De gustibus non est disputandum…

Az ízlésekről nem kell vitatkozni

Igéző szépség – a régies hangulatú mondás mögött ott sejlik évezredek kutatása: miben, mikor, hol és hogyan ismerte föl az ember a szépet? Mi a szépség esztétikája, hogyan változott a szépségideál az évezredek során, s hol tartunk ma? Mennyire része életünknek a szépség, és vajon az esztétika szervesen beépül- e mindennapjainkba? A szépség igézete a csodát is sejteti, a varázst, ami elbűvöl és elkápráztat, ami hatást gyakorol az emberre, fölemel, szárnyakat ad, bámulatba ejt és saját törpeségünk nyomorúságát is aláhúzza. Tárgyi szép, természeti szép, eszmei szép, isteni szép – mintha csak fokozatok volnának a szép egyetemes skáláján, s mégis minden ember mást lát szépnek, vagy másként látja szépnek ugyanazt a dolgot. Szubjektív kalandozásunk a szépészet tudományában és a szépség megélésében, megtapasztalásában igazít el.

A szépészettan

Ősidők óta töpreng az ember a szépség mibenlétén. Aztán egyszer csak a XVIII. században egy német filozófus, Alexander Gottlieb Baumgarten (1714-1762) megalkotta az esztétika szót ama tudomány számára, amely a szépet filozófiailag magyarázza. A szó eredete az aiszthészisz kifejezés, amely a görögben az érzéki észlelést jelentette (aiszthetosz = érzékileg észlelhető). Az esztétika a világ esztétikai törvényszerűségeivel, a szép általános meghatározásával és annak a természetben és a művészetekben jelen lévő megjelenési formáival, valamint a befogadóra gyakorolt hatásával foglalkozik. Ebben a vonatkozásban az esztétika volt az első kvantum-jellegű tudomány, amely tehát a szubjektum jelenlétét, az esztétikai élmény befogadójának élményeit is vizsgálta.

Ugyanakkor a szépészettan ambivalens is, hisz nemcsak a szépség változataival, hanem ellentétével, a rúttal is foglalkozik, vagyis a tetszés és a visszatetszés egyaránt tárgya. Milyen nehéz meghatározni azt, mi a szép, de milyen könnyű megérezni, ha tudjuk, mi a rút! Könyvtárakat töltene meg, ha az embernek a szépről, a szépségről, a művészetről, az alkotásról és a műélvezetről megfogalmazott gondolatait összegezni próbálnánk. A szépészet tudományát igyekeztek már megvilágítani filozófiai, ideológiai, logikai, fiziológiai és biológiai, lélektani és néprajzi szemszögből, anyagelvű és idealista oldalról, normatív, deskriptív és polgárpukkasztó módon, dekadens, nihilista és posztmodern hanyatt esésben. Pedig egy virágszál, a tavasz, a napkelte, egy emberi arc, vagy valamely mély lelki érzelem tapasztalati átélése mindennél többet mond. Ezért nagy kérdés, szabad-e a szépről beszélni, vagy inkább gyönyörködni kell csak benne, netán alkotó módon szolgálni? Úgy mondják, a misztikus elveszett, ha beszél, s a szerelmes elveszett, ha hallgat. Mit tegyen hát a szép kutatója? Misztikusnak kell lennie, hiszen még a természeti szépben is valami természetfölöttit igyekszik megragadni, tehát hallgatnia kell, de rajongója is a szépségnek, így hát beszélnie, teli torokból szavalnia kellene a szépség dicséretét…

Archaikus szép

A szépség mibenlétéről érdekes módon már a legkorábbi időktől fogva értekezik, gondolkodik az ember. Egyesek úgy tartják, az esztétika az ókori rabszolgatartó társadalmakban alakult ki, mások a kőkorszaki ember rituális mágiája termékének, a barlangfestmények szülöttének tekintik, vagy éppen a szépművészetek kialakulásával a szellemfejlődésnek és az ember kifinomodásának tulajdonítják. Akárhogy is, a szép létezik, és a szépség vizsgálata hasonlóképp létezik.

A szépet és a szépség értékelését tekinthetjük emberi kiváltságnak, mégis sokakat foglalkoztat, vajon az állatok érzékelik-e a szépet, van-e a sündisznónak szépérzéke? Az evolúciós esztétika az állatvilágból eredezteti az ember szépérzékét, mondván, a méhecske az élénk színű virágra száll. Személyes természettani megfigyeléseim hasonló készséget támasztanak alá: a hiú páva a kert legszebb, legelébb nyíló virágját csípi le, hogy ő maga legyen a legszebb, s a birka is épp azt a rózsatövet harapdálja, amit nem volna szabad neki… talán innen ered az emberi kivagyiság és féltékenység, vagy az agresszió? Darwin például nem emberi sajátosságnak tekinti a szépérzéket. Szerinte a madarak is díszítik fészküket (?), és társaikban megbecsülik a ragyogó színeket, sőt, szerinte néhány állat az embernél nagyobb szépérzéket tanúsít. Az Ausztráliában élő dekoratív madarakat például ilyen, szépérzékkel megáldott jószágoknak tartja, bár elismeri, nehéz elhatárolni, mi a puszta kíváncsiság s mi a bámulat bennük.

Az evolucionista szépészettel szemben az idealista esztétika az isteni régiók sajátjának tekinti az eredeti szépet, aminek a világi szép csak a tükröződése. A hellén szépségideál meghatározó az európai gondolkodásban, de nem mondhatjuk, hogy itt született a szépség. Egyiptomnak szigorúan a túlvilágra koncentráló szellemisége művészetükben frontális, merev formákban, gigantikus alkotásokban és az örökkévalóság fenséges megjelenítésében tükröződött, míg a görögség sokkal inkább fordult az evilági széphez is, s az emberi arányok, formák, a dinamizmus és a természetesség voltak a fő motívumok. Mindemellett a görögség számára is az etikai volt a magasabb kategória, amelynek az esztétikai alá volt rendelve, vagyis a törvény mintha fölülmúlta volna a szépséget. Az ókori elméletek a szépnek a kalokagathia (szépség és jóság) szóban is kifejezett erkölcsi vonatkozását domborítják ki. Platón szerint a filozófia alapkérdései az Igaz – Jó – Szép, amely hármasnak esztétikai vetülete az arányosság, rend és szimmetria.

Az esztétika történetén szinte végigvonuló hasznosság- elv is itt, Szókratész gondolkodásában jelent meg, aki szerint a dolgok szépségének próbaköve a hasznosság, a szép valamely cél szolgálatára van rendelve. E haszon-elvűség vagy cél-orientáció vezetett aztán a művészet áruba bocsátásához, amely például a reneszánsz korban az egyházi érdekek mindmáig bámulatra méltó alkotásokkal történő kiszolgálásához, vagy éppen a reformáció gúnyrajzaihoz, majd a huszadik században a nyílt ideológiai szervilizmushoz vezetett a szocreál vagy a német heroizmus irányzatában. A művészet árucikké válása ellen tiltakozik már a XIX. században William Morris, amikor azt állítja, hogy a kereskedelmi haszon az a szörnyeteg, ami a szépet tönkretette. Hozzáteszi: „Modern életünk sietése, erőszakos tolongása nem kedvez a művészeteknek. A világ mindenütt rútabbá és közönségesebbé lesz. A kapzsiság, a meggazdagodás mohósága az, ami a mi tizenkilencedik századunkat eltorzítja, ami a művészetet halálra sebezte.” Az elanyagiasult, szervilis reál-művészettel szemben sokszor lázadtak, de még az ókor nagy idealistája, Platón is azt mondotta, hogy a szép a kellemes és a hasznos mércéjével mérhető, s a képesség a szép, annak hiánya pedig a rút. A XX. század forrongó kezdete rendkívül radikális irányzatokat szült, amelyek tán az első világháború borzalmaira is reagáltak. Az izmusokban és kiáltványokban, manifesztumokban gondolkodó kor egyik lázadó kiáltása Palasovszky Ödön-Hevesy Iván manifesztuma (1922): „Le a művészettel, mert eladta magát. Le a csendélettel. Le a dekorációval. Le a széplelkek macskazenéjével. Le a hedonizmus cifra penészvirágaival.”

Platón szerint a szép érzékfölötti lényeg, a dolgok lelke, ami mindig volt, és mindig lesz, de még a nagy idealista is összekapcsolta a szépséget a hasznossággal. A későbbi, neoplatonista Plótinosz a mindenség logoszának nevezte a szépséget, ami nem is ölt anyagi formát, hanem csak az örök eszmékben van. Ezzel szemben Arisztotelész az idealizmusból visszakanyarodik a realizmusba, s a szépséget mintha buddhista alapon definiálná a szélsőségek közötti középút gyanánt. Szerinte a szép nem azonos a jóval, vagy a hasznossal, alkalmassal, a jó és a szép mégis átfedi egymást. A jó tettleg, vagy az alkotásban, e mozgásállapotban nyilvánul meg, míg a szép inkább a nyugalmi állapotban, a mozdulatlanságban. Arisztotelész a rendet és arányosságot köti a széphez, ami emlékeztet Püthagorasz elméletére, miszerint a zenei, matematikai, kozmikus és erkölcsi törvények a számok arányossága alapján alkotnak harmonikus egységet.

Középkori szép

A klasszikus kor testiséget kimutató művészetétől a kereszténység korában inkább egy prűd szépségideál érvényesült, redős leplekbe burkolva az emberi formákat, ám annál égbetörőbb magasságokba emelve például a gótikus katedrálisok oromzatait. Mondják, a gótikában egy ornamentum sincs magáért az ornamentumért. Mégis, az ókor mind a tudományosságban, mind az esztétikában át meg áthatotta a keresztény gondolkodókat. Szent Ágoston megkülönbözteti a szépet és az alkalmast, az előbbi az, ami önmagában, az utóbbi pedig az, ami valami máshoz való viszonyában tetszik. Ágoston egyébként minden szépség forrásának és a legmagasabb rendű szépség megtestesülésének Istent nyilvánította, ezzel illeszkedett a platonikus idealizmushoz, míg Aquinoi Szent Tamás egyszerű definíciója szerint: a szép – világos. Ő inkább az arisztotelészi analízishez közelít, s kijelenti, a szép lényege a különböző részek bizonyos összhangja. A szép a forma ragyogása az anyag arányos részei, a különböző erők és cselekedetek fölött. A szépet szerinte sosem lehet elválasztani a jótól, aminthogy a test szépsége a test javával, a lélek szépsége pedig a lélek javával függ össze. A szépséghez a teljesség is szükséges, ami a kettős tagadás elve szerint a hiány hiánya. A reneszánszban és a humanizmusban, valamint a francia klasszikában megújul az ókori esztétika.

A szépség filozófiája

Hol keresse az ember a szépséget? A vallásos ember az isteni szférában, magában Istenben leli meg, a filozófus az ideák világában, a természettudós a bioszférában. A szerelmes az imádottjában, tehát az emberben, a pragmatikus a célszerűségben és az érzéki ember a gyönyörökben. Jól mondják, hogy ahány ember, annyi szépség-elképzelés, és mégis mintha közös szépségideál húzódna meg az egyedi szép mögött. A szép az érzéki egység az érzéki sokaságban. A gondolkodók igyekeztek az egyetemes szépet is megragadni, bár elismerhetjük, azt nehéz meghatározni, mi a szép, azt viszont könnyebb, hogy mi tetszik az embereknek. Az olcsó zsurnalisztika ezért a bulvár-széppel foglalkozik, míg a maradandó, emelkedett szépség más területek sajátja. Az esztétikai érzékű ember ösztönszerűen, közvetlenül ismeri föl a szépet, minden különösebb törvény és elmélet nélkül. Érezni érezzük, érteni kevésbé, megmagyarázni alig tudjuk. A szép mindig titokzatos marad.

Winckelmann német gondolkodó (1717-1768) él a visszatükrözés elvével, s a szép vizsgálatához előbb azt nézi meg, mi a csúf? A rút visszataszító és közönséges, míg a szép kellemes és fenséges. Szerinte a szép más, mint ami tetszik, s inkább az anyagból tűzzel kivont esszenciának, kinyert lényegnek tűnik.

Kant (1724-1804) jelentette ki a szépség egyik legtalálóbb elvi megfogalmazását: szép az, ami tisztán, érdek nélkül tetszik. Az esztétika kritikai elemzése során Kant a fenségest és a szépet vizsgálja – mindkettő megindítja az embert, de míg az előbbi felkavar, az utóbbi megnyugtat. A fenséges a széppel ellentétben a határtalanra vonatkozik. Az esztétikai ítélet általános érvényű kategóriának mutatkozik, mert elvárja másoktól, hogy kövessék; és szükségszerű, mert valamennyi ember közös érzékére épít. Kant is haszonelvűen értelmezi a szépséget, mikor kijelenti, hogy a szépség egy tárgy célszerűségének a formája. Kant végül összekapcsolja az esztétikait a morálissal, hiszen nála a szép az erkölcsi jó szimbóluma. Az ilyen idealizmus szerint a szép és a jó bizonyos mélységig ugyanaz.

Hegel (1770-1831) egyfelől a klasszikus tanokra épít, mikor kijelenti, a szép az alkalmasság és az arány; valamint az élet együttese, de tovább is lép, miszerint a szép a relatívban magát megvalósító Abszolút.

Az idealista, transzcendens és etikai esztétika hamar átcsúszott az izmusok, az avantgárd mezejére, majd az ideológiák szolgálatába szegődött. Mind a vörös, mind a barna színezetű ideológiai esztétika torzított, de abban egyetértettek, hogy a művészetnek „igaz módon” kell reprodukálnia a valóságot, és aktívan részt kell vennie a társadalom eszmei harcaiban. A Kelet-Európában érvényre jutó materialista esztétika az objektív esztétikai törvényszerűségeket a földi valóságban kereste, mégis vajmi kevés szépséget sikerült becsempésznie az emberek hétköznapi életébe; Kínában pedig a kulturális forradalom idején gyakorlatilag megszűnt az értékelhető szépirodalom. A legújabb esztétikában információelméleti és nyelvanalitikus kezdeményezések is találhatók. A világégések után nyugaton az esztétika és a művészet a neo-avantgárdba és a posztmodern szétesettségbe sodródott. Sikerült beemelni a konzervdobozt és a szemétládák tartalmát a művészeti galériákba, s ezzel betelni látszik a művészet sorsa.

Hihetetlen mértékben elterjedt a különböző – elsősor ban az audio- és vizuális – művészetek „fogyasztása”, konzerv egyenzene és átlagsztárok, milliók által bámult filmek sematikus érték- és eszmerendszere, a formatervezés, a média és a reklám vizuális tengere formálja, vagy éppen rombolja a közízlést. A hatvanas évek elején még ódákat írtak egy-egy autómodell bemutatásakor, s az olcsó pvc-padlóburkolók mintázatában a „művészet” mindennapi áttörését látták. Ma generációk nőnek fel az agresszív rajzfilmek gépies figuravilágán és a tv-sorozatok sematikus életérzésén, mindent átitat egy furán esztétizált, vagy inkább egalizált egyenvilág. Mintha megérett volna a helyzet egy új, letisztult, a szépség szellemét megragadó esztétika megjelenésére, megfogalmazására.

A szép és a Szörnyeteg

A művészetelmélet tárgyalja az esztétikai ítéletek kérdéseit és az esztétikai érzés és átélés formáit is. A Jean Cocteau által megfilmesített és újrafogalmazott mese, a Szép és a Szörnyeteg érdekesen tükrözi az egyetemes elképzelést a szép mibenlétéről. A szépséget általában női szépségként gondolják el, s a vasorrú bábákat leszámítva a csúfság, rettenet és szörny szinte mindig férfi. Mondják, a szépség primitív eszméi főleg a nő s a férfi személye körül csoportosulnak. Samuel Tyler írja: „Az anyagi világ fensége a férfivel és ennek szellemi tulajdonságaival való asszociációból alakult ki, az anyagi világ szépsége pedig az asszonnyal és ennek szellemi tulajdonságaival való asszociációból fejlődött.”1

Érdekesen vág ez egybe az ősi indiai bölcselettel, amely szerint a mindenség keletkezése során előbb a maszkulin isteni energia terjedt ki produktivitás gyanánt, másodjára pedig a szépséges feminin energia, kreativitás gyanánt. Mindezt a legfőbb isteni értelem irányította, azaz előttünk áll a lét (produktivitás), a tudat (isteni értelem) és a szépség, szeretet (kreativitás) örök hármasa. Ráadásul a szépség közlését, az ember és Isten közötti összeköttetés lehetőségét végső soron feminin feladatnak tekinti a hindu gondolkodás, ezért szerepel annyi istennő a szerencse, a tudás és az áldás közvetítőjeként a pantheonban. Ehhez az emelkedett és kifinomult, misztikus látásmódhoz képest emberinek, nagyon emberinek tűnik Robert Knox (1848) véleménye, miszerint az abszolút szép csak az érett asszonyban található meg. Haydon továbbá hozzáteszi, a szép székhelye csak a női forma, és ha bárhol másutt szépet tapasztal az ember, azt csak annak arányában érzi, amennyiben a szép objektum hasonlít a női szépséghez.

Ruskin (1819-1900) kétféle szépet különböztet meg: a tipikus szép azonos a kőben, növényben, állatban és emberben, ez a transzcendens szép érzéki képe. Ezzel szemben a vitális szép az élőlények hivatásának szerencsés betöltése, vagy a tökéletes emberi élet vidám és helyes megélése. A szép fogalma, értékelése nagy hatással van az ember különböző választásaira: vonatkozzék a fogyasztási szokásaira, párválasztására, erkölcsi igényességére vagy konkrét esztétikai ízlésére. A színt és a formát a szépség testének tartják, a kifejezést és a bájt a lelkének. Szép a kellemes, a hasznos, a fenséges, a költői, az ízléses, a felemelő, a gyönyörű, az arányos, a szimmetrikus, a kiváló, az élvezetes és a tetszetős – de talán érezzük, mennyire kulturálisan meghatározott, egyszerű konvenciókon alapuló az ilyesfajta értékítélet. A szépnek a természeti létből, a biológiai forrásból való meghatározottságát hangsúlyozza Allen Grant (1890), aki szerint az emberi faj legmagasabb esztétikai produktumai „csak utolsó szemei annak a láncnak, amelynek első szeme azzal kezdődött, hogy a rovar ragyogó színű virágokat választott.”

Joshua Reynolds angol kolorista írta: „Kétségtelen, ha mi inkább a rútat, mint a szépet szoktuk volna meg, a rútság elvesztené a hozzá kapcsolt képzetet és a szépét venné fel, s ha az egész világ összebeszélne, hogy az «igen» és a «nem» értelmet cseréljenek, az «igen» tagadna és a «nem» állítana.”2

Az ember szépérzéke, ízlése tehát változó. Lassan fejlődik és a szokások, a megállapodások vagy akár a véletlenek is befolyásolhatják. A négernek a fekete a szép. Nyilván egészen más egy pápua fejvadász fogalma a szépségről, mint mondjuk Leonardo da Vincié – a vegetárius és a kannibál között nemcsak ízlésbeli a különbség. És mégis igaz Carlyle véleménye: „minden emberi dolognak kell önmagában eszményt hordoznia, hogy legyen lelke, mert csak ez őrizheti meg a testet a rothadástól; csodálatos látvány, hogy az eszmény vagy lélek még a legundokabb testben is besugározza nemességével a testet.”3

Friedrich Schlegel (1772-1829) szerint a szép kifejeződései a természet, a szerelem és a művészet, a legfőbb szép pedig e három ötvözete. A természet szép, ezt az ember tudja, de a természet maga nem. Így mondhatjuk, a szép csak az ember elméjében, tudatában tükröződik, ad absurdum gondolhatnánk, a szépség csak az emberért van! A külső szépséget a tárgyon visszasugárzó, s az abban elömlő saját gyönyörűségünknek is tarthatnánk, ha ennyire önközpontúan szemlélnénk a világot.

A szépség egy primordiális eszme – s a természeti szépség ennek részleges visszatükröződése. A természeti jelenségeknek megvan a maguk szépsége: a tavasz, az állatok tánca, az élet hömpölygése… Május táján a nyárfák pelyhedzése különös, tavaszi hóesésként hat, júniusban a gabonaföldek pollenszórása az egyik legmágikusabb természeti jelenség, amikor a szellőben a millió kalász egyszerre ontja hímporát – pedig valójában ondó-felhő az. Minden szép harmonikus formájú, térben és időben megnyilvánuló élet. A természeti jelenségek a maguk helyén, a megfelelő arányban szépek. A kevés víz szárazság, a túl sok áradás, a kellő mennyiség – élet. A világegyetem azért szép, mert az örökösen megújuló élet tökéletes képét nyújtja. Sokáig úgy tűnt, a művészet ezt az eredeti, természetes, vagy természetfölötti szépet igyekszik tükrözni, vagy másolni. De föltehetjük a kérdést: „…vajon a művészet ápolása képes-e kielégíteni a szép utáni vágyunkat? Nem az lenne-e a legfőbb föladatunk, hogy a szép első, eredeti forrásaihoz zarándokoljunk? Különösen, ha azt gyakrabban megtaláljuk, mint amilyen gyakran műalkotásokat láthatunk, melyek időről-időre úgyis csak egy töredék nemesített kiadását, vagy a látható világ kivonatát nyújtják? Nem kellene-e például nagyobb figyelemre méltatnunk saját beszédünk szépségét, mint a zenéét? Saját életünkét, mint az epikai költeményét és drámáét? Az élő (testben, lélekben szép) emberek szépségét inkább, mint a szobrokét? Más szempontból nem süllyedhet-e az eszme tisztelete a bármilyen kitűnő, de mégis tökéletlen és mulandó imádatává?”4

A művi szép

A művészet a valósághoz fűződő esztétikai viszony, amitől joggal várhatnánk, hogy megragadja, közvetítse a szépséget. A művészet sajátosan emberi jelenség – bár egyesek a szépművészeteknek, s tulajdonképpen minden egyéb földi jelenségnek is égi, isteni eredetet tulajdonítanak. A többi élőlény művészi hajlama legfeljebb ösztönszerűen nyilvánul meg: a fülemüle trillázása tizenhatodára lelassítva a legvirtuózabb koloratúr áriákhoz fogható, a nádirigó fészke valóságos építészeti remekmű, vagy a toboz pikkelyeinek spirális csavarodása az aranymetszés törvényszerűségét tükrözi – de nem tudatosan, nem alkotás gyanánt. Ennyiben a művészet valóban emberi kifejezési forma. A művészet nem más, mint a szépség dicsérete, vagy a szépség hiánya okozta szenvedés – tehát ambivalens természetű. Benedetto Croce (1866-1952) szerint a megismerésnek két útja létezik, az intuitív és a logikai. Az előbbihez tartozik a fantázia, a kép, az esztétika – és tegyük hozzá –, a művészet, míg az utóbbi sajátsága a logika, az értelem, a fogalmi gondolkodás és a logika-tan, a tudományosság. Henry Amiel (1821-1881) gondolata ezzel rímel: „Ha helyes fogalomra van szükséged, nézz kétszer, ha szépérzésre, nézz egyszer!”

Az ókortól kezdve évezredekig másolásra, vagy legföljebb dekorativitásra korlátozták a művészet mozgásterét, amibe esetleg belekeveredett a prédikáció, mint megleckéztetés igénye, s nagyon halványan tán az önkifejezés is. A római Vitruviusz a művészi kompozíció alapelveit a célszerűségben, az arányban és harmóniában, a formák rendezettségében és szerkesztésében, a formák megkülönböztethető stílusban történő elosztásában és a dekorációban határozta meg. Az emberi test és az építészet arányait is egybevetette, ennek későbbi, reneszánsz kori megfogalmazása a vitruviuszi ember, Leonardo alkotása.

Később belátták, a művészet nem az átlag, hanem a kivágás, a fokozás és az összhang; a tökéletes művészet eltérés a természettől. Hegel szerint a művészi szép kimagaslik a természeti szép fölött, s a műalkotásokban az emberi fajnak a szépről alkotott felfogását látja, amelyek a legmélyebb sugallatok és eszmék megfogalmazásai. Belloni (1616-1691) római régész így ír: „Az eszme, melyet a festészet és a szobrászat istennőjének mondhatunk, leszáll a márványra és vászonra s eme művészetek eredetisége lesz. Az intellektus iránytűje irányítja őt, viszont az alkotó kezet ő vezérli; a képzelet asszimilálja, de a képmásba ő önt életet.”

Ralph Waldo Emerson szerint a műalkotás a világ kivonata, rövid foglalata, sőt, a természet kifejezése kicsiben. A művészet leképez, sejtet, értelmez, és érzést nyilvánít. Az elvonatkoztatáson és absztrakción túl átváltoztat, kiemel a hétköznapi fogalomkörből. Ebben a mozgásban lehet éppen dekadens is, romboló, lélekveszejtő, de emelhet is a katartikus élményhatást kiváltva. Kivételesen érdekes Buddha véleménye a témáról, aki szerint a művészet a legbiztosabban térít el az üdvösség útjáról, utalva ezzel a művészet és általában a kultúra csapda jellegére. A lelki tökéletesedéshez képest a világi érzelmek kultúrája, vagy a földi eszményeket tükröző művészet valóban zsákutca, mondhatjuk pokolian szép zsákutca! A kagyló számára a gyöngy oka csak szennyeződés. „Szép a rút és rút a szép, sicc, mocsokba, köbe szét!” – mondja Shakespeare, vagyis mintha az értékrend szerint roppant változatos és képlékeny volna a szép és a művészi definíciója, megélhetősége. Az egyetlen igazi szép a legmagasabb erkölcsi szépség.

A szépség vonala

Kutatások igazolták, hogy az emberi fül azt a hangot sze reti, amely leginkább közelít a szinuszhullámhoz. Ezt használják fel a slágerek tömeggyártásában, a keverőpultokon állítják elő a kérészéletű sztárok hangját, a média-irodákban az imázst. Ezért oly egyforma a szakmában gyártott muzsika. A formai „szépséget” talán még nem sikerült ennyire uniformizálni, bár a szépségideál időről időre változik – gondoljunk csak a zsírfarú willendorfi Vénuszra, vagy a hetvenes évek divatbálványára, a csont és bőr anorexiás Twiggire.

A hullámvonal azonban elgondolkodtató, egyetemes szimbólum. William Hogarth festő és rézmetsző egyik 1745-ös metszetgyűjteménye címlapján egy festő pa lettát ábrázolt, melyen egy S betűhöz hasonlatos hullámvonal szerepelt, s aláírta: a szépség vonala. Kortársainak évekig komoly fejtörést okozott a kígyóvonal és a szavak összefüggésének értelmezése, mígnem később kifejtette nézeteit a szinuszos görbék esztétikai hatásairól. Kijelentette, hogy a szép tulajdonképpen az egyenestől alig észrevehetően eltérő, finom hullámvonal. A Szépség elemzése című munkája címlapján egy hasábszerű testet ábrázol, amin tetejétől az aljáig egy kígyószerű vonal húzódik végig, a felirat pedig Változatosság. A hullám adja a tenger szépségét is, a végtelenséget megtörő fodrozódás, a fekete víztükörre rászabaduló fehér tajték, az örök visszatérés szimbóluma. A természeti lüktetés az élet dolgaiban is visszatér, a mindenség energiái kiáradnak, majd visszahúzódnak. A görögök által oly elevenen kimunkált kontraposzt párhuzama például Indiában a tribhanga, a három ívben kecsesen hajló testtartás, amit a templomokat díszítő alakok, vagy a Krsnáról mintázott szobrok esetében megfigyelhetünk.

A kígyóvonal tehát a szépség vagy báj vonala, ami a képzeletet megragadó és szemet gyönyörködtető görbéinek köszönheti kiválóságát. Ráadásul az emberi szervezetben is természetes a jelenléte, a hátgerinc hajlása is ezt a hullámot tükrözi. McVicar korabeli skót esztéta szerint „a lélek palotájának architektúrája minden tekintetben a szépség vonalait tünteti föl”.

A generikus arckép

Létezik-e tehát egyetemes szépség? Van-e a jelenségek mögött rejlő mögöttes lényeg? Vajon az esztétika volt-e valaha és lehet-e a jövőben ismét a megismerés és megvilágosodás hiteles eszköze? Létezik-e abszolút szépség és erény, vagyis tökéletes esztétika és etika, vagy minden csak viszonylagos?
Ha a világ csak a káoszból keletkezne, és csak a megsemmisülés felé tartana, s nem hordozna magában valami természetfölötti, isteni lényeget, akkor a válasz valószínűleg kategorikus nem volna. A megsemmisülés felé tartó világban értelmetlen véletlenszerűség volna a szépség, s a halálba tartó vonaton egyre menne, vajon szépen, avagy rútul viselkedik-e az ember.
Ellenben ha a mindenség a harmóniából fakad, az isteni akaratot tükrözi s az eredendően igaz, jó és szép lelkek sokasága népesíti be, akkor a szépség igenis indokolt. A szép a tökéletesnek egy másik neve. A szép egyetemes voltát nem anyagi vagy aritmetikai értelemben kell elfogadnunk, hanem erkölcsi és intellektuális módon, mert akkor a szép a láthatatlan kifejeződése lesz olyan jelekben, amik mégis érzékelhetők az ember számára. A művészet bölcselet nélkül minden kiválósága mellett sem elégíti ki az embert, állítja W.P. Ker.5
Erre az egyetemességre mutat rá egy érdekes kísérlet, az összetett fényképezés. Ha több portrét fényképezünk egyazon lemezre, vagy több emberi arcot másolunk egymásra, az eredmény egy generikus arckép lesz, amelyből eltűnnek az egyes arcok sajátságai, és kitetszik az egyetemes lényeg, megmutatkoznak a tipikus vonások. Elmosódnak az egyéni jellemvonások, s az eredményül megkapjuk az alanyok legjobb, legáltalánosabb, legfinomabb vonásainak egyetemes képét. E kísérlet példázza a generikus eszmék kialakulását is. Egyetlen eszményinek tekinthető szép arc ezernyi ember vonásaiban visszatükröződhet, de a kevésbé szép nem vet árnyékot az ideális szépségre. Így a generikus arckép sejteni engedi, hogy a jelenség mögött van valami lényegi, s nem a sokból tevődik össze az egy, hanem az Egy tükröződik ezernyi formában.
Rudolf Toppfer (1790-1846) szerint a szép nem más, mint az igaz ragyogása, ez pedig Isten abszolút lényege. „Az Úr ruháját hordja minden!” – szól az ősi keleti bölcselet, s ha az Isten, vagy Abszolútum fogalmához hozzátartozik a szépség és szeretet, akkor annak csírái a világ jelenségeiben, a természetben és az emberben is megmutatkoznak. A valódi szép egy és nem sokféle, bár az érzékek éreznek rá, az értelem ismeri meg. Az ember értelmi, erkölcsi és esztétikai tudatossága az Abszolútumban egyesül, s az esztétikai meglátással a Transzcendenshez, mint objektív realitáshoz juthatunk el.
Sokan a művészetet tekintették az egyetlen olyan világnyelvnek, amely nem zavarodott még össze, ami a logosz, melyen a természet némasága megszólítja az embert. Ebből fakadóan az ember esztétikai nevelésének feladata, hogy az egyeditől az egyetemes felé megtanuljon felemelkedni. A birtoklás vágyának nincs esztétikai dimenziója, s a titok többet ér a tudásnál, a keresés pedig hasznosabb a birtoklásnál. Hiszen a metafizikai misztérium – aminek a szépség tudománya és a művészet volna a papsága – az emberen túl van, ezt a természettudomány nem bírja lerombolni, s a szép mindig megmarad a költészet tárgyának. Költészet pedig nem lehetséges misztérium, áldott babonaság nélkül. A szépség isteni titka nem ismer törvényeket, a megismerhetetlenen nyugszik, mégis a világmozgató erő: a szép a szeretet alapja. A Szépség és Szeretet találkozása pedig a végső szó a misztériumokban. Indulj a keresésére – és máris eltűnik…

Irodalom:

1. Samuel Tyler: Robert Burns as a Poet and as a Man, New York, 1848.
2. Joshua Reynolds: Előadások a szépről, Idler 82. szám, 1759.
3. Thomas Carlyle: Past and Present, 1843.
4. William Knight: Az aesthetica története, Franklin, Budapest, 1915.
5. Essays on Philosophical Criticism, 1883.

Tornyai Ödön

2008/49.