Mikrokozmosz, makrokozmosz

Mottó: „Minden, amit a földön tesznek vagy mondanak, a magasságokból veszi eredetét, ahonnan az összes lényeges tulajdonság szétárad mérték és egyensúly szerint, így semmi sincs, ami nem fentről származik és nem oda tér vissza.” (Hermész Triszmegisztosz)

Amint fent úgy lent, vallja az idézett gondolat szerzője. De nézzük, vajon mi van fent? Emberi elmével szinte felfoghatatlan léptékű az univerzum teljessége. Megközelíthető számokkal, viszonyrendszerekkel, vertikális és horizontális metszetekkel, s mint egy koordináta-rendszeren a világtér megfogható és mérhető. Amit mindez sugall az a rendezettség, hisz maga a kozmosz szó is a rendezetten működő világra utal, mely a káoszból „teremtetett”.

Hamvas Béla szerint mindenki saját kozmoszában él, ez pedig egyetlen és összehasonlíthatatlan, s amit mi kozmosznak nevezünk, nem más, mint az egyes individuál-kozmoszok teremtő kiáradása önmagukon túlra.

Kérdés az, hogy ezek a kiáradások összhangban vannak-e az alaprendezettséggel. Ezt a gondolatkört feszegeti a két és fél évezreddel ezelőtt épült delphoi Apollón-szentély parancsa is.
Az ősi görög kultúra világában a jós összekötőként állt a halandók és az örökéletű istenek között. Segítséget nyújtott annak, aki tanács vagy útbaigazítás végett zarándokolt el a sziklaszentélyhez. Ám a válasz korántsem volt egyértelmű, legtöbbször rejtvényekben fogalmazta meg útmutatásait a papnő. A rejtvények különösen alkalmasak arra, hogy az emberi sors megjelenítésére szolgáljanak. A rejtvény, melyet Apollóntól válaszul kapunk a saját sorsunk képmása. Másként fogalmazva: mi magunk vagyunk a rejtvény. Hogyan fejthető meg ez? Ismerd meg tenmagad – ez Delphoi fontos intése.

Ám a delphoi parancsnak három egymással összefüggő üzenete van:

Ismerd meg világodat!

Hérakleitosz következőképpen értelmezi a parancsot:

„Minden embernek megadatott, hogy megismerje önmagát, azaz helyesen gondolkodjék.”

S mit ért helyes gondolkodás alatt: „… természet szerint megértve a dolgokat igazat mondani és cselekedni.” Az igaz szó értelmezése pedig nem logikai vagy morális kérdés ez esetben, hanem az igaz a nem-látszat-szerint-való. Az a valóság, amit az Isten lát, ha ránéz a világra.

Az Egyén érzékeli azt a befolyást, ami egyrészt a Világ, másrészt az Abszolútum felől hat reá, és reagál az ezekből fakadó feladatokra. Az Abszolútum egyetemes hatótényezőnek tekinthető: mind az Egyén, mind a Világ felé hat. A Világ – materiális teremtettként – nem hat vissza az Abszolútumra, bár bizonyos értelemben annak reflexiójaként is értelmezhető, miként a harmatcseppeken megcsillanó napfény. Az Abszolútum és az Egyén között természetszerűleg lehetséges a kétirányú kölcsönhatás. Az Abszolútum állandó, a Világ változó, az Egyén pedig fejlődő.

Ehhez pedig ismerni kell világunkat, amihez segítséget nyújt az alábbi modell:

Az ábrán szereplő a–a tengely a teremtő/teremtett szférát különíti el, a b–b tengely a szellemi/anyagi szféra választóvonala. Ebben a metszetben az Abszolútum a lelki dimenzió teljessége, az egyén pedig spirituális eredeténél fogva annak parányi részeleme. Velük szemben a Világ az anyagi dimenzió, a változékonyságában „állandó” szféra. Végül a c–c tengely az egyén szempontjából mérve a szubjektív/objektív szféra választóvonala.

Két csúcs áll az egyénnel szemben: az Abszolútum és a Világ, s mindkettő támaszt követelményeket. A kérdés az, milyen válaszokat ad az ember a kihívásokra?

Amíg az ember Egyén és Világ síkján mozog, kiszolgáltatottja az állandóan változó anyagi szférának. A változás alapminősége az anyagi létnek, ha csak a történelmi korokat, évszakokat vagy az egyes ember életének gyors – csecsemőből rövid idő alatt idősödő korúvá válik – múlását is vesszük alapul. A változás pedig az állandóság hiányát, instabil állapotot eredményez. Ám a fejlődés egyik elengedhetetlen feltétele a biztonságérzet, ez pedig az egyetemes, örökérvényű értékek felismerése nélkül szinte lehetetlen.

A relatív feladatok közé sorolható a munka, a család, a hivatás vagy az erkölcs, s amennyiben ezen a szinten teljesítünk becsülettel, megfelelünk evilági kötelességeinknek, ám az újabb és újabb változások – szinte mókuskerék módjára – továbblendítik a folyamatot. Futunk a végtelenített szalagon, míg meg nem kérdezzük egyszer: Miért?

Ez az egyszerű kérdés komoly minőségi változást hozhat életünkbe. Tágulhat a látókörünk, a háromszögnek már nem csak az alapját látjuk, hanem felsejlik egy új dimenzió. Az egyén abszolút feladata pedig a belső harmónia, az önmegvalósítás és a lelki felvilágosodás. Az abszolút feladatok felismerésével megérthetjük, ha azokat teljesítjük, megoldódnak relatív feladataink is. Az ember feladata az, hogy felismerje ezt a hármas viszonyrendszert, és a tökéletességre törekedve megvalósítsa az ebből fakadó feladatait.

De nézzük az Apollón-szentély második üzenetét:

Ismerd fel ember voltodat!

Már az Odüsszeiában felbukkan a dölyfös elbizakodottság vétke, mely azokat sújtja, akik értelmük, tetteik, esetleg a vakszerencse révén túl magasra hágnak.

Hésziodosz is óva int: „Ámde akiknek a gazság tetszik, a gőgös erőszak, törvényt köztük a messzetekintő Zeusz maga hirdet.”

Felmerül a kérdés, vajon mi teszi elbizakodottá az embert? Konrad Lorenz szerint a baj ott kezdődött, amikor az ember tettei és következményei eltávolodtak egymástól. Amíg a harc során a katona kardját az ellenfél szívébe döfte, látta szemében a fájdalmat és a halált. Ma közvetett módon éljük meg napjaink történéseit. Virtuális világban élünk hasonlóan Madách Ember tragédiájához, szinte álmodunk az álomban.

Hamvas Béla a szanszkrit májá szót hozza példaként, mely illúziót, varázslatot jelent. Így az érzéki világ, mely valósnak tűnik, nem más, mint az alvajáró lény káprázata. Ám gyakran még ezt az illuzórikus anyagi világot sem merjük felvállalni, s úgy érezzük nincs baj, tesszük a dolgunk, urai vagyunk a helyzeteknek, birtoklunk, irányítunk, hisz történnek velünk dolgok, mígnem egy nap rádöbbenünk: csak hittük ezeket a megéléseket, valójában telik az idő és nem történik semmi.

Jálics Ferenc azt vallja, az ember alaptermészete szerint egész lényével Isten felé fordul. Ekkor még békében él önmagával, s összhangban a természettel. Majd mikor Isten felől saját maga felé fordult, fennakadt saját egoista szemléletén, önző vágyain, tervein és céljain. Ezáltal felbomlott a természettel fennálló harmóniája, istenközpontúsága helyett énközpontúvá vált.

A buddhisták felfogása szerint az elme olyan, mint egy háló, minden fennakad rajta. Ezért fontos tágítani látásmódunkat, hiszen ha csak tíz méterre látunk, nem vesszük észre a harminc méterre lévő szakadékot. Végezzünk, ha kell naponta dimenzió-tágító meditációt! Tegyünk képzeletbeli utazást – csukott szemmel, ellazult állapotban – először saját testünkben, ahol a folytonosan megújuló sejteket köszönthetjük. Ellenőrizzük van-e még feszültség valamely testrészünkben, elfogadó odafordulással és szeretet-energiával oldjuk fel azt, s lassan haladjunk tovább. Ha testünk már teljesen ellazult, folytassuk az utazást, szobán, épületen, utcán, településen, országon, földrészen, Föld bolygón át a Naprendszert üdvözölve végig a Tejútrendszeren, míg el nem érjük az univerzum burkát. Annyi univerzum található a világmindenségben, ahány mustármag elfér egy vödörben – tartja az ősi indiai bölcsesség.

S most induljunk visszafelé, tekintsük meg univerzumunkat, azon belül keressük meg újra a Tejútrendszert, köszöntsük a Naprendszerben Föld bolygónkat, s a földrészen, országon, településen, utcán, épületen át térjünk vissza kiinduló helyünkre, ahol lassan, finoman ébredezve, megújulva, felfrissülve folytathatjuk napi tevékenységünket.

Meditációnk során nagy utat tettünk meg a makrokozmosztól a testünket felépítő sejtek mikrokozmoszáig. Térjünk át a mezokozmoszba, mely egy közbülső külön univerzum.

Ez egyben az apollóni parancs harmadik üzenete:

Ismerd meg valódi énedet!

A világ a felületes szemlélőnek látszat-arcát mutatja, a rejtőzködő valódi mivoltát megértenie kinek-kinek igen nehéz. Önmagunk megértését a hétköznapokban indulataink akadályozzák.

Ezért a bölcs ember önismeretre törekszik.

Hamvas Béla szerint a teremtett lény a világban, mint mágikus tükörben látja, gondolja és szólítja meg önmagát. Ezért úgy véli nincs más ismeret, mint az önismeret, mely egyben az egyetlen tudás és bölcsesség. Jung megközelítésében rejtőzködő énünk egyben sötét testvérünk, melyet száműztünk, s nagyon mélyen rejtettünk el.

Feladatunk tehát nem más, mint valódi önvalónk felismerése és felszínre segítése. Kiindulásként vizsgáljuk meg, kivel is azonosítjuk önmagunkat. Testünkkel, mely az őt alkotó sejtek folyamatos megújulását éli meg? A szem sejtjei 48 óra alatt, a test összes sejtje 7 év alatt cserélődik ki. Gondoljunk csak arra, amikor húsz év elmúltával találkozunk valakivel, bizony keresni kell azokat az apró jeleket, melyek emlékeztetnek ismerősünk régi önmagára.

Vagy talán a lélek az, mely testről-testre vándorolva, szenvedések tüzében megtisztulva tárja fel valódi önmagát? Ezt nevezhetjük a lélek evolúciós fejlődésének is.

A hindu teremtésmítosz szerint az anyagi lét megnyilvánulásakor az egyéni lelkek egy közös helyen várakoznak (tatasztha-sakti). Az útnak indulás feltételeiről két iskola különféleképpen gondolkodik. Az egyik szerint az egyéni lelket természete, vágyai, tulajdonságai billentik ki passzív helyzetéből. Ezzel szemben a másik felfogás kegyalapú és úgy véli a szeretet energia segíti az egyéni lelket, s indítja útjára, hogy minél előbb hazatalálhasson eredeti helyzetébe, Isten közellétébe.

Ám az út hosszú és rögös, s nagyon nehéz felismerni, hogy jelenlegi élethelyzetünkben mit tudunk megtenni fejlődésünk érdekében. Az egyik legfontosabb dolog felmérni, mi az ami szolgálja fejlődésünket, s ezt gyakorolni, ami viszont hátráltatja, azt kerülni.

Életünk folyamatos válaszutak sorozata, s ezek egyben döntéshelyzetek is. Csak komoly önvizsgálat után tudjuk megkülönböztetni az egyéni érdeket a közös érdektől. A fejlődés kulcsa ugyanis az egyéni érdek feláldozása. A közös érdek felismerése – akár baráti, közösségi, települési, nemzeti vagy kozmikus – mindig harmóniát eredményez.

Az ilyen döntés ugyanis áldozatot kíván, s minden efféle áldozat transzcendentális. Ezzel szemben az önös döntést egy kosár ép almába keveredő rothadt almaként képzelhetjük el.

Elméletben általában tisztában vagyunk a helyes megoldással, mi az ami mégis megakadályoz, vagy félrevisz bennünket?

Leggyakrabban a félelem miatt siklik ki a szándék, ezek pedig korábbi sérülések, rossz beidegződések maradványai. Ellene csak elfogadással és szeretettel állhatunk ki. A megbocsátásra és kiengesztelődésre való képtelenség komoly akadályként állhat a szeretet természetes folyásával szembe. Vigyázzunk továbbá érzelmeinkre, ne ezeket akarjuk megváltoztatni, mert ez a közvetlen beavatkozás könnyen elnyomja őket! Fogadjuk el érzelmeinket, mint jelenlegi énünk részeit, a tetteinket azonban tetszés szerint befolyásolhatjuk.

Mi az, ami legyőzendő a tudatos fejlődés útján? Elsősorban a szív gyengesége, a hitetlenség és a rossz társulás. Mindemellett ügyelnünk kell a pokol három őrére is, melyek a kéj, a düh és a kapzsiság. A kéj fogalmának értelmezésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni a dominanciából fakadó gyönyörérzetet sem, hisz az uralkodás- és hatalomvágy a legfinomabban megbújó hátráltató motívumok lehetnek.

Tegyünk fel öngyógyító kérdéseket, melyek a mindennapos önvizsgálatban segítenek bennünket:

• Elégedett vagyok-e?
Aki jelen helyzetében elégedetlen, a későbbiekben is az marad, hisz soha nem a körülmények okozzák elégedettségünket.
• Mi az, ami felbosszant mások viselkedésében?
Az emberi viselkedésminták tükörként működnek, ami bosszant más emberben, azzal nekem is tennivalóm van, ezek a vörös posztóim.
• Most mitől félek?
Ha nem működik egy élethelyzetem, meg kell keresnem, mit utasítok el
• Hogyan fogadom az új dolgokat?
Lehetséges attitűd például az elutasítás, a körüljárás, a vizsgálódás, s a jónak ítélt újdonságok beépítése.
• Része-e az életemnek az általánosítás, előítélet?
Vigyázat, ez a két dolog elvisz a lényegtől!
• Szoktam-e panaszkodni a környezetemre, a körülöttem élőkre?
Ne feledjük, a probléma mindig a miénk, ha másokra vetítjük nincs erőnk szembenézni vele.

A lelki fejlődés belső út, mely során az ember felcseréli régi rossz beidegződéseit, jól működő megoldásokra. Barátjává válik önmagának, alakítja, formálja meggyőződését, beállítódását. Megpróbál elvárások nélkül élni, s elfogadja, hogy nem kell mindent neki irányítani. Az elme két működése közül az elutasítást fokozatosan felcseréli az elfogadásra. Az elfogadás azonban nem akarati úton történik, hanem türelemmel és megadással. Ez egy hosszú, nehézségekkel teli út, ám a végén az egyéni lélek visszatérhet eredeti állapotába, s helyreáll a rend. Ezt tükrözi a varázsos hangulatú történet:

„Történt egyszer … egyik nap alkonyatkor Krsna, az isteni pásztorfiú éppen hazatérőben volt Vrndávan erdeiből a tehenekkel, mikor egy fiú lépett elébe. Éppen most szabadult meg a világi kötelékektől, s szakasztott úgy nézett ki, akárcsak a többi pásztorfiú. Rég elveszett szolgáját megpillantván Krsna átölelte őt, s az örömtől mindketten aléltan roskadtak a földre. Krsna barátai, a pásztorfiúk nagyon meglepődtek.

– Mi történik itt? Krsna elveszti az eszméletét, csak mert átölelte ezt a fiút? De hisz nem is láttuk azelőtt, az imént bukkant csak fel! Hogyan lehetséges ez?

Amikor Balarám észrevette a fiúk döbbenetét, Krsna segítségére sietett, s addig-addig próbálkozott, míg végre sikerült felélesztenie őket. Krsna szeretettől remegő hangon szólította meg barátját:

– Miért maradtál el? Hogy élhettél oly sokáig távol az otthonodtól? Felfoghatatlan, hogy bírtad nélkülem oly sokáig? Elhagytál, s egyik életből a másikba vándorolva megfeledkeztél rólam?! De mégis, tudom, mennyi szenvedést vállaltál, hogy visszatérhess hozzám. Kerestél mindenhol, koldusként járva ajtóról ajtóra!. Mennyi bántalom, gyalázat és gúny jutott osztályrészedül! Tudok mindenről, hisz mindvégig veled voltam. De most, oly sok viszontagság után végre visszajöttél, s együtt vagyunk újra!

E szavakkal üdvözölte Krsna rég elveszett szolgáját. (Brhad-bhágavatámrita)

Idézett művek

Delphoi jóslatok Holnap kiadó Kft. Budapest, 1992
Hamvas Béla: Arkhai Medio Kiadó Budapest, 2002
Hermész Triszmegisztosz: A tökéletesség útja Farkas Lőrinc Imre Kiadó 1994
Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat Manréza-Korda Kecskemét, 1996
Jung, C.G.: Álom és lelkiismeret Európa Könyvkiadó Budapest, 1996
Lorenz, Konrad: Az agresszióról Gondolat Kiadó Budapest, 1987

Péceliné Hoffmann Erzsébet

2006/43.