A kör bezárul – A dimenziók és a harmónia játéka

A nagy bummtól a nagy zuttyig – a fizika szerint ez a világegyetem történelme. Közben mégis történik valami, s ez az élet.

A kör bezárul… mennyire másként hangzik ez, mintha azt mondanánk: alea iacta est, pedig a maga nemében mindkét kijelentés lehet végzetes. A kocka, Julius Caesar világhíres mondásának játékszere a négyzet köbdimenziós kiterjesztése, amelynek elvetése a végső döntés meghozatalát jelenti. A bölcselet szerint a döntés nem más, mint a kétség megszüntetése, az addigi bizonytalankodás feladása. Csakhogy a kocka elvetése sokszor hazardírozás, hiszen a döntés még nem feltétlenül jelenti a cselekmény pozitív kimenetelét. Személyesen Caesarnak csak rövid távon volt igaza, amikor a köztársasági rend fenntartása helyett a császári uralom megalapozása mellett döntött, hiszen később brutális halállal halt. A kocka elvetése tehát többesélyes, ráadásul a kocka mindig lapjára esik – talán milliomod a valószínűsége annak, hogy az egyik élén, s még kevesebb, hogy a sarkán állna meg.

A kocka bár sokoldalú, mégis szögletes. Ezzel szemben a kör mindig körkörös, gömbölyű, a szemnek kedvesebb látvány. A kör bezárulása nyilván egészen mást jelent az Urobórosz-kígyó szimbolikus ábrázolásában, mint mondjuk a Sztálingrádi csata ostromgyűrűje esetében. A kör mint tökéletes síkidom a harmónia szimbóluma. Annak idején a bölcsek úgy gondolták, a bolygók csakis körpályán mozoghatnak, lévén ez a tökéletes alakzat. Bevégeztetett! – ez is lehet a kör bezárulásának egyik értelmezése, mint a befejezettség vagy a „megfeszítettség” szinonimája, ugyanakkor a teljes harmónia elérését és az örök visszatérést is szimbolizálhatja.

A két síkidom időtlen idők óta foglalkoztatja a misztikusokat és a matematikusokat. A kör négyszögesítése ma már csak paradox mondás, hajdanán azonban komoly feladat volt. Érdekes módon sosem a négyszög körkörösítése volt a feladat, hanem megfordítva, mintha a tökéletest kellett volna visszaminősíteni. Ezért is tartják ezt az isteni gondolat tárgyiasulása, formába öntése szimbólumának. Jóllehet mind a négyzet, mind a kör síkidom, s a maga nemében mindkettő ideális, mégis mintha más-más dimenziót képviselnének. A keleti szimbológiában is eltérő a jelentésük: a négyzet az anyag, a világ jele, ezért képezi ez a kozmikus mandalák külső kerületét; míg a kör a szellem, a koncentráció, a tökéletes harmónia jele – így a mandalák belső övezetei sokszor lótuszvirágszirmokkal övezett körök.

A pont, a vonal, vagy a négyzet, kör s egyéb síkidomok, illetve a mértani és valóságos testek a di menziók vizsgálatának is meghatározó elemei. A dimenzió latin kifejezés, elsődlegesen a térbeli kiterjedés megnevezésére szolgál. A tér eleve három dimenziót feltételez, hiába ábrázolnak síkban (fényképen) egy szekrényt a bútorkatalógusban, méretét a magasság, szélesség és mélység kiterjedésében adják meg. Dimenzió jelent még méretet, nagyságot, arányt, illetve a fizikában valamely mennyiség és az alapmennyiségek közötti összefüggést megadó hatványszorzatot. Beleszülettünk a három dimenzióba, gondoljunk csak bele, mennyire természetes a térbeli kiterjedés vagy mozgás, a 3D számítógépes programok, vagy a perspektíva-ábrázolás a festészetben. A sík és a tér között áttörést jelentett a hologram megjelenése, amely már-már átjárhatóvá tette a dimenziókat, s virtuális tér-idommá emelte a síkidomot.

Pont, kör, kerület

A dimenziókat azonban a tudat szempontjából is vizsgálhatjuk. Úgy mondják, a tudat az a kör, amelynek középpontja a mindenütt, kerülete pedig a sehol. E diffúz megjegyzés ellenére a tudatnak, mint kognitív működésnek egyik lényeges „dimenziója” a tudás, az ismerethalmaz, illetve a bölcsesség foka. Vizsgálódásunkban az ember a szubjektív kiinduló pont, aki tudata segítségével szemléli, ismeri meg a környező világot. A pont gyakorlatilag kiterjedés nélküli, mondhatni fiktív fogalom. Ha pedig kiterjedés nélküli, akkor felülete sincs, amin keresztül érintkezne a környezetével. Hogyan lehetséges akkor megismerés? De álljunk meg ennél a pontnál! A kiterjedés nélküli pont egyik értelmezése a semmi. Nincs kiterjedés, nincs felület, nincs élet – minden csak fikció. Csakhogy a dimenzió hiánya lehet a végtelenség, a mérhetetlenség jele is, így a pont lehet akár a mindenség közepe, sőt felölelheti annak esszenciális lényegét, vagy akár teljességét is. A pont a kiáradás kezdete vagy a visszarendeződés végállomása.
Az ősrobbanás teória egyetlen nagy sűrűségű csomóba – nevezhetjük pontnak is – gyűjti a világegyetem anyagkészletét, amikor még nem léteztek távolságok az anyagban. Ekkor ez a pont – anyagi szemszögből – a minden. A Nagy Bumm elmélete a terjeszkedésről szól, aminek ellentett folyamataként a mindenség zsugorodását feltételezik, vagyis a tágulás folyamatosan lassul, majd megáll, s megindul a zsugorodási folyamat, ami az összeomlásba – Nagy Zutty – torkollik. Ekkor ismét a pont válik a mindenné. A már említett meditációs mandalák közepe is a végső átminősülést jelző pont, az esszenciális lényeg, ahová hihetetlen összpontosítással, nagyfokú koncentráltsággal juthat el az ember.
Amennyiben az emberi tudatot egy pontnak tekintjük, ez a pontszerű tudat nemcsak a hiány és a semmi jele, hanem a teljesség fókusza is lehet (1.a. ábra). A tudat azonban nem mindig ilyen koncentrált. Minél nagyobb az ember tudásának köre, annak a kerülete is annál nagyobb, s így annál nagyobb mértékben érintkezik az ismeretlennel, mondhatnánk a tudatlansággal (1.b.). Akkor tehát a fejlődés eredményeképpen az ember egyre tudatlanabbá válna? Hiába gyarapszik az ismerethalmaz, hiába nő a tudás és megismerés köre, csak annál nagyobb felületet ad az ismeretlennek? Talán igaza volt Newtonnak, aki kisfiúnak tartotta magát, aki csak kavicsokat gyűjt a tudás óceánjának partján? Érdemes elgondolkodni az információhalmozás és az ezzel együtt járó információ-csömör jelenségéről. De ne csupán a diszkrét esetekkel – a pontszerű tudattal és a kiterjedt tudatmezővel – foglalkozzunk, hanem lendítsük mozgásba ezt a képet. Látni fogjuk, hogy tudatunk körének egész kerülete rászűkül a pontszerű tudatfókuszra – tehát a képet dinamizálva megszűnik a különbség a kiterjedt tudat kerületének tudatlanságérintkezése és a pontszerű tudat tudatlanság-övezete között (1.c.)
De fordítsuk meg e képet, helyettesítsük be a tudatlanság helyébe a tudást: s a pontszerű tudás csak kis mértékben, kis felületen, a kiterjedő, körkörösen áradó tudásmező viszont egyre nagyobb mértékben érintkezik a tudás-óceánnal vagy tudásfelhővel (2.a és 2.b. ábra). S ha ezt a helyzetet sem diszkrét állapotnak, izolált pontok és könyvszagú tudások csíramentes halmazának tekintjük, hanem megelevenítjük, azaz a mozgás dinamizmusát hozzáteszzük a rendszerhez, akkor ugyanazt találjuk, mint fent. Nevezetesen a nagyon kiterjedt tudás látszólag ugyan nagyobb kerületen érintkezik a tudásóceánnal, de valójában az egyhegyűvé koncentrálódó tudáspontra is rásűrűsödik a tudásfelhő egésze, a tudásmező kerülete rágyűrűzik az egyhegyűségre (2.c. ábra). S ekkor végbemegy a nagy áttörés, a nagy misztérium, amikor a hétköznapi tudatsíkról elrugaszkodva az ember átjut egy magasabb tudatsíkra, amikor az egyhegyűségére rágyűrűző tudatmező összehúzódási energiájának lendülete olyan isteni repítő erőként hat rá, amivel áttörhetővé válnak a természet korlátai (2.d. ábra).
Ezzel bezárult a kör, vagyis az emberi tudat egy magasabb szintre jutott, ahol ugyanúgy a pontszerűségből indul ki, a magasabb szintű ismeretlennel találja szembe magát, s tudata kiterjedésével, illetve a megismerő energia összesűrűsödésével tovább lendülhet. Hadd hivatkozzam ismét az Urobórosz kígyóra, a kozmosz emblematikus állatára, aki a világot körbekerítve a saját farkába harap. Mintha a különböző dimenziók között a hegeli spirál egyes fokozatain vándorló emberi tudat is ilyen önmagába harapó kígyó volna. Hol kedvező, hol negatív szereplőként, de mindig egyazon kérdés körül tekereg, a lét és nemlét örök problémáját feszegetve, amely a negyedik dimenzió tárgya.
Az elindulásról és célbaérkezésről így ír Weöres Sándor: „Ami az úton el nem indult, vagy az út elején van – a kő, a csecsemő –, még nem szerzett magának semmi kincset és önmagában véve szeretetreméltó. S a teljességbe érkezett lény, aki szerzett kincseit már magába olvasztotta és éppúgy nincs semmije, mint a kőnek, vagy a csecsemőnek: szintén önmagában véve szeretetre méltó. S a még el nem indult, s a már megérkezett azonos.
A gyarapodás útján járó embert, aki félig-megszerzett csonka kincsek alatt roskadozik, csak az idétlen kincsek csábereje okozta tévedésből lehet szeretni, vagy rokonság kapcsán, vagy részvétből, vagy a végtelen szeretet hőfok-nélküli, tökéletes egykedvűségéből.” (Vándorúton)

A misztikus harmónia

A kör bezárul… szükség van a misztikus egységre, a tényleges spirituális és rituális közösségre. Az emberélet hivatásának betöltésére két út kínálkozik: a közösségi út és a magányos farkasok útja. Közösség a párkapcsolat, a barátság, vagy akár a kolostori életközösség, a másik extrémitás pedig a magányos harcos, vagy a remete élete. Ha tetszik a férfi élet útja Don Juantól Don Quijote-ig tart. Az ember lelki természeténél fogva társas lény, ezért még a magányos farkasok is összejárnak néha. Gyakorlatilag mindegy, milyen közösségről beszélünk – család, barátság, testvéri közösség, hitsorsosok gyülekezete, tanítványok mandalája, szentek társasága –, a közösség másként nem képzelhető el, mint védett harmóniában. A harmónia záloga a körkörös rezgés, a középpont köré szerveződő hullám, a kiáradás és lüktetés. A koncentrikus körök összecsengő szép hulláma a szférák zenéjét idézi, a teljesség önnön farkába harapó kígyóját mintázza, aminek artisztikus szimbóluma az isteni körtánc.
Az emberi viszonyok rendkívül bonyolulttá váltak. A Jókai-regények egyszerű, tisztán értelmezhető, s ezért már-már valószerűtlenül egyolvasatú figurái végképp letűntek. A harmadik évezredre az emberi viszonyok stabilitása teljességgel szétzilálódni látszik, bár a jelenség nem újkeletű. Évezredes források is az emberpárok hűtlenségéről s a szent kapcsolatok mulandóságáról beszélnek, s amíg a társulás fókusza emberi, az nem is mentes az emberi hibáktól. Ezért a végső harmónia alapja az isteni középpont, éltető energiája pedig a hang, a rezgés, a hullám. A hamisság diszharmonikus hullámokat vet, az igazság erős és tiszta rezgést gerjeszt, egybehangzó hullámokat eredményez. A végső rezgés nem csupán a fizikailag megragadható kozmikus háttérsugárzás, hanem a világrendező Igelogosz- mantra, a hangzó formában alászálló Isten (sabda-brahman), akinek szent megnevezése a rezgéshullám felharmonikus díszítménye. Ez teszi konkrét szépséggé az addig nem minősített, homogén szépet. Márpedig a szépség az energia manifeszt megnyilvánulása – olyan kép, amiből érthetővé válik az erő. Az abszolút középpont – Szépség és Szeretet – végső harmonizáló tényezőként hat a rendkívül heterogén emberi közösségekben.
Kézenfekvő egyenlet a harmónia = kör képlet, de a harmónia dimenziónként más és más. A nulladik dimenzióban a sűrű pont a harmónia. A pont stabilan rezeg, rajta kívül nincs más az ősállapotban, mégis benne feszül a kibomló világ teljes ereje. Ez az, ami aztán a koncentrált pontot szétfeszíti és szétrobbantja. Így lesz a feszültségből kibontakozás, a potencialitásból manifesztáció, a lehetőségből valóság, a káoszból kozmosz. Mondhatnánk, az ősállapot nem őskáosz, hanem ősharmónia, ám a homogenitás a kibomlatlanság okán csak potenciálisan hordozza a rendezettséget. Harmonikus az őskáosz, mégis feszültségekkel terhesen harmonikus, tehát rendezetlen. Homogénnek tűnik, mégis rendezetlen, ezzel szemben a manifeszt világ rendezetlennek tűnik, mégis homogén.
A pont tehát egyszerre a kiindulás és a megérkezés, a forrás és a víznyelő, a fekete lyuk, amin az energia árad be a világba a túlvilágról, s amin át arrafelé semmi sem tud kiszökni, mintha örvény rántaná magába az anyagot – de vajon mi az örvény alja? Hol a fekete lyuk másik nyílása? Nos, az egydimenziós feszültségpontban, a kiterjedés nélküli, tehát szinte antianyagú pontban a harmónia egyetlen lehetséges megnyilvánulása maga a pont.
Két pont – tehát két kiterjedés nélküli feszültséggóc – kiterjedést szül: az egyenest. A kiterjedés nélküli, így valójában dimenziótlan pont csak potencialitásában létezik és semmi máshoz nem hasonlítható, legföljebb egy másik ponthoz – amennyiben az egy feszültséggóc mellett további gócokat is feltételezünk s ezzel a szolipszizmus eszméjét nyomban cáfoljuk. E két pont egyenest határoz meg, így a dimenziótlan új dimenziót szül.
Látszólag a semmiből keletkezett valami, ám valójában a potencialitás tört ki börtönéből és manifeszt fázisba került. A két pont a végesség és a végtelenség meghatározója is lehet: ha tetszés szerinti pontjai az egyenesnek, úgy a végtelenbe tartó egyenes meghatározói, ellenben ha végpontok, úgy a szakasz formájában a végességet jelzik. Két, dimenziótlan pontból egyaránt lehet végesség és végtelenség. S ha a pontok bármelyikét dinamizáljuk, azaz az egyiket rögzítjük, a másikat pedig szabad futású pályára bocsátjuk, megsokszorozódik a kettősség: a szakasz lezártsága és az egyenes végtelen pályája mellett megjelenik az egy pontból kiinduló, illetve az egy pontba beérkező félegyenes. Így ez a dinamizált dimenziórobbanás átugrik egy nagyságrendet, s rögtön a negyedik dimenziót, az idő múlását sejteti.
De mi ne ugorjunk ilyen nagyot. Ha az egyik pontot rögzítjük kiindulás gyanánt, s a másikat dinamizáljuk, az a végtelenbe tart, s ha a másik pontot rögzítjük, mint végállomást, akkor a végtelenből jőve végre célhoz érkezünk. A két pont által meghatározott szakasz vagy egyenes harmóniája ebben a véges/végtelen lehetőségben rejlik.
Éljünk háromdimenziós mivoltunkkal, s nyúljunk bele kívülről a két dimenzióba! Ragadjuk meg a szakasz két végpontját, s közelítsük azokat egymáshoz. A szakasz nem töredezik össze, nem zuhan szét pontok kaotikus halmazára, hanem finoman hajlik egymáshoz. Bárhogy próbálkozzunk is, a közelítés a harmóniában csak körré sikeredhet. Ha a pontok által meghatározott egyenes végtelenségét, azaz egyik és másik oldalán észlelhető nyitottságát közelítjük egymáshoz, úgy végtelen nagy kört kapunk. Ezzel az egyenes a maga egy dimenziójából átrobban a sík második dimenziójába, sőt, az esemény szemlélése csak a harmadik dimenzióból mehet végbe.
A dimenzióváltás észleléséhez nem törpeként a körív hátán kell elindulni mint úton, mert akkor csak egyenes irányú mozgást tapasztal az ember (a) vagy legföljebb hepehupásat (b), ha az összekötött egyenes nem harmonikus.
A dimenzióváltás elrugaszkodva észlelhető, mikor fölülről szemléljük az előállt kört: O. Így végre síkba görbült az egyenes, s az összezárt harmonikus görbe már nem girbegurba, hanem: kör! Ez még mindig két dimenziós, hiszen síkidom, észlelni mégis csak fölülről, kívülről, a következő dimenzióból lehet a maga teljességében. A kör, mint a harmónia jegye: igaz a kő körül csobbanó körkörös vízhullámra, a szférákra és a bolygókra, igaz a fák erezetének koncentrikusságára, Krsna s a pásztorlánykák isteni körtáncára, az ember szájára és igaz kell legyen a misztikus közösség körkörös harmóniájára, avagy harmonikus körkörösségére is. Miként a pont feszültségekkel robbanásig teljes harmóniája csak kívülről észlelhető, a véges és végtelen dualisztikus dialektikáját rejtő meggörbített vonal önmagába záródó végtelensége is csak kívülről látható. A kör mint ideális síkidom összes lehetősége is csak kívülről vehető észre, s ugyanúgy, az ember önmaga pontjainak, egyeneseinek és görbéinek teljes szépségét és harmóniáját is csak kívülről láthatja igazán.
Ha azonban a kört egy átlóján átfektetett egyenes körül megforgatjuk, az leírja az ideális teret, a gömböt, amely a legkisebb felület mellett a legnagyobb térfogatot öleli fel. Talán ezért gömbölyű az ember koponyája… De hogy ezt az egyenes görbítésével determinált kört mely átlóvonal mentén pörgetjük meg…? A Szűz és Halak csillagkép haláltengelye mentén, vagy a Nyilas- Ikrek élettengelye körül? Nos, ez újabb dimenzióváltást követel, méghozzá nagyságrendi dimenzióugrást, mert a kérdés eldöntéséhez nem elegendő a következő dimenzió ismerete, hanem a negyedik dimenziót átlépve még magasabb szinten kell meggyökerezni.

A tíz dimenzió

A pont nulladik, az egyenes első, a síkidom második és a test harmadik dimenzióján túl a negyedik dimenzió az idő: a kezdet és a vég most már nem térgeometriailag, hanem egzisztenciálisan értelmezendő fogalma. Lépjünk ismét több nagyságrendet: a kör mint síkidom megforgatásához a választott tengelyt egy égi, univerzumi struktúrában helyezzük el. Így az égi koordináták szerint a végtelen sok irány helyett csak két irány létezik: az élettengely és a haláltengely. Attól függően, hogy mely tengely mentén forgatjuk meg kör síkidomunkat, avagy tudatunk köreit, úgy vagy az életre, vagy az elmúlásra optimalizáljuk, fókuszáljuk koponyánk gömbjét. A térbeliség harmadik dimenzióját megszabja tehát az időbeliség negyedik, de még inkább a tudatosság sokadik dimenziója. A dolgok mindig a magasabb szinteken dőlnek el, ami az alászálló világszemlélet szükséges feltétele. Ezért nem egyedek összessége a közösség, hanem a közösség kozmikus, isteni rendjének részese az egyén. A magasabb rendű számára átlátható és kezelhető, befolyásolható az alacsonyabb szint, így a tudatosság képes befolyásolni az időt és a teret.
Manapság a tudatosság éppúgy feszültségekkel terhes, mint a pont, a végest vagy végtelent meghatározó két pont, a szakasz vagy a vonal, a harmonikus síkidomba görbülő egyenes, illetve az élet- vagy haláltengely körül megpörgetett körből előálló kozmikus koponyagömb. A pörgést, mozgást a tudat biztosítja, ez képes harmonizálni vagy dezorganizálni.
Vegyük sorra a dimenziókat:
A szokásos három dimenzió kézenfekvő kibővítése a negyedik, az idődimenzió. Így áll össze a fizika tér-idő kontinuuma, vagy a misztikusok holisztikus világképe, vagy a keleti bölcsek látásmódja, akik az anyagi teremtésben megnyilvánuló teret a múltból a jövő felé haladó idővel szerves szövedéket alkotó egységnek tekintették.
A metafizikai tudat síkján minden összefügg mindennel. A Rg-véda szerint: „Bizony a Purusa itt minden, ami múlt, és ami jövő. A halhatatlanság ura Ő.” (Purusa- szúkta 10.90.2.)
Az idő a maga megmagyarázhatatlanságában is kézenfekvő, habár nem lehet megragadni, mégis önmagával mérhető. Az idő megítélése ambivalens, fenyegető és áldásos aspektusa is ismeretes. Képszerű hasonlattal az időt az elmúlás óriáskígyójának nevezik, melynek felső állkapcsa a születés, alsó állkapcsa pedig a halál, s e jószág közönséges emberekben félelmet kelt. A mulandóság félelmetes képzetével szemben pozitív szerepet is tulajdonítanak az időnek: „…(a Nap) csökkenti minden élőlény életének hosszát, hogy megszabadítsa őket az anyagi ragaszkodás illúziójától, és kiszélesíti a mennyei királyságba vezető utat.” (Bhágavata-purána 3.11.15.)
Az időtől aktivált térben nyilvánul meg az anyag világában a szerves élet. Minden megszületett az exitus felé tart, ám maga a létezés örök. Ezért tekinthetjük az egzisztenciát időn túli dimenziónak. Spirituális gyakorlataival a lelki ember a mulandóság legyőzésére, pontosabban az öröklét felismerésére tesz tudatos kísérletet. A létezés alól nincs kivétel, minden van. Ám a puszta lét még csak vegetáció tudat nélkül. A tudat megnyilvánulását egyesek a lélek tünetének tekintik, mások a gondolatot – nem éppen hízelgően – az agy „váladékának”. A tudatos lét értelmes életet jelent, amiben az embernek kitüntetett szerep jut. Csakhogy a tudatosság kétélű fegyver, s mára oda jutottunk, hogy az ember tudatosan, eltökélten műveli a rosszat, s bár eredendően minden lény rendelkezik egy őstudattal, az ősvallással, ami a lét-tudat-öröm princípium belső programját hordozza, ennek valóra váltásától mégis sokan tartózkodnak. A rosszul használt tudat végzetes, mert elszalasztja az ember a megszületésével kapott lehetőséget annak gyakorlására, amit már amúgy is tudott. Ezért a tudatosságot a lehető legmagasabb tárgyra kell fordítani, tulajdonképpen önmagán túlra. Az agy önmagába nem lát bele, csak arra lát rá, ami előtte van. Az emberi tudat is csak a nála alacsonyabb szinten álló jelenségekre lát rá – ezek vizsgálata a tudat elemi alkalmazása. Ám a tudat maximális lehetősége a metafizikai megközelítése, vagyis az ember minden rációt felhasználhat az irracionális elnyerése érdekében. Az értelmes élet szellemi alapállása a kozmikus, isteni értékekhez ragaszkodó érték-ortodoxia, erkölcsi szempontból a fény és árnyék párharcában a fény mellett kiálló morális konzervativizmus és a kultúra terén a klasszikus – tehát az emberi maximumot képviselő – kulturális tradicionalizmus.
Ez az önmegtagadást, áldozatosságot követelő alapállás a maradandó boldogság záloga. Sajnos a legtöbben mégis a kellemeset választják, nem a hasznosat.

Lustprinzip

A boldogság, illetve a boldogulás igényét tekinthetjük az egyetemes életösztön részének, az emberi élet szükségszerű dimenziójának. Boldogság híján kiszárad a lélek, elapad a kedv és megkeseredik a szív. Az életet nevezik a szeretet iskolájának is, a boldogságnak azonban megvan a maga tudománya. Elemi, ösztönszerű boldogságot nyújt az érzéki tárgyak élvezete, de az ilyesfajta öröm a mindenség bármely szegletében, növénynek, állatnak a rendelkezésére áll. A testi kielégülés mindegyik fajtája – jóllakottság, szerelem, bódulat, fáradtság s egyebek – ebbe az elemi, ösztönszerű boldogság-kategóriába tartozik. Finomabb, ezért körmönfontabb örömérzés a hatalommámor, a presztízs vagy a megbecsülés. A tiszta öröm az önzetlenségnél kezdődik, s a mindenség természetes ritmusának, az isteni összetartozásnak felismerésében tetőzik. A léleknek természete a boldogság, ezért az emberi hibáktól és hiányosságoktól mentes, tiszta boldogságot eredendően sajátunknak tekinthetjük. Fejet kell hajtsunk az érzelmek nagysága előtt, még a nem tiszták előtt is: „Ámor egyszer bekopog majd, s nem jönnek többé szádra hetyke szavak” – írja Propertius. Mennyivel inkább tiszteletet érdemelnek az önzetlen, lelki, isteni érzelmek! A kristálytiszta lelki érzelmek megélése tekinthető a beteljesedésnek.
Gondolhatnánk, ezzel már a végére is értünk az emberi dimenzióknak – mi lehet több, mint a beteljesült transzcendens boldogság?
Valóban, a boldogsággal az egyik utolsó kategóriát érintettük, de ennek a kategóriának is megvan a maga dimenziója, mondhatni mértékegysége, és ez az intenzitás. A boldogság fokozatait sokan sokféleképpen próbálták definiálni, sokszor ambivalens fogalmakkal. Sírva vigad a magyar – tartja a mondás, s valóban, a boldogság egyik magas foka a könnyező öröm. Hogy a könnyek örömében vagy éppen dühében potyognak az ember szeméből, azt a jóga misztikája szerint a könynycseppek hőfokából lehet megítélni: a hűvösek örömkönnyek, a forrók inkább indulatosak.
Az öröm skáláját a tűz fokozataihoz is hasonlítják. A még fékezhető öröm a parázs, amikor a boldogságnak csak egy-két tünete látszik, az is csak csekély mértékben. Az izzó öröm a következő fok, amikor több tünet árulkodik az ember érzelmeiről. A fellobbanó boldogság alig palástolható, a lángoló már egyáltalán nem, míg a hevesen lángoló már emésztő örömtűz, az eksztázisban ezerszeresen felfokozódó tűzvarázs. Az eksztázis pedig ismételt dimenzióugrást eredményez, amire a megnevezés is utal (ex-stasis = kívül állás). A tudatfókuszra rágyűrűző ismeret energiájára visszautalva ez a boldog impulzus repíti át a lelket egyik tudatsíkról a másikra. Megjegyzendő, hogy egyes misztikus iskolák ilyen röpítő erőként a kontrollált szexualitást is alkalmazzák, de az átminősülés a test nemi gyönyöre nélkül is, más módszerekkel – meditáció, transz, ima, istenélmény s egyebek – is végbemehet. Így a nyolcadik dimenzió ugródeszkának is minősül, amivel az ember a megnevezhetetlen szférába és tudatállapotba juthat el. Ez az a pillanat, amikor a világ bezárul kifelé, és kinyílik befelé…

Mester és tanítvány viszonya

Térjünk vissza az eredeti kérdéshez: az egyéni vagy közösségi lét védett, misztikus harmóniájához. Eddig az egymásra torlódó dimenziók harmóniájáról beszéltünk, ahogyan erővel, dinamizmussal töltik fel egymást, ahogyan a magasabb szintekről átláthatók és átjárhatók az alacsonyabbak. De vajon mi nyújtja az egyén vagy közösség szellemi, misztikus védettségét? Nos, a dimenziók harmóniájáról éppen evégett értekeztünk. A kör bezárul… a nyitott kör védtelen, míg a bezárt kör, netán több koncentrikus kör sokszoros védelmet biztosít. Hogyan zárul be a kör az emberi viszonyokban? Amíg csak alá-fölérendelt hierarchiában gondolkodunk, a rendszer jobbára csak lineáris, vonalak alkotják. Minden embernek vannak affinitásai, vannak szabad gyökei, amik lekötést, kötődést, összeköttetést igényelnek. Az ember társas lény – még a magányos farkasok is.
A sokféle lehetséges emberi viszonyt szűkítsük le egy speciális esetre: mester és tanítvány helyzetére. Mivel ez szokatlan és kivételes szituáció, vélhetnénk, nem alkalmas példa az emberi viszonyok általános jegyeinek tükrözésére. De ne feledjük, metafizikai síkon minden összefügg, így ez a kitüntetett helyzet – éppen intenzitásánál, a kilencedik dimenziónál fogva – nagyon is alkalmas példa. Mester és tanítvány viszonya sokféle mozzanatot ötvöz, az emberi élet legfinomabb rezdüléseit is felöleli. A mester egyszerre tanító, barát, atya és anya, isteni vezető vagy éppen vigasztaló segítőtárs, edző vagy útitárs a lelki gyakorlatokban.
A tanítvány számára egyértelmű a helyzet, az ő figyelme le van kötve. Követi mesterét, szabad gyökeit leköti a vezetője iránti elkötelezettsége. Odaadásuk egyértelmű, határozott irányú, önzetlen: . Viszonyról – nem hierarchikus, hanem eleven viszonyról – azonban csak akkor beszélhetünk, ha van kölcsönhatás, visszacsatolás: . Harmóniára az emberi viszonyokban úgy lehet szert tenni, ha a kapcsolódás nem egyirányú: .
Tudatosan vállalt, mégis nagyon természetes, intenzív, magas fokon izzó, kölcsönös szolgálatkészség és szeretetkapcsolat a mester és tanítvány viszony. Ezért mondhatjuk, hogy árnyaltan, egyszersmind ideálisan reprezentálja az emberi viszonyok megannyi fajtáját. Amennyiben ez az oda-vissza csatolás a spirituális dimenzió, az isteni középpont körül zajlik, akkor mindenki elégedett lesz. A biztonságot, védelmet tehát az oda-viszsza csatolás viszonossága, kölcsönössége adja. A mester körül a hűség rendezi rendkívül koherens mandalában a növendékeket, ezért a mesternek sem marad más hátra, minthogy tiszta szívvel és teljes lelkesedéssel szolgálja tanítványait. Így megvalósul a misztikus harmónia, szabadon áramolhat a szeretet-energia, megadatik a dinamizmus ereje és a növendék-mandala spirituális védettsége. Ez a spirituális mandala az öröm köre, az isteni körtánc, amely az égi középpont körül, kölcsönös odaadásban zajlik. És ebbe a körbe erőszakkal nem lehet, nem szabad behatolni. Az ebből leszűrhető következtetéseket ki-ki magával viheti, s alkalmazhatja saját élete során, vagy tán a következőben is…

Rácz Géza

2006/43.