A kegyelem iskolája
A Visnu-hívő iskolák közül a legfiatalabb a Nyugat-bengáli Gaudíja-vaisnava tanítványi láncolat. Jóllehet a korábbi tradíciók majd kétszer olyan hosszú múltra tekinthetnek vissza, a nyugati világban mégis a legifjabb ág indult hajtásnak, valóságos szellemi, vallásos és tudati forradalmat idézve elő a hatvanas-hetvenes években.
Az alapító
1486 februárjában a teliholdkor egyben holdfogyatkozás is volt. A mai Kalkuttától északra, Navadvíp kisvárosában ekkor született meg Visvambhara, akit ragyogó testszíne miatt Gaurángának, aranylónak is neveztek. Atyja a bráhmana rendbéli Dzsagannáth Misra, anyja Sacsi, akik féltő gonddal vették körül tizedikként született gyermeküket. Az első nyolc kislány rendre elhalálozott, a kilencedik fiú felcseperedvén vándoraszkétának állt, így egyetlen reménységük a kisfiú volt, aki fényes karrier előtt állt. A városka akkoriban Bengál egyik tudományos fellegvárának számított, főként a föllendülő logikatudomány miatt, és Visvambhara, vagy ahogy ekkortájt nevezték Nimai pandit, tanulmányai végeztével már tizenhat éves korában saját oktatási intézményt nyitott. Jó hírét öregbítette, hogy a városba érkező tudósokat páratlan logikával és szakmai felkészültséggel győzte le. Fiatalon házasságot kötött, de ősei üdvéért folytatott zarándokútja során ifjú felesége elhalálozott. E zarándoklata során jutott el Gajába, a Madhva-láncolat (ld. Kagylókürt 46.) gondozásában működő szent helyre, ahol találkozott mesterével, a szintén Madhva-követő Ísvara Purival. Ezért Csaitanja iskoláját a Madhva-vonalból sarjadóként ismerik (Brahma-Madhva-Gaudíja szampradája). Mestere áldotta meg a Krsna iránti rajongás mantrájával, s ettől fogva megváltozott az élete. Mindenben rajongva imádott urát látta, eksztatikus tünetek vettek erőt rajta, így hamarosan az oktatással is felhagyott. Társai és kísérői természetfölötti elragadtatásaiban mindinkább isteni jeleket fedeztek föl, s hamarosan megértették, személyében Krsna és Rádhá, vagyis az isteni szépség és szeretet testesült meg.
Újabb házasságát is megszakítva Nimai 1510 januárjában a vándoraszkéták rendjébe lépett, s a Krsna Csaitanja nevet kapta. Nevének jelentése: mindenkit vonzó tudatosság, vagy aki Krsnára emlékezteti az embereket. Előbb az orisszai szent városban, Puriban telepedett le, majd két éves zarándokútra indult, melynek során több mint 52 fontosabb zarándokhelyet keresett föl. Dél-Indiában a Brahma-szanhitá című kéziratot, a Nyugat-indiai Dvárakában pedig a Krsna-karnámrta című becses iratot vette gondozásba, amik azóta is meghatározó forrásnak számítanak a vaisnava vallásban. Visszatérve Puriba, a Dzsagannáth kultusz központjába, három éven át énekes-táncos felvonulásokon imádta az Urat, majd a Krsna földi kedvteléseinek egykor otthont adó Vrndávanba indult. 1515-ben ért végül Mathura-Vrndávanba, ahol számos szent helyszínt beazonosított. Vrndávan látogatottsága Csaitanja és tanítványai tevékenységének köszönhetően lendült föl ismét. Útban visszafelé a Gangesz mentén fekvő Benáreszt és Allahabadot is felkereste, ahol leendő fontos tanítványaival Rúpa és Szanátan gószvámíkkal találkozott, illetve a Rudra-iskolához tartozó Vallabha mesterrel is eszmét cserélt (ld. Kagylókürt 48.).
Harminc éves kora után végig Puriban tartózkodott, s a Krsna iránti mély ragaszkodás érzéseit élte át. Egyre inkább elhatalmasodott rajta az isteni eksztázis, valóságos szent őrületben élte napjait. Krsna kedvtelései, amiket transzában megtapasztalt sokkal inkább valóságosak voltak számára, mint a hétköznapi élet.
Csaitanja eltávozását homály fedi. Az általánosan elfogadott változat szerint egy esti istentisztelet során a Tóta-Gópináth templom kegyszobrába olvadt volna a teste, amit a szobor térdén egy repedés jelez, mások szerint a tengerbe veszett. Ismét mások titkos hamvasztási szertartásról beszélnek, míg egyik életrajzírója, Dzsajánanda szerint 1533-ban a nevezetes Dzsagannáth szekérünnep során elszenvedett sérülései nyomán távozott volna el, égi virágeső és himnuszok közepette a fent említett templomban. Annyi mégis bizonyosnak tűnik, hogy 1533. június 14-én, de legkésőbb 1534 februárjában már nem volt hívei közt, s eltávozásának körülményeit életrajzírói és rajongói az áhítat és az isteni misztérium fátylába burkolták.
Eltávozását követően Orissza királya, aki szintén Csaitanja rajongója volt családjával együtt Cuttakba tette át székhelyét, s a Csaitanja által bevezetett énekes dicsőítő felvonulások évtizedekig szüneteltek.
Csaitanja nyomában
Az áhítat útja korai jelenség az indiai vallásosságban. Dél-indiai gyökerekre vezethető vissza, de északon teljesedett ki. A Csaitanja-féle bhakti előzményei közé sorolható például a XII. századi Dzsajadéva tevékenysége, aki a Gítá-Góvinda című versciklusában Rádhá és Krsna szerelméről beszél. További költők – Vidjápati, Csandidász, és mások –, valamint tanítók – főként Mádhavéndra Puri – előzték meg Csaitanját, aki aztán valóságos tömegmozgalmat indított el. Zarándokútjai egyben prédikációs körutak is voltak, ezrek váltak követőjévé. Tevékenységének köszönhetően és tanítványain keresztül már életében jó 250 fő ága sarjadt a Csaitanja törzsfának. Közvetlen követői a Vrndávanban letelepedő hat Gószvámí – Szanátan, Rúpa, Dzsíva, Raghunáth Dász, Raghunáth Bhatta és Gópál Bhatta – volt, a tan elméleti és gyakorlati megalapozói, lévén a többi nagy vallásalapítóhoz hasonlóan Csaitanja sem foglalta írásba tanait. Mindössze egy misztikus költemény maradt fenn utána, ami ugyanakkor esszenciális összefoglalása tanainak.
Dzsíva halálával 1598-ban zárul le a Gószvámík kora, majd követőik és tanítványaik viszik tovább a tant. A XVII. században a három mester – Srínivász, Naróttam és Sjámánanda – folytatják a misszionálást, majd a XVIII. században Visvanáth és Baladéva a hagyomány vezetői. Az utóbbi nevéhez kötődik a Védánta-szútrához fűzött magyarázat, a Góvinda-bhásja.
Noha Csaitanja szigorú aszkétaként élt, a Krsna iránti szerelmes rajongást hirdette, amit sokan félreértve anyagi, testi értelemben igyekeztek megtapasztalni, így elszaporodtak a szabados elveket hirdető vadhajtások.
Házasok és remeték (bábádzsí) egyaránt gyakorolták a Csaitanja-féle bhaktit, majd a XIX-XX. század fordulóján Bhaktivinód Thákur és fia, Bhaktisziddhánta Szaraszvatí tevékenységének köszönhetően szerte Indiában páratlan módon föllendült a Csaitanja-féle misszió, amit a XX. század végén Bhaktivédánta Szvámí a nyugati világgal is megismertetett, s mára a Rádhá és Krsna imádatát középpontba állító szeretet-jóga világszerte elterjedt.
Ma a számtalan kisebb-nagyobb felekezet és tanítványi tömörülés – a mellékhajtásoktól eltekintve – két fő vonalba rendezhető: a bábádzsík képviselte tradicionális vaisnavizmus inkább a visszavonultabb életmódra és a belső meditációra helyezi a hangsúlyt, míg a misszionáló ágak expanzív módon képviselik a tant, számos lehetőséget teremtve annak megismerésére.
Csaitanja mozgalmának máig hatóan három központja alakult ki: északon Vrndávan, ahol elsősorban a gószvámík és leszármazottaik tevékenykedtek s a lelki gyakorlatok fókuszában Rádhá és Krsna áll, keleten Csaitanja szülőhelye, a bengáli Majapur-Navadvíp, ahol inkább Csaitanja állt a hívek imádatának középpontjában, és délen Puri, ahol Csaitanját a nagytemplomban imádott Dzsagannáth-Krsna megszemélyesüléseként tisztelték.
Csaitanja tanítása
Jóllehet Csaitanja maga bráhmana családban született és a Sankara-féle vonalban lépett a szerzetesi rendbe, egyértelműen a szeretet jógájának elkötelezettje volt, aki a rituális cselekvés vagy az elméleti vizsgálódás helyett inkább a szeretetteljes önátadásban jelölte meg az Istenhez vezető utat. A bhakti (önátadás, szeretetteljes szolgálatkészség) apostolaként az Abszolút Isten iránti áhítatos közeledést hirdette. A bhakti az út, a megtisztulás eszköze és egyben a cél is, a beteljesült istenszeretet.
Csaitanja korában Európában egyre sürgetőbben érvényesült a reneszánsz istenes emberközpontúsága, s talán ennek távoli párhuzama az egyén és Isten közötti szeretet misztériumvallásának föllendülése. A jelen világkorszakot a nézeteltérés és viszály jellemzi, ami a lelki folyamatok gyakorlóit sem hagyja érintetlenül, egy előnye mégis van e romlott kornak, mégpedig az, hogy az önmegvalósítás folyamata egyszerű: Isten neveit zengve az ember megszabadulhat minden nemkívánatos vonástól. Ezért a Csaitanja-mozgalom meditációs technikája a mantra-jóga, elsősorban a Haré Krsna mahámantra alkalmazása. A szent név meditációja a korszak önmegvalósítási folyamata, amit egyénileg és csoportosan is gyakorolnak.
Csaitanját a vaisnava tanítványi láncolatok összegzőjének is tartják, aki Madhvától az advaita-védántával való szembenállást és Krsna imádatát, Rámánudzsától a haszonvágytól és a tudálékosságtól mentes tiszta bhakti és a bhakták szolgálatának tanát, Visnuszvámítól a Krsna iránti kizárólagos odaszentelődést és a spontán szeretet útját, Nimbárkától pedig Rádhá oltalmának fontosságát és a pásztorlánykák Krsna iránti rajongásának nagyrabecsülését vette át.
Csaitanja filozófiája – amit tanítványai fejtettek ki – egyfajta spirituális dialektika, ami az kifürkészhetetlen, egyidejű azonosság és különbözőség (acsintja bhéda-abhéda) tanaként vált ismertté. Az azonosság és különbözőség itt is az embernek, a világnak és Istennek egymáshoz fűződő viszonyrendszerében ragadható meg.
A Legfelsőbb (Bhagaván vagy Krsna) számtalan isteni energiával (sakti) rendelkezik, melyek közül a csit-sakti, a májá-sakti és a dzsíva-sakti a legfontosabbak (Visnu-purána 6.7.61.). Ezeket belső (antarangá), külső (bahirangá) és közbülső vagy határ (tataszthá) energiá¬nak is nevezik. Az anyagi világ forrása a májá-sakti.
Az anyagi világ (dzsagat) – Csaitanja valóságos létezőnek tekinti a világot, jóllehet ez nem a végső valóság. Abban különbözik a lelki világtól, hogy változó és ki van téve a megsemmisülésnek. Forrása az isteni illúziókeltő energia (májá-sakti), a világ teremtése pedig Isten egy teljes értékű kiterjedésén, Mahávisnun keresztül megy végbe. A kozmikus ősóceán vizén heverő Mahávisnu pórusaiból terjednek ki az univerzum-kezdemények, amiket áldó pillantása termékenyít meg a lelkek sokaságával. Csaitanja abból indul ki, hogy miután Isten valós, így energiájának következménye – a világ – is az. Ugyan¬akkor hozzáteszi: a világ valósága relatív, míg Istené abszolút. Isten léte nem függ semmi egyébtől, míg a világ léte Őtőle függ. Isten örökkévaló, ám a világ nem, abban az értelemben, hogy teremtését megsemmi¬sülés követi. Csaitanja teremtéselmélete az isteni energia valós módosulásaként (szatkárja sakti pranimána váda) ismeretes.
A teremtés folyamatában először az egyetemesség (mahat) elve nyilvánul meg, amely az anyagi tettek és anyagi tudás jellemezte materiális világ kozmikus princípiuma. Ennek megfelelője az egyéni mikrokozmoszban az értelem (buddhi). Az egyetemes elv az anyagi termé¬szet (prakrti) terméke, és a három anyagi minőségből – tömeg, energia és fény – tevődik össze. A világi öntudat (ego, ahankár) az egyetemesség princípiumából származik, s ahhoz hasonlóan a tudatos és tudatnélküli keveréke. Az anyagi minőségek befolyása szerint háromféle lehet a világi öntudat: világos, energikus és tompa. A világos öntudat (száttvika ahankár) szüli az elmét, a kognitív érzékszervi működéseket (hallás, látás, ízlelés, szaglás és tapin¬tás); az energikus öntudat pedig a cselekvő szerveket (fül, szem, nyelv, orr és bőr vagy nemi szerv) eredményezi. A tompaság befolyása alatt keletkeznek a finomelemek (hangrezgés, tapintható felület, szín, íz, illat), majd ezekből sűrűsödnek össze a durva elemek, az éter, levegő, tűz, víz és föld. Ezek együttese alkotja a végtelen számú univerzum létének bázisát.
Az anyagi világ a teremtés (szrsti) és a megsemmisülés (pralaja) fázisaiban létezik, időben ciklikusan, térben pedig szférikusan helyezkedik el, s az egyéni lelkek életeik során más-más szférákat járnak be, karmájuk szerint, mígnem guru és Krsna kegyéből megkapják az istenszeretet magját, amely elvezeti őket a személyes találkozásig Istennel.
Az élőlény (dzsíva) – Krsna határenergiájának önálló metafizikai identitással rendelkező szerves része. Osztozik Krsna tulajdonságaiban, így minőségi azonosságuk valós, ugyanakkor mennyiségi és személyiségbeli különbség is tapasztalható köztük. Az élőlény vagy lélek különbözik a testtől és elmétől; örökkévaló, tudatos és eredendően boldog; jellemzője a cselekvés, az értelem és az öröm, valamint az öntudat. Ez eredeti formájában a lélek önazonosságának felismerését, hamis formájában a testi önazonosítást jelenti. A lélek parányi méretű, a tudat sugaraival mégis áthatja fizikai szervezetét. Helyzetét mindig megőrzi, azaz még fölszabadult állapotban sem válik istenné. Az élőlények száma végtelen, forrásuk az anyagi és lelki világot elválasztó közbülső határzóna (tataszthá sakti), ami ugyan túl van az anyagi szférán, de nem közvetlen istenközelséget jelent. Az örökké szabad lelkek (nitja-sziddha) az isteni kedvtelések részesei és sosem kerülnek az anyag befolyása alá, a rab lelkek (nitja baddha) pedig az anyagi világban, különböző létformák közt vándorolnak. Születhet helyhez kötött vagy mozgó formában, növényi, állati vagy emberi alakban – ez utóbbi kitüntetett lehetőség az önmegvalósításra. A Legfelsőbb szolgálata az élőlény örök szerepe, annak ellenére, hogy szabad akarata révén ezt meg is tagadhatja. Ekkor az illúzió befolyása alá kerül, amely eltereli eredeti tudatosságát és elvonja az abszolút célokra irányuló figyelmét, illetve egy finomabb, majd egy durvább anyagi borukba zárja. Ez az elme, értelem, tudat és ego összetételű finomtest, illetve a durva fizikai elemekből álló anyagi test. Így sodródik bele a lélek a szamszára körforgásába, elszenvedi a lét nyomorúságait – születés, betegség, öregség és halál – s ki van téve a háromféle szenvedésnek (pszicho-fiziológiai, szociális feszültségek és természeti csapások). Sok ezer ember közül alig néhány törekszik a tökéletességre, s a tökéletességet elértek közül alig jut el Krsna személyes felismeréséig. Minden anyagi koncepciót maga mögött hagyva kibontakozik a lélek eredeti tudatossága, s lelki formájában kapcsolódhat be az isteni kedvtelésekbe. A tökéletesség már itt a földi létben elérhető, s az ember lelki gyakorlatainak minősége szerinti fölismerésekre jut.
A Legfelsőbb (Bhagaván Krsna) – Csaitanja számára a Legfelsőbb nem csupán egy transzcendens elv, nem csupán a végső ok, vagy a létezés egyetemes princípiuma, hanem a személyes Isten, aki szeret és szerethető. Az iskola által legfőbb szentírásként elfogadott Bhágavata-purána szerint az igazság ismerői az Egyetemes Tudatról mint Brahman (személytelen létprincípium), Paramátmá (Felsőlélek) és Bhagaván (személyes tulajdonságokban bővelkedő Isten) beszélnek (1.2.11.). Csaitanja számára a személytelen, végtelen isteni aspektuson túl Krsna az imádat tárgya, ráadásul Krsna elválaszthatatlan saját szeretetének megtestesítőjétől, Rádhától, így kettejük párosa adja a szeretetteljes isteni tökéletességet, a Szépség és Szeretet találkozását. (Hívei egyébként éppen Rádhá és Krsna együttes inkarnációjának tekintik Csaitanját!)
Krsna rendelkezik a hat isteni bőséggel – hírnév, hatalom, tudás, szépség, gazdagság és függetlenség – de ezeken túl legfőbb, csak reá jellemző vonásai a szépség, a fuvolaszó, hívei és kedvtelései, amikre Rádhá vonásai reagálnak: szeme, hallása, szavai és életereje.
Krsna a Legfelsőbb Lény, minden inkarnáció forrása, minden ok végső oka. Teste és lénye között nincs különbség, sőt megnevezése sem különbözik tőle magától. Az általában Istennek tulajdonított vonásokon – mindenhatóság, mindentudás, teremtés stb. – túl Krsna az abszolút szeretet istene, akinek elbűvölő neve, alakja, tulajdonságai és kedvtelései mindenkit vonzkörükben tartanak. Krsna a kedvteléseinek hódol örök hívei körében saját hajlékán. Amikor alászáll, az anyagi világban is megmutatja játékait, emellett helyreállítja a vallás megbomlott egyensúlyát és megvédelmezi híveit. Rádhá nem más, mint Krsna szeretet-energiájának megszemélyesülése, az isteni kreativitás. A női princípium gyanánt örömmel halmozza el Krsnát, és egyengeti a hívek útját az isteni szolgálatban. Kettőjük együttes megjelenését imádták hívei Csaitanjában, amint azt egyik közvetlen híve, Szvarúp Dámódar feljegyzéseiben kimondja: „Csaitanja Maháprabhut imádom, aki nem más, mint maga Krsna, Rádhá külső ragyogásába és érzelmeibe burkolózva. Mint uralt és uralkodó felek, Rádhá és Krsna egyéni azonosságukban is örökké egyek. Csaitanja formájában most újra egyesültek. Az Úr belső gyönyöradó energiájának e felfoghatatlan átalakulása Rádhá és Krsna szerelmes kedvteléseiből fakad.”
Önmegvalósítás, istenszeretet (bhakti) – A lelki felismerésre vezető utak a rituális cselekvés (karma-jóga), a spekulatív tudás (gjána-jóga) a meditáció (astánga-jóga) és a szeretetteljes önátadás (bhakti-jóga). Az istenszeretet valójában maga a vallások fölötti vallás, a végső misztérium. A lelki folyamatok célja általában az üdvösség, ám a bhakti célja a bhakti, a rajongó istenszeretet elérése a gyakorlati odaadáson keresztül. A bhakti a szanszkrt √bhadzs igegyökből ered, melynek jelentése: szolgál, imád, magasztal, szeret, megoszt stb. Az önmegvalósítás három lépcsője: 1) az egyén Krsnához tartozásának (szambandha) tudatosítása, amit a lelki tanítómester a fölavatáskor közöl a tanítvánnyal; 2) a lelki gyakorlatok (abhidhéja) metódusa, a különböző életszabályok követése, az imádat, a mantrák, meditációk gyakorlása és végül 3) a lelki cél, a távlat (prajódzsana), amely nem más, mint a tiszta istenszeretet.
A bhaktit mint gyakorlatot két szakaszra osztják: előírásos (szádhana) és spontán (rága) fázisra. Az előírásos bhaktinak is két ága van: a szabálykövető (vaidhi) és a példakövető (rágánuga). Az elsőben az utasítások, szabályok és előírások hithű követése jelenti a fejlődés zálogát, az utóbbiban pedig egy olyan példakép nyomába szegődik a gyakorló, aki maga rendelkezik már a Krsna iránti szerető ragaszkodással (rága). Elemi szinten az áhítat jógájának kilenc fő gyakorlata ismeretes: i) Krsna dicsőségének hallása, ii) magasztalása, iii emlékezetben tartása, iv) fohászkodás, v) egyszerű szolgálatok, vi) imádat, vii) szolgálatkészség, viii) barátkozás, ix) teljes önátadás. Ezek mintegy előkészületet jelentenek a Krsna iránti felfokozott vágyódásra, ami a spontán, szívből fakadó rajongásban tetőzik. A bhakti eme magas fokán szintén kilenc szakasza a vonzódás (rati), a szeretet (préma), a gyengédség (sznéha), az ellenséges érzelmek (mána) a bensőséges viszony (pranaja), a ragaszkodás (rága), az alárendelt ragaszkodás (anurága), az eksztatikus szeretet (bháva), valamint a felsőfokú eksztatikus szeretet (mahábháva).
Az áhítat útjának összesen hatvannégy elemét sorolja fel Rúpa Gószvámí (1489-1564), Csaitanja egyik legnevesebb követője. Ezek között a guru elfogadása és szolgálata különösen fontos, ami tükrözi a bengáli vaisnava hagyomány guru-kultuszát. E felsorolásban szerepel a bhakti öt fő gyakorlata is: i) társulás a szentekkel, ii) Isten szent neveinek zengése, iii) a szentírások hallgatása; iv) templomi imádat, v) szent helyen lakozás.
Csaitanja egyszerűen, könnyen érthetően és gyakorolható módon igyekezett felmutatni az áhítat vallását. Ezért a kor szelleméhez mérten aktuálisan nyilvánult meg, és énekes-táncos felvonulásai, Isten eme dicsőítése tömegeket mozgatott meg. Csaitanja írásokat nem hagyott hátra, a tan kodifikálását tanítványai végezték, ő inkább élte és megtapasztalhatóan továbbadta az istenszeretet érzéseit. Az élményszerűség, a belső átélés vált a legfőbb értékké. Mellékessé vált a kasztbéli hovatartozás vagy a rituális előírások követése, és a tudással szemben a Krsna iránt tanúsított odaadás vált a legfőbb gyakorlattá. Mivel annak idején Bengál muszlim fennhatóság alatt állt, s az ortodox hinduk közt is sok ellenzője akadt, Csaitanja kényszerűen szembekerült a vallásközi párbeszéd problémájával is, amit ha kellett nyíltszívűséggel, ha kellett tömegmegmozdulásokkal, vagy éppen filozófiai érveléssel mindig békésen és sikerrel kezelt.
A Csaitanja-féle filozófia számos sajátságot hozott az indiai vallásgyakorlatban. Különös fontosságú a Krsnához fűződő viszonyok teológiája, a rasza-elmélet. Öt elsődleges viszonyt – semlegesség, szolgálatkészség, barátság, szülői érzelmek és szerelmes rajongás – különböztetnek meg, amiket további hét mellékes érzelem árnyalhat. A legfőbb eszmény a szerelmes rajongás, aminek példaképei a vrndávani pásztorlánykák. Növendékét a mester a rajongás eme érzelemgazdag változataival áldja meg, így a cél nem Isten, vagy az üdvösség, hanem a rajongó istenszeretet, ami a Krsnával való találkozásban és a tőle való távollétben éri el tetőpontját. Az önátadás nem puszta elméleti meditáció, hanem gyakorlati szolgálatkészség.
Legfőbb szentírásnak Csaitanja a Bhágavata-puránát tekintette, annak is a Krsna és a pásztorlánykák közötti viszonyt ecsetelő fejezeteit. A hat Gószvámí igen kiterjedt filozófiai és teológiai alkotó munkát folytatott, termékeny szerzőként alapozták meg a bhakti teológiáját, főként a rasza témájában. Így a Gószvámík által hátrahagyott irodalom mai napig a szeretetmisztérium elméletének és gyakorlatának kincsestára. Jelentősek a Csaitanja életrajzok is, amelyek nem pusztán a tényekre szorítkoznak, hanem filozófia értekezéseket is tartalmaznak, ugyanakkor talán a legjobban dokumentálhatóvá teszik e nagy tanító életét és tevékenységét.
Csaitanját tekinthetjük tudósnak, misztikus költőnek, a társadalmi korlátokat fölülbíráló vallásprédikátornak, vagy Krsna rajongó hívének, ám beavatott követői egyenesen az isteni pár, Rádhá és Krsna megtestesülését látják benne, aki a könyörület avatárjaként szállt alá a világba. Jelentőségét tükrözi, hogy hívei új korszakról, a Csaitnaja-éráról beszélnek, amit földi alászállásának kezdetétől számítanak.
Csaitanja legfőbb ajándékai az acsintja filozófia, Krsna szent nevének meditatív zengése, Rádhá-Krsna isteni viszonyának megismertetése és az őket szolgáló hívek példaképül állítása. Élete egyszerre volt a szeretetmisztérium benső megélése és az indokolatlan isteni kegyelem tékozló hirdetése, az aszkéták szigorúsága és a rajongó hívek szívjósága, Krsna szépsége és Rádhá szeretete egy személyben – az arany avatár…
B. K. Tírtha
2008/49.
