Óm, Föld, Nap és az Ég…
Kozmológiai dimenziók az ősi Indiában
Az óind gondolkodásban a Föld központi szerepet tölt be, noha csak közép-bolygónak számít, vagyis a kozmológiai rend közbülső szférájában helyezkedik el. Centrális fontossága értelemszerűen az emberlét kitüntetett helyzetével függ össze, ugyanis az emberlétet tekintik a legkedvezőbb lehetőségnek a lelki tökéletesség elnyerésére.
A Föld kiegyensúlyozott helyzetben van, öröm-bánat, boldogulás és szenvedés egyaránt megtalálható, így a negatív és a pozitív tapasztalatok is lelki ösztönző tényezőként szolgálnak. Ezért a legtöbb esetben a Föld-körzet (Bhú-mandala) vizsgálatából indul ki az archaikus indiai bölcselet. Az egyes forrásokban átfedések találhatók a Föld bolygó, a Föld-körzet, a naprendszer és az univerzum fogalmai között. Ráadásul a vertikális és a horizontális metszetek sem mindig ugyanazzal a régióval foglalkoznak.
Az alábbiakban az óind purána-irodalom kozmológiája szerint mutatjuk be az univerzum vertikális metszetét, illetve a Föld-szféra horizontális metszetét. Az univerzum alapszintje az úgynevezett Garbhódaka-óceán (’magzatvíz-óceán’) felszíne. Ez a kozmikus ősóceán, a teremtés vize, a mindenség egyik meghatározó őseleme. A védánta filozófia szerint az öt őselem – föld, víz, tűz, levegő és éter – kombinációja alkotja az anyagi megnyilvánulást, s mindegyik elem magába foglalja a többi elemnek 1/8-1/8 részét. Így nincsen tisztán föld, vagy tűz, hanem a föld is csak felerészben föld, amihez másik fele részében egy-egy résznyi víz, tűz, levegő és éter adódik hozzá. A többi elem hasonlóképpen kompozit összetételű.
A Magzatvíz-óceán fölött a lélekvándorlás ideiglenes célállomása, az ősök szférája (Pitrlóka), illetve a pokolbolygók szférája következik, ahol a lélek a bűnös tetteinek fejében vezekel.
Külön figyelmet érdemel az alsóbolygók szférája, ami ugyan a Földnél alacsonyabb rendű környezetet jelent, mégsem pokoli állapotokat takar. Itt a hagyomány fejlett, de nem feltétlenül az isteni harmóniát szolgáló civilizációt feltételez.
A Föld fölött – szinte a magashegyek, vagy az atmoszféra középrégióinak szintjén – a mágiában jártas népek lakoznak. Egyesek ezt a szférát a Himálája vonulataival, lakóit a nepáli, tibeti népekkel azonosítják. Majd a lelki tökéletesedés régiói következnek, amiket különféle félisteni lények népesítenek be. Ezután a misztikus Ráhu-bolygó következik, amelyet a nap- és holdfogyatkozások okának tekintenek. A mítosz szerint a Ráhu a fényes égitestekkel és a félistenekkel hadban álló negatív, sötét erő megszemélyesítője. Érdekes a Nap és a Hold sorrendisége: az utóbbit tekintik a magasabb szintnek. Szimbolikus értelemben a Nap az életerő, az uralkodás, a fenntartás védelmezője, ezért Visnu képviselője, míg a Hold a titokzatosság, a misztika és a költészet ihletője. Ezután a naprendszer ismert bolygói következnek, majd a Göncölszekér hét csillaga, amit a hét ősbölcs – Marícsi, Angira, Atri, Pulasztja, Vaszistha, Pulaha és Kratu – ural.
Az univerzum fix pontjának tekintik a Sarkcsillagot, Dhruva herceg bolygóját, ez az axis mundi, a világtengely kerékagya. Ezen túl az univerzum magasabb dimenziói következnek, amiket nem érintenek az ismétlődően bekövetkező kozmikus kataklizmák, s amiket a magasabb félisteni lények népesítenek be. Földi szempontból ez a már-már halhatatlanok szférája. Végül a rendszer tetőpontja a ’jóság szférája’ következik, amit az univerzum burka övez. A jóság szférája az átmenő kapu az abszolút régióba. Ezen a burkolaton csak a minden anyagi vonástól megtisztult lelkek jutnak át az abszolút birodalomba.
A puránák világképét és kozmográfiáját az óind tradíció egyik gyönge pontjának tekintik. A hajdani indológia sehol sem találta a tejóceánt vagy a Szuméru-hegyet, aminek eredményeképpen a világkép egészét és a vallási rendszer sok más elemét is messzemenően lebecsülték. Pedig az ősi topográfia a kor és a műfaj támasztotta követelmények igényeit egyaránt kielégítette. Ne feledjük, az archaikus kor holisztikusan látta a világot, szerves összefüggésben érezte a mindenséget. Ez a mitikus világnézet ugyanakkor kötői és ártatlan is volt, hiányzott belőle a fenyegetettség, és határozott célt fogalmazott meg az ember számára: jól, tisztességgel kell élni. Egzisztenciájában ragadta meg az egyén s a mindenség harmóniáját, fő mottójának az „élünk” igét tekinthetjük. Később, s főleg más kultúrákban ez az archaikus ős-világkép átalakult vallásos világnézetté, amely a holisztikus szemlélet helyett ideológiai választ fogalmazott meg az élet problematikájára. Vezérszava a „bűnösök vagyunk” kategorikus ténymegállapítása, ami morális terhekkel nyomta meg az emberiség vállát. A modern korban kialakuló természettudományos világnézet „tárgy-szerű” és objektív-spekulatív választ ad az élet problémájára, s mivel ez a varázstalanítás érája, mind a mítosz teljességlátása, mind a vallásos ideológia idejétmúlttá válik. Vezérmotívuma a „se istenünk se hazánk” gondolat, s a végső kiüresedés felé sodorja az embert.
A természettudományos világképhez képest a mítosz világlátása nyilván primitívnek tűnik, tendenciájában és lényegi elemeiben azonban mégis helyesnek bizonyul. Helyes például a többdimenziós, sokrétű világmodell, az egymás fölé vagy egymásba ágyazódó szférák hierarchikus rendszerével, de ugyanígy helyesnek tekinthetjük a szférikus világkép és a ciklikus kronológia összefüggéseit. A puránák világképének szimbolikus értéke is szignifikáns. A mítosz és a kultúra szerves összefüggéseinek ismeretében például nem feltétlenül a tejből való óceánt keressük, hanem felismerjük annak szimbolikus jelentését. Ahogyan a tehén „lényege” a tej, úgy a tej „lényege” a vaj, amit köpülés révén nyerhet az ember. Az kozmikus „tejtenger” a potencialitás és a rejtett, még ki nem nyert kincsek tárháza, ami sok áldást nyújt az emberiségnek. A puránák kódját megfejteni igyekezvén a Méru-hegyet például a Himálajával is próbálták azonosítani, a mitikus területeket – például Svétadvípát, a ’fehér sziget’-et egyesek az örök hó birodalmában, vagy a szibériai tajgán keresték.
Műfaját tekintve a purána irodalom nem a tudományos értekezések kategóriája az óind bölcseleti és kinyilatkoztatásos művek tengerében. Énekmondó bárdok a sokszor egyszerű emberekből álló hallgatóságnak írják le a világot: jónak és rossznak, a fény és árnyék versenyének, amit az isteni elrendezés mégis magasztos harmóniába rendez. Márpedig egy elbeszéléstől nem kritikai egzaktságot, hanem élményszerű beszámolót várunk, s ezt a purána-irodalom világképe igenis nyújtja.
Gondoljuk bele magunkat az ősi helyzetbe: meditáló aszkéták, jógik, vándorok és egyszerű emberek találkoznak, s a hosszú estét beszélgetéssel töltik az élet nagy kérdéseiről. Maguk közül a legbölcsebbet hallgatják, aki az égre mutat: a magasban van ez és ez a szféra, azon túl, mérhetetlen messziségben a következő… és így tovább. A szférák egymásutánisága az ember morális fejlődésének fokozatait is jelölheti, az egyre „magasabb” régiók egyre tisztább lelki, erkölcsi közeget is jelentenek. Mindemellett a mítosznak a végső kérdésekben is igaza van: létezik abszolút igazság, és az el is érhető.
A világi és a transzcendens közé ékelődő sokrétű világstruktúra komoly figyelmeztetés is. Óva int attól, hogy az első szokatlan, nem hétköznapi benyomásokat rögtön a legfelsőbb, tisztán transzcendens tapasztalásnak tekintsük. Az efféle kozmikus struktúra arra tanít, hogy a teljesen éber és a holtnak tekinthető tudatállapot között még ezernyi finom fokozat létezik. Az adott tudatállapotban az ember a realitás más-más síkjait észleli. Ahogyan a valóságlátás sokrétű, úgy a külvilág ingereire adott művészi/vallási/spirituális reagálás is változatos. Ugyanazoknak az érzéseknek beszélhetünk alapszintű, vagy inkább alantasabb megnyilvánulásáról, és magasabb, magasztosabb megnyilatkozásáról. A kettő között széles a szakadék és nagyon sok az árnyalat: a szellemileg emelkedett embernek az alsóbb tudatállapot öröme inkább fetrengésnek tűnik, mégis bölcsen elnéz fölötte. Így a kozmikus dimenzió sokrétűsége szépen párhuzamba állítható az egyén mikrokozmoszának rétegzettségével, vagyis a puránai világkép valóban holisztikus egységben látja a világmindenség elemeit.
B. K. Tírtha
2006/43.
