Univerzumok Múzeuma

Évezredek óta kutatja az ember az őt körülvevő világot. Harmóniát, rendet, a helyét keresi. Számtalan világábrázolást rajzol meg, hogy ne érezze magát elveszve a felfoghatatlan végtelenségben.

A kozmológia sajátja, hogy újabb és újabb kérdéseket vet fel. A Mindenség tanulmányozása során egy általános törvény felfedése a célja, amely megszabja az Univerzumon belüli tényezők kapcsolatát. A térben létező Mindenség és a gondolatokban jelenlévő Mindenség között a kozmológiai modellek alkotják az átvezető hidat.

Bűvös világképek – mítoszok

A mítoszok elbeszélések, melyekben hősök, istenek, természetfeletti lények szerepelnek. Egy tőlünk független szent időben játszódnak, segítségükkel kapcsolatot teremthetünk a profán és a szent valóság között.

Az archaikus kultúrák mítoszai azt mondják el, milyennek képzelte az ember az Univerzumot az alapján, amit látott belőle. A történetek különleges vonzereje és ereje forrásuk tekintélyéből ered: kinyilatkoztatott, az ősök által továbbadott. Ezenkívül a mítosz a mai tudományos kozmológiai modellekkel szemben megnyugtatóan ismerőssé teszi a világot, erősebb érzelmi azonosulást tesz lehetővé.

Ez az azonosulás annyira meghatározó, hogy egyszerre több mítosz is létezhet egymás mellett ugyanabban a kultúrkörben anélkül, hogy az ellentmondások kizárnák egymást.

A kozmológiai elbeszélésekben mégis fellelhetők közös elemek, s ezek szerint négy csoportba oszthatók: óriási test feldarabolása, alámerülés az őseredeti vizekbe, a demiurgosz gondolata vagy kipárolgásai által történő világteremtés és az ősanyag szétválasztása.

A Föld meséi – teremtéstörténetek

Az őseredeti test feldarabolásának legismertebb mítoszai Kínából, Skandináviából, Indiából és Iránból származnak. Közös bennük, hogy mindegyik egy élőlénnyel azonosítja a Kozmoszt. Az alaptörténet: harc után vagy önkéntes áldozatként egy hatalmas, gyakran antropomorf lény testét feldarabolják. Így keletkezik a Föld, az ég, a csillagok, s gyakran az élőlények is ebből az óriási testből származnak.

Indiában a Rg-véda híres Purusa-szúktája, azaz az Ember himnusza meséli el, hogyan teremtik meg az istenek a világot az őseredeti ember, a kozmikus óriás, Purusa feláldozásával. A társadalmi rendek egy-egy testrészéből születnek: a bráhmanák a szájából, a harcosok a karjából, a kézművesek a combjából, a szolgák pedig a lábából. A germán mitológiában a kétnemű óriást, Ymirt az isteni fivérek, Odin, Vil és Vé ölték meg és darabolták fel. A húsából lett a föld, csontjából a sziklák, véréből a tenger, hajából a felhők, koponyájából az ég. A mezopotámiai mitológiákban Marduk isten megöli a tengeri szörnyet, Tiámatot, s ennek kétfelé hasított testéből alakul ki az ég és a föld.

Külön csoportot képeznek a teremtést az ősvizekbe való alámerüléssel magyarázó mítoszok. Indiában Visnu változik át vaddisznóvá, hogy a vízbe süllyedt Földet előtúrja a tengermélyi iszapból. Másutt Isten, akinek lelke a vizek felett lebeg, egy állatot használ fel a teremtéshez. A harmadik csoportba a szándékos teremtés történetei tartoznak. Ekkor Isten gondolattal, szóval vagy cselekedettel hozza létre a világot. Ebben a tekintetben nagyon érdekes Egyiptom, ahol egyszerre több teremtéstörténet is létezett. Héliopoliszban Atum, a Nap önnemzéséből születnek az isteni lények, a héroszok, majd az ember. Hermopoliszban úgy vélték, egy tojásból, szigorú logikát követve születik meg a világ. Memphisben a legrégibb isten, Path szavával hívja életre a többieket.

Végül akadnak mítoszok, amelyek szerint a Kozmosz egy őseredeti anyag szétválasztásából jött létre. Általában megjelenő momentum az ég és a föld, a víz és a levegő elkülönítése, egy őseredeti páros kettéválasztása, s maga ez a felosztás a teremtő cselekedet. Az első eset szimbóluma a tojás, mely számos kultúrában megtalálható Indiától kezdve Afrikán át Kínáig. A teremtésnek a tojásban rejlő kozmikus egységnek a felosztásával kell kezdődnie, így válik a makrokozmosz mikrokozmikus tükörképévé.

Ezek a teremtésmítoszok lépcsőzetes, egymást követő történetek sorozatos kibontásával mondják el a világ születését. A Kozmoszt az egység vagy a kettősség elve irányítja. Az egység elve érvényesül, mikor egy passzív, alantasabb anyagból vagy a semmiből teremti elő Isten a világot. A kettősség elvének értelmében viszont már öröktől létezett egy teremtetlen anyag, mely két különböző lényeget foglal magába. Ezt a két elemet szétválasztva születik a világ, további változatos rendszereket létrehozva.

A metafizika születése – a mítosz halála

A mítoszok kora után egy új korszak köszöntött be. A filozófia születésében talán éppen a kozmológia megválaszolatlan kérdései játszották a katalizátor szerepét. Ezek a kérdések különböző kultúrákban egymással párhuzamosan merültek fel, és mindenütt választ kerestek rájuk, különösen Kínában és Indiában. A válaszkereső próbálkozások azonban különböző utakra irányították Kelet és Nyugat gondolkodóit.

Az egész kínai gondolkodás alapja a két egymással ellentétes, de egymást kiegészítő princípium, a Jin és a Jang elmélete, és a Ji king, a Változások könyve, amely e két elem keveredésével magyaráz mindent, ami a világban megjelenik. A kozmológia számára pedig még ennél is fontosabb inspirációt jelentett az öt elem elmélete. Az öt elem (víz, levegő, fa, tűz, föld) állandó változása, átalakulása megteremti a ciklikus időszemléletet, de éppígy magyarázza a test működését és az uralkodó dinasztiák váltakozását is.

A másik görögországi filozófiával párhuzamba állítható kultúra az indiai. A Kr. e. VI–V. században itt is számos iskola született, de a bölcsek tanításait nehéz rekonstruálni. Különféle mítoszok és spekulációk versengtek egymással. A korábban már említett Purusa áldozati mítosza mellett léteztek más mítoszok is, mint a tojás vagy az aranycsíra mítosza.

A dzsaina kozmológia az egyik legösszetettebb világképet írta meg. Szigorú strukturális felépítésével a dzsaina kozmológia visszhangra lelt a nyugati gondolkodásban. Feltételezik, hogy az anyag végtelen számú, oszthatatlan atomból áll. Saját törvényeik szerint kombinálódva létrehozzák a négy elemet (föld, víz, levegő, tűz). Végtelen számú lélek létrejöttét vallják, akik örökkévalóak és egyenlők, csak a többi elem hatására élnek különböző sorsokat. A cél a lélek megtisztítása, hogy elérje a végtelen tudást, boldogságot és hatalmat. Ekkor a világ csúcsára szárnyal és elfoglalja helyét a mennyei Sziddhák között.

Összehasonlítva a keleti kozmológiákat a nyugati elméletekkel, azt láthatjuk, hogy sem Indiában, sem Kínában nem játszódott le olyan folyamat, amely a filozófia és egy önálló tudomány alapjává tette volna a kozmológiai spekulációkat. Nem következett be az a szakadás, amely a VI. századi Görögországban megtörtént.

Felvillanó végtelenség

A Szókratész előtti filozófusok több módon is eltávolodtak a korábbi mitikus gondolkodástól, s ez végül oda vezetett, hogy véglegesen szembe kerültek egymással – akik a Kozmoszt a létezők ismeretében igyekeztek magyarázni – és a teológusok – akik a történetek tekintélyére hivatkoztak.

A Kr. e. VI–IV. századi görög filozófiát és az ezen belüli kozmológiát olyan nevek fémjelzik, mint a milétoszi Thálész, (Kr. e. 624–547) aki elsőként fejtett ki egy nem mitikus kozmológiát; Empedoklész (Kr. e. kb. 480–432), aki a világot négy elem (víz, föld, tűz, levegő) kombinációjának tartotta, melyeket a szeretet és a gyűlölet mozgat. Elmélete valószínűleg hatott a későbbi atomistákra is, akik kifejlesztették a mechanikus és materialista elméleteket.

A preszokratikus filozófusok közül még feltétlenül meg kell említeni két kiemelkedő személyiséget. Parmenidészt (Kr. e. kb. 540–470), aki elsőként helyezte a Földet a Világmindenség közepére; és Hérakleitoszt (Kr. e. 550–480. sz.), akinek kozmológiája szerint minden a tűzből származik és a ciklikusság jegyében tűz által is pusztul el. A preszokratikusokkal szemben két rendszer jelent meg: az egyik szóbeli hagyományból született és Püthagorasz tanítványai adták tovább, a másikat pedig Platónnak tulajdonított szövegek őrizték meg.

Számoszi Püthagorasz (Kr. e. kb. 570–500) alakját máig legendák övezik. Állítólag ő használta elsőként a filozófia szót, sőt neki tulajdonítják a rendként felfogott világegyetem jelölésére a Kozmosz szó használatát is. Egyesek szerint egyszerűen nem is létezett. Amennyire rekonstruálni lehet Püthagorasz rendszerét, a Földet gömb alakúnak képzelte el, miként általában az égitesteket és a Világegyetemet is, s úgy vélte, az eget határtalan üresség veszi körül.

Mozduló Kozmosz

A püthagoreusok rendszere más filozófusokra, tudósokra is hatott. A legjelentősebb közülük Platón (Kr. e. 428–347), aki a Timaiosz című művében fejtette ki kozmológiai elképzeléseit. Az Univerzum törvénye azt támasztja alá, hogy a demiurgosz (a teremtő isten) akaratából minden olyan, amilyennek lennie kell, bár a teremtés még így is alacsonyabb rendű az Ideánál, amely mintául szolgált a világnak.

Platón elmélete szerint az égitestek lélekkel rendelkező teremtmények, amelyek a saját természetüknek megfelelően mozognak. Nem más ez, mint a „látszat megóvása”, mikor az érzékelt tényeket az értelem feltételezéseivel igyekeznek összehangolni.

Arisztotelész (Kr. e. 385–kb. 322) kísérletet tett egy racionális, csak a fizika és a mozgás törvényein alapuló kozmológiai rendszer felépítésére. A De coelo (Az égboltról) című műve hatalmas próbálkozás, és a benne lefektetett tételek kétezer évig a tudomány oszlopául – mégpedig megdönthetetlen oszlopául – szolgáltak. Röviden összefoglalva Arisztotelész rendszerét: a mozdulatlan középpont, a Föld körül szabályos mozgással mozognak az égitesteket hordozó szilárd szférák. A haladásukat a Hold fölötti, a mi világunk számára ismeretlen éter váltja ki, amely tökéletes körmozgást végez. A Kozmoszban létező mozgások kiindulópontja egy isten, a mozdulatlan mozgató. Ebben a vaslogikára épülő rendszerben már elképzelhetetlen olyan engedmény, mint amit Platón tett: a mítoszra, a régi hagyományok tekintélyére történő hivatkozás.

Világképek harca

A Kr. e. IV. és a Kr. u. II. század – az arisztotelészi és a ptolemaioszi kozmológia között – egy átmeneti korszakot jelöl, mikor még egyetlen rendszer sem vált dogmává. A gondolkodók hitük szerint választhattak az Univerzum különféle modelljei között. Az arisztotelizmus nemcsak a neoplatonizmussal, hanem a sztoicizmussal, az epikureizmussal is verseng, melyek mindegyike kialakította sajátos kozmológiai elméleteit.

A kor nézeteit és rendszereit Ptolemaiosz (Kr. u. II. század) próbálta összefogni. Kozmológiája az egyik legtartósabbnak bizonyult. Az Univerzum középpontjába a mozdulatlan Földet helyezte, a bolygók mozgását pedig kifinomult geometriával magyarázta. A geometria lényege, hogy a Föld körül keringő bolygók pályájuk közben sajátos körmozgást is végeznek. Tévedései ellenére a reneszánszig, sőt Newtonig fennállt ez az elmélet, mint az egyetlen, amelyet szembe lehetett állítani az arisztoteliánus kozmológiával.

Mindent egybevetve a görögök – Platón, Arisztotelész és Ptolemaiosz – kozmológiai öröksége kiindulási pontul szolgált az egyházatyák, az iszlám tudósok és a zsidó gondolkodók számára.

Igazi kihívást jelentett, hogy hogyan egyeztethetőek össze az Univerzum rendszeréről szóló magyarázatok a Biblia tanításával. A keresztény és muszlim gondolkodóknak a hit fényében kellett megvizsgálni a nem kinyilatkoztatott tudás mibenlétét, és eldönteni, hogy mennyire fogadható el a kinyilatkoztatás előtti gondolkodás. Ráadásul megoldásra várt az eretnekek kérdése is.

A kozmológiában nem csupán a keresztény gondolkodás és a hellenisztikus filozófia harcolt egymással – az egyház igyekezett megvédeni álláspontját más vallásokkal szemben is.

A római légionáriusok által terjesztett, az iráni Mithrász isten kultuszából eredt a Mithrász-kultusz, amely a római és a hellenisztikus világban azonban egészen új irányba fejlődött. A II–III. században a keresztény teológusok a kereszténység ördögi másának tartva szigorúan elítélték ezt a vallást.
Ugyanilyen elítélő magatartással fordult az egyház a világvégét, Krisztus második eljövetelét váró parúziák felé. A korai egyház a legnagyobb erővel az egyházon belül születő és azon kívüli gnoszticizmussal szállt szembe. A gnosztikusok tulajdonképpen antikozmikus nézetet vallottak: az Univerzum nem jó, sőt elhibázott, rossz, romlott, nem lehet az igaz Istennek tulajdonítani, sőt ellenkezőleg, egy rossz Isten a teremtője. Ezt a romlott, anyagi világot pedig nemtelen hatalmak irányítják.

A manicheus vallás igazi emblémája ennek a korszaknak, melynek jellemzője a különböző vallási rendszerek összeolvadása volt. A manicheizmust Perzsiában alapította Mani a III. században. Kelet felé a Selyemúton egészen Kínáig eljutott, de nyomai megtalálhatóak az iszlámban, a bogumiloknál és a katharoknál is.

A gnosztikus hagyományt folytatva a manicheusok szerint az Univerzum ismerete segít az üdvözülésben. A kozmológia pedig nem más, mint a jó és a rossz isten küzdelmének fizikai manifesztációja.

Szent Ágoston (354 – 430) a manicheusok elszánt üldözőjeként a Genezisről írt írásaiban azt a szintézist keresi, amely megoldhatja a korábbi teológusok által felvetett kérdéseket.

Az arisztotelészi tanokat és a keresztény dogmákat öszszehangolni igyekvő skolasztika már a IX. században kialakult. Első meghatározó személyisége Johannes Scotus Erigena (kb. 810–877), ír szerzetes. Azt állította, hogy nincs ellentmondás a platonikus hagyomány – amelyben minden az ősegységből ered és oda is törekszik vissza – és a keresztény tanítás között, amely szerint minden Istentől származik és végső célját Istenben találja meg.

A korai skolasztika másik vezéralakja, Canterbury Szent Anzelm (1033–1109) is azonosítja a keresztény Istent a neoplatonizmus transzcendens entitásával. Az absztrakció igen magas fokáig jut el, érvei szerint amennyiben Isten elgondolható, létezik is. Ez a tézis a kozmológia fizikai megjelenéseivel szembeni közönyhöz vezetett. A kozmológia többé nem elsődleges témája a filozófiának. Az arisztotelészi fizika ekkor véglegesen és teljesen különválik a teológiától, hiszen mi közük a lélek megteremtéséhez a Kozmosz törvényeinek?

Széthulló Kozmosz

Arisztotelész tanításai aktív életet élnek a XIII. századi skolasztika korában, akár bírálják, akár magyarázzák; elképzelhetetlen nélküle a középkori gondolkodás. Művét a középkori skolasztika számára Averroës (Ibn Rusd, 1126–1198) világította meg és ezzel hatalmas hatást gyakorolt a nyugati világra.
A XIII. század intellektuális világát egyre inkább az arisztotelizmus előretörése jellemezte, s legteljesebb formájában Nagy Szent Albert (Albertus Magnus, 1206–1280) szintézisében bontakozott ki.

Nagy Szent Albert tanítványával, Aquinói Tamással (1226–1274) minden megváltozott. A római egyház legnagyobb teológusának tartják, doctor angelicusnak, angyali doktornak. Meggyőződése volt, hogy az Istentől a dolgokig haladó teológia és az érzékelhető teremtéstől a teremtőig vezető filozófia kiegészítik egymást. Az Istenhez visszavezető Univerzumnak számunkra érthetőnek kell lennie. Vannak azonban olyan határok, amelyeken túlra csak a hit és a megvilágosodás vezethet el. A XIV. században mégis kezd szétomlani a régiek által felépített kozmosz. Annyi fizikai posztulátumnak és teológiai követelménynek kell ugyanis egyszerre megfelelnie, hogy lehetetlen az Arisztotelész vagy a Ptolemaiosz tanaira alapozott rendszerek hiányosságainak további foltozgatása. Az Univerzum értelmét kutató filozófusoknak új utakat kellett kijelölniük. Ez azonban azzal járt, hogy a hidakat fel kellett égetniük maguk mögött.

A határtalannal határos – a végtelen

A kozmológiai gondolkodásban az igazi fordulatot a tér végtelenségének gondolata hozta magával. A hagyományos világképre az első igazi csapást Cusanus (1401-1464) bíboros mérte. Őt nem a kritika, hanem Isten transzcendenciájának a magasztalása vezette el a tér végtelenségének elgondolásához. A véges dolgokat csak Istenhez képest lehet felmérni. A végtelenhez hasonlítva azonban az ellentétpárok illuzórikussá válnak, így a középpont feltételezése is értelmetlenné válik, hiszen Cusanus következtetése szerint a világ benne foglaltatik Istenben.

Már a reneszánsz hajnalán, tíz évvel Cusanus után jelent meg a Világegyetem színpadán Kopernikusz (1473–1543), aki korántsem volt olyan újító szellem, mint elődje, s a tekintélyt is jobban tisztelte. Így elfogadta, hogy a világ véges, tökéletes geometriájú, szimmetrikus, és szigorú hierarchia jellemzi.

Megtartotta a struktúrát, csak az elemeket cserélte fel: a Napot tette a Föld helyébe. Olyan matematikai megoldást keresett a bolygók mozgásának leírására, amely nem a filozófusok, hanem a szakértők meggyőzését célozta meg.

Kopernikusz után két út mutatkozott. Az egyiken Johannes Kepler (1571–1630) indult el. Átvette a kopernikuszi rendszert és megfigyelései alapján az égitesteket kör helyett elliptikus pályára helyezte. Ezzel megkérdőjelezte a világ szimbolikus szimmetriáját, törvényei azonban mégsem sértették a régi dogmákat.

Giordano Bruno (1548–1600) ezzel szemben a másik utat választotta. A nápolyi dominikánust az érdekelte, hogy mi veszi körül a Naprendszert. Ez vezette el végül a végtelenség eszméjéhez.

Elképzelése szerint az anyagi Univerzum végtelen, ezért nincs középpontja, és a látóhatáron túl korlátlan számú csillag létezhet. Az állócsillagok szférája nélkül a Föld elvesztette kivételezett helyzetét. Végül az Inkvizíció börtönébe vetették, ahol nyolcévi raboskodás és kínzás sem bírta rá, hogy visszavonja nyolc eretneknek kikiáltott nézetét; így végül Rómában 1600. február 17-én nyilvános máglyán égették el.

Galileo Galilei (1564-1642) a Szentszék bírálói előtt, a kínzóeszközök látványától megrettenve megtagadta a heliocentrikus tézist. Ez azonban már nem állíthatta meg a régi rendszer összeomlását.

Galilei távcsövével felfegyverkezve a metafizikai végtelent fizikai képben tudta megjeleníteni. Saját szemével bizonyosodott meg róla, hogy az állócsillagok szférája nem létezik. Egyébként a világ végességét illetően Galilei sem foglalt határozottan állást. Elképzelhető, hogy őszintén úgy gondolta, hogy ez a kérdés eldönthetetlen. Galilei felfedezéseivel azonban még távolról sem oldódott meg minden. Halálát követően még másfél évszázadnak kell eltelnie, hogy a régi rendszer romba dőljön.

Az Univerzum határai

A kozmológia fejlődése egyfelől megnyugtat, hiszen lényegében egy koherens módon alakuló tudományt mutat. Másrészről elbizonytalanít, mert úgy tűnik, bizonyos kérdésekben egyáltalán nem jutottunk közelebb a valóság megismeréséhez, és ebben még a kifinomult technikai eszközeink sem segítenek.

Ma a Nagy Bumm elmélete a legnépszerűbb a vele párhuzamosan létező számtalan világkép mellett. Az Univerzum születését egy végtelenül parányi pont hirtelen „felrobbanásához” és tágulásához kapcsolja. Megoldást azonban nem nyújt az örök kérdésre: És mi volt azelőtt?

A modern tudomány ennél a kérdésnél nem tehet egyebet, mint a múlt nagy gondolkodóihoz hasonlóan beismeri: egy bizonyos határon túl már nem vizsgálódhatunk. A kérdés tehát ugyanaz, mint a Kr. e. VI. században: Mi történik, ha túlnyúlunk a határon?

A kozmológusoknak el kell ismerniük tudományuk határait, így kénytelenek meghagyni a metafizikai vagy még inkább a vallási értelmezés szabadságát. A Nagy Bumm elmélete – függetlenül attól, hogy helyes-e vagy helytelen – szembesítette a tudományt a megismerhetetlennel.

Felhasznált irodalom:
Edith és François-Bernard Huyghe: Világképek. Az Univerzum ezeregy meséje Galilei előtt. Ford.: Vaszócsik Crista. Budapest, 2000.
Fritjof Capra: A fizika taója. A modern fizika és a keleti miszticizmus közötti párhuzam feltárása. Ford.: Pavlov Anna, Dankó Zoltán. Budapest, 1998.

Kenderesi Ilona

2006/43.