Füstbe ment élet – Temetkezési szokások Indiában

Az elmúlásról beszélni nyáron, a természet és az élet kiteljesedésének idején elsőre talán furcsának tűnhet. De akár az évszakok, az élet maga is ciklikusan zajlik. Az átmenetek: születés és halál egyazon folyamat egymásba átívelő állomásai, melyek során a tudat által érzékelt változások meglepően hasonlóak… A halál sokak számára szigorú, gyászos átlépési pont, mások az öröklét reményében könnyebben veszik. Kultikus irtózás övezi a halált és a meghalást, a halottak gondozását, pedig előbb-utóbb magunk is szembekerülünk ezzel a próbával. A világnak ezen a felén egyfajta a temetkezés, legföljebb ha a rítus más. A tuzlai muszlim temetőben lejtősen állnak a sírok, a fejrésze magasabban, s mind Mekka felé tekint… India pedig a vallások földje, ahol az emberek holtaiknak is sokféleképpen adják meg a végtisztességet.

A hamvasztás története

A halottak „eltakarítása” és annak meghatározott módja minden történelmi korszakban fontos feladatát alkotta az adott népnek. Az emberiség története alatt sok változatban jelenlévő temetkezési szokások mind művelődéstörténeti, mind egészségügyi szempontból jelentősek. A temetés különféle módjai annak a felfogásnak az alapján alakultak, hogy a népnek milyen elképzelése élt az elhunytak túlvilági állapotáról. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a hátramaradottaknak két fő célja volt: egyfelől a halott ártalmatlanná tétele az élőkre nézve, másfelől az elhalt segítése abban, hogy meglelje a maga nyugalmát.

Egyes temetkezési módok a holttest megőrzését szolgálták (ezt a balzsamozás, kiszárítás tette lehetővé), mások viszont a megsemmisítésére törekedtek. A hamvasztás egyes régészeti kutatások szerint a temetés legősibb formája. A mai Törökország területén 6000 éves (bronzkor előtti) krematóriumot találtak. Más vizsgálatok a holttest földbe temetését tartják régebbinek. Az olyan síroknak és kultuszhelyeknek a korát, mint amilyenek a kromlechek (kőkörök), dolmenek és menhirek, nyolc-tízezer évesre becsülik. Az mindenesetre bizonyos, hogy egyes kultúrákban a tűz felfedezésével mintegy negyvenezer éve kezdődött el a halottégetés szokása. A nomád, vadász és harcos népek is hamvasztották halottaikat. Többek között a hunoknál, keltáknál, germánoknál és szlávoknál is ez a mód dívott, a görögöknél, rómaiaknál is elterjedt volt, sőt előkelőnek számított. A közhiedelemmel ellentétben például a kolumbáriumok nem modern korunk melléktermékei, hanem a rómaiak találmánya.

Ázsiában először a hinduknál jelent meg a halotthamvasztás, majd a buddhizmussal szinte mindenütt meghonosodott: a távoli Japánban éppúgy, mint a rendkívül konzervatív Kínában.

A bibliai szövegekben és a palesztinai hagyományban a földbe temetés szokása élt. A kereszténység nyilvánította – keletkezése után több száz évvel – egyedül elfogadható temetkezési formának az egész holttest földbe temetését. A kereszténység térhódításával az elföldelés váltotta fel tehát a hamvasztást, bár a váltás – ezen a szinten sem – történt zökkenőmentesen. Ezt Nagy Károly 785-ben kelt rendelete is igazolja, mely szerint halálbüntetést kell kiróni azokra, akik a halotthamvasztási szokásokat továbbra is követik. Európában a hamvasztás a legtovább a XV. századig a szlávoknál maradt meg. A kereszténység a halottégetést pogány és barbár temetkezési módnak bélyegezte. Gyakran és szívesen alkalmazta azonban az eretnekek és boszorkányok kivégzési módjaként az élve elégetést az inkvizíció idején. A katolikus egyház mai álláspontja szerint nem megengedhetetlen a hamvasztás.

Indiával kapcsolatban voltaképpen nem helyes „temetkezési szokásokról” beszélni, hiszen az indiai holtak nagy többségét nem temetik, hanem máglyán elégetik, s a hamvakat folyóvízbe szórják. Csak a keresztény és muszlim indiaiak helyezik a föld alá halottaikat temetőkben, az „utolsó nyughelyen”. Nemcsak a hinduk, de a szikhek, dzsainok és párszik sem ismerik a földbe temetkezést. A szikhek és dzsainok, akárcsak a hinduk, a holttestet általában máglyán égetik el. A párszik temetkezési szokásairól a későbbiekben szólunk.

Egyes nézetek szerint a reinkarnációban való hit „szinte megköveteli, hogy megsemmisítsük a test burkát, hogy a lélek fölszabadulhasson a következő újjászületésre”. Ha azonban mélyebbre nézünk, megtudhatjuk, hogy a hindu felfogás szerint a lélek (dzsíva vagy átman) tiszta valóság. Az anyagtól független, „éltető, mozgató elv és akarat a rezgő, vibráló, élő anyag mögött”. Ha ezt el tudjuk fogadni, tulajdonképpen mindegy, hogy mi lesz a halál után a testtel: elhamvasztjuk, elföldeljük, vagy éppen a keselyűknek tesszük ki reggeliként.

Indus halotti szertartás

A halotti szertartás pontos, részletekbe menő leírását a Hindu halottas könyv, a Prétakalpa (szó szerint a holtak rítusa) tartalmazza, továbbá a halottak szellemeivel, azok sorsával, illetve magával a túlvilággal foglalkozik. A mitológia szerint a Prétakalpa Visnu kinyilatkoztatása, egy titkos tanítás, amelyet Garudának, a félig ember, félig madár lénynek a kérésére mond el. A Prétakalpa lejegyzése a feltevések szerint az i.sz. IV. századból származik, Garuda-purána néven a Purána irodalom egyik meghatározó darabja.
A mindennapi hindu hitvilág szertartásait a szent hagyomány hatásai alakították ki, a halotti rituálé viszont sok elemet őriz az ősi védikus hagyományból. Az ősi elmélet szerint a felsőbb kasztbeli férfi egy megfelelően elvégzett halotti ceremónia (sráddha) után a hűs levegőjű Holdra távozik, ahol ősatyáihoz csatlakozva élvezi a halál utáni életet. Ma már azt tartják, hogy a halott mindaddig újjászületik, amíg fel nem számolja minden karmáját. Ekkor éri el a lehető legmagasabb rendű célt: a teljes megszabadulást az újjászületések sorozatából.

Coomaraswamy szerint Indiában nem lehet megmondani, hol végződik a szakrális és hol kezdődik a profán terület. Ugyanígy, a halotti szertartás lépései is egybefonódnak azzal a reménnyel és hittel, miszerint azért szükséges pontosan betartani az előírásokat, hogy az elhunyt lelke akadálymentesen éljen tovább.

Mint minden szokásnak, a temetésnek is többféle változata létezik. Baktay Ervin írja: „Indiában nem lehet általánosítani. India területén eltérőbb helyi viszonyok, szokások uralkodnak az egyes vidékek életében, mint amennyire Európa országai különböznek egymástól”. A holtak kezelésének mozzanatai mégis hasonló jegyeket mutatnak.
Amikor meghal valaki, testét megmossák, haját és körmét levágják. A férfi halottat tiszta fehér, a nőt pedig színes lepelbe csavarják, és virágokkal borítják. Az elhunyt legidősebb fia kopaszra nyíratja a haját, és fehér ruhába felöltözve vezeti a gyászmenetet, amely órákig is eltarthat. Ha a lélek elhagyta a testet, a férfi rokonság (vagy alacsony kasztbeliek, esetleg kaszton kívüliek) a ravatalt és rajta a holttestet a folyóhoz viszik, vagy ha nincs folyó, akkor egy vizes medencéhez. Odaérkezve ötször a vízbe mártják a halottat. A víz, mint szakrálisan is tisztító elem segít a bűnök lemosásában, mintha utolsó szent fürdőjét venné az elholt.

Ezután ráhelyezik a testet a körülbelül fél méter magas máglyára vagy (főleg az északi vidékeken) halottégető tűzhelyre. Az ilyen tűzhelyek másfél méter magas, kétméteres átmérőjű felépítmények.

A máglya meggyújtása után – amely gondosan kiválogatott fából épül fel – összetörik a ravatalt, és azt is a farakásra dobálják. Az aranyszállal átszőtt felső takaróleplet leveszik a holttestről, a szájába kenőcskeveréket tesznek, a testet több helyen is bekenik ezzel. Néha magát a máglyát is meglocsolják ghível és befüstölik tömjénnel.

A máglyára szantálfaforgácsot vetnek, és a legidősebb fiú meggyújtja a tüzet. „Sírni tilos; az a gyengeség, a hitetlenség jele” – olvashatjuk az egyik forrásban.

Amíg ég a tűz, a rokonság hosszú részleteket recitál a Véda himnuszaiból, és messzire hallatszik az énekelt ima: Rám nám szatja he – Ráma neve az igazság! Megidézik Jamát, a túlvilág urát, hogy készítsen megfelelő helyet az eltávozottnak az ősök között, Agnit, a tűz istenét pedig arra kérik, juttassa az elhunytat biztonságban az ősökhöz. A Földhöz is imádkoznak, hogy legyen kegyes a halotthoz. Nem az elhunyt cselekedeteiről, elmúlt életéről emlékeznek meg, hanem a lélek felé fordulnak: Menj, menj az ősök öreg útján!
A holttest mintegy két óra alatt ég el. A hamvasztás befejeztével – ha szükséges – az elsőszülött szétzúzza az épen maradt koponyát, hogy apja lelke szabadon távozhasson.
Mint minden szokáskörben, a halotti rituáléban is léteznek tabuk. A halottal való minden érintkezés tisztátalanságot okoz. Ezért a hamvasztásban résztvevőknek tisztító szertartásnak kell alávetniük magukat, mielőtt visszatérnének a társadalomba.

A hamut és a megmaradt csontokat a ceremónia vezetője urnába helyezi és átadja a családnak. Ők vagy hazaviszik és elássák egy fa alá, vagy – gyakrabban – a halottégetés utáni negyedik napon egy új szertartás keretében a folyóba szórják.

Klasszikus beszámoló

A Mahábhárata a következőképp ír le egy halotti szertartást:

„Bharata most a halottas terembe ment. Mélységes fájdalommal borult le atyjának holtteste előtt, és keserű könnyek közt csókolta meg sovány, kiszáradt kezét. Aztán vezeklőköntöst öltve a királyaszszonyokkal és az udvari néppel együtt kísérte a királyt utolsó útjára. A halott király bebalzsamozott testét kivitték és elhelyezték az illatos fából rakott hatalmas máglyán. Virágfüzérekkel ékesítették, és a papok olajjal, olvasztott vajjal és a szent Gangából hozott vízzel locsolták meg, majd kusafüvet hintettek fölébe.

Vaszistha vezette az áldozatot és az ünnepélyes szertartásokat, míg végül intésére Bharata megragadta az égő fáklyát és meggyújtotta a máglyát. A halottégető térségen szívszaggató sírás és panasz hangjai vegyültek a tűz pattogásába és sustorgásába, mialatt a mindent megtisztító lángok megemésztették az annyit szenvedett, egykor világszerte híres, nagy király puszta porhüvelyét, amelyből már régen elszállt az éltető lélek. S amikor a hamvakat a folyó vizébe söpörték, hogy annál gyorsabban visszatérjenek a természet ősi elemeibe, Bharata felegyenesedett…”

Sírni tilos lenne? Nem esik szó az elhunyt életéről? Úgy tűnik, a gyakorlat eltér a „szabályzatban” leírtaktól. Hogyis ne. Hiába az erős, mindent átitató hit az örök életben, az indiai is ember. Valahányszor elveszítünk valakit vagy valamit, az fájdalommal jár – legalábbis egy mindennapi ember számára. Legyen az az apám vagy a társam halála, a házasságom tönkremenetele, egy barátság megszűnése, a hazám, egy tárgy, egy testrész, vagy valamilyen tudás elvesztése. A veszteség következtében űr marad ott, ahol eddig valami vagy valaki volt. Ezt az új helyzetet pedig azáltal lehet elfogadni és megszokni, ha merjük a bánatunkat kifejezni, és kellőképpen gyászolunk. El kell gyászolni a valamikori „tulajdonunkat”, tehát azt, amiben vagy akiben valamikor részünk lehetett.

A halált követő szertartások – persze szünetekkel – egy évig tartanak. A gyászév letelte után is évente mutatnak be áldozatot a halott lelkéért. E rítusok elvont célja a biztos és végső átmenet az elhunyt számára egyik életből a másikba, gyakorlati célja és haszna pedig a gyászmunka elősegítése és az elhunyt családjának összetartása.

Váránaszíban nincs hatalma Jamának, a holtak istenének, mert Váránaszí a megszabadulás (móksa) városa. Innen Jama nem vezetheti a holtak lelkét a pokolba vagy új megtestesülésbe. Siva kíséri el az eltávozott lelkeket a megváltáshoz, miközben fülükbe suttogja az átjutást lehetővé tévő szent mantrát. Ezért jönnek ide sokan, különösképpen özvegyek és mások, akik életük végéhez közelednek, hogy itt várják meg a halált. Ha nem is halhatnak meg Váránaszíban, az öregek vagy a halálukat közeledni érzők legalább megtisztulni vágynak. Ha tehetik, elzarándokolnak a Gangeszhez. Ha ez nem lehetséges, akkor odautaznak „világi” közlekedési eszközökkel, esetleg vizet hozatnak maguknak a szent folyóból.

A Manikhárnika-ghát (lépcsősor) Váránaszí egyik legősibb és legszentebb helye. Ha itt égetik el valaki holttestét, az a hagyomány szerint bizonyosan kikerül az újjászületések láncolatából.

A Gangesz-parti paloták és házak meredeken magasodó fala mentén szantálfa rakások vannak felhalmozva. Nagy mérlegekkel pontosan mérik meg a fa súlyát. Egy fontos ember temetésén csak a fa 10 000 rúpiába kerülhet, ami a szegények számára elérhetetlen. A fa tehát igen drága, gyakran nem tudják teljesen elégetni a holttestet. Így nemcsak hamvak, de félig elégett testrészek is kerülnek a folyóba. A többség kerüli az elektromos krematóriumok igénybevételét, noha ez tizedannyiba kerül, mint egy hagyományos temetés. Attól tartanak, hogy a folyótól távol eső betonépítményekben nem felszabadul, hanem elátkozódik a lélek. Ha annyira szegények a hozzátartozók, hogy a minimálisan szükséges tűzifát sem tudják megvenni, akkor a holttestet inkább a folyóra bocsátják. A csecsemők és gyermekek, szent emberek, bráhmanák és szannjászík (aszkéták), valamint terhes nők holttestét sem égetik el, hanem ceremónia nélkül a földbe temetik vagy ezeket is a folyóra engedik. „A csecsemők olyanok, mint a virág: olyan szépek, olyan tiszták, nem adhatjuk a tűznek őket” – mondják. Hagyományos halotti szertartásra azért nincs szükség az esetükben, mert az ő szerencsés újjászületésüknek semmi sem állít akadályt.

Síremlékek Indiában

Hinduk – India bővelkedik ragyogó műalkotásokban és műemlékekben, ennek ellenére síremlékeket – legalábbis hindu síremlékeket – csak elvétve találunk. Azok is inkább a XII. század után, a muszlim hódítók hatására keletkeztek, jóllehet a korai iszlám is tiltotta a sírok építését.

Valószínűleg muzulmán hatásra emelték a mai Rádzsaszthán állam területén élt harcos rádzsput uralkodók síremlékeiket, a cshátrikat. Ezek a királyi család tajgainak hamvasztási helyén álló, kupolával fedett oszlopos pavilonok.

Az emberi kultúrákban általában a sírok a legősibb ismert építészeti formák, s a művészet legrégebbi emlékei is a sírokkal kapcsolatosak; Indiában azonban meglehetős érdektelenség tapasztalható a síremlékek iránt. Ez az érdektelenség abból a nézetből fakad, miszerint a lélek reinkarnációk sorozatán át számtalan formában ölt testet. A test tehát nem különösebben értékes, miután nem egyszeri és megismételhetetlen, ebből pedig az következik, hogy nincs sok értelme emlékművet emelni maradványai fölé.

Kivételt képeznek a nagy szentek vagy tanítók, akiknek földi maradványait sóba ágyazva temetik el, s emlékükre olykor pompás sírkápolnákat emelnek a holttest fölé, vagy akár a temetési helytől távol eső zarándokhelyeken is építhetnek kisebb-nagyobb, kupolaszerű jelkövet vagy kis kápolnát, ahol például az illető megszentelt virágkoszorúját, vagy személyes imafüzérét helyezik el ereklye gyanánt.

Szórák – A szóra törzs egy kelet-indiai, dzsungellakó nép. Más archaikus társadalmakhoz hasonlóan az álló kőoszlop a szóráknál is síremlékként funkcionál. A kőoszlop valószínűleg a halotti építészet legegyszerűbb formája, a jelentése mégis összetett. A szórák ennek a kőnek a segítségével a családfák folytonosságát fejezik ki. „A házak fő tartóoszlopa a halottak és az élők közti kapcsolatot szimbolizálja, és ennek a lábához hordják az áldozati ajándékokat. A hamvakat a holttest elégetése után közvetlenül egy kicsinyített ház tartóoszlopának tövébe teszik. Az emberek félnek megközelíteni az ideiglenes házikókat, mert az elhunyt még veszélyes szellem. A halott csak szertartások sora után lesz teljes jogú ős. Ez azzal veszi kezdetét, hogy felállítanak egy emlékkövet az ágazat őseinek már ott álló köveinek csoportjába. Az elhunytat ennél a kőnél borral és az áldozati bivaly vérével táplálják … A kőben testesül meg a halott ember öszszes szükséglete” – írja Humphrey és Vitebsky.

Muszlimok – Talán a világ leghíresebb újabbkori épülete a Tadzs Mahal, amiről kevesebben tudják, hogy valójában síremlék. Agrában, a Jamuná folyó partján Sáhdzsahán ötödik mogul uralkodó építtette a „Palota Koronáját” húszezer emberrel 22 éven át, legkedvesebb feleségének, a perzsa Ardzsomend Banu Begam hercegnőnek az emlékére, aki ismertebb nevén Mumtáz Mahal, a „Palota Fénye”. Mumtáz Mahal a tizennegyedik gyermekük világrahozatala után halt meg, amikoris férjével Burhanpurba utazott, hogy irányítsák egy felkelés leverését, és kitört rajta a gyermekágyi láz. Halála után a legenda szerint Sáhdzsahán haja és szakálla néhány hónap alatt hófehérré őszült. A fehér márvány épület 1654-ben készült el, s az uralkodó a folyó túlpartjára hasonló, de fekete márványból való síremléket terveztetett magának, amely azonban sohasem készült el. A Tadzs Mahalt a világ legtökéletesebb muzulmán síremlékeként tartják számon. Varázslatos hatásának titka az eszményi szimmetria mellett a tündöklő, „színváltó” márványborítás.

Buddhisták – Buddha végakaratának megfelelően, halála után szétosztották a hamvait a temetési szertartáson megjelent nyolc legfontosabb uralkodó között. Ők az értékes ereklyék fölé sírhalmot építettek. Száncsí a sztúpák (síremlékek) helye a közép-indiai Madhja Pradésben. A Nagy sztúpát az i.e. II. században Asóka császár építtette. Az építményeket aprólékos domborművek díszítik, ezek a földi nyüzsgést jelképezik. A központi kupola alatt Buddha földi maradványai találhatók. A sztúpa szimbolikus építmény, a kupola a nirvána, s a világhegy jelképe is, tetején az oszlop vagy csúcsdísz egyszerre utal a világtengelyre és a bódhifára, amely alatt meditálva Buddha megvilágosodott. Száncsí a legfontosabb buddhista építészeti emlék Indiában.

Párszik – A párszi szó jelentése perzsiai. A párszik egy része a mohamedán terjeszkedés elől menekült Indiába az időszámításunk szerinti VII. században. India egyik legkisebb népközösségét alkotják. Az angol gyarmatosítás idején, a XVII. században a britek meghívására költöztek tömegesen Bombaybe. Ma Bombay a világszerte jelenlévő zoroasztrizmus vagy mazdaizmus központja a maga kilencvenezer hívőjével. A párszik kiemelkedő szerepet játszanak az indiai kereskedelemben, politikában és oktatásban.

Zoroaszter – nálunk ismertebb nevén Zarathusztra – tanításait követik, szentként tisztelik a tüzet, a vizet és a földet, ezért a párszi templomban sok száz éve őrzik a szakrális tüzet. Miután egy párszi meghal, a teste tisztátalan lesz, ezért egy hozzátartozó sem érhet hozzá többé. A többi indiai nézettel ellentétben elégetni nem lehet a testet, de földbe temetni és vízbe süllyeszteni sem, hiszen ezek az elemek szentek, a hulla beszennyezné őket. A holttestek eltüntetésének sajátos párszi módja: a tetemeket keselyűk martalékául hagyják a hallgatás tornyaiban, a dakhmákban.

Évszázadok óta ugyanúgy zajlanak a sajátságos „temetések”. Azonban a szennyezett levegő, a zaj, de legfőképp a tetemekben lévő gyógyszermaradványok miatt néhány éve fogyatkozni kezdtek a keselyűk. A probléma különösen kellemetlen, mert Doondzservádi, amelynek farengetegében a Hallgatás tornya megbúvik, történetesen Bombay legelitebb negyede is. A finom orrú külföldiek és előkelő helyiek hullaszagra panaszkodnak. Ám a tradíciónak mégsem fog vége szakadni. A párszik újabb technológiákat hívtak segítségül: maró savakkal, illetve napkollektorokkal segítenek a holttestek mielőbbi elenyészésén. Az új megoldásokat általánosan üdvözölték, kivéve természetesen az ortodox párszikat: ők a koncentrált napsugarak által elvégzett munkát álcázott hamvasztásnak tekintik. Szerintük az újabban megjelenő varjak kiválóan teljesítenék a feladatot a keselyűk helyett.

Irodalom:

Atkinson, R. L., Atkinson, R. C., Smith, E. E. et alii: Pszichológia. Budapest, Osiris Kiadó, 1999.
Baktay Ervin: India. Budapest, Szukits Könyvkiadó, 2000.
Baktay Ervin: India. A hindu világszemlélet ismertetése. Pantheon, 1943.
Baumgartner, B. és Bialobrzeski, P.: Bombay. Stadt der Parsen. In: GeoSpezial. Die Welt entdecken. Nr. 5. Oktober/ November 2004.
Buda Béla: A halál különleges pszichológiája. In: KÜBLERROSS, E.: A halál és a hozzá vezető út. Budapest, Gondolat, 1998.
Burton, R. és Cavendish, R.: A világ száz csodája. Barangolás az építészet lenyűgöző alkotásai között. Magyar Könyvklub , 1992.
Coomaraswamy, A. K.: Hinduizmus és buddhizmus. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1994.
Csák Miklós – Ács László: Túl az Óperencián. A varázslatos Indiától az indonéz édenkertig. Pécs, Alexandra Kiadó
Hindu halottaskönyv. Budapest, Trivium Kiadó, 1994.
Humphery, C. és Vitebsky, P.: Építészet és vallás. Budapest, Magyar Helikon Kiadó és Magyar Könyvklub, 1998.
Klostermeier, K. K.: Bevezetés a hinduizmusba. Akkord Könyvkiadó, 2001.
Rámájana és Mahábhárata. Budapest, Európa Könyvkiadó, 196
Popper Péter: Fáj-e meghalni? Saxum, 1999.
Siliotti, A.: Az öröklét hajlékai. A világ leghíresebb temetkezési helyei. Gabo Kiadó, 2000.
Waterstone, R.: India. A hitvilág és a szertartások. Az istenek és a világmindenség. A meditáció és a jóga művészete. Budapest, Magyar Helikon Kiadó és Magyar Könyvklub, 1996.
Westwood, J. (szerk.): Misztikus tájakon. A világ szent városai, megjelölt helyei, ősi települései és az elsüllyedt földrészek. Inkvizítor Könyvkiadó, 1998.

Árvay Zsófia

2006/43.