kő, nem márvány, hanem isteni lehelet. Mária fiatal. Az arca nem haragvó, nem kérdő, inkább szelíden bánatos. Mintha nem is az anyai megsemmisülés, hanem a szerető reménye, bánatos reménysége sejlene az arcán. Mintha Mária, az istenanya gyors metamorfózison ment volna keresztül, s az istenfia szerelmese, a rajongó hívő örök példaképe vált volna belőle. Hiszen anyaként, idősebbként a fiú, az ifjabb gyötört kereszthalálát valószínű nem is lehetne elviselni. Az ifjabb könnyebb helyzetben van, neki természetszerűleg kell számítani arra, hogy az idősebb hamarabb távozik, mint ő. Máriának, vagy a szobrászmesternek, netán a befogadó látogatónak – nyomban szörnyet kéne halnia a természet időtörvényeinek ilyen durva megszegésén, amit a fiú halála jelent az anya számára.
A kereszténység a szenvedés megragadásában, e hihetetlenül érzelemgazdag viszony tükrözésében mintha erősebb volna, mint a Távol-Kelet érzelmi fűtöttsége. Jasódának, Krsna anyjának nem kellett fia korai halálával szembesülnie, míg Mária búcsúja végérvényes kellett legyen: fia egyszer s mindenkorra meghalt, hisz ekkor a feltámadására még remény sem volt. Csakhogy a halált s az általa okozott elválást az ember kénytelen elfogadni, ám ha él az imádott fiú, s úgy szól közbe az elválás, még gyötrőbb a fájdalom. És ez volt Jasódá osztályrésze.
A megmagyarázhatatlan elválás, a távozás, a lélek eltávozása s a test utolsó, döbbent ölbefogása hihetetlenül plasztikusan áll előttünk. Mária öle, lábai természetfölötti támasztékot nyújtanak, ami a halált, ilyenképpen az elmúlást is képes annak teljes súlyában elhordozni. Az öléből fakadt – s utoljára is az ölébe veszi. Öl és öl…
A masszív testhez képest a finom, kecses fej szinte aránytalanul kicsiny, ez is gyermekséget sugall. Feje félrebillen – Mária meditál. Arca hűvös, már elapadtak könnyei – vagy még nem fakadtak fel? Krisztus arca alig látszik – de a leomló kéznél és lábnál az arc sem fejezheti ki jobban a test esendő halálát. Mária keze – a szobrászat valaha volt és leendő legnemesebb mozdulatával mintha mutatna: Íme az ember – holtan…
Krisztus keze nem mutat, lehanyatlott. Szinte érződik a holttest súlya, mintha a holt Krisztus többszörösen is kőből volna faragva. Lábai azonban oly hihetetlenül plasztikusak, s a fény oly elevenen játszik a márványon… Mintha az ideaként megfogalmazódó Pietán a halott Krisztus a már szellemmé vált, életsúlyát vesztett szeretett személy többszörös kősúlyával nyomná Máriát – végképp márványba dermedt a fájdalom, kővé vált az élet. Ám ugyanakkor mintha a mester kezétől megmunkált anyag átszellemült volna, s légiesen könnyeden, piheként hanyatlana alá a kéz – hátha nem is holt, hátha csak alszik, édesen pihen? Az életnek és a halálnak, a szellemnek s az anyagnak, a szoborlendületnek és hullamerevségnek ez az egymásba történő átmenete, átminősülése az igazi anyagi/ szellemi transzformáció.
Az elválásról eszembe jutott a helyettesítés: ha én lennék Mária helyében? Ha nekem kéne elviselnem szeretteim, imádottaim távozását? Ha nekem heverne holtan az ölemben a legkedvesebb…? Bár tartom az ölemben, de ez már nem az… Ölelném, szorítanám, röptetném – de már nem mozdul. Istenem, annyi váratlan dolgot tettél, ezt ne tedd! Hadd maradjon meg a természetes sorrend, hadd ne kelljen ilyesmit megtapasztalnom, hadd menjek el én előbb! Még ha senki sem vesz majd az ölébe, ha senki meg nem sirat, akkor is.
Meglehet, Mária helyében tiltakoznék, tombolnék, vagy utána halnék imádottamnak. Az élet az ő számára sem volt már élet. Egyetlen kiút a mennybemenetel – a földi halál záróakkordja. De milyen nagy fokú a szeretet, még a halált is képes eltűrni?!
Mi a mű fontosabb mozzanata, témája: az istenember halála, vagy az istenanya túlélése? Ki a fontosabb szereplő – a holt Krisztus vagy az élőhalott Mária? Akinek hihetetlen finom keze mozdulatában ott az elengedés, a magatehetetlen belenyugvás – de egy intés, egy rejtett invitálás is? A holt Krisztus lába ha eleven volna, akkor sem lehetne élőbb. A varázsos fényben játszó márvány elevenebb, mint az élő hús. Halála, eltávozása mégis irreverzibilis, végérvényes. Lelke már elszállt, teste is lassan lecsúszik Mária öléből – s itt az ő búcsúintése: Ím, elmegy!
Az emberi érzelmek extremitásán túl fölmerül egy másik határ is – az emberi képesség határa. Ez az alkotás talán túl van már a teljesíthetőség határán. Egy ilyen alkotáshoz olyan fokú zsenialitásra volt szükség, hogy az már elképzelhetetlen. Micsoda izzás, nemes szenvedély, erő, látás és mesterségbeli tudás kellett ehhez, huszonöt éves fővel? S vajon ehhez a zsenialitáshoz képest hol van a szemlélődő látogatók élete és teljesítménye? Az ilyen rendfokú zseni utat tör magának, nem marad rejtve, mindenképp érvényre jut. Ehhez képest milyen ostoba életek vannak!
Ez az alkotás túllép az emberiség egyesített teljesítménykorlátjának határain, s jelentésében, mondandójában, egyszerűségében és monumentalitásában, a szépségében és elevenségében a világ egyik legszebb alkotása.
Elevenné vált bennem a szobor – ez az indiai múrti elv, amikor a megmintázott Isten alak személyesen megszólítja az embert, mikor a szobor táncra perdül, megelevenedik, s jelentése megüti az embert. Ezt vén fejjel kell látni, tapasztalni, fiatalon nem érti még az ember… Idősebb fővel már mindenkinek van fogalma a fájdalomról, a szenvedésről, így valami felfogható az üzenetből. Túl erős ez az alkotás.
RgL
2008/49.
