Hausegger József

Hausegger József 1700. március 9-én született Selmecbányán (Hont vármegye), német származású bányászcsalád gyermekeként. Apja neve a fiú keresztelési rovata szerint Hauseker Márton volt, anyja neve Anna Sophia. Szülővárosában, majd Pozsonyban tanult. Már ifjúkora óta érlelődött benne a szerzetesi hivatás iránti vágy, ami 1715-ben meg is valósult, hiszen Hauseggert felvették a jezsuiták pozsonyi rendházába. Pozsony után Leobenben, majd Bécsben tanult tovább. 1722 és 1726 között Észak-Magyarország számos városában tanította az ifjúságot grammatikára, szintaxisra, retorikára és poétikára. 1726-ban kezdi meg négyéves hittudományi stúdiumait, melynek végeztével 1730- ban pappá szentelték. Még az évben missziós szolgálatra jelentkezett és rendje, teljesítve a kérését, Indiába küldte. Goán töltött rövidebb idő után továbbhajózott India délnyugati részére, a Malabarpartra. Hosszú évekig ott, majd Meliaporban és Travancorban teljesített szolgálatot. Szinnyei József szerint ez utóbbi helységben érte a halál 1765-ben.

Hauseggernek német nyelvű levelei (szám szerint 13) maradtak fenn, melyeket 1732-től 1753-ig Kelet-India több helyéről írt különböző személyekhez, köztük Annához, V. János portugál király feleségéhez és annak udvari papjához. Hausegger levelei kimerítő és érdekes képet nyújtanak a kor indiai viszonyairól, valamint a jezsuita misszionáriusok hétköznapjairól. A leveleket Sröcklein adta ki a Weltbatt 636. és 724–736. számában.

„A Gangeszhez való zarándoklásuk napja náluk a legnagyobb ünnepek egyike, mert azt hiszik, hogy a Gangesz szent vize lelküket is megtisztítja a bűntől; ezért nemcsak testüket mossák benne különös gonddal, hanem isszák is a szent vizet és magukkal hazaviszik. Nagy szerencsének tartják, ha a megholtak testét a Gangesz folyóba dobhatják; mások pedig élve vetik magukat bele, hogy így egyenesen a mennyországba jussanak.

Meg vannak győződve arról, hogy minden ember testében egy istennő lakik, aki a testet minden tisztátalanságtól megszabadítja. Ha himlős embert látnak, akkor előtte, vagyis inkább a tisztátalan testben lakozó istennő előtt istenhez illő tiszteletet tanusítanak és áldozatot mutatnak be. Mindazonáltal kerülik az ilyen beteggel való érintkezést, mert különben a betegség rájuk is ragadhatna és így az idegen testben lakó istennőnek új munkát okoznának.” (85–86.)

„Akadnak olyanok, akik az önsanyargatásban a józanságnak minden határát túllépik. Undorító látványt nyújtanak, mikor mezítelen testüket ostorozzák. Más sanyargatásokban oly szertelenek, hogy azt az önmegtagadást, amelyet egyszer megkezdtek, életük végéig félbeszakítás nélkül és jobb ügyhöz méltó buzgósággal és kitartással folytatják. Ha pl. valaki megfogadta, hogy karját mindig kiterjesztve vagy feje fölé emelve tartja, annak időközönként még az ételt is a szájába kell adni, mert különben éhen halna. És aki teste kínzására egyszer elhatározta magát, hogy kezét állandóan ökölbe szorítva tartja, nem törődik azzal, hogy körmei nagy fájdalmat okozva a húsba hatolnak.” (87.)

„A malabárok átlag véve kétségtelen hitigazságnak tartják, hogy Isten, mindennek teremtője, létezik. Mindazonáltal ezzel az igazsággal olyan tévedéseket kötnek össze, amelyek a józan észnek homlokegyenest ellenmondanak. Az egy isten mellett ugyanis még háromszázharmincmillió istent fogadnak el. Általánosan hiszik és vallják, hogy ezeknek királya Devendiren, vagyis az összes istenek ura. Ki voltaképen az igazi, egyetlen isten, erre nézve a nézetek eltérnek, ez az eltérés egyszersmind a felekezeti különbségek alapja.” (114.)

„Az emberi lelkek származására és fajaira nézve megoszlanak a malabárok között a nézetek, majdnem minden felekezet más-más tévedésbe esett. Mind azt hiszik és vallják, hogy az embereknek van lelke, de más-más lélekkel gondolkodunk, növekszünk és élünk. Hasonlóképpen általános az a fölfogás, hogy az a lélek, amellyel élünk, az összes állatok lelkével azonos és hogy az egyik testből a másikba vándorol. Az értelmes lélekről egyesek azt tartják, hogy ez maga isten és hogy ennélfogva az összes emberekben csak egy lélek van. Mások ellenben azt hiszik, hogy nem isten, de van benne valami isteni. Ismét mások úgy vélekednek, hogy ez a lélek nem isten és nem isteni, de a lelkeket mégis isten teremtette, még pedig bizonyos számban és egyszerre, úgyhogy a körülmények változása szerint majd ezt, majd amazt a testet vehetik birtokukba. Végre akadnak olyan nézetek, amelyek szerint az értelmes lelkek nem kizárólag istentől származnak, hanem a szülők is hozzájárulnak, minek következtében a lélek valamikor úgy pusztul el, mint a test.” (121.)

„Hausegger nagyon valószínűnek tartja, hogy a malabárok réges-régen a keresztény hit titkaival megismerkedhettek, mert itt-ott a tévedésben is a keresztény hit valamelyes nyoma fölfedezhető. A Szentháromság titka eltorzult alakban van meg náluk a Brahma, Vixnu és Rutren személyében. Ezeknek egymástól való leszármazási történetében is van valami rokon vonás. A halottaknak örök jutalomra vagy örök büntetésre való föltámadását lélekvándorlássá változtatták át. (…) Amint a keresztények elfogadják az áteredő bűnt, hasonlóképen ők is hiszik, hogy az elődök bűne az utódokra is átöröklődhetik. (…) Amint a keresztényeknél a keresztség, hasonlóképen náluk a Gangesz és más folyók vize mossa le a bűnt. (…) Még a keresztény búcsúknak is találjuk valamelyes nyomát. Azt tartják ugyanis, hogy a bűnök bocsánata még más módon is nyerhető, úgymint először az istenek segítségülhívása által. Különösen Ramenhoz, vagyis a megtestesült Vixnuhoz szoktak fordulni. Másodszor az áldozatoknak is van bűntörlő hatásuk. Ilyen a véres Billi- és a vértelen Puscha-áldozat, hasonlóképen az Archeneis-virágáldozat. Füstáldozat is van, mikor t. i. az áldozat anyag teljesen megsemmisül. Harmadszor eszközölhetik a bűnbocsánatot kis golyók vagy szemek, amelyeket zsinórra fűzve a nyakukon hordanak. Nem emlékeztet ez élénken a katolikusok szent olvasójára?” (124.)

Felhasznált irodalom:

Balázs Dénes (szerk.): Magyar utazók lexikona. Budapest, 1993.
Pinzger Ferenc: Magasztos eszmék útján. Budapest, 1931.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, IV. Budapest, 1896.

Szendrei László

2006/43.