A rés

Út a véges és a végtelen között

„Egy hang mondta álmomban: Az Út a Véges és a Végtelen között egy rés.”

Most, hogy közeledik halálom ideje – és ezt jó tudni – sokkal gyönyörűbbnek látom az életet. Minden kedvesebb, minden szebb. Ahogy az ember búcsúzik, úgy minden drágább lesz, az értékek egyre erősebben előtérbe kerülnek. Ugyanakkor ez a búcsú nem szomorú, nem kétségbeejtő, hanem van egyfajta szépsége. Meglep, hogy ennyivel mélyebben élem meg a természet szépségét.

Nagyon szeretem a növényeket és az állatokat, s most, hogy minden mélyebben élőbbé válik, nagy dolog az elköszönés. Zárt az időm, bár a mindenségnél több, s most minden élesebb, ugyanakkor még ott van a tény: ahogy közeledik a csónak, úgy távolodik a part. Úgy érzem, döntöttem a spirituális út mellett, tehát nem külső segítséggel, hanem a belső úton készülök fel, de ennek a felkészülésnek annyi ága van, és sokszor úgy érzem, bizonyos fokig bajban vagyok: kevés az időm, s mintha nem tudnék eléggé elmélyülni a spirituális létben, mert úgy érzem, ahhoz tényleg el kellene vonulni a világtól. Sok idő kellene ahhoz, hogy igazán végiggondoljam, végigéljem mindezt. Az álmaim azonban figyelmeztetnek. Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy megyek el a lakásom előtt, indulok a temetőbe – ha jól emlékszem a temetésem körül akartam elintézni valamit – és a lakásom ajtaját bezárva találom, nem tudok bemenni. Bent van egy táska, amit magammal kellene vinnem. Nem tudok bemenni, nem tudom kivenni, amit magammal akarok vinni. Ezek mind szimbólumok. Figyelmeztetés arra, hogy ne a külső apróságokkal töltsem az időmet, mert így nem tudok a legfontosabbal, a spirituálissal eleget foglalkozni. Egyik éjjel ezt mondta egy hang: Az Út a Végtelen és a Véges között egy rés. Ez a miénk, ez a halálunk. Viszont ahhoz, hogy ezen a résen átjussak, hogy a végtelenből valamit megértsek, ahhoz fel kell készülni, amihez idő kell. Bizonyos fokig kíváncsi is vagyok rá, hogy milyen a halál. Annyit olvastam róla, annyi haldokló mellett voltam! A családomból már senki sem él, csak a következő generáció. Anyám a karomban halt meg, apám pulzusán tartottam az ujjamat. De ez mind nem elég. A halál egy olyan nagy titok! Igen, ahogy közeledik a csónak, úgy távolodik a part, de most már érzem, hogy a csónakkal közelebb kell menni.

Véleményem szerint a legtöbb embernek szükséges látnia és ismernie ezt az utat. Tudni, hogy a test nem fontos, tudni kell elszakadni tőle. Hiszen oly sokszor megélem, hogy nem is vagyok jóban a testemmel, mert annyit bosszant, tehát itt már van egy bizonyos távolság, s ez talán mindig is megvolt. A kollektív tudatalattinkban benne van, hogy a tudattalan nem ismeri a halált, s a kollektív tudatalattink pontosan tudja, hogy a testünk visszakerül a nagy körforgásba. Nádas Péter könyve számomra nagyon fontos, mert én is érzem, hogy az ember valamit megtart a személyiségéből. A Véges és a Végtelen közötti résen való átjutásra fel kell készülni, de vajon hogyha az ember igazán elfogadja a halálát, mert annak itt az ideje (a testi betegség is pontosan jelzi), akkor milyen élmény a résen való átjutás? A halál idejét pontosan nem tudom előre, bár az ember beszélhet a szellemi lényekkel, az angyalokkal, mert azok szólnak hozzánk. De más idődimenzióban szólnak az emberhez. Már többször tapasztaltam, hogy nem beszélnek konkrét időről, mert náluk nincs ez a konkrét idő, csak mi találtuk ki, hogy feldaraboljuk azt. Weöres Sándor mondja, hogy „a sejtek élni akarnak” – sokszor a test tartja vissza az embert, a sejtek, amik élni akarnak. Máskor a lélek nem kész még. Ez tiszta logika.

Weöres Sándor mondja, hogy az indek déváknak, a görögök isteneknek nevezték, mi angyaloknak hívjuk a szellemi lényeket és erőket, melyek a világban hatnak. Ezek persze nehéz kérdések. A Tibeti Halottaskönyvben például ott van az út. Nagyon jól közelíti meg a halál pillanatát, ugyanakkor ismerek egy keresztény imát, amiben ugyanez van. Az, hogy a testem most engedem el, az érzékszerveim fokozatosan elhagynak, átlépek és nem kell félni a gondolatoktól, a képektől, amiket látok. Azt mondja Sienai Katalinnak az Úr, hogy az utolsó pillanatban rémképekkel ijeszt a gonosz. Tehát ezek csak a te képzeletedben vannak. Ez nincs. A gonosz bennünk van. A jó és a rossz is. Időnként, mikor rosszul vagyok, előfordul, hogy képeket látok, szörnyű arcokat. Hát így lesz? Fogom látni ezeket akkor is? Meg tudok tőlük szabadulni? Van ez vagy nincs? Vagy csak azért van, mert olvastam róla, mert tanultam? Azért jönnek a képek, mert fájdalmaim vannak? Vagy éppen a gyógyszer hatására? Vajon le tudom küzdeni őket? A fájdalom sokszor felkészíti az embert a halálra, a test elengedésére, ugyanakkor sokszor láttam, sőt magam is átéltem, hogy a hirtelen, erős rosszullét hatására és az erős fájdalomnál megszűnhet a spirituális kapcsolat. Valahogy leblokkol. Itt vannak ezek a problémák és titkok. Tudjuk, hogy a lélek baleset után kívülről látja magát és meg van lepve, sokszor megzavarodik. Hol vagyok, és mi vagyok? Erről sokat tudunk, arról azonban keveset, hogy az ember fájdalom, rosszullét, esetleges központi idegrendszeri probléma, vagy morfiumos kábítás esetén, hogy tud mindezeken úrrá lenni, átlépni és eligazodni? Hát ezek a nagy titkok. Azon dolgozom, hogy sikerüljön jól megélnem mindezt.

Amikor kiderült, hogy malignus tumorom van, s meg lehetett állapítani, hogy sem operálni nem lehet már, sem a citosztatikum nem jöhet szóba, a szövettanból megállapították, hogy valami hormonra reagál. Hozzákezdtünk a hormonkezeléshez. Pocsék mellékhatása volt. Próbáltak egy másik hormont, egy harmadikat. Mindegyikkel volt valami probléma. Aztán döntöttem: Nem. Ez már nem gyógyítás, hanem csak időhúzás. Én úgy döntöttem, hogy nem ezen az úton kell időt nyerni. Amikor megszületett ez az elhatározás bennem, megszűntek ezek az álmok, a kínzó álmok, hogy nem tudok bemenni a házamba, nem tudom hol a házam. Amikor egy álom többször megjelenik, az egy problémáról árulkodik, s ha az ember azt megoldja, akkor az az álom eltűnik. Azon a napon, mikor magamban meghoztam a döntést, azt álmodtam, hogy egy hegycsúcson állok. Egy picit fáztam. Valaki rám terített egy köpenyt, s a lábamra is adott valamit. Tehát nemhogy megszűnt a kínzó álom, hanem jött helyette ez a pozitív. A tudattalan szólt, hogy most vagyok jó úton. Tegnap aztán megint egy kérdés jelent meg álmomban: – Már megint a részletekkel bajlódsz? A hamvasztással, koporsóval, ezzel-azzal? Meg akarsz írni még egy-két könyvet? (Igyekeztem befejezni a félbemaradt munkáimat.) – Talán ezek mellékes dolgok – mondja a tudatalattim. Csak én még mindig ragaszkodom hozzájuk, s amíg ragaszkodom, téves úton járok. Mindezt el kéne hagyni talán, s akkor megközelíthetem a kérdést: Hogy lehet spirituálisan felkészülni, elhagyni mindent?

Micsoda gazdagságot kaptam! Azt szoktam mondani, hogy aki vagyok, az nem én vagyok, nem az én énem, hanem amit formált belőlem a sors és az angyalok, akik a kezükön hordoztak. És amit a környezetem adott kulturálisan, gondolkodásmódban, látásban, erkölcsben, etikumban. Egyszer csak rájön az ember, hogy minden vallás csak egy részt ragad meg. Én sem tudom az egészet megragadni, de ezek a részek már nem elégítenek ki. Keresek most is, a halálom pillanatáig keresek. Keresem a saját halálom, keresem a megfoghatatlan, teremtő erőt. Ám sajnos ilyen elvontan nem tudok kommunikálni és szükségem van a mindennapi kommunikációra. Így az ember vissza-visszatér az angyalokhoz és a szavakon keresztüli kapcsolatokhoz. S ez valahol lezárt, tehát nem tudok magamból úgy kilépni, hogy ezekhez vissza ne lépjek. Nem tudja az ember elhagyni a rációt, az imamódokat, a meditációt, s mindezekben azért megkötöttség van. Nem tudok annyira spirituális lenni, hogy mindezeket elhagyjam. Valahogy úgy próbálom meg elképzelni, hogy azt a sok ezer szálat, melyek az angyalok vagy Jézus tanításának lényegét hordozzák, az erőket, gondolatokat csak szavakon és szimbólumokon keresztül tudjuk megfogni. Ezektől megszabadulva szinte képtelenség. Nem tudom megragadni, ahogy egy életen át küszködtem a véges és végtelen elképzelhetetlenségétől. Nem lehet megragadni. A hallatlan erő, mely magával visz, melynek kicsi része leszek, annak Miklós is része, és ott, mint a nagy egységek részecskéi valahol, valamilyen formában ott van ő, és ott leszek én. Lassan feloldódik a személyiségünk, de talán valami megmarad. Ez az egyike a nagy titkoknak.

Ha most azt mondanák, hogy tessék elölről kezdeni, semmi kedvem nem lenne hozzá, de ha muszáj volna újraélni, akkor ugyanezt élném megint végig. Akkor végigcsinálnám, mert érdekes volt, mert szép volt. Meg vagyok elégedve az életemmel. Szeretni a növényeket, az állatokat, az eget, a vizet, a gyermekeket – ami nekem sose jutott ki, de hát aztán haldokló gyermekekkel dolgozhattam – a szerelmet megélni, s azt, ahogyan szeretetté alakul, megélni a barátság ezer színét, a művészeteket ismerni! Gyönyörű a világ, s a benne lévő értékek! S ha megadatik az embernek, hogy tudja ezeket szeretni, akkor az az egyik legnagyobb érték. A másik az, ha az ember tud szeretetet adni, tud figyelni másokra, nem egyszerűen csak él bele a világba, hanem célja van a munkájának. Óriási érték a teremtés. Legyen az egy jó gazdaság, állatok, melyeket jól gondozok, gyermekek, akiket jól nevelek. Ezer ilyen érték van, lényeg az, hogy örömmel, szeretettel kell élni, valamit létrehozni, részt venni a teremtésben. Az Alkotó azért alkotott minket a saját képére, hogy alkossunk…

Lejegyezte: Boga Mónika

Külön köszönet Karácsony Sándor operatőrnek és Tarr Bence László tanítónak.

A Dr. Polcz Alaine-nel készült dokumentumfilm megtekinthető: www.gyaszolok.hu

2008/49.